AZ ELSŐ ÉS A MÁSODIK „ÁLLAMPOLGÁRSÁG”
AZ ELSŐ ÉS A MÁSODIK „ÁLLAMPOLGÁRSÁG”
Mint ahogy a Hármaskönyv I. részének 3. paragrafusában láttuk, „az egész népnek”, a magyaroknak római katolikus hitre térésével vezette be a nemesi szokásjog a társadalom rendi szervezetének, s egyben szemléleti kereteinek második, egyházi dimenzióját (Werbőczy, I. rész 3. cím 6. §). Az eddigiekből is kitűnhetett, a társadalomszervezetnek ez a síkja oly mértékig összefonódott a hétköznapi élet szinte minden mozzanatával, ezek nagyszerkezeti és politikai kereteivel, hogy külön vizsgálata is csak a profán világgal összefüggésben lenne lehetséges. Az egyházi rendiség beépült az egyén társadalmi állásának minden elemébe s továbbvezet a modernizálódó társadalom nagyszerkezeti alaptagoltságába. A felekezetiség társadalmi szerkezetbe épültsége s ennek szervezeti következményei azonban, a polgári normák szerinti tabusítása miatt, olyan kidolgozatlan a magyar társadalomtörténetben, hogy nagyrészt hagyományos tudományterületeiből, az állam és egyház viszonyának irodalmából, az egyháztörténetből, újabban a népi vallásosság kutatásából meríthetők a rá vonatkoztatható tanulságok (Tüskés G. 1986).
Az összefüggés mégsem jelent azonosságot. A nem katolikus egyházak állásával ellentétben, az 1848-ig uralkodó, de azután is mérvadó a római katolikus egyház Magyarországon, az erre irányuló törekvésekkel ellentétben az állammal szemben, éppen az összefonódásokhoz fűződő érdekek folytán, nem képezhet autonóm „vallási testületet”. A „látható egyház” (ecclesia visibilis) hittételek, valamint az egyházi jog és gyakorlat terén befolyását mégis mint egyének más nagycsoportját átfogó „ország”, alkotmányos jogrend és a világitól eltérő, azt történetileg is megelőző rendiség fejtette ki (Kosutány I. 1903).
Ha csupán a régi Corpus Juris Canonici apostolok korától a 19. század végéig halmozott joggyűjteményének szakértők számára is jóformán áttekinthetetlen, korok és régiók latinitásának ismeretét igénylő monstrumát kézbe vesszük, világossá válik, hogy itt is élő normákkal és szövegekkel van dolgunk. Az egyházrendiségnek ez a forrása az 1917-ben közreadott új Codexszel és nemzeti nyelvekre való „kanonizált” fordításaival, a teológiatudomány és az egyháztörténet-írás korszerű áramlatai révén nyert folyamatosan új értelmezéseket. Ezért mondanunk sem kell, hogy a változatlan rendies alapvonások nem jelentenek napjainkig változatlanságot.
100A két jogrend, a világi és az egyházi szétválasztása, a „szeparáció” igen régi problémája hazánkban komoly formában egyedül 1874-ben, Trefort Ágost parlamenti indítványában került napirendre. A 19. század az egyházak és államok közjogi viszonyát szabályozó konkordátumok százada volt. Trefort indítványa még akkor is olyan szövevénybe nyúlt bele, s olyan szellemeket idézett föl, amelyek ennél elvben kisebb jelentőségű kérdések kapcsán (pl. a polgári házasság és a polgári anyakönyvezés) még húsz év múlva is kormányt buktattak. A kérdést Trefort idején elaltatták (Keményfy K. D. 1898; Lindner Gy. 1894; Kérészy Z. 1927: 261–262). A világi és egyházi jogrend elválasztása Európában ténylegesen csupán Franciaországban történt meg, az 1905. december 9-i törvénnyel.
Megjegyzendő, hogy az egyház és az állam viszonya ott sem volt tisztán kettős viszony, ahol a világi fejedelmi abszolutizmus, a türelem felmondásával, egységesítette az „állam” vallását – ezt is csak a versengő rendek segítségével tehette. Az egységesítés mindig csak törekvés maradt, amely elsősorban a feudális hatalmat gyakoroló nemességre terjedt ki. Egy-egy régió rangsorolt rendjei – nem utolsósorban a 19. század tömegmozgalmaiban helyzetet változtató sokszínű közrendek – az egyre gyakoribb közvetlen beavatkozások ellenére, egymással is folyamatos kölcsönhatások mellett mindig rá voltak utalva saját szokásrendjük integritásának megőrzésére. Ez képezte a modern társadalom s a nemzeti egységkoncepciók alapkérdését. A magukat mind az államtól, mind az egyházaktól függetlenítő, mindkettővel szemben az egyéni szabadság társadalmias egységét képviselő, új világi, polgári nemzeti műveltségek mindenhol a rendies közösségek talajából sarjadtak ki. Magukon is viselték s viselik eredetük partikuláris bélyegeit. Fenntartják a norma szükségét, egyben a normaközvetítésért folytatott küzdelmet. A normák ugyanis nemcsak a politikai szféra, hanem egy egész társadalom szervezeti műveltségének normái.
