KOSZORÚ
KOSZORÚ
A leány életének sorsfordulóján, menyegzőjén, a párta mellett élővirág koszorút is viselt. A 17. században az élővirág koszorút az erdélyi kontypártás komorna, az oláh menyasszony és leány fején is megörökítették (Viseletkódex 1990: 77., 4. és 62. kép). Ekkor még a főúri hajadonok menyasszonyi koszorúja is élő virágból köttetett (Apor P. 1972: 58), ugyanúgy, mint egy jó évszázad múlva pl. a Kis-Küküllő menti vagy székelyföldi parasztmenyasszonyoké. Az élővirág koszorú még a 18–19. század fordulóján jelentőségét veszítő pártát is túlélte. Ekkor a halványsárga rózsa, vörös rózsabimbó volt a menyasszonyi koszorú fő ékessége, amelyhez azonban mindig hozzátartozott a rozmaring is. A rozmaring, mióta a középkor végén a Mediterráneumból Közép-Európába telepítették, koszorúba kötve a menyasszony tisztaságát jelképezte, és a 17. századi esküvőnek éppúgy kelléke volt, mint napjainkban az élővirág csokor.
A múlt század közepe óta egyre kedveltebbek a művirágok, de az élő virág utáni igény sem múlt el, s a rozmaring mint aránylag tartós növény, szinte napjainkig a menyegzői események részese maradt. Az egykor legdivatosabb rózsából, gyöngyvirágból, nefelejcsből, aranykalászból kötött művirág koszorúkba legalább egy szál rozmaringot is illesztettek (Nógrád, Heves, Borsod vm., szlavóniai magyar falvakban), vagy a koszorú mögé, a hátihajra egy kisebb rozmaringkoszorút is tettek. Az egri vőfély karddal a menyasszony fejéről „szűzességinek jegyét”, ezt „az koszorút lemetszette” a 19. század elején is (Sávoly L. 1846: 190–198), akárcsak 17. századi erdélyi elődje tette. A művirág-koszorúk eleinte az élővirág-koszorúk természetességére törekedtek, majd a polgári, fehér mirtuszkoszorúk, viaszvirágok hatására a parasztmenyasszonyok koszorúja is fehér lett. Az ilyen koszorúk, a hasznosi gyöngyös, a boldogi tükrös, a gyímesi csángó koszorúpárta már csak nevükben őrzik a mellőlük elmaradt hajadon párta emlékét.
