ÉLETCÉLOK, ESÉLYEK
ÉLETCÉLOK, ESÉLYEK
A magyar falu társadalmának története a szocializmus korszakában megfogalmazható úgy is, mint a parasztság megszűnésének története. Nem mellékes azonban, hogy mivé váltak, akik kiléptek a paraszti sorból.
Láttuk, hogy a többség megszűnt főfoglalkozású mezőgazdasági termelő lenni, s aki az maradt, tulajdonviszonyai, munkafeltételei, sőt munkavégzésének módja tekintetében egy új termelési rendszer jegyeinek hordozójává vált. Azt a társadalmi berendezkedést, amely korábbi társadalmi helyzetét meghatározta, szétzúzták a politikai változások, s ezek következtében atomjaira, azaz családokra és egyénekre hullott szét a viszonylatok szövevénye. Ebből a helyzetből új – gazdasági, politikai és hivatali – intézményekhez, tekintélyekhez alkalmazkodás révén alakultak ki régi-új kapcsolathálók. Ám az intézmények és vezetőik sokat változtak, magukon viselték az időlegesség bélyegét egy gyorsan változó világban, nem termelték ki az igazodás tartós és általános viszonyítási pontjait, ami joggal veti fel a kontinuitás kérdését a falusi társadalomban.
Hankiss Elemér úgy vélte, hogy Magyarországon a szocializmus időszakában minden tényező együtt állott egy kettős társadalom kibontakozásához, adva volt egy hagyományos társadalom és egy uralkodó elit, amely felülről akarja kierőszakolni a gazdasági és társadalmi viszonyok radikális megváltoztatását rövid időn belül (Hankiss E. 1986: 335). Ám vajon megszűnt-e a korábbi kettősség a polgári lét esélyeinek felszámolásával, vagy tovább munkált az elmékben és a szocializáció folyamatában?
Az ugyancsak Erdei Ferenc kettős társadalomelméletéhez visszanyúló, de a félbeszakadt polgárosodás folytatásának eshetőségét vizsgáló Szelényi Iván szellemes okfejtése szerint kiindulhatunk egy 1944-es magyar falusi társadalomból, és megállapíthatjuk, hogy az úr–paraszt tengely mentén szerveződés a domináns vonása rendies tagoltsággal, amelyet egy más jellegű, a polgári társadalmi berendezkedésnek megfelelő rétegződés kísért, három folyamat által alakítva: a dzsentrifikáció, a proletarizálódás és a polgárosodás által. A kollektivizálás végére azt tapasztaljuk, hogy a régi helyébe egy új káder–proletár tengely került, amely megőrizte a rendies vonásokat az államszocializmus keretei között, s az 1980-as évekre már a kiinduló állapothoz hasonló polgári jellegű dimenzióval rendelkezik. Ezen találhatók a parkolópályán lévők, akik részleges káderesedés, részleges proletarizálódás, részleges parasztosodás révén mindkét végponttól távol tartották magukat valamelyest, 1005illetve a végpontok valamelyikének közelében is képesek voltak kitermelni polgárias vonásokat (Szelényi I. 1992: 84–92).
A kérdés az, hogy vajon ki mindenki volt parkolópályán, s egyáltalán leírhatók-e még a szocializmus falujában a törekvések irányai ezekkel a kategóriákkal?
Szelényi (1992: 121) empirikus adatai arra vallanak, hogy a szocialista átalakulás utolsó időszakában a magyar falvakban, ha az „életcélokat” vesszük tekintetbe, akkor igazi káderek és proletárok egyfelől, a tengelytől valóban eltávolodott vállalkozók másfelől igen kis számban voltak jelen, de azért jelen voltak mint két eltérő társadalmi perspektíva képviselői. A nagy többség olyan káder, illetve proletár volt, aki legalább önellátásra termel vagy még némi piacra termeléssel is kiegészíti egyébként más természetű fő jövedelmét, illetve paraszt–munkás volt, aki bérmunkástudattal él, de kiegészítő mezőgazdasági üzemet tart fenn, valamint akadtak a középparaszti szakismeretekkel és mentalitással rendelkező protovállalkozók.
Szelényi azt is felveti legalább hipotézis szintjén, hogy milyen korábbi birtokoscsoportokat sejthetünk az egyes életcélok hátterében. Úgy látja, hogy a parasztmunkásnak nevezett kategóriában sok a volt kisparaszti és szegényparaszti családból származó. A uradalmi cselédek proletarizálódtak, a vállalkozók pedig főként a középparaszti, kevésbé a gazdagparaszti háttérből léptek elő. A káderekről mondható el a legkevésbé pontosan, hogy kikből verbuválódtak. A bürokrata-technokrata irányítók ugyanis a falusi társadalom minden rétegéből kikerülhettek és kikerültek, de a társadalom más összetevői is képviseltették magukat körükben.
Vagyis a falusi népesség viszonylag kis hányada vált munkássá a szó szoros értelmében véve. A nagy többség számára valamiféle kombinált munkás- és mezőgazdasági kistermelői lét vált valósággá, s a néprajzi kutatások leírták, hogy milyen feltételek magyarázták ezen a létformán belül az inkább „munkás” vagy inkább „paraszt” jelleg eluralkodását. Az egykor extenzív gabonatermesztő körzetekben a munkásét (Sárkány M. 1978; Bell, P. 1984; Lampland, M. 1995), a specializált szőlő-, gyümölcs- és zöldségtermelő körzetekből a mezőgazdasági kistermelőit (Márkus I. 1996: 222–241; Hann, C. 1980; Vasary, I. 1987), miközben a változatok szélesebb körével szolgáltak, mint a szociológiai összegezések. A rugalmasság és az egyéni adottságok fontosságát is kiemelték egy leginkább magát újratermelő társadalmi nagycsoport esetében, amely életformájában, az irányválasztástól függetlenül, erőteljesen urbanizálódott.
A választásokat nyilvánvalóan befolyásolták a külső adottságok – termelési lehetőségek, piaci feltételek – éppúgy, mint a települések nagyságrendjéből, adminisztratív besorolásából, ipari munkahelyekhez, oktatási intézményekhez viszonyított távolságából fakadó előnyök és hátrányok, elősegítve vagy megnehezítve a munkássá válást városon és falun egyaránt. Láthatólag még inkább meghatározták azonban az előzmények, a tapasztalatokban, kapcsolatokban, tudásban felhalmozott tőke.
Ebben a folyamatban először leértékelődött, majd felértékelődött a korábbi anyagi javak valós és szimbolikus jelentősége, s egyértelműen felértékelődött a szellemi és a kapcsolati tőke, gyarapítva a tanulás által, amelyek révén az igazodások és újraigazodások, szerencsés esetben a társadalmi mobilizáció lehetségessé váltak. Így történhetett, hogy az egykori leginkább mozgékony, vállalkozó gazdaréteg, amely az 1950-es években a faluból menekülni kényszerült, leszármazottaiban visszatért mint 1006új elit (Molnár M. 1986; Őrszigethy E. 1993; Kovács Katalin 1994), bár Szelényi (1992: 157) szerint ez inkább mítosz, mint megalapozott tény.
A szociológusok összehasonlító fogalmi és empirikus elemzései (Szelényi 1992; Kovách I. 1988) alapján azonban bizonyítottnak láthatjuk, hogy volt esély az 1970-es, 1980-as évek Magyarországán a többszörösen megszakadt polgárosodás továbbvitelére, s ezen az úton főként az egykori középparasztok és kisebb mértékben az egykori nagygazdák és leszármazottaik jártak. Belőlük lettek legkönnyebben vállalkozók, ami nem jelenti azt, hogy valamiféle zárt kört alkottak volna. Számuk és arányuk viszonylag csekély lehetett a falusi népesség egészét tekintve, de példájuk sokaknak mutatta meg a kiemelkedés egyik lehetséges útját, azoknak, akik a falusi társadalom „középrétegét”, azaz többségét tették ki.
