„A KÁPOSZTÁS HÚS MAGYARORSZÁG CÍMERE” – A KORA ÚJKOR KÖZNÉPI HÚSÉTELEI
„A KÁPOSZTÁS HÚS MAGYARORSZÁG CÍMERE” – A KORA ÚJKOR KÖZNÉPI HÚSÉTELEI
Az újkori viszonyoktól eltérően a késő középkorban, kora újkorban az ún. húsevőnapokon a köznép igen széles rétegei is valóban húst ettek. Míg a középső és felső társadalmi rétegek szakácskönyvei, fennmaradt étlapjai számtalan húskészítési eljárásról szólnak, a hús elkészítéséről a parasztkonyhán ez időben keveset tudunk. Uradalmi cselédek, katonák ellátásának szabályzata (Ol DL 32.686 – 1524–26) és kikövetkeztethető gyakorlata (Thurzó-étlap 1603/1893) azt mutatja, hogy a hús elsősorban egytálételben főzve került asztalukra. (Az egytálétel terminus különböző fő alapanyagokból összefőzött ételt jelent, nem azt, hogy az étkezés egy fogásból áll.) A galgóci Thurzó-udvar cselédei 1603 481januárjának 26 húsevőnapjából 20 napon kaptak ebédre savanyú káposztát tehénhússal, 5 napon borsót hússal, vacsorára pedig 19 napon répát tehénhússal. Az esztergomi érsek egyik birtokának katonái főtt marhahús, juhhús vagy káposztás hús formában kapták húsételeiket a szabályzat szerint. A főtt marha- és juhhúsnak a társadalmi középrétegnél legközönségesebb „tehénhús petrezselyemmel” vagy „tormával” és „bárányhús ecettel, hagymával” vagy „ecettel, zsályával” főzése és tálalása jöhet számításba. Főtt húst jelentett az erdélyi köznyelvben máig fennmaradt kora újkori sóbafőtt ételnév is. A parasztoknál ugyancsak a savanyú és friss káposztával, répával, borsóval főtt egytálétel és az önállóan főtt hús vezethették a húsételek sorát. A főtt hús és egytálételben főtt hús a középső és felső társadalmi rétegeknek is leggyakoribb, mindennapos ételei voltak. A káposztás hús gyakran az étkezésüket bevezető fogás, a gazdag főúr Bethlen Miklós (1642–1717) házában csakúgy, mint a városi kézművesek ünnepi lakomáin a 16. és a korai 18. század közti időszakban.
A kora újkor legjellegzetesebb hazai ételének a kortársak éppen ezt a húsos egytálételt, a húsos káposztát tartották. A káposztás hús Magyarország címere szólással és étellel kezdte ételeinek sorát 1662 előtt a Zrínyi-szakácskönyv szerzője. Még az eleinktől maradott névként idézi fel a szólást Lippay János a káposzta kapcsán Pozsonyban 1664-ben. Az erdélyiek közül Mikes Kelemen említette, 1730 körül pedig Bél Mátyás ugyancsak e szólással a disznóhússal és szalonnával főtt húsos káposztát dicsérte. Az ételt Gvadányi 1796-ban a magyar „nemzeti ételek” közt még mindig az első helyre tette. Savanyú káposztából főzték marhahússal, juhval, disznóval, tyúkkal, kappannal, lúddal és hozzá lehetőleg mindig szalonnával. A Tótfalusi-szakácskönyv legelső receptje „káposzta kolozsvári módon”, savanyú káposzta kövér tyúkkal vagy lúddal és szalonnával. Füstölt libáról nem szól. Kortársi vélemény szerint a káposztás hús nemcsak a legjellegzetesebb, de a legjobb étel is. Innen származik az Ótestamentum egyik példabeszédének (Péld. 15. 17.) hazai parafrázisa: jobb az emberség a káposztás húsnál (Tótfalusi Kis M. 1698). Az ételt az ország címerének tartó kortársi vélekedés nem megkülönböztető célú volt, nem törődött a szomszédos országok étkezési szokásaival. A Zrínyi-udvar kézirata a szólás érvényébe egyenesen Horvátországot is belefoglalta. A szólás az étel gyakoriságát és azt a tényt fogalmazta meg, hogy a káposztás hús valamennyi hazai társadalmi réteget összekötötte. Mindennapossága nem fokozta le, a 16–18. század négy-nyolcfogásos céhlakomáin ez a legbiztosabban előforduló étel (Kisbán E. 1989a: 30–32).
Hús és káposztából álló egytálétel voltában a húsos káposztának a 17. században támadt versenytársa a töltött káposzta képében. Ez utóbbi étel első leírását a Tótfalusi-szakácskönyv nyújtja 1695-ben. Kását nem tesz a vagdalt hústöltelékbe, amit káposztalevelekbe takar. A töltelékeket apróra vágott savanyú káposztában főzi meg. Korábban, 1662 előtt a kéziratos Zrínyi-szakácskönyvben is szerepelt már töltött káposzta („káposz-tát köleskásával főzni” címen), hús nélküli, káposztalevelekbe burkolt kásatöltelékkel, amit apró káposzta nélkül főztek meg. Az ételnek a tájnyelvben későbben szárma és dolma elnevezései is használatosak. Mindkettő oszmán-török eredetű, balkáni nyelvek közvetítésével. Jelentésük a törökben ‘szőlőlevélbe burkolt vagdalt hús és/vagy rizs töltelék’. Feltételezhető, hogy a töltött káposzta a szőlőlevélbe burkolt török húsétel/kásaétel közép-európai átültetése. Svédországban máig kaldolme (káposzta-dolma) néven szokásos, és bevezetését közvetlen török kapcsolatnak tulajdonítják, a 18. század 482elején XII. Károly svéd király két éven át ott állomásozott csapatainak, valamint a király és szűkebb kísérete több éves fogságának.
A korszak húsoskása ételeiről, szerepükről a kézművesek lakomáin a Kásaételek c. fejezet szólt. Kásák főtt hússal a parasztok étkezésében is feltételezhetők.
Az étlapok összehasonlítása azt mutatja, hogy a sült hús köznapon viszont választóvonalat jelentett a paraszti rétegek és a középső társadalmi rétegek között. Az utóbbiak legjobban étkező rétege a szolgáló nemeseké, polgároké volt, akiknek főúri udvar tanult férfi szakácsa főzött étkezésenként négy-hat fogást. Ezek egyike minden étkezésen a legközönségesebb sült, tehénhús pecsenye volt, és más sültek is sorra kerültek. A saját háztartásukban étkezők kevesebb fogást főztek, és a sült nem lehetett mindennapos, de köznapon is előfordult. Ők helyeztek nagy súlyt arra – amint a céhlakomák szabályzataiból tudjuk –, hogy ünnepen feltétlenül legyen, általában többféle húsból összeállított sültfogás. A cselédétlapokon köznapokon sült nem fordult elő. A köznépnél ez ünnepi alkalmak étele volt, amikor viszont nemcsak „szárazon”, de hozzá készített „lével” is tálalták. A korszakban számtalan ilyen hús alá való „lé” tette változatossá az úri konyha sültfogásait. Közülük a legegyszerűbb, de az import fűszer miatt mégis becses borsos bosporos széles körben ismert lehetett a parasztságnál is, amely a nevét legtovább, a legújabb korig fenntartotta. Hazai fűszerfüvekkel ízesítette a sült levét annak a marosvásárhelyi szegény cséplő embernek a felesége, aki 1631-ben kedves vendégnek kukrejtes pecsenyét készített, az e társadalmi körben ugyancsak az ünnepi alkalmakhoz kapcsolódó baromfiból pedig verminnel csirkét (Vigh K. 1980: 106–108).
A Leves, főzelék, mártás c. fejezetben lesz szó a leves ételtípus történeti problémáiról. A valószínű az, hogy az ünnepi húsleves a 18. századnál korábban egyik társadalmi rétegnél sem létezett. Az egykor legnehezebb paraszti munkáról vette nevét a kaszáslé nevű húsétel. Az elnevezés a 16. században már Nyugat-Dunántúltól Erdélyig használatos, az étel az úri konyhákon mindenfelé szokásos. Az erdélyi Kéziratos fejedelmi szakácskönyv 1600 körül (1893: 13–14) a hatalmas kötet legelején, második és harmadik receptjében ismertette. Ott petrezselyemgyökérrel, -levéllel, vöröshagymával és sóval főtt marhahús levének ecetbe vert tojással való besűrítését jelentette. Volt fokhagymás változata is. A sajátosan kora újkori ételnevek közül a nyelvjárások a kaszáslét őrizték meg a legnagyobb területen, az étel változatai pedig a parasztoknál a legújabb korig készültek. Mindezek alapján feltételezhető, hogy parasztok is készítették a 16. században.
