A LAKÁSKULTÚRA KUTATÁSA
329A LAKÁSKULTÚRA KUTATÁSA
A magyarországi falusi nép lakásberendezése, de különösen az abban helyet foglaló bútor, csak igen későn került az érdeklődés, majd a tervszerű tudományos kutatás látókörébe. Nem csupán Magyarországon volt ez így. A felvilágosodás századában, közgazdasági indítással, sorra jelentek meg ugyan az állam- és népismereti művek, ám ezekbe Németországban is, még a 18. század végén is, a parasztság otthonára nézve alig került be némi megjegyzés (Deneke, B. 1969: 9). Nálunk egy-egy erre vonatkozó bekezdés a reformkor idején vált tartozékává a nemzeti önismeret elmélyítésének igényével közreadott, hazánk tájait és lakosságát ismertető leírásoknak, habár ami a bútorzatot illeti, erről többnyire csak futtában, nagy általánosságban esik bennük szó. Jellemző például a Májer István által vázolt kép a muzslai (Esztergom m.) köznép szobáiról, – melyekben ő, ottani káplánkodása idején, 1836–38-ban bizonyára nem kevésszer megfordult: „Bútorai: egykét nyoszola, mellyek vörös pamutos, úgy szólván, zománczos házi szövetü vánkosokkal padlásig telvék; az ablak körül padok és asztal; ládák, szekrény; fenn tányéros és czifra korsók függnek; falaikon szent képek díszlenek” (1846: 11). Érezhető, hogy számára a berendezés leginkább figyelemre méltó elemei a lakástextíliák meg a falakon sorakozó szentképek és díszedények. Ezek lehettek a legszembetűnőbbek, ámbár alighanem falusi vendéglátói is ezeket értékelték a legtöbbre.
A korabeli szerzők közt alig akad, aki egy-két szót szánna a lakásbeli bútorok jellemzésére. A kivételként említhető Munkácsy Dániel a Baranya megyei Bőközről – mely az Ormánság része – tudósítva, a sarokpadról megjegyzi, hogy az „czifra virágokkal hímezett” és ugyanígy a székekről és ládákról is, hogy virágozottak (1842: 568). Pedig a bútorok virágozása másutt is meglehetősen általános lehetett. Nem volt szokásban ezekben a rövid, az érdeklődő közönség tájékoztatására szánt cikkekben a kivételekre, szociális különbségekre sem kitérni. A megyéjebeli közállapotokat orvosi szempontból tüzetesen leírni szándékozó pécsi Hölbling Miksa viszont közlésre érdemesíti az olyan megfigyelést is, hogy a Pécsvárad környéki katolikus magyarok közül egyeseknél a puhafából készült ágy mellett a további fekvőhely „földbe vert czövekeken álló cserény”, sőt sok helyen az asztal ugyancsak cövekeken nyugszik (1845: 69–70).
A lakásberendezés időbeli változására sincs általában az ez idő tájt keletkezett tudósításokban utalás. Kivételes az olyanféle megjegyzés, mint ami Etédi Gedő János székelyföldi 330leírásában olvasható, miszerint a régi házakban „a’ falakat körülfolyó” tálasfogasok „újabb szellemű és ízlésű házaknál már nincsenek” (1843: 1225).
Valamely bútordarabra közelebbi utalást egyedül a Szentesen 1799–1825 közt megfigyeltekről beszámoló Kiss Bálint leírásában találni, aki egyébként is korának gyakorlatát meghaladóan törekedett pontosságra és szemléletességre. Az ágyak előtti „hoszszu karos szék” esetében még a virágozás színezéséről és a virágok közé festett tarka madarakról is írt, sőt egy 1763-as példány feliratát is lejegyezte. Sajnos, éppen Kiss Bálint tanulmánya csupán csonkítva és átírva került közlésre az 1914-ben kiadott várostörténetben (Sima L. 1914: 395–399).
Maguk a bútorok, mint általában a paraszti kultúra tárgyi elemei, köztük is elsősorbn az ünnepi szerepű, díszes példányok, a 19. század második felében, az ekkortól kezdve létrehozott világkiállításoknak köszönhetően váltak ismertté és egyben széles körben elismertté is. A Magyarországról kiállítottak közé szintén bekerültek ilyen bútorok, így az 1867. évi párizsi világkiállításon más paraszti tárgyakkal egyetemben „csinos ládák” (Sándor I. 1953: 325). Az 1873-as bécsi világkiállításon pedig, mely meghozta az áttörést a népművészet elismerését illetően, néhány a nemzeti háziipar készítményei sorában bemutatott bútordarabon túl ott voltak már a későbbi szabadtéri múzeumok elődei, a felépített és berendezett parasztházak is. Közülük több az egykori Magyarország területéről származott. Egy ház képviselte a magyarságot, ez a Székelyföldről való volt. Miként az egykori tudósító feljegyezte, az első szobában tulipános ládák álltak, a másodikban meg siklódi, azaz ácsolt láda (K. Csilléry K. 1980a: 11–15).
A világkiállítások ösztönzése nyomán jöttek létre a szakmúzeumok és köztük a néprajzi múzeumok is. Az 1872-ben a Nemzeti Múzeum keretében létesült hazai ilyen gyűjtemény azután mind teljesebb számban fogadta be a 19. század második fele kiállításaira készíttetett vagy helyszínen gyűjtött népi bútorokat; ezt pedig a század végétől további darabok megszerzése követte, Budapesten és vidéki múzeumokban egyaránt (K. Csilléry K. 1972: 7–8).
A kiállításokon szerepeltetett objektumok ébresztettek kedvet a tárgyak egyedi vonásainak közelebbi szemrevételezésére. Népi bútorainkat a rajztanár Huszka József figyelte meg elsőként. 1888-ban a magyarországi festett díszű példányok egy-két általánosan jellemző kompozíciós elemét is felsorolta már és utalt néhány jól megkülönböztethető stíluscsoportjukra. Megemlítve a már akkor ritka – és azóta sem meghatározott – győri festett ládát, egy-egy mondattal jellemezte a székely, a csángó, a segesvári szász, a matyó, a Békés megyei és a komáromi bútort. Sőt megkísérelt rámutatni ezen stílusok eredetére és kapcsolataira is (Huszka J. 1888: 4–6); ez természetesen, az akkori ismeretek szerény voltából és a feltárt anyag szegényességéből következően, csupán néhol tudta megközelíteni a valóságban végbement – és még ma is csak hiányosan megrajzolható – alakulási folyamatot.
A következőkben azután a népművészeti kötetek és dolgozatok szerves részévé lesz a tárgyalt terület legjellemzőbbnek érzett népi bútorainak bemutatása, főként a tetszetős, festett, esetleg faragott virágozású asztalosbútoroké. A régiesebb felépítésű és díszű bútorfélék akkoriban még alig találtak méltatóra. Ismét művészember, Gróh István, az Iparművészeti Iskola tanára volt az, aki rámutatott az ácsolt ládák díszítményeinek értékére (1907: 10; vö.: K. Csilléry K. 1989: 819). Később Gróh István azt is kinyilvánította, hogy „e szuszékokban kell a magyar bútor elejét keresnünk!” Ezt a véleményt már 331Malonyay Dezső tette közzé, a palóc népművészetről összeállított kötetben. Idézi ezzel kapcsolatban Gróh Istvánnak azt a felismerését, miszerint a palócoknál használatos ácsolt ládák rokonok a franciaországi román kori példányokkal, nemkülönben a Brassó vidéki ún. templomi ládákkal, hozzátéve Gróhnak azt a következtetését, hogy „valószínű, hogy az ilyen alakú ládákat ismerte meg először a magyarság új települőhelyén és a középkor magyarságának is ez volt a ruhásszekrénye” (Malonyay D. 1907–1922. V: 271–273).
A tudományos igényű, rendszerezésre törekvő magyar néprajzi bútorkutatás, mely a múzeumban őrzött, illetve publikált hazai emlékanyag egészének a megítéléséhez számításba kívánja venni a külföldi kiadványokban fellelhető analógiákat is, Bátky Zsigmond összefoglalásával kezdődik; ez az Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére című munkája Szobabútorzat fejezetében található. Noha a terjedelem kötött volt, ő nem elégedett meg ebben pusztán gyűjtési tanácsadással, hanem funkciójuk szerint osztályozva a bútorféléket, utalt ezeknek a tárgyaknak a falusi lakásokban betöltött szerepére és helyenként a tulajdonosok vagyoni, társadalmi helyzetére is. Bátky arra is kísérletet tett itt, hogy választ adjon a díszítés és a formai jellegzetességek eredetének kérdésére, figyelmeztetve azokra a hatásokra, amelyekről ismeretei, főként a rendelkezésére álló külföldi szakmunkák közölte képek alapján úgy vélte, hogy úri háztartásokból, másrészt pedig német területről érkeztek a hazai parasztsághoz. Mindezen túl Bátky a parasztházak berendezésének a gyűjtők szeme előtt lezajló változására is felhívta a figyelmet (Bátky Zs. 1906: 152–168).
A magyar néprajzi bútorkutatás ezt követő alakulásának és intenzívvé válásának, eredményeinek és problémáinak az áttekintésére több alkalommal is sor került (részletezően: Vajkai A. 1948: 24–25, 27–28, 39–40; K. Csilléry K. 1976–78: 294–320). A tárgyi emlékanyag gyűjtésének történetéről, a szerzeményezés szempontjainak alakulásáról is készült összegezés a Néprajzi Múzeum Bútorgyűjteménye esetében, mely nem csupán a benne őrzött darabok számát tekintve a legjelentősebb ilyen jellegű gyűjteményünk, de annak köszönhetően is, hogy azok a magyar lakta terület egészét képviselik (K. Csilléry K. 1981–84: 29–47; lásd még uő. 1985a: 184). Mindez felment a behatóbb tárgyalás alól, hozzátéve, hogy a bútorféléknek és használatuknak a továbbiakban itt következő bemutatása túlnyomórészt a jelzett jelen századi szakmunkákon és a létrehozásukkal párhuzamosan a múzeumok részére megszerzett tárgyakon alapszik.
A hazai bútorkutatásban Cs. Sebestyén Károly végezte el az alapvetést, az emlékanyag és az ide kapcsolódó ismeretek számbavételét. 1925 és 1954 közt megjelent cikkeiben sorra jellemezte legfontosabb népi bútorféléinket: a széket, a padot, ládát, tékát, asztalt és az ágyat, megkísérelve megállapítani lényeges jegyeiket és jelentőségüket, következtetve a múltjukra és utalva jelenkori átalakulásukra avagy kiiktatódásukra a lakásberendezésből (Cs. Sebestyén K. 1925; 1927; 1929b; 1930a; 1930b; 1937a; 1937b; 1954). Egy első átfogó bemutatást (1929a) és a részlettanulmányokat követően jelentette meg német nyelvű áttekintését a magyar parasztbútorokról (1938); magyar nyelvű nagy összefoglalása viszont sajnos kéziratban maradt. Cs. Sebestyént munkájában elsősorban a Rudolf Uebétől a német parasztbútorról 1924-ben közreadott kötet ösztönözte. Ám Cs. Sebestyén jóval mélyebbre, a főbb típusok hazai meghonosodásának koráig kívánt a népi bútor múltjába visszanyúlni, javarészt nyelvi adatokra, elsősorban különféle népi bútorelnevezésekre támaszkodva (lásd pl.: Cs. Sebestyén K.–Horger A. 1927; Cs. Sebestyén K. 1930a; 1934a; 1934b), ugyanígy vitapartnere, Bátky Zsigmond is (1931a; 1931b; 1934).
332Ebbeli törekvésében mindkettőjük a grazi nyelvészprofesszornak, Rudolf Meringernek a szavak és az általuk megnevezett tárgyak együttes vizsgálatát célzó, nagyhatású módszerét követte, különös figyelemmel a Meringertől a német házról és berendezéséről írt munkára (1906).
A távoli múlt kifürkészésének óhaja mellett más szempont is hatott a kutatandó bútorok kiválasztására. Még 1906-ban Bátky Zsigmond, noha a bútorgyűjtési útmutatásának bevezetőjében nem hiányzik a házilag készült festetlen, illetve a „szükség- vagy alkalomszülte igen ősi bútordarabok” említése (1906: 153), képes tábláin lényegében a parasztszobák reprezentációs bútorait közli – csupán a gyermekbútorok sorában néhány egyszerűbb, házilagos példánnyal. Igaz, másrészt annak tudatosításának érdekében, hogy a bútorok többsége viszonylag későn gyökeresedett meg a parasztházban, Bátky óvott az olyan elképzeléstől, miszerint „a parasztmesterség mindig tiszta nemzeti forrásból, ősi népi kultúrából fakadt”, minthogy „legtöbbször egy előző úri stíluskornak maradéka” (1906: 153). Maga az átadás-átvétel jelentőségének túlhangsúlyozása még a népi bútor „felfedezésének” idejéről, a l9. század második feléből datálódik, de nálunk végül is hozzájárult a tanult kézművesektől származó népi bútoroktól való kutatói idegenkedéshez és a komolyabb figyelemnek bizonyos archaikus bútordarabokra való leszűküléséhez.
Ezzel a kutatói feladatvállalással élesen eltért a tőlünk nyugatra fekvő országok gyakorlatától, ahol a mindinkább terebélyesedő néprajzi bútorirodalom szinte csak a legutóbbi időkben kezdte észrevenni az egyszerűbb, hétköznapi rendeltetésű falusi bútorokat. Nálunk viszont a népi bútorok tudományos megalapozottságú kutatása megindulásának időszakában a parasztok számára dolgozó asztalosközpontoknak nem akadt monográfiája. Pedig legalábbis a szomszédságunkban megjelent ilyen irányú munkák többsége minden bizonnyal eljutott a magyarországi kutatók kezéhez. A legkorábbi német monográfiára, Franz Zell a bajor hegyvidék parasztbútorairól írt könyvére (1899) Bátky már hivatkozik is az Útmutatójában (1906: 160).
Az addig megjelent tanulmányok eredményeit hasznosítva, Viski Károly nyújtotta – miként hangsúlyozta – a „legősibbnek látszó” bútorfélékre koncentrálva azt az összegezést (A magyarság néprajza I. kötet, Bútorzat fejezet – első kiadás 1933, második 1941), mely azután útmutatóvá lett a további kutatások számára. Ebben Viski, az újabb bútortípusokat „csak szükség szerint” érinti, kifejezve meggyőződését, hogy azoknak „alig van néprajzi jelentősége” (1941: 218). Ami azonban a festett asztalosbútorokat illeti, a II. kötetbeli Díszítőművészet fejezetben hiányolja a rendszeres vizsgálatukat, úgy vélve, hogy az átvett díszítményeket ezeken annyira „magyarrá tettük, mint talán egyetlen más európai nép sem a magáét”. Szerinte a „hímzéseinken kívül alig van még egy tárgycsoportunk, amelyen a magyar díszítőkedv és tehetség olyan dúsan ’virágzott’ volna ki, mint bútorainkon” (Viski K. 1942: 317).
A következőkben Domanovszky György vállalkozott a magyar „parasztbútor” önálló kötetben való bemutatására (1942); majd ezt átdolgozva, 1964-ben újból megjelentette. Domanovszky érdeme, hogy tudatában ugyan az előzményekre vonatkozó akkori ismeretek hiányos voltának – erre többször utalt is –, megkísérelt vázlatot adni könyvének bevezető szakaszában a magyar népi bútor és lakás történeti alakulásának folyamatáról a honfoglalás, a helyváltoztató életmód idejétől a hagyományos lakásberendezés eltűné-séig.
333A figyelmet felkeltő és további vizsgálódásokra ösztönző korai kutatásokat és összefoglalási kísérleteket követte azután az utóbbi évtizedek intenzív anyaggyűjtő, kutató és feldolgozó munkája. A felmerült kérdésekre válaszolni törekedve és egyben újabbakat és újabbakat felvetve, túlnyomó többségében ez a munka hozta létre azt az anyagot, amely a Magyar Néprajz III. kötete Bútorművesség fejezetének megírását is lehetővé tette (K. Csilléry K. 1991a) és benne a bútorok előállításának és értékesítésének tárgyalását. A jelen összegezés alapjában ugyancsak az utóbbi idők behatóbb kutatási eredményeire támaszkodik – ahogy az előbbiekben történt már erre utalás.
