HARANGLÁBAK, HARANGTORNYOK

Teljes szövegű keresés

HARANGLÁBAK, HARANGTORNYOK
A 18. század végéig falusi templomaink gyakran nélkülözték a tornyot. Ezt többnyire az építtetők anyagi helyzete, protestáns felekezeteknél pedig a tiltó rendelkezések indokolhatták. Ilyen templomok mellett rendszerint fa harangtorony vagy kisebb harangláb állt. A 18. századig még sok városunk, mezővárosunk képét is meghatározták a fatornyok, amint azt Mikoviny Sámuel Jászberényről készített 1730-as rajza is bizonyítja (Kaposvári Gy. 1988: 17). Számos kis falunak, szórvány felekezetnek azonban temploma nem is volt, csupán haranglábja (Gönczi F. 1914: 481).
A templomok melletti vagy azoktól független fa harangtornyok, kisebb-nagyobb haranglábak számos példánya áll még falvainkban. Szakrális funkciójuk mellett a harangtornyok, 229haranglábak figyelő, őrző feladatot is elláttak, s a vihar, jégeső harangkongatással való távoltartására is szolgáltak.
A legegyszerűbb, mindenfelé megtalálható egyoszlopos haranglábak fölé a harang védelmére kis tetőt készítenek. Az oszlopot ferdetámaszokkal kitámasztják, a támaszok közét bedeszkázhatják. Ennél bonyolultabb építmények a két- és négyoszlopos haranglábak, amelyeknél a támasztórendszer védelmére már többnyire talpgerendakeretre állított oszlopokon nyugvó sátortető, szoknya van a harang alatt. A harangláb alsó része lehet borona- vagy deszkafalú zárt építmény is. A nyugat-dunántúli ilyen jellegű haranglábak alig emelkednek a falu házai fölé. Jellegzetességük a harang fölé boruló alacsony, gúla alakú tető (Gönczi F. 1914: 481–482; Balogh Ilona 1935: 29–30; Tóth J. 1975: 97–102; Márton G.–Szabó T. 1976: 107–109).
A harangtartó szerkezetek nagyobb, a falu, város épületei fölé emelkedő változatát a harangtornyok képezik, amelyek legmonumentálisabb emlékei Erdély és az egykori Partium területén maradtak fenn máig jelentős számban: ott, ahol megfelelő tölgyfa, cserfa rendelkezésre állt, és építésüknek a legnagyobb hagyománya volt. Már a 14. századtól ismertek Harangláb nevű falvak. Fennmaradt legkorábbi emlékünk, a mezőcsávási harangtorony 1570-ből származik. Erdély területén számos változatuk, táji típusuk különíthető el. Legrégiesebbek a Mezőség és Székelyföld, azon belül is Marosszék fatornyai: tagolatlan, zömök formájukkal, a harangháztól mélyen lenyúló, sátorosan szétterülő ereszükkel (köpenyükkel) legkevésbé mutatják a történeti stílusok, a kőépítészet hatását. Nincsen kiugró erkélyük, a harang körüli tornácot legfeljebb gerendakötések alkotják, s ritkán fordul elő fiatornyos harangsisak (Balogh Ilona 1935: 55–60, 83).
A legkiforrottabb, legegységesebb Nyugat-Erdély, azon belül is Kalotaszeg emlékanyaga. Itt ötvöződtek a népi ácsmesterek, faragómolnárok kezén a régi, gótikus faépítészeti hagyományok a kőépítészetből származó reneszánsz stíluselemekkel. A hegyes, sokszög alakú sisakból, csonkagúla alakú vízvetőből, hosszú törzsből és ereszből álló, tagolt harangtornyokon általánossá válik a kiugró, árkádos erkély és a négy fiatorony. Ez a valószínűleg Kalotaszegről szétsugárzó stílus található meg a Szilágyságban, Biharban, a Felső-Tisza-vidéken is, ahol a tornyok idővel még karcsúbbakká váltak (Balogh Ilona 1935: 38–47; Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 151–170). A gótikus ácsszerkesztési hagyományokat őrző harangtornyokon a 15. századtól jelenik meg a fiatorony, a galéria árkádos kiképzése pedig már a 16. század vívmánya. A városok erődítési gyakorlatából és a reneszánsz kőépítészetből átvett elemeket a toronyépítő ácsok olyan sajátos módon ötvözték, hogy az előzményektől alapjában eltérő, azokhoz nem hasonlítható sajátos típust hoztak létre. E harangtornyok méltán képviselik szakrális faépítészetünk csúcsát. A Felvidék fatornyaira már a reneszánsz és barokk hatás, a várépítészettől kölcsönzött formák jellemzőek. Gyakori, hogy falazott alépítményre kerül az ugyancsak hasáb alakú, keskenyebb fa toronytörzs, amely azonos szélességű árkáddal zárul. A gúla alakú toronysisakok mellett barokk hatásra ritkán hagymasisakok is feltűnnek (Balogh Ilona 1935: 34–37; Vukov K. 1982).
A harangtornyok építői városi és parasztácsok, faragómolnárok, néha asztalosok voltak. Alkalmas fában bővelkedő területeken akadtak falvak, amelyek lakói ácsmunkákra specializálódtak, s nagyobb körzetben tevékenykedtek, mint Vámosatya, Mezőcsávás lakói (Balogh Ilona 1935: 58; Domanovszky Gy. 1936: 7–12). A harangtornyokat, mint a kisebb fatemplomokat is, gyakran költöztették, ökörfogatokkal új helyre vontatták, esetleg 230feleslegessé válva szegényebb egyháznak, gyülekezetnek adták el (Gunda B. 1989: 187–188; Kós K. 1989: 112).
A harangtornyok minden esetben talpgerendákra épültek, melyek egymást keresztezve négyzetes rácsozatot alkotnak. A talpgerendák kereszteződési pontjai alá sarokköveket helyeztek. E négyzetrács belső részén emelkednek a harangtorony fő szerkezeti elemei, a toronyoszlopok, melyek a harangszerkezet, az esetleg közbeiktatott födémek súlyát és a fedélszék terhének jelentős részét hordozzák. Az oszlopokat rendszerint a talpgerendák metszéspontjaiba csapolták. Mellettük főként régebbi harangtornyaink fontos szerkezeti eleme a középen emelkedő császárfa (őrfa, sugár, árboc), amely a talptól a sisak csúcsáig nyúlik. Ehhez csatlakoznak a toronysisak szarufái. Előfordul, hogy a császárfa csak a harangháztól indul, kései és kisebb harangtornyoknál pedig el is maradhat.
A császárfát és a toronyoszlopokat dúcok és viharkötők támasztják ki a harangok lengése és a szél hatása ellen. E V alakban futó vagy egymást X alakban keresztező ferdetámaszok több oszlopot átfogva rácsszerkezetet alkotnak, s a harangtorony egy-egy síkját merevítik. E támasztó elemek fecskefarkos csapolással kapcsolódnak a talp- és koszorúgerendákhoz, az oszlopokat és egymást pedig lapolással keresztezik. A lapolási helyeket faszegek rögzítik (Szinte G. 1913: 6–10; Domanovszky Gy. 1936: 3–18; Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 147–148; Balogh F. 1983: 22–41; Kós K. 1989: 168–170). Különösen 17. századi és korábbi harangtornyaink jellegzetessége a fa pazarló felhasználása, a szerkezet túlbiztosítása (Bálint J. 1984: 83–84). A toronyoszlopok síkján túlnyúló ferdetámaszok és talpgerendák védelmére egy alsó tetőeresz (köpeny, szoknya, palást) csatlakozik a toronytesthez, melyet a külső talpgerendákba csapolt ereszoszlopok (lábfák) tartanak.
Az egymáshoz csatlakozó faelemeket ácsjellel látták el a toronyépítő ácsok. Ennek azért volt jelentősége, mivel a harangtorony gerendáit gyakran a felállítás helyétől távol faragták ki (Bálint J. 1984: 85). A harangtornyok tagolt, vízvetős sisakját, köpenyét, és legtöbbször törzsét is, fazsindellyel borították. A törzs azonban lehetett nyitott is, vagy – különösen újabb harangtornyoknál – deszkával borított. Ritkán előfordulnak lefelé szélesedő törzsű harangtornyok, melyek toronyoszlopai ferde állásúak. Gyakoriak az olyan harangtornyok is, amelyeknél a harangtörzs hiányzik, a köpeny közvetlenül a harangház, a galéria alól indul (Balogh F. 1983: 40).
A harangtornyok díszítése mindig szerkezeti jellegű. A faragott tornácoszlopok, ívelt könyökkötések, a galéria deszkázatának csipkés vonalú kifűrészelése, a szögletes, ívelt vagy tarajos kiképzésű zsindelyek alkotta mintázat, a csillagban, kakasban, szélvitorlában végződő csúcsdíszek mellett a harangtornyok esztétikus megjelenését elsősorban arányaik, az egymásba kapcsolódó formák ritmusa, a galériák árkádjai adják (Szinte G. 1913: 11–12; Balogh F. 1983: 22–23; Kós K. 1989: 170–171).
A kőből, téglából épült harangtornyok már rendszerint a korstílusok jegyeit mutatják provinciális kivitelben.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages