TEMPLOMOK

Teljes szövegű keresés

TEMPLOMOK
Falusi templomaink ma tarka képet mutatnak. Számos, középkori eredetű és az évszázadok során a közösség növekedésének megfelelően bővített, a kor ízlése szerint alakított templomunk mellett falvaink képét mégis a barokk templomok határozzák meg elsősorban. E templomok a kamarai építési hatóságok mintatervei, nagybirtokosok alkalmazásában álló, gyakran idegen származású mérnökök, építőmesterek tervei alapján épültek, a falu népe legfeljebb fuvarozással, robotmunkával vett részt építésükben (Marosi E. 1975: 22446–55; Cs. Dobrovits D. 1983). Falusi jellegüket az épületek kisebb dimenziói, provinciális megjelenése, a korstílusok elemeinek megkésett alkalmazása és egymással való elegyítése, a megszokott formákhoz való ragaszkodás jelentik (Marosi E. 1975: 15).
A népi építészet körébe azok a fatemplomok tartoznak, amelyekből mára alig pár maradt meg hírmondónak a Felső-Tisza-vidéken, lényegesen több a Felvidéken és Erdélyben. Az ilyen, többnyire torony nélküli, borona- vagy talpas-sövényfalú templomok egykori széles körű elterjedtségére tengernyi adattal rendelkezünk ma már az ország szinte minden területéről (Balogh Ilona 1935; Herepey J.–Szabó T. A. 1939; Körmendy J. 1971 stb.). Lényeges azonban annak mérlegelése, mennyiben jelentett ez egy-egy területen a középkortól folyamatosan fennmaradt, elterjedt építőgyakorlatot, mennyiben volt a török hódoltság korának s az újjáépítés első korszakának ideiglenes szükségépítkezése, mennyiben a protestánsok templomépítését korlátozó rendelkezések következménye, s mennyiben a szegénység, elmaradottság jele (Balogh Ilona 1935: 27–28; Kováts J. I. 1942: 9). Legnagyobb számban protestánsok használatában maradtak fenn ezek a templomok egykor fában gazdag vidékeken, ahol a faépítkezésnek nagy hagyománya volt. Fennmaradásukat a vidék peremhelyzete, a fejlődéstől való elmaradása indokolta, a gyülekezetnek ugyanis nem volt elég anyagi ereje új kőtemplom építésére (Domanovszky Gy. 1936: 45–46; Entz G. 1986: 202).
Ágasegyháza, Gerendásegyház, Botegyháza helyneveink a 14. századból, valamint számos okleveles forrás bizonyítja, hogy fa- és sövénytemplomok az egész középkor folyamán épültek (Balogh Ilona 1935: 16–21; Entz G. 1986: 187–191; Koppány T. 1993: 2). A fennmaradt kései emlékek alapján azonban nehéz egyházi faépítészetünk korai szakaszát megrajzolni. Legkorábbi, ma is álló falusi templomaink ugyanis legfeljebb a 12. század végéről származnak, s ezek mind kőtemplomok. A Szent István és Szent László által elrendelt, 10 falu számára építendő templomoknak nem maradt nyomuk. Ebből számos kutató joggal következtet arra, hogy ezek zömmel faszerkezetű templomok lehettek, ezért söpörte el őket a tatárjárás vihara (Marosi E. 1975: 23–24; Entz G. 1986: 184–187). E legkorábbi templomainkra merészség lenne következtetni a fennmaradt, későbbi emlékanyag alapján. Fatemplomaink ugyanis kevés kivételtől eltekintve arról tanúskodnak, hogy alaprajzukat, szerkesztésmódjukat, toronyformájukat a gótika korának kőtemplomaitól kölcsönözték (Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 135–136). A késő gótika volt az a korszak, amikor falusi templomok még nagy számban épültek, s ez az alaprajz rögzült a 16–17. század építkezésekre egyáltalán nem kedvező időszakában (Balogh Ilona 1935: 85).
A török kor a protestantizmus terjedésének ideje is. Minthogy a török hatóságok új templomok építését – különösen az erődítményként felhasználható, szilárd, tornyos templomokét – tiltották, a korábbi századokból fennmaradt templomokat vették birtokba az új vallás hívei, mint ahogy a katolikusok is a meglévő templomokat toldozták-foldozták. Ezek teljes pusztulása esetén legfeljebb fa-, sövény- vagy sárfalú, kisméretű, torony nélküli templomok, oratórium szóval jelzett kápolnák, imaházak építésére nyílt mód, melyek élettartama rövid volt (Csekey S. 1942: 75–77; Vass J. 1942: 256–258). Nem változott ez a gyakorlat a török alóli felszabadulást követően sem, amikor az általános szegénység, ugyanakkor az elpusztult templomok gyors helyreállításának vágya magyarázza a fa-, sövény- és sárfalú templomok általános térhódítását. E korban földbe 226vert karók közé font, sőt nádfalú és veremtemplomok is készültek. Különösen a leginkább elpusztult hódoltsági területeken épültek nagy számban fa- és sövénytemplomok, a korai canonica visitatiók és az Acta cassae parochorum adatai szerint katolikus felekezetűeknél éppúgy, mint protestánsoknál (Körmendy J. 1971; Marosi E. 1975: 44; Bakó F. 1978: 44, 47, 50; Zentai T. 1991a: 36, 38, 42–43). A 18. században pl. a Balaton-felvidéken is elszaporodnak a fa- és sövénytemplomok, ahol pedig a fennmaradt román kori eredetű falusi templomok, illetve templomromok tanúsága szerint már a középkorban legtöbb falu kőtemplommal rendelkezett (Guzsik T. 1979; Koppány T. 1993: 17–24). Míg azonban a katolikus fatemplomoknak a 18. század második harmadától meginduló nagyarányú építkezésekkel alig maradt nyomuk – egyik utolsó példányukat, a zalacsébi boronafalú templomot Rómer Flóris rajza örökítette meg (Rómer F. 1871: 4–6) –, addig protestánsok számára az ellenreformáció szellemében született törvénycikkek, rendeletek, a templomépítést tiltó vagy annak módját aprólékosan megszabó előírások egészen II. József Türelmi rendeletéig (1781) konzerválták ezt az építőgyakorlatot (Nagy S. 1942: 145; Tóth E. 1942: 110).

22549. ábra. Szakrális építmények: 1. bővítendő református sövénytemplom rajza 1784-ből, Kisdob-rony (Bereg vm.); 2. építendő templom tervrajza 1784-ből, Kisdobrony (Bereg vm.); 3. lebontandó fatemplom rajza 1779-ből, Csomonya (Bereg vm.); 4. harangtorony Vámosatyáról (Szabolcs-Szatmár m.); 5. római katolikus fatemplom rajza, Zalacséb (Zala vm.)
Az e korban épült protestáns templomok inkább házhoz, pajtához, magtárhoz hasonló, romlékony anyagból emelt imaházak voltak, tornyuk, harangjuk nem lehetett, az engedélyezett építésmódtól való eltérés így is néha a templom, imaház lebontását vonta maga után (Csekey S. 1942: 91–94; Sólyom J. 1944: 88–91). Ilyen körülmények között a faépítkezésnek az az előnye is megvolt, hogy a templomot szükség esetén gyorsan szétszedhették, mint ahogy a templomok, haranglábak új helyre való vontatására is gazdag hagyományokkal rendelkezünk (Kováts J. I. 1942: 9; Gunda B. 1989: 187–188; Kós K. 1989: 30, 112). Míg a katolikus templomokat rendszerint világi és egyházi nagybirtokos kegyurak, vagy maga a kamara, emelték fejlett építési szervezetükkel, függetlenül a helyi hagyományoktól, addig az egykorú protestáns templomok a gyülekezet erejéből, aktív közreműködésével, környékbeli ácsok, faragómolnárok hagyományos tudására alapozva épültek, többnyire köz- és kisnemesi patrónusok támogatásával. Ez magyarázza a protestáns egyházi építkezés népi jellegét e korszakban (Bibó I. 1967: 542).
A Türelmi rendeletet követően az üldözött protestáns egyházak óriási lendülettel, olykor erejüket felülmúlva láttak hozzá a gyülekezet erejét hirdető templomok építéséhez. A katolikusoktól átvett templomok hosszas használata magyarázza, hogy a Türelmi rendelet után épülő templomok is a hagyományos hossztengelyes elrendezésűek, csupán a berendezéssel, a karzatok, padsorok elhelyezésével alakítják a belső teret a református, illetve evangélikus liturgia számára alkalmassá. E korban a protestáns templomépítészet is elveszíti népi jellegét (Friedrich L. 1944; Révész I. 1944; Bibó I. 1967). Fa- és sövénytemplomok már csak a peremterületek szegény kis gyülekezetei körében épülnek, illetve maradnak fenn.
A fa- és sövénytemplomokra vonatkozó rengeteg adat, engedélyezési irat, sőt fennmaradt rajzok ellenére a vázolt okok következtében igen kevés ilyen építmény érte meg korunkat, azok is elsősorban a peremvidékeken. A Dunántúlon mindössze az 1913-ban lebontott kemsei templom őrizte századunkig a nagy múltú talpas-sövényfalú építkezés emlékét (Zentai T. 1991a: 44), a Felső-Tisza-vidéken a tákosi és a mándi sövénytemplom, valamint a mándoki boronafalú templom. Utóbbi kettő szabadtéri múzeumba került, így bontási tapasztalataik sokban gyarapították e templomok szerkezetére vonatkozó ismereteinket (Gilyén N.–Horn A. 1984; Kecskés P. 1982; Balassa M. I. 1986; 1993). 227Több fatemplom őrződött meg a fában, faépítkezési hagyományokban gazdagabb Erdélyben és a Felvidéken.
E templomok a gótikában kialakult alaprajzot, szerkesztésmódot őrzik, így a típus kialakulása is e korra tehető, a későbbi korszakok már csak a díszítésükben hagytak nyomot. A mándi templom esetében a templomnak mintegy két évszázaddal korábbi, 1592-es építését valószínűsítik a legújabb kutatások, ellentétben a templom 1790-es építési feliratával (Balassa M. I. 1993). Hasonló templomok azonban a 18. század végén is épültek a közeli Bereg megyében, amint azt az engedélyezési iratokhoz mellékelt tervrajzok tanúsítják (Domanovszky Gy. 1936: 3., 4., 8. ábra). A sövénytemplom vázát talpgerendákba csapolt oszlopok, az azokat felül összefogó koszorúgerendák, valamint a szerkezetet merevítő, lapolással és faszegekkel hozzájuk erősített vízszintes gerendák, ferdetámaszok, andráskötések alkotják. A falmezőket sövényfonással töltötték ki, majd betapasztották és – az utóbbi két évszázadban bizonyosan – meszelték. A meredek kontyos-tető vázát a koszorúgerendákon sűrűn elhelyezett kötőgerendák, a végükre támaszkodó szarufák, s a szarufák találkozási pontja alatt a kötőgerendákra állított függőleges oszlopok alkotják. Minden szaruállást fogófák és ferdetámaszok rögzítenek, a szomszédos szarufákat pedig szélfogók kötik össze (Balogh F. 1983: 29, 41; Gilyén N.–Horn A. 1984: 63–77; Balassa M. I. 1993: 63).
E sövényfalú templomok fehérre meszelt belső falfelületeivel éles kontrasztot alkotnak a festett templomi bútorok, karzatmellvédek, a kazettás mennyezet. Noha ez a díszítésmód a már ismertetett okok következtében ma Erdély és az egykori Partium református és unitárius templomaiban maradt ránk legnagyobb számban és változatosságban, egykori jóval szélesebb táji elterjedésének egyre több tárgyi és írásos bizonyítéka válik ismertté (Kovács B. 1965; Tombor I. 1968; Mándoki L. 1975; Szabadfalvi J. 1980; Dobosy L. 1992 stb.). A festett mennyezet, templomi bútor előfordult katolikus templomokban is (szentsimoni, nádújfalui templomok). Nemcsak fatemplomok sajátossága, kőtemplomoknál is gyakran alkalmazták, utóbbiaknál azonban nem volt ritka a falak freskókkal való díszítése sem: középkori eredetű templomaink restaurálása során egyre több helyen kerülnek elő a protestáns templomhasználat idején keletkezett 17–18. századi népi jellegű, ornamentális falfestmények, pl. Csaroda, Ófehértó, Vámosatya, Csempesz-kopács, Magyarszecsőd, Nagyharsány templomaiban (Marosi E. 1975: 42–43). Sokkal gyakoribb azonban a templom famennyezetének, a karzatmellvédeknek, padelőknek, szószékeknek dekoratív kifestése. Középkori templomaink hajója gyakran volt síkmennyezetes, de a megrongálódott boltozatokat is leggyakrabban famennyezettel pótolták. A korai festett famennyezetek erdélyi főúri, sőt fejedelmi környezetben való elfordulása azonban azt sugallja, hogy e díszítésmód elterjedésében a reneszánsz kazettás famennyezetek divatjának volt meghatározó szerepe. Ezt bizonyítja a reneszánsz eredetű ornamentika is. Ez az ornamentális díszítésmód azért is válhatott annyira kedveltté, mert megfelelt a reformátusok figurális ábrázolási tilalmának.
A fenyőfára temperával festett, centrális, szimmetrikus vagy átlós szerkesztésű, síkszerű, stilizált motívumok: rózsák, rozetták, tulipánok, szekfűk, akantuszvirágok, gránátalmák, vázába, „olaszkorsóba” állított virágtövek, aszimmetrikus virágindák, szőlőfürtök a késő reneszánsz formavilágban gyökereznek, sok keleti elemet is tartalmaznak (Tombor I. 1967: 12–13; 1968: 19–22; Balogh J. 1967: 155). E motívumokat leggyakrabban léckeretbe foglalt, kazettát imitáló deszkatáblákra festették. Ritkán a gótikus famennyezeteket 228idéző, hosszanti deszkákra festett mennyezetek is előfordulnak (Rakaca-szenden, Zubogyon). A korai emlékanyagban szinte minden kazetta más-más díszítésű. A mintakönyvek alapján dolgozó festőasztalosok kimeríthetetlen fantáziával, biztos kézzel variálták a növényi ornamentikát, kevésbé gyakorlottak voltak azonban a kisebb számban előforduló, szimbolikus jelentésű állatalakok (pelikán, sárkány, kétfejű sas, hal, oroszlán, egyszarvú stb.) és a néha népmeseien megfogalmazott bibliai jelenetek megfestésében (Tombor I. 1967: 16–17; 1968: 27–29; Hofer T.–Fél E. 1975: 32; Vilhelm K. 1975).
Leggazdagabb a szószék és hangvetőjének díszítése, amelynél a festés faragással párosul. A karzatra, szószékre gyakran festettek bibliai idézeteket, s az emlékek egy részén felirat örökítette meg a készíttetők és a templomfestő asztalosok nevét, az elkészülés évét. Ezek alapján számos festőasztalos neve, származási helye ismert, s egy-egy festőasztaloshoz, műhelyhez köthető emlékcsoportok körvonalazhatók. A megrendelők közt a 17. században még főrangúak is vannak (Kelemen L. 1945), a 18. században már mezővárosi, falusi gyülekezetek dominálnak, s a nemesi patrónusok mellett parasztok is előfordulnak (Hofer T.–Fél E. 1975: 27–28; Kós K. 1989: 32; MNL 2: 149).
A kutatás ezt az emlékanyagot többnyire a népművészet körébe sorolta (Doma-novszky Gy. 1981: 75, 259), hangsúlyozva a paraszti mecénások, gyülekezetek mint megrendelők meghatározó szerepét (Hofer T. 1969: 9–10), felismerve a népi festett bútorokkal való kapcsolatát (K. Csilléry K. 1972: 31–32; Domanovszky Gy. 1981: 75, 259). A legkorábbi emlékanyagot azonban főrangú megrendelői, tiszta reneszánsz formakincse miatt még nem tekinthetjük egyértelműen népinek. A 17–18. század folyamán válik szembetűnővé a szívósan tovább élő reneszánsz formakincs provincializálódása, elnépie-sedése, párhuzamosan a megrendelők társadalmi szintjének változásával (Tombor I. 1967: 38; MNL 2: 149).
A 18. század végén a munkák színvonala hanyatlik. A mennyezetet ismétlődő ornamentikájú, meghatározott rend szerint elhelyezett vagy a csillagos mennyboltot szimbolizáló, egyszínű kazetták borítják. Északkelet-Magyarországon az ez idő tájt készült festett templombelsők a provinciális barokk stílusjegyeit mutatják. A mennyezetet ismétlődő, szőnyegelőképekre utaló medaillonos kazetták, a karzatmellvédeket architektonikus kere-tezésű mezőkben elhelyezett, stilizált cédrusfák, tájképek díszítik (Tombor I. 1968: 56–58; Dobosy L. 1992: 33–42). A 19. század első felében már csak Dél-Borsodban és a Dél-Dunántúlon készültek új festett templomi mennyezetek, bútorok. Utóbbiak a rokokó stílusjegyeinek megkésett jelentkezéséről és a stílus teljes elnépiesedéséről vallanak (Tombor I. 1968: 39–43).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT