A SZABÓK ÖLTÖZETE
A SZABÓK ÖLTÖZETE
Maradt fenn néhány írásos említés a szabók, legényeik és inasaik öltözetéről. A szabók és szabólegények ruházatukban elkülöníteni igyekeztek magukat az alattuk lévő parasztoktól, míg az inasok öltözete inkább parasztos volt.
A kolozsvári szabólegények és inasok szabályzata 1502-ben úgy rendelkezik, hogy minden legény és inas nadrágot és ujjast viseljen: „Item ein yetlicher gesel und knab zol yn hose und Yopen geen” (Szádeczky 1913: II. 31).
410A magyarságnál az inasok öltözete szerényebb volt a mesterekénél, míg a legények, de különösen a mesterek ruházata a parasztokétól kötelezően eltérően jobb anyagból is készült.
A váradi szűrszabók 1614-ben megerősített céhlevele szerint a mester a következő ruhadarabokat volt köteles inasának adni: „A mester apródjának az első esztendőben egy szűr csuhát, két inget, két gatyát, süveget, elegendő sarut, a második esztendőben egy baraszlai dolmánt, egy baraszlai nadrágot ad, hozzátéve a többi szükséges dolgot. Mikor pedig idejét kitölti, egy dolmánt és nadrágot kap. A dolmán övig bélelve legyen” (Györffy I. 1930: 48).
E rendelkezésből az inasoknak adandó szőrcsuha egykori formáját ma nem ismerjük. Annyit lehet tudni róla, hogy szűrposztóféléből készült kabátféle volt.
A csuha szó oszmán-török eredetű, első előfordulása 1494/5 (TESz I. 508). A múlt század végén-századunk elején a Felföldön Heves, Nógrád és Gömör megyékben, délen pedig Szerém, Baranya és Somogy megyékben szinonimája volt a szűr szónak (Györffy I. 1930: 21).
Egy 17. század elején megerősített váradi céhlevélben is sarut kapott az inas. A saru ekkor már divatjamúlt lábbeli volt az új divatú csizmával szemben, annak ellenére, hogy Apor Péter is még azt írja (1736) a 17. század végi erdélyi női viseletről, hogy „Azonban még a főasszonyokban is sokan nem csizmát viseltenek, hanem amaz ránczos veres sarut szász módon” (Apor 1978: 56).
Az inasnak a második esztendőben adandó baraszlai dolmány és nadrág már a középfinom, Breslauban készült posztóra utal.
Mint az idézett, 1666-os újhelyi ruhatilalomból látható volt, a felsőbb társadalmi osztályok egybevették ruházkodás szempontjából a különböző anyagi helyzet szerint rétegződött parasztságot az iparosmesterekkel, legényeikkel és inasaikkal. Ezzel szemben a mesterek öltözetükkel mindenképpen különbözni akartak a parasztoktól.
A kolozsvári szabók céhe „ifjú mesteri társasága” rendszabályaiban 1678. augusztus 12-én kötelezően előírja, hogy „XV. Temetéskor dolmány nélkül, egy ingben senki ne légyen a sírnak kapálásán, egyébiránt a ki úgy lészen: büntetése den. 24…” (Szádeczky 1913: II. 166. Ugyanez a szöveg megismételve a 179. lapon is).
A csornai szabók 1679-ben váltak el Szil mezőváros mestereitől és ezek céhlevelét vették át. Ezt 1712-ben a Moson megyei Lébény falunak kiadták mintául, de már kibővítve a székesfehérvári szabók egyes céhpontjaival. Ezek egyike a szabóinasok ruhajárandóságairól szól: „Vásármíves szabó az első évben szürcsuhát, a másodikban borostás dolmányt és nadrágot, a harmadikban kentuladolmányt, nadrágot és süveget ad inasának, a váltómíves egy fejér ruhát, lábbelit, posztóruhát, a szűrmíves fehér ruhát és szűrcsuhát esztendőnként” (Csatkai 1946: 72).
A borosta egyik jelentése ’takácskefe’ (ÚMTsz I. 558). A „borostás dolmány és nadrág” ezek szerint valamilyen bolyhozott posztóból készült. Olcsó posztófajta volt a kentula is.
A parasztöltözettől való különbözőséget illetően a debreceni szabólegények 1759-ben alkotott artikulusai kimondták, hogy ünnepeken, céhösszejöveteleken a mesterlegények a parasztöltözettől eltérő „tisztességes” ruhában jelenhettek meg. Nekik általában tiltották a paraszti öltözetet: a gatya viselését, a rövid inget, amelyből a hasuk kilátszott, a „harang módjára csengő nagy sarkantyút, valamint a hosszú, zsíros hajat” (Varga 1981 a: 322). A parasztoknál, pásztoroknál a hajzsírozás még a múlt század végén is gyakori volt, úgyszintén az igen rövid, hasat sem takaró ing. A mesterlegényeknél mindezeket már a 18. század közepén tiltották.
4111798-ban ugyancsak Debrecenben a szűrszabóinas bére 3 esztendőre 5 pár fejér ruha, egy viselő szűr, egy kankó, egy nadrág, egy kalap, egy nyakravaló, csizma, amennyit elnyűhet 3 esztendő alatt (Györffy I. 1930: 135).
A váci szűrszabó céh 18. századi artikulusai szerint: „23. Az mely leginnek mentéje nem volna, Pálcza nélkül jár, két pinz lészen a büntetésse, hasonlo képen aki a Mentéjt fél válon viseli, annak is két pinz lészen büntetése…”
„26. Ha valamel legény Dolmánya kapcsolatlan, vagy gombolatlan az Templomban vagy a bejárásban ha menne, minden kapcsostúl, és gombtúl két két pinzre büntettessék …
27. Az mely leginnek az inge kötője ki lészen, vagy nadrág kötője vagy zsebbül keszkenője kifügne, két-két pinz lészen büntetése…
35. Amely Legény a templomban vagy bejárásban az Üstöke kötve, és görbe füsővel mégyen, két pinz lészen büntetése” (Györffy I. 1930: 157, 159).
1790-ből a debreceni gubacsapó céh artikulusait idézhetjük, amelyek szerint „.. . úgy szinte az asszonyoknak egy ingvállban, puszli nélkül, tsizma nélkül, kötetlen fővel árulni és tánczolni” nem volt szabad (Varga 1981a: 322). Itt a mesteremberek határozottan meg akarták magukat különböztetni a parasztoktól, és az ingvállat illetlennek, fehérneműnek tartották.
1815-ben Debrecenben az „egy és két Esztendős (szűrszabó) legénynek” csizmát és egy feldolgozható vég szűrt, „három és négy Esztendős Legénynek” szintén csizmát és két vég feldolgozható szűrt kellett adni (Györffy I. 1930: 131).
A 20. században az egyes társadalmi osztályokat, rétegeket megkülönböztető öltözetszabályozások és szokások a különböző rétegeknek az egységes társadalomba való beolvadásával és a konfekcióruhák egyre nagyobb térhódításával természetesen megszűntek.
