A MÁSIK ALKOTMÁNY
A MÁSIK ALKOTMÁNY
Az egyén a keresztséggel (baptismus) egy másik országnak, ahogy az egyházalkotmány – jóllehet ez ott csak hasonlat – Máté evangéliumára való hivatkozással fogalmaz, „Isten országának e földön”, a katolikus (egyetemes) egyháznak tagjává lesz (Kérészy Z. 1927: 335). „Egyház alatt értjük a Krisztus urunktól alapított vallás által egybefűzött emberi társulatot” (Bozóky A. 1899: 1).
Az egyén a kereszténységbe is beleszületik. A egyház közösségébe tartozása mögött felmenőinek önkéntes konfessziója állt, amit a kereszténynek született gyermek beavatása megelőlegezéseként a keresztség csupán megerősített, s amit majd a nyugati egyházakban felnőtt korba lépése előtt a bérmálás, mint szentség illetve a protestáns konfirmáció fejezett be. A keresztség eredeti szerződés jellegét őrzi önkéntessége, amelyről, mint „szabad állapotúak beleegyezéséről”, akár a többi szentség felvételekor, a pap köteles meggyőződni. Az önkéntesség a született keresztényre azonban – az újrakeresztelőkkel (anabaptistákkal) ellentétben – már érvényes szerződéssel járó, felbonthatatlan, akaratától független, tartós kötelezettségeket rótt (Southern, R. V. 1987: 17). A keresztség a személyen, ahogy a legújabb katekizmus is megerősíti (Katekizmus 1994: 268), eltörölhetetlen lelki jegyet (character indelebilis), 101Szent Ágoston kifejezésével „az úr pecsétjének” (Dominicus character) nyomát hagyja. Az egyház és a személy közti szerződés ennélfogva örökre szólt. Az egyháztagságot nem szüntethette meg bűn: sem lemondás, sem az eretnekség (herézis), de még az egyházi kiközösítés (exkommunikáció) sem. Ez indokolta a kánoni felfogás szerint a római katolikus egyház lelkiismereti és materiális hatalmi igényét a keresztény skizmatikus és evangelikus „tévelygők” fölött.
A felbonthatatlan kötés ellenére az egyházjogi egyénfelfogás, éppen az egyénnek mint személynek szóló karakternél fogva, közelebb állt az individualista római joghoz, mint a magyar világi felfogás. A személy nem született közösségétől nyerte a kereszteléssel egyházi közösségi, ezen belül egyházi rendi állását, szabadságát, hanem személy szerint a megváltás ingyen kegyelméből. Az egyén és közösségeinek történeti viszonya is ennélfogva tért el a világiaktól. Itt is egy rendileg tagolt „országban” élt, a keresztséggel született szabadsága azonban, mint látni fogjuk, elvben nem a „szülék hatalmának” egész társadalmat átszövő rangsorában érvényesült. Jogaival itt a papi rend közvetítésével és az egyházon mint közösségen belül élhet. Szemben azonban világi rendi státusokkal, nem születhet senki Áron nemzetségébe, a papi rendbe, papságra születése folytán igényt nem tarthatott.
Társadalmi szempontból tehát a keresztségnél is határvonalról van szó, amely azonban a világiakkal ellentétben a római katolikus kánonok szerint átléphetetlen, illetve csak egyszer átléphető. Többek között ez magyarázza a 19. században, a modern polgári osztályalakulás hátterében is alig csillapult szenvedéllyel folyó küzdelmet a lelkekért. A rendi jogi pluralizmusnál fogva úgy is fogalmazhatunk, hogy az egyén első és második állampolgárságáról volt szó (Hanuy F. 1903). Ebben az esetben az első, a kereszteléssel születő egyháztagság, amely egyben a honos (incola), „keresztény országlakók” a magyar korona világi rendi jogi keretei között élő alattvalói körébe is avatta az egyént. A felekezet ezzel ugyanazon egyének társadalmi állásába mint levethetetlen megkülönböztető jegy épült be.
Mindazok a viszonyok, amelyeket a (világi) rendi alkotmány törvénnyel és szokással szabályoz, a keresztényekre vonatkozik, újabb választóvonalat húzva az alattvalók „össznépességén” belül, közöttük és – egyelőre – a nem keresztények között. A világi és az egyházi alkotmányosság összeépülése nem volt hézagtalan: a nem honos, tulajdonképpen rendeken kívüli rendi állásba sorolta a nem keresztényeket, de a keresztény cigányságot is (Frank I. 1845: 99). A nem keresztény csoport hosszú középkori előtörténetét követően a 19. század folyamán már a számában és társadalmi súlyában gyorsan növekedő zsidóságot jelenti. (Az iszlám vallás recepciója 1916-ban a háborús diplomácia gesztusa volt.)
