NAGYTÁJ – KISTÁJ
NAGYTÁJ – KISTÁJ
Az etnográfusok rámutattak, hogy azokon a vidékeken, ahol megmaradt vagy a török hódoltság után csaknem helyreállt a középkorra jellemző sűrű faluhálózat, szinte minden településnek volt valamilyen speciális, piacra vihető terméke, illetve a környezete által számon tartott, igényelt tevékenységi területe. A történeti Gömör megye változatos természeti adottságaira és helyi hagyományaira épülő lokális munkamegosztás tényeit Paládi-Kovács Attila (1988) tekintette át. Azt emelte ki, hogy a túlnyomóan magyarok lakta Dél-Gömör kistájai olyan néprajzi csoportokként jellemezhetőek, melyek gazdasági szakosodásuk, mezőgazdasági, nagyobbrészt azonban háziipari termékeik piacra vitele révén kapcsolódtak össze egymással. E speciális termékek piaci értékesítése közben több megyére, jó néhány áruféle esetében az Alföldre is kiterjedő kapcsolatokat ápoltak. Viga Gyula (1986) előbb a Bükk-hegység falvainak szakosított piacra termelését, és e termékekre és a munkakapcsolatokra építetten az eltérő adottságú, főképp mezőgazdasági termékeket kínáló Alfölddel 842kialakított sokszínű, a paraszti lét szinte minden részletét befolyásoló kapcsolatrendszerét elemezte. Utóbb Észak-Magyarország egészére kiterjesztvén ezeket az elemzéseket, arra mutatott rá, hogy a táji munkamegosztás lehetősége „fel is mentette a mindenkori embert attól, hogy minden igényére, létfeltételére helyben keresse a választ”. Vagyis nem kellett minden település lakóinak „lokális autarkiára törekedniük, mert a fejlődő társadalmi kapcsolatok, különféle társadalmi intézmények és szokások kiegyenlítik az egyes tevékenységek, ily módon az eltérő adottságú tájak javait”. Az árucsere- és a munkakapcsolatok gondosan összegyűjtött példái – a néprajzi és helytörténeti kutatások szórványadatai – messzemenően igazolják ezt a tételét (Viga Gy. 1990: 249). Kós Károly – Erdély népeinek a változatos természeti és gazdasági viszonyok kialakította árutermelését és árucseréjét tanulmányozva – a valamilyen speciális termékre szakosodott falvakról összefoglalóan azt állapította meg, hogy közülük több mint 700 volt a népi ipari központ, 18 falu a gyűjtögetés, halászat, vadászat termékeivel, 26 a tenyésztett állataival, 82 a kertészet, a gyümölcsés szőlőtermelés révén kapcsolódott be a kapitalisztikus piaci mechanizmusoktól jórészt független népi árucserébe. Jellemző az is, hogy egy falu lakossága általában csak egyetlen háziipari terméket, például valamilyen faeszközt állított elő és vitt piacra (Kós K. 1972: 10. skk.).
A szakosodott paraszti árutermelésről és a munkakapcsolatokról szóló összefoglaló tanulmányok többsége az eltérő adottságú nagytájak – a síkvidék és a hegyvidék: vagy a mezőgazdálkodásra, vagy a háziiparra szakosodást lehetővé tevő ökológiai zónák – között kialakult történelmi kapcsolatokat részletezi. Megfogalmazódott azonban a magyar néprajzi irodalomban a „nagytáj” ettől eltérő felfogása is. Andrásfalvy Bertalan (1978: 240) akkora területként határozta meg, „melyen belül létrejön a szakosodott falvak egymást kiegészítő, önellátó egysége”. A Baranya megyei falvak középkori eredetű, ám a török hódoltság után is újraéledt, a német telepesekre is „áthagyományozott” szakosodásából arra következtetett, hogy a sűrű faluhálózat országszerte olyan településszerkezetet jelentett, „melyben a falvak térben és rangban egymás mellé rendelt, horizontális munkamegosztással kistájakat, a kistájak nagytájakat alkottak az alapvető megélhetési javak, a műveltség által meghatározott egyéb szükségletek, »fényűzési cikkek« előállítására” (Andrásfalvy B. 1977: 86).
További részletvizsgálatok is szükségesek lennének ahhoz, hogy a „nagytájjá” szerveződött aprófalvaknak ezt a rendszerét mint a településszerkezet általános jellemzőjét bizonyítottnak tekintsük. A termelésre szakosodáson túl sok egyéb tényezőt is figyelembe kell vennünk, ha arra keresünk választ, hogy miért igazodik egymáshoz – kulturális értelemben – egy-egy „kistáj” néhány faluja, mi készteti együttműködésre, kapcsolatépítésre a falucsoporthoz tartozókat. A Palócföldön elvégzett aprólékos adatfelvételek összegzett tanulságai azt mutatják, hogy a „kiskörzetek” – azaz a kulturálisan egymáshoz igazodó falvak – határai és az uradalmi, a közigazgatási határok, valamint az anyaegyház–leányegyház kapcsolatok általában egybeestek (Bakó F. 1989: 221–235).
