FÖDÉM

Teljes szövegű keresés

FÖDÉM
A födémszerkezet a magyar népi építészetben viszonylag újabb keletű. Közép-Kelet-Európában a 1011. században jelent meg ez a szerkezet, hazánkban a megjelenése csak a 16. századra tehető. A mennyezet jelölésére használt szavunk finnugor eredetű, melyet a 16. századtól használtak ebben a jelentésben, korábban a mennyezetes ágy felső kárpitját nevezték így. A födém nyelvújítás korabeli műszó, mely gyakorlatilag napjainkig ismeretlen a népnyelvben. A födém jelölésére a leggyakrabban a szláv eredetű pad, padlás, illetve a plafon szavak szolgáltak. Ez utóbbi a polgári-városi lakáskultúrából történt átvétel révén terjedt el. A nyelvterület peremvidékein az egyébként tető jelentésű hiu, héj, héjazat szavakat is használják a mennyezet elnevezésére.
A födém elterjedése a lakóhelyiségek füsttelenítésével függött össze. Eleinte nem az egész lakóházat, csak a szobát padlásolták le, a pitvar, konyha, kamra továbbra is mennyezet nélkül maradt. A múlt században az emlékezet szerint még gyakoriak voltak a födém nélküli lakóházak. A gazdasági építmények, elsősorban az ideiglenes lakóhelyül szolgáló tüzelősólak, szőlőbeli pajták, óltanyák, présházak többsége még századunkban is lepadlásolatlan volt. Hagyományosan padlás nélküliek voltak a veremházak is, ahol a tető héjazatát belülről vastagon betapasztották és bemeszelték.
Az Alföldön a jómódú parasztok által épített, felmenő falazatú, kívülfűtős kemencés lakóházak szobáiban feltehetően már a 16. században megjelent a födém, s a 18. századra széles körben el is terjedt. A pitvar lepadolására csak a szabadkémény elterjedése után kerül sor, szintén a 18. század folyamán. A Dunántúlon, a füstösházak vidékén, legalább a füsttelenített lakóhelyiség lepadlásolt volt. A Felföldön a szoba füsttelenítésére a 1718. században került sor, ettől számíthatjuk a födémek szélesebb körű elterjedését is, míg a pitvar és a fűtetlen kamra csak jóval ezután következett. Erdélyben a kandallós szobát 121valószínűleg szintén korán ellátták födémmel, adataink szerint már a 17. században, s a többi helyiség időben csak ezután következett. Erdélyben és Moldvában még századunk közepén is felmértek olyan lakóházakat, ahol a bejárati helyiség, amely a többi lakóhelyiség füsttelenítésére az összes füstöt összegyűjtötte, födém nélküli volt (Barabás J.Gilyén N. 1987: 8283). A mennyezet elterjedésével végül is megvalósult a két légterű lakóház, elvált egymástól a lakó- és tetőtér. Ezáltal könnyebbé vált a lakótér fűtése, a padlástér kialakításával pedig lehetővé vált a tetőtér hasznosítása tárolás céljára.
A mennyezet szerkezetileg két részből áll: az alapját képező és terheit viselő gerendaszerkezetből és a tulajdonképpeni födémből. A magyar nyelvterületen szinte kizárólagosnak tekinthető a 19. század közepéig a mestergerendával és keresztgerendákkal kialakított sík födémszerkezet, mely a falakra támaszkodva viselte a tulajdonképpeni födém- és tetőszerkezet terhét, noha az utóbbival nem alkotott szoros szerkezeti egységet. Ebben a rendszerben a mennyezet legfontosabb eleme a mestergerenda, mely a ház legsúlyosabb, legvastagabb gerendája volt, általánosan tölgyfából bárdolták, később fenyőből is fűrészelték. Az írott források 1546-ban említették először a mestergerendát. Elnevezése általánosnak mondható, de az Alföldön sokfelé nagygerendának, a Bükk hegység vidékén ormosnak, Szlavóniában idegnek is nevezték. Rendszerint a lakóház hossztengelyével párhuzamosan fektették a falakra. Ritka volt az egy darabból készített mestergerenda, általában két-három volt egy házon, végeivel a ház végfalára, illetve a közfalakra támaszkodott. Ez a méreteiben is sokszor monumentális gerenda a szerkezet legértékesebb eleme volt, így a ház lebontása után is megőrizték vagy újra beépítették.
Az Északi-középhegységben, a Tiszántúl egyes vidékein s Szlavóniában általános volt a mestergerendának a belső, lakótérben történő alátámasztása. Ezt a karcsú tartóoszlopot a palócvidéken boldoganyának, boldogasszony fájának, az Alföldön egyszerűen csak oszlopnak, ágasnak, Szlavóniában pedig idegágasnak nevezték. A középoszlopot, ágast gyakran utólag helyezték a mestergerenda alá, mint pl. Székelyföldön a stempelyt vagy stömpölyt. A palóc lakóházaknál néha két oszlop is állt a szobában, s ilyenkor az ablak felé eső oszlop neve volt a boldoganya, míg a tűzhely felé esőé a bálvány. A ház középoszlopához néhol kultikus hagyományok is kapcsolódtak, melyre találóan utal a palóc népnyelvből már említett bálvány vagy boldogasszony elnevezés is (Vajda L. 1951; Gunda B. 1961; Bakó F. 1967: 216239). Talán éppen a kultikus jelentéstartalom és a lakóházon belüli hangsúlyos elhelyezkedés következtében vált gondos megmunkálásra és díszítésre alkalmassá. Visszaszorulása a 19. század második felére tehető.
A Dunántúl délnyugati és középső részén a mestergerendát nem a ház hosszában, hanem keresztirányban fektették a falra. A kereszt-mestergerendák alkalmazását valószínűleg az mozdította elő, hogy a nagy belső légterű, hosszanti irányban kiterjedt füstösházak födémét statikailag csak ez a megoldás erősítette számottevően. Emlékei Vas, Somogy, Zala, Veszprém megyékben megtalálhatók, de más vidékeken is fel-felbukkant, mint pl. Zobor-vidéken vagy Erdély egyes településein (Lukács L. 1984: 701702; Barabás J.Gilyén N. 1987: 83; H. Csukás Gy. 1987: 649; Zentai T. 1991a: 91).
A mestergerendát csaknem minden esetben díszítették, faragták, s rendszerint feltüntették rajta az építő, az építtető vagy a tulajdonos nevét, az építés dátumát s gyakran vallásos tartalmú jókívánságokat is. A mestergerenda a múlt század utolsó harmadában ritkább lett, s a századforduló tájára lényegében el is tűnt az újabb építésű parasztházakból, mert a szilárdan megépített falak s a tartós, erős anyagból készített födémgerendák 122már nem igényelték az alátámasztást. A Kisalföldön, az Északi-középhegységben és a Felső-Tisza vidéken ismerjük olyan másodlagos hasznosítását, hogy a padlásra feltéve a födémgerendák felhúzására, erősítésére szolgált. A Felső-Tisza vidéken ilyenkor felhúzó-gerenda volt a neve. Ez a megoldás már lehetővé tette a korban oly divatos, alulról teljesen sík födém kialakítását is (MNL 3: 580582).
A födém gerendaszerkezetének készítésekor a mestergerendára mindenkor merőlegesen 80120 cm-enként vékonyabb, de ugyancsak bárdolt gerendákat fektettek, melynek vége a fal tetején körbefutó koszorúgerendán, sárgerendán, folyógerendán, falgerendán, közepe pedig a mestergerendán nyugodott. Ennek a gerendának a neve keresztgerenda, átalgerenda vagy folyógerenda volt. A Dunántúl déli részén a fő-, fi-, fűgerenda elnevezés volt az általános. A Dunántúl más vidékein, a kötő-, kötés-, általkötő gerenda elnevezés volt a leggyakoribb. A DunaTisza közén főleg a fiókgerenda elnevezés terjedt el. A Tisza alsó szakasza mentén, Bácskában és a Bánságban a kisgerenda elnevezés dívott. A Felföldön meglehetősen vegyes a kép, előfordult egyaránt a keresztgerenda, keresztfa csakúgy, mint az átalgerenda, átalfa, átvető és a folyófa, folyógerenda kifejezés is, a kötőgerenda terminus mellett. A Tiszántúlon a folyógerenda, folyófa elnevezés volt a leggyakoribb. A Felső-Tisza vidéken keveredés figyelhető meg a folyógerenda és a keresztgerenda kifejezések használatában. Erdélyben a keresztgerenda terminus volt a leg-gyakoribb, de előfordult egyes vidékeken a kötőgerenda, folyógerenda, fiókgerenda elnevezés is (MNA 231. térkép).
A mestergerendára merőlegesen felfektetett keresztgerendák szerkezetére épült a tulajdonképpeni födém, melyet különböző építőanyagok és építőtechnikák felhasználásával készítettek el. A legegyszerűbb változat volt a nád-, a vessző-, és a dorongfödém. Ezeknél a változatoknál a keresztgerendákra vastagon nádat, vesszőt, vesszőfonatot vagy vékonyabb dorongokat fektettek, és ezt alul-felül vastagon betapasztották pelyvás sárral. Ez főleg a fában szegény alföldi, kelet-dunántúli területeken volt általános. Bonyolultabb szerkezet volt a pólyás karófödém, mely úgy készült, hogy a keresztgerendák vésett vájatába két végén kihegyezett, szalmával körülcsavart, majd vastagon besározott rudakat, pólyákat fektettek szorosan egymás mellé. Elkészültével ezt is alul-felül besározták, majd lemeszelték. Az Alföldön és a Dunántúl keleti felén terjedt el, de ismert volt ez a változat a moldvai magyarok körében, sőt a Bácskában is, ahol a pólyát viklinek nevezték. Minden valószínűség szerint szakképzett ácsok terjesztették el, hiszen a városi építészetben már korábban is ismert volt. Szintén városi hatásra terjedt el az ún. sárléc födém, amelynél a keresztgerendákra hézagosan léceket fektettek, s azt tapasztották be vastagon sárral. Mindkét esetben immár lehetőség volt az alulról sima mennyezet, az ún. stukatór kialakítására.
A födémek másik csoportját alkotják a fából készült födémek. Az egykori faházakon gerendafödémet alkalmaztak, vagyis vastagabb, bárdolt gerendákat szorosan egymás mellé fektettek, s a padlástérben vastagon letapasztották. Anyagigényessége és drágasága miatt ez már a 19. században is igen ritka volt. Ugyancsak az egykori erdős-fás vidékeken volt jellemző a pallófödém, amely úgy készült, hogy hasított, bárdolt keményfa desz-kákat, pallókat fektettek szorosan egymás mellé a keresztgerendákra, s szintén felül vastagon letapasztották. A 19. század közepéig, tehát lényegében a fűrészelt deszka nagyarányú elterjedéséig sokfelé gyakori lehetett. Különösen Göcsejből, Somogyból, de még az erdős Szatmárból és Erdélyből is ismerjük szép példáit.

12312. ábra. A födémek szerkezeti változatai: 1. deszkás födém; 2. nádfödém; 3. sárléces födém; 4. szalmapólyás födém; 5. gerendafödém; 6. borított deszkafödém
A deszkafödém a vízzel hajtott fűrészmalmok működésével s a deszka vízi szállításával együtt már a 18. század vége táján elkezdte hódítását, és a 19. század második felére, végére vált dominánssá. E szerkezetnél gyalult, fűrészelt deszkákat fektettek szorosan egymás mellé, szögelés nélkül, s ezt tapasztották be sárral. A deszkák közötti hézagok idővel szélesedtek, s a sár gyakran kihullott közüle. Ezért újfajta megoldásként terjedt el az ugratott deszkafödém, amelynél minden második deszkát úgy fektettek rá a mellette lévő két deszkára, hogy ezzel azokat 23 cm szélességben fedjék. Az ún. hornyolt födém elterjedése és jelentősége kisebb volt.
124A mestergerendás, keresztgerendás és deszkával borított szerkezeteknél a mennyezet alulról, vagyis a lakóhelyiségek felől nem volt tapasztott és meszelt. A nyers színben hagyott faszerkezet, melyet élszedéssel, profilgyaluval húzott vésetekkel is díszítettek, hozzátartozott a ház, a szoba díszítéséhez és azzal esztétikai egységet alkotott. A mestergerenda és a mennyezetdeszkák közötti hézagokat mindenütt kihasználták, ez volt az értékesebb iratok, a Biblia, az imakönyvek, a gyermekektől távol tartandó borotva és más értékek tárolóhelye. A keresztgerendákat és a deszkákat néhol barnára festették, pácolták, esetleg fehérre meszelték, pingálták is.
A mennyezet jelentős változását a 19. század utolsó harmadában, illetve a századforduló táján lehetett tapasztalni. Az építészet megújulásával, az egyre erősödő polgárosodással párhuzamosan mind nagyobb igény mutatkozott a gerendázat nélküli, belülről sima mennyezet iránt. Az igény kiszélesedéséhez hozzájárult az is, hogy megfelelő faanyagot mind nehezebben és drágábban lehetett beszerezni, továbbá az is, hogy ez idő tájt már teherbíró falak épültek, nem volt szükség a statikai feladatokat ellátó mestergerendára sem. A sima mennyezet megteremtéséhez elterjedt a borított deszkafödém, amelynél a deszkára, illetve a gerendázatra vakolatot tartó nádszövetet szegeztek, s ezt már lehetett vakolni, tapasztani, majd a sík mennyezetet meszelni, festeni. A stukatóros mennyezet lényegében a századforduló táján jelent meg, s városi hatásra terjedt el szinte az egész országban. A stukatóros elnevezés mellett Szeged környékéről ismerjük az egyenpallatú mennyezetet, a Kisalföldről a plafonyos ház terminológiákat (MNL 3: 561562).
A mennyezet igényesebb és nagyobb szakmai tudást igénylő változata, a boltozatos födém a megfelelő építőanyag és a kellő szaktudás hiánya mellett drágasága miatt a magyar népi építészet gyakorlatában soha sem tudott gyökeret verni. Ennek nem mond ellent az, hogy a BakonyBalaton-felvidék és Észak-Magyarország kisnemesi településein már a 18. század óta ismerünk dongaboltozatos szobákat, tornácokat, boltozatos istállókat és pincéket, s a századforduló tájáról poroszsüveg-boltozatos kamrákat és magtárakat is. Elterjedtségük azonban nem számottevő (Barabás J.Gilyén N. 1987: 65).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT