A TÁRSADALMI KAPCSOLATOK FENNTARTÁSÁNAK VERBÁLIS SÍKJA
A TÁRSADALMI KAPCSOLATOK FENNTARTÁSÁNAK
VERBÁLIS SÍKJA
VERBÁLIS SÍKJA
A beszéd funkciója a hagyományos paraszti kultúrában sok tekintetben más volt, mint ma. Elsősorban nem az önkifejezés eszköze volt, hanem a kapcsolatok barátságos szinten tartásáé, mégpedig lehetőleg minél kevesebb információ kiszolgáltatásával. A beszélgetés alaphangneme a tisztelet, s a bizonyos határokon nem túllépő érdeklődés és nyitottság volt. A férfiak presztízsversengésének a beszéd is kiemelt területe volt, ezért a tréfálkozásba bujtatott ugratás is szervesen hozzátartozott.
A hosszabb társas beszélgetés fontos illemszabálya volt a türelmes kivárás, „nem vágtak egymás beszédébe, mindenki tudta, mikor kerül rá a sor. Mikor lehet neki szólni” (Gémes E. 1979: 142). A megszólalás sorrendje nem volt független az alkalmi beszélgetőcsoport belső hierarchiájától. A gyermek nem szólhatott bele a felnőttek 681beszélgetésébe, a fiatalabb az idősebbnek itt is elsőbbséget kellett hogy adjon. A legutóbbi évtizedekig az asszonyok sem szóltak bele a férfiak beszélgetésébe. Az utolsó, a döntő szót a családi vitákban a családfő mondta ki.
