III.
III.
Bacsányi tudományos működése Kassán. – Műveltsége. – Kritikai szelleme. – Tanulmányai: A fordításról. – Bevezetés a M. Museumhoz. – Ányos Pálról. – Ossian-fordításai. – Bessenyei Györgyről. – Nagymélts. Gr. Forgách Miklós úrhoz. – A védelmeztetett magyar nyelv Báróczitól. – Ráday Gedeonról. – Elegyes dolgok. – A Rájnissal való polemia a fordítás és Milton fordításának ügyében. – Bacsányi működésének jellemzése.
Bacsányi a legműveltebb magyar írók egyike. A latin, német és franczia nyelv tökéletes tudása három hatalmas szellemi kincstár ajtaját nyitja föl előtte.* Rendkívül sokat olvas és sokfélét Horatius verseitől kezdve a franczia politikai röpiratokig. Hosszú jegyzéket állíthatnék össze a világirodalom kitünőségeinek, költőknek és tudósoknak neveiből, melyek munkáiban és irataiban számtalanszor előfordulnak. Nemcsak olvas, hanem igen sokat kivonatol is, nagyobb részeket ír ki magának, sőt legtöbbször egész czikkeket másol le (különösen az Allgemeine Zeitungból és a Journal de Francfortból), Schiller és Goethe levelezését pl. egészen leírja. Ezek a másolgatások természetesen igen sok idejét fölemésztették, melyet önálló munkára szánhatott volna. Hogy milyen alaposan és figyelemmel olvasott, arról a tömérdek széljegyzet és javítás tanúskodik könyveiben. Természetesen nem nézhettem át 1121 kötetből álló s a Muzeum könyvei közé beosztott könyvtárát; hanem azért nem egy könyve megfordult a kezemben s mindegyikben sok jegyzést találtam. Ezek többnyire nem nagy fontosságuak, inkább futó benyomások és sokszor személyeskedő maliczia eredményei (különösen a magyar könyvekben). De nemcsak jegyzeteket tesz, melyek néha csak egy-egy aláhuzásból, felkiáltó- vagy kérdőjelből állanak, hanem határozottan korrigál, sokszor még az írásjelekre is kiterjedő pontossággal. Érdekes ebből a szempontból Kis János verseinek telejegyzett kötete, melyet Pap Ferencz ismertett részletesen.* A különben érdekes jegyzetek értékét az erős elfogultság nagyon leszállítja. Kisfaludy Sándor kérésére átjavítja a Regéket és a Kesergő szerelmet is. Az előbbit nem ismerjük, de az utóbbi legújabban megkerült s most Horánszky Lajos képviselő birtokában van. A könyv czímlapjára írta Bacsányi Kisfaludyhoz intézett levelét, melynek kezdetét hasonmásban közöljük.
Angolul nem tud, mint irataiból következtetjük, olaszul sem sokat. Révai szerint «intelligens deinde et Italicae» Planum (1790) 69. l. De ennek alig találjuk valami nyomát.
Kis J. versei és Bacsányi. E. Phil. Közl. 1892. 651. Lásd még Zeisel J. B. jegyzetei Kis János költeményeihez. Lőcsei főgymn. ért. 1900–1. Esztegár L. B. jegyzetei a Zrinyászhoz. M. K. Sz. 1903.
»Alig remélhetem, – írja mintegy búcsúképen – hogy ezen a világon láthassalak többé, de a míg élek, tisztelni, becsülni foglak, mint hazámnak igaz jó fiát, s nemzetemnek egyik fő diszét halhatatlan poétáját.«
17. KIS JÁNOS ARCZKÉPE.*
Kis János arczképe (42. l.) Kriehuber rajza után (1842) Rauh János kőnyomata s először a Sehedel-féle Nemzeti Könyvtár «Kis János poetai munkái. Pest, 1846» czímű kötete előtt jelent meg.
A levélből látjuk, hogy a javításokat brünni fogságában végezte. Majdnem minden lap tele van helyesírási és stiláris módosításokkal, melyeket néhol hosszasabban is megokol a lap szélére írt kritikai megjegyzéseiben. A javításokat Kisfaludy műveinek 1833-as kiadásában többnyire fel is használta. A rendkívül érdekes és értékes irodalmi ereklye részletes ismertetését és méltatását Horánszkytól várjuk.
Bacsányi inkább receptiv tehetség, mint produktiv. A milyen tömérdek dolgot olvasott és tudott, épen olyan keveset alkotott önállóan s a mit alkotott, azon sem látszik meg nagy műveltsége. (Különösen későbbi munkáin.) Idézni igen sokat idéz, de ez nem elégséges a szellemi téren való nagy jártassága bizonyítására. A sok idegen hatás nem tudja egészen kicsiszolni, átalakítani gondolkodásmódját s a nélkül hogy eredetiségének ártana, színezni egyéniségét.
Fő jellemző vonása Bacsányi tudományos működésének az éles kritika és a komoly oktatás, mely nem egyszer fajul nagyképű leczkéztetéssé. Mindkét jellemvonás Bacsányi egyéniségében leli magyarázatát. Bacsányi nemcsak sokat tud, hanem azt is nagyon jól tudja, hogy sokat tud, önérzete erős s ez az önérzet rendkívüli egyenességgel és szókimondással párosul nála. Így egyrészt hivatva érzi magát arra, hogy másokat oktasson, másrészt arra, hogy bíróként lépjen fel másokkal szemben és ítéljen. Ez tette bölcselő és tanító költővé, ez tette értekezővé és kritikussá. Az erős kritizáló hajlam különösen jellemzi kezdettől fogva. A Museum korában már őszinte kritikát mond a beküldött dolgozatokról, így pl. Horváth Ádám verseiről, megróván bennük «az egy versből másikba való átcsapást», meg a sok jegyzetet és idézetet.* Földi verseiről is mond rövid itéletet.* Valószínű, hogy másoknak is írt ilyen kritikai leveleket. Kisfaludy Sándort, kit a legnagyobb magyar költőnek tart, valamint kedves Ányosát is megbírálja. Jellemző erős kritizáló szellemére, hogy sokszor a hozzá intézett leveleknek helyesírási hibáit javítgatja.
Kaz. Lev. I. k. 289. l.
Kaz. Lev. I. k. 263. l.
Önmagával szemben nem kevésbbé szigorú kritikus; kéziratait át meg át javítja s többször írja le, sőt mások ítéletét is kikéri, így Arankáét*, Virágét. «Ne kedvezz nékem teljességgel – írja Virágnak* – tetőled nem dicséretet, hanem krisist, – kemény krisist kivánok.»
Toldy kiad. 238. l.
Toldy kiad. 260. l.
Első és legkiválóbb értekező dolgozata A fordításról czímű, melyet a Bécsi Magyar Musába irt (1787)* s újra kiadott a Magyar Museumban (1788)*. Értekezésének bevezetésében, mely maga is kerek kis értekezés, visszapillant szellemi életünkre, azután a nyelv művelésének fontosságáról szólván, a fordításra tér át. A fordítás nem könnyű dolog, «a fordítónak, bár nem annyi értelemmel is, legalább annyi jó izléssel kell bírnia, valamint a munka szerzőjének». A szerző szabadon alkot, a fordító kötve van s a «könyvszerzőt épen úgy kell néki ezen az idegen nyelven beszéltetni, a miként beszél vala, ha maga benne írt volna».
Szeptember 5., 8., 12-iki számok (559–577. l.)
I. negyed 6–19 «a szükséges változtatásokkal». Ezek valószínűleg helykimélés czéljából történtek, mert csak rövidítésekből állanak. Toldy az első, teljes kiadást közli (T. kiad. 113–127) s helyesen, mert bővebb és érdekesebb. Én is ezt használom ismertetésemben.
18. KISFALUDY SÁNDOR ARCZKÉPE.*
Kisfaludy Sándor arczképét (44. l.) a Beöthy-féle Képes magyar irodalomtörténetből (2. kiadás. I. köt. 763. l.) vettük át, mely a Mayer Károly metszete után készült.
A mondottakból arra az eredményre jut, hogy «ha tehát az iró az első rendű nagy elmék közül való, nagy igazságtalanság lenne fordítójának legalább utána az első helyet nem engedni».
Itt Bacsányi buzgalmának hevében túloz, mikor a fordítót majdnem a szerző mellé emeli, az azonban igen helyes megjegyzés, hogy a fordító izlésének meg kell közelítenie a szerző izlését. Bevezetését avval fejezi be, hogy a fordítás nehéz és fontos dolog lévén, szükséges, hogy bizonyos szabályokhoz alkalmazkodjék. Ebben az értekezésében tehát néhány szabályt fog adni Gatterer, göttingai tanár, nyomán. «Tanácslások ezek inkább, – úgymond – mint törvények: javaslások oly hazafiakhoz, kik velem együtt a nemzetnek hasznát keresvén, hazájok magyarinak kedvekért hasznos könyveket anyanyelvünkre fordítgatnak.» – Az értekezés első részét a «közönséges, második részét a különös regulák» teszik. A közönséges regulák általános szabályai a fordításnak: a fordítónak tudnia kell a saját anyanyelvét és azt, a melyből fordít; értenie kell, a mit fordít; ízlésének kell lenni; az író eredetiségét is fel kell tüntetnie fordításában; «tulajdonképen csak magához hasonlót kell az embernek fordítani» – ez különösen helyes és figyelemre méltó megjegyzés; – a régi írók fordításában a legjobb kiadásokat kell használni a fordítónak; végre szabatosan kell fordítania, úgyhogy a fordítás az eredetinek «hív és igaz mása» legyen. Ezután következnek a különös regulák, melyekről bővebben szól. Legelőször ismét a szabatosságot, hűséget emeli ki, aztán a gondolatárnyalatokra tér át. «Vagyon minden gondolatnak tulajdon színe, tulajdon árnyékozatja (Schattierung) és tulajdon érdeme», ezeket is vissza kell tükröznie a fordításnak megfelelő, vagy legalább hasonló kifejezésekkel. «Idegen szókat, melyek nálunk polgári jussal még meg nem ajándékoztattak», kerülni kell, «nem lehet mindazonáltal a fordítónak vétekűl tulajdonítani, ha az eredetírásban található új dolgokat és gondolatokat új szókkal fejezi ki. Ez korántsem rontja, sőt gazdagítja nyelvünket. De a nyelvnek mívelésében különös gondos vigyázással kell lennünk. «Némelyek nem újítanak így, hanem deák szókkal rakják meg írásaikat, mivel azt hiszik, hogy máskép meg sem értenék őket, sőt elég vakmerők azt állítani, hogy nyelvünk nem alkalmas «a jelesebb tudományokra.» Szól ezután a lefordíthatatlan «szóejtésekről» (soloecismusokról), a barbarizmusokról, megemlítvén itt, hogy szabad más művelt nyelvből kölcsönöznünk, csak ne ellenkezzék a kölcsönzés a nyelv szellemével; dicsérendő példaként említi e tekintetben Báróczy és Bessenyei fordításait. Megemlíti ezután a művelt nyelveket a fordítás szempontjából s kiemeli, hogy milyen nehéz ezeknek fordítása magyar nyelvre, mely velük semmiféle rokonságban sincs. Szól a nyelvszépségekről, melyekhez a fordításban legalább megközelítőleg híveknek kell maradnunk, s ha nem lehet nekik megfelelő szépségeket találnunk, legalább hasonlókat kell keresnünk. Mint kiváló és jellemző nyelvszépségeket, a közmondásokat említi. Szól még a «kerekbeszédek» (periodusok) fordításáról s végül egy igen csattanós igazságot mond ki, hogy t. i. «a nyelvnek különbsége, az értelmesség, és jó hangozat az egyedül, a mi fordítónak szabadságot adhat a változtatásra». Rövid befejezés kerekíti ki az egészet. Itt kissé leczkéző hangon beszél, sőt erősebb húrt is penget: «Vannak olyanok, kik szájokat magyarúl csak tátani se tudják jól, mégis könyveket, még pedig a mi nagyobb boszúság, versekben fordítanak. Ezeket a szemteleneket korbácscsal kell Parnassus alól elverni, hogy annak lakósit ordításaikkal ne háborgassák.» Ez már egészen a későbbi értekezések nyersesége. Bacsányi ezt az értekezését Gatterer után irta. Gatterer e munkáját nem sikerült megtalálnom. Toldy sem ismerte, sem Bayer Ferencz, ki eddig a legbővebb tanulmányt irta Bacsányiról. De ha nem ismerjük is az eredetit, láthatjuk, hogy Bacsányi értekezése nem fordítása Gattererének, hanem átdolgozása. A fordítás elvei Gattereréi, hanem a példák a magyar irodalomból, a kitérések és közbevetett fejtegetések Bacsányi tollából erednek. – Értekezésében a hű fordítás mellett kardoskodik. Erre a felfogásra szükség is volt, mert addig a fordítók korlátlan szabadságot élveztek s rendesen átdolgoztak inkább mint fordítottak, a mi pedig, különösen a műfordításban elég hiba volt. A műfordításról külön nem szól, de az is bele van értve tanulmányába. A műfordításbeli szigorú alaki hűséget nem követeli. Erre mutat megjegyzése, hogy jobban szerette volna, ha Horváth Ádám Vergiliust négyes versek helyett kétsarkúakban fordította volna. Az eredeti formát jobban szeretné ugyan, de a magyar forma ellen sem tesz kifogást.* Azután Ossziánt prózában fordítja s azt mondja, hogy a fordításról adott szabályai szerint járt el.* Nagy figyelmet fordít a magyar nyelvre is és ez nagy érdeme. Szerinte a szerzőt úgy kell beszéltetnie magyarúl a fordítónak «a miként beszél vala, ha maga benne írt volna». Egészen más tehát a felfogása mint Kazinczynak, ki az idegen írónak és nyelvnek eredeti sajátságait minden tekintetben át akarja vinni a magyar nyelvbe s nem átallja ennek kedvéért a magyar nyelv szellemét feláldozni. Bacsányi óva int az idegenszerűségektől s az újításokkal szemben is tartózkodó állást foglal el s csak azokat engedi meg, melyek nem ellenkeznek nyelvünk szerkezetével. Kazinczy a «minden nyelvek ideálját» emlegeti, Bacsányi féltékenyen őrzi a romlatlan magyar nyelvet. E tartózkodása később engesztelhetetlen haraggá fokozódik a merész nyelvújítók ellen. – Mindenesetre nagy érdeme Bacsányinak, hogy a fordítások e korában megírta a fordítás elméletét s igazán megszívlelendő szabályokat adott az e téren buzgólkodóknak, és érdeme, hogy nyelvünk életrevalóságát s művelésének fontosságát oly hathatós szavakkal védte a latin nyelvvel szemben.
Toldy kiad. 117. l.
Toldy kiad. 141. l.
19. A «BÉCSI MAGYAR MUSA» CZÍMLAPJA.*
A «Bécsi Magyar Musa» czímlapja (45. l.) az Egyetemi könyvtár példányáról való.
)
20. BACSÁNYI LEVLE A «HIMFY SZERELMEI»-BEN.
(Horánszky Lajos tulajdonában.)*
A «Himfy szerelmei Buda 1807.» czímű műnek (47. l.) az a példánya, melybe Bacsányi egy, Kisfaludy Sándorhoz intézett levelét írta be, s egyszersmind a verseket is átcorrigálta, Horánszky Lajos országgyűlési képviselő birtokában van.
Olv.:
Imhol a’ Regék utánn a’ Dalok is. Vedd jó névenn és ollyan szívességgel fáradságomat, a’ milyennel én tettem!
A’ sok repetitiót látván, meg ne ütközzél rajta. Beteges állapotban, fogságomban, és külömbféle időkben írogatván jegyzéseimet, nem figyelmezhettem arra, mit jegyzettem meg már másutt, mit nem. – Isten velünk! Én, egynéhány nap múlva, feleségemmel egygyütt, Lintz várossába megyek viszsza. Ott vagyon lakóhelyem, maradásom. Beteg vagyok; és Isten tudgya meddig élek. [Ugyanazért nem-is várhatom-meg a’ kivántt tudósittást, ha kezedhez jutottak-e már a’ Regék, vagy sem. Hihetö, hogy azon eggy alkalmatossággal fogják hozzád küldeni mind a’ három kis kötetet. Óhajtom egyszersmind, hogy munkáid’ új kiadását megelőzhessem.] Alig reméllhetem, hogy ezenn a’ Világon láthassalak többé; de a’ míg élek, tisztelni betsűlni, ’s szeretni foglak, mint Hazámnak igaz jó fiját, s Nemzetemnek egygyik fö díszét, halhatatlan Poétáját. Hidgyük, édes jó földim, kedves jó barátom ’s hidgyük erős hittel, reménységgel, hogy majd ama’ jobb Világban megláttyuk egymást, ’s kitürtt földi bajainkról bőven, szabadon beszéllgethetünk! Vígasztald ezzel magadat, ha majd halálomnak hírét hallod, és az idegen meszsze földön bújdosó Magyar Költőnek ezelőtt [bár több esztendövel] szerzett kilentzedik (utólsó) Énekét, mellyben bútsút vészen töled, olvasni, ’s szavainak értelmét megilletödve még világosabban látni ’s érezni fogod! Isten hozzád, lelkem jó Barátom! Isten hozzád, talán már örökre! Hidd-el, hogy nem szeretett és tisztelt Tégedet tisztább és igazabb lélekkel senki, mint B.[atsányi].
Postscriptum. Hunyadi Jánosodnak szép hírét hallottam; de még mind eddig nem tehettem szert reá. Most hozattya-meg fzámomra egy Bétsi könyváros Peströl. Igen örülök már elöre, hogy ismét olvashatok valamit töled, tudván, hogy feltalálom elmédnek ezen új alkotmányában mind lelkedet, mind szívedet. Vajha láthatnám már egyszer legalább rajzolt vagy rézbe metszett képedet-is!]
Bacsányi értekezése üdvös mozgalmat idézett elő az írók között a fordítás ügyében. Sokan helyeselték szabályait, sokan más véleményben voltak.
Horváth Ádám a Magyar Músa 1787. november 21-iki számában reflektál Bacsányi czikkére, de csak személyes okból, az ő Vergilius-fordítását illető megjegyzésére. A szabályokkal, melyek neki már későn jöttek, nem foglalkozik. Péczeli József 1789-ben a Mindenes Gyüjtemény I. negyedében «A fordítás mesterségéről» czímű czikkében D’Alembert nyomán szabja meg a fordítás szabályait s a fordítóknak a legnagyobb szabadságot engedi. «Nem érhetünk mi arra – úgymond – hogy a görög, deák, ánglus, franczia, német jó munkákat végtől végig leforgassuk. Húzzuk ki tehát azoknak velejüket vagy essentiájokat, s a mi legfelségesebb bennek, azzal gazdagítsuk litteraturánkat.» Látjuk, hogy homlokegyenest ellenkezik Bacsányi felfogásával. Nevét nem említi s nyiltan nem polemizál vele, csak czéloz rá a következőkben: «Vagynak némelyek, a kik más törvényeket szabnak a fordítóknak s azokat úgy megkötözik, hogy nem szabad nékik a rosszat is jobbítani, az éktelen helyeket szépíteni, hanem a haszontalan szószaporításokat, a jó izléssel ellenkező gondolatokat tartoznak szórúl szóra által tenni.» Rájnis József Magyar Virgiliusának «Toldalékában» (1789) nyiltan bírálja Bacsányi dolgozatát s ugyanabba a hibába esik, mint Péczeli; t. i. a fordítást összetéveszti az átdolgozással, sőt követéssel is. Szerinte Vergilius Homerosnak és Theokritosnak fordítója! Erről különben alább bőven szólok. Kreskay Imre a Magyar Museum II. kötetében (Kreskay Imre a Magyar Museum íróihoz) dicséri Bacsányi reguláit és tökéleteseknek mondja, csak ott «szorosabbacskák» szerinte, «a hol a verseknek magyarázatját ik». Ő a magyar verselés lényegének a rímet tartja s így ha magyarra fordítunk verses művet, rímes versben kell fordítanunk. – Bacsányi nem szól sehol a versalakról, Kreskay talán azon szavait értette a versalakra, hogy azt, a mi az eredetiben van «hacsak lehetséges, ugyanazon renddel» kell kifejeznie a fordítónak. Különös, hogy Bacsányi figyelmen kívűl hagyja ezt a kérdést Kreskay czikkéhez irt jegyzetében, melyben újra röviden körvonalozza elveit a fordításról (88. l.)*.
A fordítás, különösen a műfordítás elméletének további fejlődését illetőleg Radó Antalnak «A magyar műfordítás története» cz. tanulmányára (Budapest 1883) és Heinrich Gusztávnak «A műfordítás elméletéhez» cz. székfoglalójára (A Kisf. T. Évlapjai 1883–1884) utalok.
21. RÁJNIS JÓZSEF NÉVALÁÍRÁSA.*
Rájnis József névaláírását (49. l.) a M. N. Múzeum kézirattárában őrzött leveléről vettük. Olvasása: Rájnis Józ’ef m. p.
Ime látjuk, hogy Bacsányi mennyire fölötte áll kortársainak a fordítás lényegének felfogásában. Álláspontja helyes és megegyezik mai álláspontunkkal. Nagy köszönettel tartozunk neki, hogy elméleti fejtegetéseivel vitát keltett és megindította a mozgalmat, mely a fordítás, különösen a műfordítás elveinek tisztázására vezetett.
*
Második értekezése a Magyar Museumhoz írt Bevezetése, melynek történetét már életrajzában láttuk.*
Magyar Museum I. 1788–89. III. XXIV. l. (névtelenül) és Toldy kiad. 128–138. l.
Visszapillantván szellemi életünkre, keresi az okokat, melyek megakadályozták fejlődésünket s nem engedték, hogy többet áldozhassunk a múzsáknak. Ezek az okok a háborúk, az önvédelmi és belharczok, a vallási küzdelmek s a latin nyelv uralma. Most röviden szól a renaissanceról az egyes nemzetek irodalmáról, s a szellemi fejlődés fő mozgatóiról, a tudós társaságokról. Mi «a poezisban már jó tova mentünk», sőt a tudomány terén is mutathatunk föl reményre jogosító munkákat. Csoda, hogy mostoha viszonyaink ellenére ennyire is jutottunk. Máshol pártolják az irodalmat, nálunk nem. Mégis haladunk, de tökéletesek még nem vagyunk. Ezért kellene egy tudós társaság, mely vezérelné irodalmunkat. Szükség volna továbbá egy magyar nyelvkönyvre, mely a magyar nyelv szavait és szólásmódjait magában foglalná, hogy ne kellene idegen, vagy rossz új szókkal segíteni magunkon. Ezeken a hiányokon akar ideiglenesen segíteni a Magyar Museum. Itt szól röviden folyóiratuk programmjáról és nevéről. Azért adták neki a tágabb Museum elnevezést, mert nemcsak szépirodalmi, hanem tudományos dolgozatokat is akarnak benne közölni.
Látjuk, hogy a czikk három részből áll: az első rész pillantás multunk szellemi életére, a második a külföld szellemi életére s a harmadik jelenünk képe.
A deák nyelv káros hatására ebben a dolgozatában is kiterjeszkedik. Látszik, hogy fontosnak tartja s ebben igazat adhatunk neki, mert a latin nyelv többet ártott nemzeti művelődésünknek, mint minden háború. Kevéssé érdekes és értékes az a részlet, melyben a külföld négy nagy nemzetének irodalmáról szól. Csak nagy neveket sorol el minden tanulság nélkül, úgy hogy conclusiója erőszakolt, mikor így szól: «Így mentek tehát szomszéd nemzeteink arra a magasságra, a holott most őket tündökleni látjuk.» A fejlődést kellett volna röviden bemutatnia, de ezt nem tette. A mit íróink önzetlen munkálkodásáról mond, szép és igaz. A tudós társaság eszméjét, melyet Bessenyei fölvetett, melegen védi. A magyar szótárnak eszméje is jeles. Ezt különben már Földi is érintette a magyar verselésről szóló értekezésében.* Valóban ismernünk kell a nyelvanyagot, melyből alkotni akarunk. Bacsányi nyelvünket létező anyaggal akarja felfrissíteni s nem szereti a mesterséges újítást. Úgy látszik, arra számít, hogy a tájszavak legalább részben általánosakká lesznek s irodalmi nyelvünket gyarapítják. Kerek kis mű ez, melyet a meggyőződés, nemes törekvés és lelkesedés hangja tesz vonzóvá. Szép zászlóbontás volt s a siker nem is maradt el.
M. Músa, 1787.
*
Ugyancsak a Museum első negyedében jelent meg Ányos Pálról czímű rövid ismertetése (62–72 l.), mely az ifjan elhunyt költő emlékét ujítja fel. Nem értekezés ez, hanem csak nehány megjegyzés, melyekkel az Ányos verseiből közölt mutatványokat kiséri. Az elején keserűen szól a részvétlenségről: «Elfelejtve nyugoszik szegény a földnek gyomrában, mintha soha közöttünk sem lett volna!» Ez a részvétlenség pedig nagy kárára van irodalmunknak, mert így sok becses szellemi termék veszendőbe megy, sokan pedig elkedvetlenednek íróink közül, hiszen hazájuk tetszése, elismerése az egyetlen jutalmuk, s ezt sem nyerhetik el. Igen helyén volt ez a kis feddés akkor s tán nem is tévesztette el hatását.
Ányos verseléséről is szól néhány szót s kiemeli, hogy többnyire «két sorú végezetes versben» írt és ezt helyesen tette, mert ez a forma költőibb, mint az egyrímű négy soros szakok. «A hallás legkényesebb érzékenysége az embernek. Az egyforma hangoknak mértékletes egyeztetése kedves nékie; valaminthogy ellenben azoknak erőltetett többszörezése únalmát okozza.» Látjuk, hogy a francziás iskola álláspontját fogadja el ebben a tekintetben. Lehet, hogy még Orczy Lőrincz hatott rá, kinél nevelősködött, de mindenesetre ezt javasolta a saját izlése is. Különben hozzáteszi, hogy a négyes verset se tartja azért megvetendőnek és valóban költeményei közt egyképen találunk páros és négyes alexandrinusokat, sőt négyest többet. – Ányosnak három költeményét mutatja be, Az isteni gondviselés czíműt, «melyből nyilván meglátszik mégis, hogy Ányos született valóságos derék poéta», egy levéltöredékét s híres elégiáját (Egy boldogtalannak panaszi a halvány holdnál), melyet különösen magasztal. Végül Ányos összes verseinek kiadását igéri és kéri a gyűjtésben honfitársainak támogatását.
22. ÁNYOS PÁL NÉVALÁÍRÁSA.
Erről a kis dolgozatról nincs sok mondani valóm. Minden esetre érdeme Bacsányinak, hogy Ányosban felismerte a tehetséges költőt s oly buzgón iparkodott őt megismertetni a közönséggel, emlékét megőrizni. Tudta, hogy irodalmunk felújulásának korát éli, tudta, hogy ilyenkor minden nemes törekvés elismerésre méltó, ilyenkor nem szabad a csendben dolgozó, szerény munkásokról sem elfeledkezni, tudta, hogy ha Ányost méltatja s munkáit megőrzi az elfeledtetéstől, csak érdemet jutalmaz s ezzel másokat is tettre buzdít.
*
Nagy érdeme Bacsányinak Osszián fordítása és ismertetése is. Az első részlet (Osszián utolsó éneke) szintén a Magyar Museum első negyedében jelent meg (38–50. l.)* egy br. Orczy Lőrinczhez intézett levél kiséretében, mely rövid bevezetés a fordított részlethez. «Csak ezen kis darabból is kitetszik valamennyire – úgymond – hogy érdemes Osszián a fordításra, s azon nagy tiszteletre, melylyel Európa költeményeihez viseltetik.» Ezután Ossziánnak rövid és jó jellemzését adja talán valamelyik külföldi forrás után (szavai idézőjelben vannak) s maga is tesz hozzá valamit. Itt mondja azt is, a mit már fönnebb említettem, hogy a fordítás szabályai szerint járt el. Azt is megmondja, hogy miért ajánlotta Orczynak ezt az első kisérletet. Azért tette, hogy tiszteletét és háláját nyilvánítsa egykori jóltevője iránt: «én aki, ha mi olyas van már, vagy idővel lehet bennem, a mi hazámnak hasznára szolgálhat, többnyire Nagyságod több mint édesatyai gondoskodásának, s szives serkengetéseinek köszönöm, és a ki Alpin szavaiban tulajdon érzéseimet oly igazán kifejezve találom.»
Toldy kiad. 140–148. l.
Alpin t. i. Ossziánt, a megaggott bárdot, énekével gyönyörködteti s dicsőíti, mint harczost és énekest. A Museum harmadik negyedében ismét közöl egy kis részletet Ossziánból (Oskár halála) (197–200), még pedig hexameterben fordítva. «Talán legjobb volna – úgymond – az egész Ossziánt ilynemű versben fordítani.» Ezt a nézetét azonban megváltoztatta, mert saját példányában a következő széljegyzetet tette utána: «Balvélekedés volt az s nemsokára megesmértem, mely igen csalatkoztam.* – Említi, hogy prosodiai fejtegetéseket is akart adni ebben a negyedben, de értésére esvén, hogy más két tudós is foglalkozik ezzel, elállott szándékától, csak azt jelenti ki, hogy a h-t mássalhangzónak tartja és nem hehezetnek. – A harmadik mutatvány a Museum II. kötetének (1792) harmadik negyedében jelent meg (Kárthon) nehány felvilágosító jegyzettel (279–303 l.). Még egy részletet hozott az Erdélyi Muzeum (V. f. 1816. 91–99 l.)* Ezt Kazinczy közölte Bacsányinak Virág Benedekhez írt leveléből kivéve, «minden változtatás nélkűl»,* Bacsányi rövid életrajzával. Ez Az iniszthónai háború czímű ének Herder-féle szabad iambikus sorokban fordítva. Ezt még 1798-ban fordította Kazinczy szerint.
Vasárnapi Újság 1869. 703.
Toldy kiad. 164–171. l.
Erre B. a N. Muzeumban lévő saját példányába azt írja, hogy: «hazugság!» és tényleg sok helyet kiigazit, melyeket úgy látszik Kazinczy megváltoztatott.
Bacsányi nagy kedvvel és lelkesedéssel fordította Ossziánt. Fordítása többféle kiadás után készült, de eleinte főleg németből fordított Harold kiadása után.* Fábián Gábor szerint már 1785-ben elkezdte fordítani.* Fordításainak további sorsáról, bár anticipatió, itt számolok be.
Die Gedichte Ossians. Mannheim. 1782.
F. G. Osszián énekei. I. XVI. I.
1802. jun. 16-ikán ezt írja Kazinczynak:* «A mi engemet magamat illet: könnyen megtörténhetik, hogy én, a míg élek, semmit sem adok ki nyomtatásban. Tudhatja az úr, hogy én a celebritást soha sem kerestem; annyival kevésbbé vagyok tehát most barátja. Osziánt azonban el akarom készíteni, akármikor adassék ki azután, habár nékem a porom sem volna fenn.» Ezután a különböző Osszián-kiadásokról szól,* melyek mind birtokában vannak.
Toldy kiad. 260. l.
A N. Muzeum könyvtárában tényleg megvannak.
Virág 1802 nov. 12-ikén ezt írja Kazinczynak: «Bécsben létemkor Bacsányinál láttam egy árkuson Inisthona, egy másikon Szelma, a harmadikon Darthula, a negyediken Komála és így tovább, minden éneknek a neve: – ezek és többek nála az asztalon, széken hevertek; hogy látnám tudniillik. Az Iniszthónai háborút, a melyet elvégzett, neked küldöm.»*
Kaz. levelei II. k. 506. l.
23. MACPHERSON ARCZKÉPE.*
Macpherson arczképe (55. l.) Reynolds J. festménye után Knight C. metszete; megjelent «The poems of Ossian. Translated by James Macpherson, Esq. Vol. I. London 1806.» czímképe gyanánt.
Párisban is folytatta az Ossziánnal való foglalkozást, mint ez könyvkereskedő barátjának, Blanchardnak leveléből kitűnik, melyben ezt mondja: «Je vous avais vu constamment occupé de vos études favorites de votre Ossian».* Érdekes, hogy neje Osszián travesztálására gondolt. «Ha több élcz volna benned, mint értelem – írja neki – Ossziánodat travesztálnod kellene. Blumauer is bizonyára épen olyan jól tudta volna az Aeneist fordítani, mint travesztálni«, de inkább travesztált, mert ismerte korát.* A komoly Bacsányi azonban azt válaszolja, hogy a travesztia ellenszenves előtte s a nagy talentumokhoz méltatlan, Schiller is elitélte.*
Akad. kéziratt.
Lev. férjéhez 1816 május 26. U. ott.
Lev. nejéhez 1816 jun. 1–2. U. ott.
Vajjon folytatta-e fordítását ezután is, nem tudjuk. Hagyatékában csak az «Iniszthóni háború» és a «Szelmai dalok» töredékes fordításait találtam.
Úgy látszik, abbahagyta egészen. Tán szerencsétlen körülményei okozták, habár ez nem valószínű, hiszen Linzben folytonosan foglalkozott irodalommal; különös és megmagyarázhatlan dolog volna tehát, hogy épen Ossziánt tette volna félre, melyen majdnem három évtizeden át dolgozott. Valószínűbb, hogy az kedvetlenítette el, hogy Kazinczy 1815-ben megjelent Osszián-fordításával elébe vágott.
Sőt van egy másik föltevésem is, melyet Bacsányinak egy jegyzetére alapítok, melyet Kazinczy Ossziánjába írt. (E példány, mely Bacsányi tulajdona volt, a Nemzeti Muzeum könyvtárában Opp. 357. jegy alatt található.) Ugyanis oda, hol Kazinczy a bevezetésben az Osszián-Macpherson vitáról szól, ez van beleírva: «és utoljára is csak az sült ki, hogy Macpherson uramé voltak e költemények». Nem lehetetlen, hogy Bacsányi e nagy vita után arról győződött meg, hogy Macpherson írta az Osszián-költeményeket és ez vette el kedvét a további munkától, miután illusiói szétfoszlottak. Bárhogyan találgatják is ezt a dolgot, mindig különösnek kell tartanunk. De ha nem fordította is le az egészet, mégis nagy érdemet szerzett magának azzal, hogy ő volt a legelső, ki Ossziánt Magyarországon ismertette s a külföldi nagy Osszián-mozgalomnak hazánkba is utat nyitott. *
Az európai Osszián-mozgalomról és ennek keretében a magyarról is világos képet nyujt Heinrich Gusztáv kitűnő kis monographiája: Osszián. 1903.
Magasztalásai és mutatványai felköltötték az érdeklődést e szép költemények iránt s közönségünk megismerte Ossziánt. De nemcsak a közönség figyelme fordult felé, hanem az íróké is, kik szintén belemélyedtek Osszián «ködös, homályos énekeibe» s fordítani kezdték. 1790-ben az Orpheus februárusi füzetében id. Ráday Gedeon, már mint 77 éves agg, fordít egy részletet prózában (Eviralla). Báróczi is tervezte fordítását,* sőt Kisfaludy Sándor is gondolt rá. «Noha fordítani nem szeretek – írja Ruszek apáthoz 1816 április 14-ikén – Ossziánt magyarra tenni mégis mindig nagyon kedvem volt, csak a békességes tűrés hibázott.»* Döbrentey tényleg fordított egy részletet* 1815-ben Kazinczy kiadja Ossziánnak minden énekeit prózában.* 1833-ban pedig Fábián Gábor adja ki Osszián énekeit «az eredeti gael mértékben». – Osszián hatása igen észrevehető volt költészetünkön ebben az időben, úgy hogy Kisfaludy Károly ki is gúnyolja az «ossziánistákat» (Hős Fercsi, Andor és Juczi, Ossziánisták).
Kaz. Lev. I. k. 239. l.
Kaz. Fer. Eredeti munkái. 1842. Levelek 2. k. 226. l.
Szinnyei. Magyar írók I. k. 1038.
Szépliteratúrai munkái VI. VII. köt.
Bacsányi prózai és verses fordításai igen szépek. Nyelve költői, jellemző és színes, mely gyönyörűen adja vissza az Osszián-énekek borongó fenségét, elegikus hangulatait és zordon erejét. Igazán a gondolatokhoz simuló nyelv, mely épen ezért kifejező és hatásos. Fordításai mély költői lélekről tanuskodnak, mely megértette egészen az ossziáni költeményeket, mely beléjük tudott merülni. Fordítása van olyan mint Kazinczyé, ki pedig több mint két évtized mulva fordítja s így már fejlettebb nyelv áll rendelkezésére. Nem tettem tüzetes tanulmány tárgyává a két fordítást, de csak némi összehasonlítás után is úgy láttam, hogy körülbelül egy szinvonalon állanak. Néha egyik jobb, kifejezőbb, máskor a másik s legtöbbször egyformán szépek, azért Bacsányi tollát csak a Kazinczy iránt való elfogultság vezette, mikor ezt írta a Kazinczy fönnebb említett Osszián-kiadásának első lapjára:
«Ces traits nobles, hardis, sublimes tour ŕ tour
Sous un pinceau grossier s’effacent sans retour.
Malheureux! en touchant ŕ l’oeuvre du génie,
Il ne traduit pas, mais il le calomnie!»
Sous un pinceau grossier s’effacent sans retour.
Malheureux! en touchant ŕ l’oeuvre du génie,
Il ne traduit pas, mais il le calomnie!»
Verses fordítása az «Iniszthónia háború» szintén kiállja a versenyt Fábiánnak 1833-ban, tehát 35 évvel később készült fordításával.
*
A Museum második negyedében jelent meg Bacsányinak «Bessenyei Györgyről és annak munkáiról» cz. ismertetése.* Tartalma röviden a következő.
M. M. I. k. 1788–89. 106–133. l. Toldy kiad. 172–181. l.
Irodalmunk felújulását és nemzeti nyelvünk felkarolását néhány embernek köszönhetjük. Gr. Haller László és Faludi úttörői voltak ezeknek, de követőkre még nem találtak. Az elmult évtized elején lépnek fel: Bessenyei, gr. Teleki Ádám, a Cid fordítója, Báróczi és a többiek, utánuk csakhamar a klasszikus verselés meghonosítói, kik megmutatták, «hogy a magyar nyelv a verselésnek ezen új mértékre vett módjában, kivált a hatos versben (hexameterben) a deáknak méltóságához minden európai élő nyelvek közül legközelebb járul«. E kis visszapillantás után Bessenyeiről szól. Neki s társainak meg kell adnunk az őket megillető elismerést, «hogy jövendő onokáink is láthassák, hogy nem voltunk érzéketlenek polgártársainknak érdemeikhez, és tudhassák egyszersmind azt is, kiknek hamvaikat kellessék leginkább áldaniok azért, hogy ők is II. Andrásnak, Nagy Lajosnak, és a Hunyadiaknak nyelvén beszélhetnek». Bessenyei belátta a nemzeti nyelv művelésének fontosságát; s azért írásaival annak megkedveltetésére akarta bírni a magyarokat. Tudta, hogy akadályokkal fog találkozni s ezt ki is mondta, de nem törődött vele és megelégedett kevesek tetszésével.
Ezután Bessenyei munkáinak rövid ismertetése következik. Bacsányi megemlíti, hogy leginkább Bessenyei honosította meg a francziák példájára a «két sorú verset», kiemeli Lucanus-fordítását, megemlíti továbbá, hogy Bessenyei kritikát mondott írótársainak munkáiról és ezt helyesen tette, mert így van ez minden nemzetnél. Kritikának kell lenni. «Több szem többet lát; s azért is a kimutatott s megbizonyított hibának megesmérése s jobbítása soha sem válik a szerzőnek kisebbségére; a felfútt magameghíttség pedig mindenkor.» Klopstock és Voltaire példáira hivatkozik itt, mint a kik szintén hallgattak a kritikára. De a kíméletlen kritikát nem tartja helyesnek s ezért rosszalja Bessenyei eljárását, hogy Kónyit nevetségessé tette Philosophusában. Bizony Bessenyei erősen kigúnyolja Kónyi János uramat, de ezt meg is érdemli barbár verseiért. Bacsányi itt igen elnéző, pedig később ugyancsak kiméletlenül kritizált ő is.
24. BESSENYEI GYÖRGY NÉVALÁÍRÁSA.*
Bessenyei György névaláírása (59. l.) az «Ember próbája» cz. munkájáról. A M. N. Múzeum kézirattárában (136. quart. hung. jelzettel.) Olvasása: Bessenyei György.
Ezután áttér Bessenyei kéziratban maradt munkáira, melyeket a pálosok kolostorában látott és olvasott (Toldy később fölfödözte ezeket). Megemlíti, hogy a «Tudós társaság» czíműt a czenzura nem engedte kinyomatni. Itt ad vocem czenzura kitér a gondolatszabadság fejtegetésére. A fejedelmeknek is érdekükben áll, hogy népeik felvilágosultak legyenek, mert annál jobban lehet kormányozni őket. «Tudta ezt II. József s felszabadította az igazságnak nyelvét, hogy szavát a királyi székig emelhesse.»
Ez után az aránylag hosszú és oda nem illő kitérés után részleteket mutat be Bessenyei «Hunyadi Mátyás» eposából. Végül kéri a szerzőt, hogy munkáit javítsa át s adja ki, s főleg hagyja ki azokat a helyeket, melyek egyik vagy másik vallást sértenének, mivel «lehetünk jó polgárok, igaz hazafiak, a nélkül, hogy Rómának, Kálvinnak vagy Luthernek ellenségei légyünk». – Értekezését e szabadelvű gondolattal végzi, mely a költő Zrinyi híres mondására emlékeztet. Bacsányi e dolgozatának is az a czélja, a mi Ányosról írt kis ismertetésének: érdemek elismerése és méltatása. Emlékeztető ez Bessenyeire, ki ekkor már elvonult az irodalom küzdőteréről s csak magának dolgozgatott. A közönség hamar felejt és az új emberek működését látván, sokszor nem emlékezik meg az úttörőkről, a régi munkásokról; nagyon helyes tehát emlékezetét időnkint felfrissíteni s így lehetőleg ébren tartani. Valószínű, hogy az irodalom nyugalomba vonult harczosát is kezdték már elfeledni; s azért kellett Bacsányinak róla szólani és érdemeit kiemelni. És ezeket az érdemeket teljes mértékben felismerte Bacsányi. Neki és társainak tulajdonítja irodalmunk föllendülését, nyelvünk megújulását s így kijelöli helyüket irodalmunkban, a mely helyet aztán irodalomtörténetünk egészen biztosított nekik.
Mint ismeretetés is figyelmet érdemel Bacsányi czikke. Pontos adatokat, könyvczímeket és évszámokat közöl jegyzeteiben s egyáltalában bizonyos rendszerességgel, irodalomtörténeti és bibliographiai módszerrel él, a mit mi már, kik ehhez hozzászoktunk, alig veszünk észre, annyival inkább, mivel még nem tökéletes, de a kort tekintve ez szokatlan és felötlő dolog. Még egy érdeme dolgozatának, hogy a kritikáról is szól benne s nagy fontosságot tulajdonít neki. Azt lehet mondani, hogy mintegy szoktatni akar a kritikához, mikor annak szükséges voltát fejtegeti s az odiumot el akarja róla hárítani. És ez szükséges is volt olyan korban, mely a még szokatlan kritikától idegenkedett. Hogy milyen nehezen szoktunk hozzá a kritikához, azt érdekesen bizonyítja Kölcsey, aki még 1833-ban is (!) azt mondja: «Nincs nálunk sem inkább gyűlölt, sem kevésbbé értett szó, mint ez: kritika.» (Bajza: Kritikai Lapok. II. füz. 3. l.). A kritika e védelmével mintegy útját egyengeti a harmadik negyed toldalékában Rájnis ellen írt polemikus munkájának.
*
A Museum II. kötetében jelent meg nyilt levele: Nagyméltóságú G. F. M. úrhoz (Budára, Szt. János hava 20. 1790),* B. jegy alatt. A szabadelvű Forgách Miklós grófhoz van intézve e szép levél, mely lelkesen védi a magyar nyelvet. «Soha egy egész nemzet idegen nyelven tudományra, közönséges világosságra, s bölcseségre nem juthat. A nemzeti nyelvnek elhagyatásával elhagyattatnak a nemzeti erkölcsök, szokások, a nemzetnek egész tulajdona, megkülömböztető bélyege» – mondja meggyőződéssel és a rómaiakra, meg a francziákra mutat, kiknek legnagyobb ereje nyelvükben volt. Bárcsak a mi eleink is jobban megbecsülték volna nyelvünket, «ezt az oly kevésség ismert, oly méltatlanul elhagyattatott aranybányát». Itt az ideje, hogy helyrehozzuk őseink mulasztását, olyan fejedelmünk van, a ki alatt ez lehetséges. Azért állítsuk fel a tudós társaságot, mely virágzó nemzeti nyelvű irodalmat teremtsen, így majd az ország területén élő más nemzetiségek is belátják nyelvünk elfogadásának szükségét és hasznát. E munkában Forgáchra nagy szerep vár, ezért intézte hozzá ezt a buzdító levelet. Ez a kis czikk Bacsányi legszebb, legegységesebb alkotásainak egyike, mely legjellemzőbb tanúbizonysága a hazai nyelvért való lángoló buzgólkodásának s melyről Kazinczy is elismeri, hogy «sok jó és helyes tanácsot foglal magában».*
M. M. II. köt. 2. negy. 159. l. Toldy kiad. 223. l.
K. levele Ráday G.-hoz 1792. febr. 13. K. Lev. II. k. 249. l.
*
Még egy értekező, illetőleg ismertető czikke jelent meg a Museum II. kötetének második negyedében B. jegy alatt: «A védelmeztetett magyar nyelv» Báróczitól.*
M. M. 1792. 217–229. l. Toldy kiad. 217–224. l.
Erről nincs sok mondanivalónk. Báróczi munkáját ismerteti, melyet a Görög és Kerekes pályázata, illetőleg egy a deák nyelvet védelmező munka íratott meg Calprenčde és Marmontel érdemes fordítójával, s melyben, mint czíme is mutatja, a magyar nyelvet védelmezi. Bacsányi, mint Báróczi nagy tisztelője, ki nézeteiben e tekintetben teljesen osztozott, röviden ismerteti munkáját. Szól a pályázatról, aztán magáról a «Védelmeztetett magyar nyelvről» s bőséges idézetekkel elmondja a tartalmát s végül maga is felemeli szavát a nemzeti nyelv érdekében. «Szomorú tapasztalat – úgymond – hogy tulajdon magunk országában, önnönmagok között a magyar hazafiak között, édes anyai nyelvünknek oly sok ellenségire kell találnunk! Szomorú csalatkozás, hogy majd az egész Európának értelme s példája ellen egyedül mi magyarok nem láttatunk hazánk boldogúlhatásának kútfejét s legbizonyosb eszközét megismérni!» Pedig éppen a mi országunknak van szüksége egységes nemzeti nyelvre, mert sokféle idegen elemből áll. «Csudálkozni fognak majd jobb időben születendő maradékink, miként találhatott ennyi akadályt, ennyi ellenséget egy oly világos igazság, a melyről csak kételkedni is szembe tűnő tudatlanság.» Valóban mi már csak csodálkozni tudunk ezen a küzdelmen és hálával gondolunk vissza azokra, kik szegény, elhanyagolt nyelvünket oly szép és hathatós szavakkal védelmezték a maradiak ellen és szép jövőjének alapját megvetették.
*
Még két dolgozata van Bacsányinak a Museumban. Az egyik id. Ráday Gedeon grófról írt rövid megemlékezése a gróf halálakor Baróti Szabó és Virág gyászversei után.* Szép és meleg hangon szól Ráday nagy érdemeiről különösen kiemelve azt, hogy «ő volt hazánk főbb rendű fiai közül legelső, a ki, nemzetünk felserkentésére tárgyazó igyekezetünket megkedvelvén, már ezelőtt 4 esztendővel közinkbe állott; – olyan időben, a mikor sok nagy születésű magyar – szomorú emlékezet! – magyar lenni s magyarul beszélni általlott!»
M. M. I. k. 4. negy. 400–402. B. jegy alatt.
A másik Elegyes dolgok czímet visel* és néhány reflexiót tartalmaz az akkori viszonyokra vonatkozólag. A nevelés fontosságáról szólván (Bölcs rendelés), óhajtja, hogy a «közönséges papnevelő házak» (generalia seminaria) újra felállíttatnának. Vallási türelemre (Vallásbéli türedelem) int s egy akkori példát hoz fel. A színházat, mely «a nyelvnek és erkölcsöknek oskolája», védi és színpártolásra buzdít (Magyar Teátrom). Végül az újságírásról szól (Vélekedés és Javallás), mely legtöbbet használhat, de legtöbbet árthat is; ezért ne térjenek el az újságírók az igazságtól. Míg sajtószabadság nem lesz, inkább hallgassanak oly dolgokról, melyekről bizonyos tekintetek miatt nem szabad írniok, s valótlanságokat ne hírleljenek.
U. ott 414–422. B. jegy alatt.
25. GÖRÖG DEMETER ARCZKÉPE.*
Görög Demeter arczképe (63. l.) A. R. Ritter von Radmansdorf kőnyomata; megjelent «Görög Demeter életleirása. Kiadta Márton József Professor. Bétsben, 1834» czimű műv mellékletéül.
Végül Rájnis ellen írt polemikus tanulmányát ismertetem.
Kőszegi Rájnis József 1789-ben megjelent Magyar Virgiliusának első darabjához, a Baróti Szabó ellen írt híres Sisakos, paizsos, kardos mentő írása után egy Toldalékot függesztett, «melyben a Magyar Virgiliusnak szerzője a kassai Magyar Múzéumról jelesbben pedig az abban foglaltatott fordítás mesterségének reguláiról való itéletét kinyilatkoztatja».*
Radó Antal a Mentő-írást és a Toldalékot összezavarja «A magyar műfordítás története 1772–1831». cz. tanulmányában. 1883. (5. l.)
Először szemükre hányja azt a «furcsaságukat», hogy olyan emberrel együtt kezdték pályafutásukat, mint Szabó s epés gúnynyal bírálja Szabónak bevezető versét, melyet a Museumhoz írt. Ezután Milton fordítását rosszalja, melyet szintén Szabó készített, de nemcsak a fordítást, hanem magát az eredetit is, e «szerencsétlen munkát», «melyben néhány szépségek csak úgy ragyognak az irtóztató hibák között, mint egynehány csillagok a sűrű fellegekkel bévont égnek tisztább részein». (7. l.) Szavainak igazságát egy részlet tartalmának elmondásával bizonyítja, mely tényleg bizarr egy kissé. Rájnis természetesen gondoskodik róla, hogy még furcsábbnak tüntesse fel.
Miltont így kivégezvén, áttér arra a «botránkoztató vétekre, mely a Magyar Museumnak első negyedét szennyesíti». Ez Bacsányinak a fordításról szóló értekezése, melynek legnagyobb hibája, hogy nem tünteti föl a fordítás fajtáit. Már pedig tudvalévőleg háromféle a fordítás: rabi fordítás, köz-fordítás és jeles fordítás. Ezt először példabeszéd-formában magyarázza, elmondván, hogy egy német gyereket mint fogad magához egy paraszt, Rab Mihály, egy jó módú gazda Közfalvy Ferencz s végre egy nemes úr, Jelesfi László, s hogy milyen átalakulásokon megy át a gyerek. – Ezután, hogy még világosabbá tegye a dolgot, egy silány latin szövegnek adja háromféle fordítását, melyek közül a «jeles» fordítás nagyon keveset hasonlít az eredetihez. Az eredmény az, hogy a jeles fordító a lehető legnagyobb szabadsággal ültetheti át az idegen munkát. «Ilyen poéta volt Virgilius, ki Theokritust, Homérust és több egyéb görög poétákat megtámadván, igaz poétához illő szabadsággal élt a fordításban.» (30. l.) – Ő maga (Rájnis) nem akar jeles fordító lenni, megelégszik a köz-fordítással is, mindazáltal néha «vetekedik» Virgillel. (32. l.).
Bacsányi erre a támadásra egy 59 oldalas védőirattal felelt, mely a Magyar Museum 3. negyedének toldalékaképen jelent meg.* Czíme tulajdonképen nincs, a «Milton, s a fordítás mestersége ügyében» czímet Toldy adta neki.
8 Toldalék a Magyar Muzeum III-dik negyedéhez. M. M. I. k. 271–330. l. Toldy kiad. 182–216. l.
Bevezetőleg ismerteti röviden Rájnis vádjait. Elolvastam őket, úgymond «s mindinkább megerősödtem azon első vélekedésemben, hogy ez a te úgy nevezett egyenes itélettételed többnyire nem egyéb, hanem csak társunk ellen törekedő nehéz szívednek, és a dicsőségre kelletinél felettébb vágyakodó elmédnek hirtelenkedve hozott gyümölcse». Ezután Rájnis fenyegetéseit és hatalmaskodó szavait idézve kijelenti, hogy nem fél tőlük. Csak a támadás ellen védekezik s így nincs joga Rájnisnak rá neheztelni, vagy nevét mocskolni. S ha tenné, ám ő lássa, «a mások hírében nevében keresztüljárni igyekező író vastag ecsetével többnyire csak önnönmagát szokta lefesteni, s a publicumnál utálatba ejteni». Az értekezést három részre lehet felosztani. Az elsőben Szabót és Miltont védi Bacsányi, a másodikban a fordítás szabályait, s a harmadikban részletesen bírálja Rájnis dolgozatát. Lássuk az első részt.
26. RÁJNIS «TOLDALÉK»-JÁNAK CZIMLAPJA.*
Rájnis «Toldalék» czímű műve (65. l.) «Magyar Virgilius. I. darab. Ford. Kőszegi Rájnis József. Pozsonyban 1789.» függelékében jelent meg.
Szabónak inkriminált versére nézve kijelenti, hogy nem azért tették Museumuk elejére, mintha a többi darabnál jobbnak tartották volna, hanem mivel tartalma (társaságuk megéneklése) javasolta. Különben sem szokták a közölt műveket érdem szerint elrendezni.
E ponttal nem foglalkozik többet s nem terjeszkedik ki Rájnis gúnyolódó bírálatára, valószínűleg azért, mert rosszakaratú túlzásnak tekinti csak. Már részletesebben foglalkozik a Milton-kérdéssel. Rájnis birálata, úgymond, nem ijesztette el a józan embereket Miltontól és Szabó fordításától. «Mert jól tudják ám ők Longinussal azt, hogy egy poéta hibázhat, és mégis nagy; a másik ellenben nevezetes hibák nélkül is igen középszerű lehet. Tudják ők azt is, hogy Milton egyike a legnagyobb poétáknak, kik valaha az emberi nemzetet énekeikkel gyönyörködtették, oktatták, és boldogították» és hogy hibái a nagy elme hibái. Milton tárgyválasztása fenségesebb mint Homerosé, vagy Vergiliusé. Hibái vannak, de vannak Vergiliusnak is, «annak az Augustus udvarában oly igen kipalléroztatott, kényes érzésű, s méltán elannyira becsültetett római csínos költőnek».
A felhozott hiba, hogy a gonosz lelkek összevonták óriási testüket, hogy a palotába beférjenek, nem hiba, mivel erre a csodára Milton eléggé előkészíti az olvasót, a másik idézett allegorikus jelenet pedig nem olyan, mint ahogy Rájnis előadja. Bemutatja Szabó elég sikerült fordításában s méltán kérdezi utána, hogy mi abban «a nevetségre való». Nem furcsább-e Voltaire Henriásában Éris szerepeltetése a modern világban?
Tehát mégsem olyan «furcsaság» Milton fordítása. (Itt jegyzetben közli Péczeli Miltont méltató szép költeményét,* mely a Toldy-féle kiadásból kimaradt.) Maga Bacsányi ösztönözte M. fordítására Szabót, valamint egyáltalában az ő buzdítására fogott újra költői munkálkodásához. Megemlíti, hogy dolgozata végén összehasonlításul közli Szabónak és Rájnisnak Vergilius-fordítását. «Csak abból is nyilván kitetszik, ha vagyon-e tenéked okod, Szabónak Músáját becsmérlened; és, ha furcsaság volt-e mitőlünk, olyan egy társsal kezdeni pályafutásunkat.»
M. M. I. k. 292–294. l.
Az ezután következő részt a fordításnak szenteli.
A mit Rájnis oly terjengősen magyaráz, azt jól tudta. «Hogyha én oly képtelenül vélekedtem volna, hogy minden fordítás igaz mássa és jól eltalált képe az eredeti írásnak; és azt nem tudtam volna, hogy a fordítás külömbféle lehet, azaz alávaló, középszerű, és jeles, vagyis jó: mi módon tudhattam volna regulákat szabni, módot mutatni miként kellessék jól fordítani?» – Hogy a további hiábavaló vitatkozást elkerülje, újra kifejti nézeteit a fordításról. Szól a fordítás hasznáról s a jó fordító érdeméről. – Őt reguláinak kiadására a rossz fordítások indították.* Nem szabályok teszik ugyan az írót jelessé, «de tagadhatatlan az mégis, hogy a természet, ha hozzá mesterség járul, nagyobb fényre mehet».
Itt jegyzetben közli Révai versét a fordításról. M. M. I. k. 298. l. Toldy kiadásában kimaradt.
A széptudományok nem fejlődhetnek és virágozhatnak valamely nemzetnél, ha ízlését nem fejleszti s a költészet és művészet alapsajátságait nem vizsgálja. Nem elég az ösztönszerű izlés és itélet, mely csak középszerűségre vezet. Ezért van szükség a kritikára, mely az izlést tőkélesíti s az itéletet biztossá teszi.
Körülbelül így adja elő esztétikai nézeteit, melyek ugyan nem az ő sajátjai (Home s mások után indul), de érdeméül kell tulajdonítanunk, hogy e józan nézeteket magáévá tette és hirdette, s hogy a külföld szellemi színvonalára tudott emelkedni.
A szabályok szolgai követését utálja, úgymond, s azért nem is adott nagyon szoros szabályokat, nem szabta őket sem a költőkre, sem a történetírókra, filozofusokra stb., hanem általában csak a fordításról szólott.
Elmondja a már ismert közönséges regulákat körülbelül ugyan azon szavakkal mint első czikkében, de a főszabálylyal bővebben foglalkozik; t. i. hogy «a fordításnak az eredeti írás másának kell lenni». «Ha a fordításból valami kimarad, csonka lesz a munka… ha valami hozzáadódik, az a fordító elméjének szüleménye lesz, ha a gondolatok egymástól elszakasztódnak s máshová tétetődnek, akkor ismét a szerző gondolatainak módja, rendi, láncza (mely az íróknak egyik nevezetesebb külömböztető jelök) felbomlik s megváltozik.» A fordítást olyannak tekinti, mint a képírásban a másolást. «Megengedem, hogy lehet valamely jeles munkát a fordításban még jelesbbé tenni s nagyobb tökéletességre vinni, lehet más ékesebb formába önteni, szebb s díszesebb köntősbe öltöztetni, de, hogy ez a más nyelvre ily módon általtett s megszebbített munka az eredetírásnak hív mása jól eltalált képe, azaz igaz fordítás légyen, teljességgel tagadom». A fordítás ilyetén felfogásából következik a többi különös regula, melyeket ismét világosan formuláz.
Értekezésének harmadik részében ismét áttér Rájnis Toldalékára. Megtámadja Scaligerből vett mottóját, mely Vergilius túlzott magasztalása, és kifejti, hogy Vergilius nem fordította Homerost és Theokritost, hanem csak kölcsönzött tőlük, követte, imitálta őket. Megkülönbözteti a fordítást az utánzástól, szabad átdolgozástól. Rájnis példája, melyet felhoz a fordítás magyarázatára, silány, már pedig csak jeles dolgokat szabad fordítanunk. Itt jegyzetben annak a nézetének ad kifejezést, hogy most még inkább csak «gyönyörködtető» írásokat «kellene fordítatanunk s miután ezekkel megkedveltettük az olvasást, a hasznosakat».
A Rájnis adta latin szöveg «jeles» fordítása épen hogy hasonlít az eredetihez. Különben is inkább az ő Osszián-fordítását vehette volna például, mely fordítást maga is például adott. Ossziánt nehéz fordítani, ő is csak szabályainak köszönheti, hogy megbirkózott vele. Már a fordítás előtt behatolt Osszián szellemébe s azután több fordítását összehasonlítva ültette át a lehető leghívebben magyarra.
Rájnisnak így megfelelvén, kimondja, hogy ellenfelének tollát csak a hevesség és «az elsőségért való irigykedés vezérlette». Dicséretére nem vágyik. Érdemeit elismeri, de megrója benne a nagy önmagasztalást s a mások elfogult birálgatását. Szavait néhány példával teszi nyomatékosabbakká, melyekkel bizonyítja, hogy Rájnis is vét munkáiban a magyar nyelv, az igaz itélet és a jó izlés ellen s végül abbeli reményét fejezi ki, hogy Rájnis jövőre mérsékeltebb lesz.
27. ID. PÉCZELI JÓZSEF ARCZKÉPE.*
Péczeli József id. arczképét (69. l.) Kaergling rajza után, Lenhardt metszette s először megjelent a Tudományos Gyűjtemény 1823. évfolyama X. kötetében.
Ez a gondolatmenete Bacsányi nagy értekezésének, mely nemcsak terjedelmét, hanem tartalmát tekintve is kiválik a többiek közül.
Először mint polemikus munka teljesen megállja a helyét. Érvei meggyőzők, hisz az igazság Bacsányi részén van. Rájnis rosszakaratú és heveskedő támadását pontonkint czáfolja meg. Válaszának hangja egészen mérsékelt, nyugodt, néha éles, de sohasem türelmetlen vagy elfogult. Mint Horányi mondja: «époly tudományosan és élesen, mint szerényen czáfolta ellenfelét».*
Horányi: Nova Mem. 1792. 325. l.
A polemia azonban csak keret tulajdonképen, mely keretbe az író értekező részleteket foglal. Ebből is látszik, hogy nem volt czélja a személyeskedés, melyből az irodalomra nem is háramlott volna sok haszon, hanem hogy Rájnis támadását csak alkalomnak tekintette arra, hogy nézeteit kifejtvén, ezzel irodalmunknak használjon.
Miltont védve egyszersmind méltatja is és felhívja rá a közönség figyelmét, mint Ossziánra. A Milton fordítása is az ő érdeme részben, hiszen Szabót ő buzdította reá. Ime, hogy akarja lassankint megismertetni a magyar közönséggel többi jeles kortársával együtt a külföldi irodalom kiváló termékeit. Kár, hogy nem folytathatta ebbéli működését, mely kétségkivül sokat használt volna az irodalomnak, tekintve költői tehetségét és szigorú fordítási elveit.
Helyes széptani nézeteket is hangoztat ebben a munkájában s különösen a kritika jogosultságát és fontosságát bizonyítja meggyőzően, mint Bessenyeiről írt czikkében.
Fontos rész továbbá a fordításról szóló, melyben még egyszer kifejti szabályait, hogy a felmerült kétségeket eloszlassa. Világosan megkülönbözteti a fordítást az utánzástól és az átdolgozástól. Mennyivel fölötte áll e tekintetben Rájnisnak, ki Vergiliust Homeros és Theokritos fordítójának tartja!
Szóval Bacsányinak ez az értekezése sokoldalú és széles körű műveltségről tanuskodik, mely egészen a kor színvonalán áll, értvén ezen a külföldi irodalmi műveltség akkori színvonalát, mert magyar írótársaiét sokszor felülmulja tisztult izlésével és biztos itéletével.
28. FEJÉR GYÖRGY ARCZKÉPE.*
Fejér György arczképe (71. l.) (Passini János metszete) a Tudományos Gyűjtemény 1820. évfolyama VI. kötetében jelent meg először.
Válasza bizonyára nagy hatást keltett abban az időben s legtöbben neki adtak igazat. «Hatalmasan megadta Rájnisnak a Museum 3-ik darabjában. Szeretném, ha minél hamarább láthatnád» – írja Kazinczy 1789. szeptember 19-ikén levelében Horváth Ádámnak.*
Kazinczy Ferencz levelezése. I. k. 469. l.
Rájnist érzékenyen érintette Bacsányi válasza, de azért, úgy látszik, azután is leveleztek egymással, mint ezt Rájnis felelete mutatja Bacsányi levelére, melyben Bacsányi megjegyzéseket tesz munkáira. Rájnis czáfolja Bacsányi állításait levelében, melyet Kazinczynak is megküldött 1749-ben.*
K. F. levelezése II. k. 146–151. l.
Tehát magán úton folytatták a polemiát.
Valóban csodálkozhatnánk azon, hogy a «εχηβολοζ» Rájnis* nem támadta meg nyilvánosan Bacsányi válaszát, ha nem tudnánk, hogy készült egy nagyszabású támadásra és szorgalmasan dolgozott vitairatán, melynek ezt a czímét adta: «Apulejus Tükre, melyben a kassai Próteusnak képét és annak sokféle tsúfos Tűnéseit láthatni». 27 «jelenésre» osztotta, de csak 25 jelenés készült el belőle, itt félbehagyta valószínüleg Bacsányi elfogatásán megilletődve. Nem is jelent meg életében, csak 1820-ban ismerteti a kéziratot Fejér György a Tudományos Gyüteményben.* Fejér György szerint «az ellenfélnek megczáfolása űrügyével közbevegyített sérves csipősség, a kicsinységeken is hangosan űzött koczódás, az ócsárló kifakadások… ezen munkának köz világ elejbe való egész terjesztését… tilalmazzák». Ezért csak két jelenést közöl belőle (a 15. és 17-et), melyek legkevésbbé személyeskedők, de ezek is oly izetlenek, hogy nem volna érdemes bővebben foglalkozni velük. A 15. jelenésnek ez a czíme: Egy szájtátott ifjú bámulva nézett egy ökörszarvat fúvó parasztra, ki borostyán fa alatt ült, melynek ágain filemilék láttattak.» Ebben Ossziánt dorongolja le, ki szerinte nemcsak borostyán koszorúra nem érdemes, hanem még arra se, hogy borostyánfa árnyékában üljön.
Földi János nevezi így. K. F. lev. II. k. 209. l.
1820. VIII. köt. 3–51. l.
A 17. jelenésnek czíme pedig ez: «Egy majom egy öreg pásztornak epecselésit követte s egy mosolygó ifjú a majmot megcsókolta.» A majom Geszner, az öreg pásztor Theokritos, az ifjú pedig Bacsányi. – Ebben azt bizonygatja, hogy Scaliger különb író volt Gesznernél. Azt hiszem, fölösleges volna hosszasabban foglalkozni ezzel az izetlen vitairattal, melynek az a legfőbb érdeme, hogy nem jelent meg.
*
Bacsányi tudományos működésének java részét ezzel át is tekintettük s érdemeit már itt világosan látjuk. A Museumban megjelent értekező dolgozatait már Horányi is kiemeli, mint a hazaszeretet és a magyar nyelv ügyében való buzgólkodás fényes tanújeleit, midőn ezeket mondja: «De többféle emlékezetre méltó dolog van, melyek miatt Bacsányi lángoló hazaszeretét az utódoknak méltányolni kell, mint a ki elmetehetségének java részét a magyar nyelv művelésének előmozdítására, honfitársai dicsőségének öregbítésére fordította. Bizonyság erre a Magyar Museumban levő több munkája.»*
Nova Memoria 1792. 323. l.
Bacsányi a magyar nyelv lelkes védője az akkor még mindenható latin nyelvvel szemben. Izgat a magyar tudós társaság s a nagy magyar szótár érdekében.
Meg akarja nyitni nemzete előtt a külföldi irodalmak kincstárait; ismertet, fordít s fordításra buzdít. A fordítás helyes elveit is kifejti akkor, mikor arra a legnagyobb szükség van.
Kárhoztatja a magyar részvétlenséget; helyes érzékkel és ítélettel méltatja az írói érdemeket, oktat, bírál, hangoztatja a kritika jogosultságát és nagy fontosságát az irodalom bölcsőkorában. Ha kell, maga is vagdalkozik, polemizál s megvédi nézeteit.
Mennyi erély az úttörő munkában, mennyi lelkesedés és önzetlenség! Az alig harmincz éves ifjú szinte erőszakkal akarja magához ragadni a vezérséget, mert érzi tehetségét, tudja, hogy műveltebb, fejlettebb izlésű, mint legtöbb derék írótársa.
Nincs meg benne Kazinczy simasága, de több a bátorsága és energiája.
Irodalmi vezérnek született. Sokszor tán erőszakos és kíméletlen vezér lett volna, kit azonban az igazi tehetségek kétségkívül követnek.
Nagy kár, hogy pályája félbeszakadt s a vezéri pálczát kiütötte kezéből a sors.
