SÜTŐ- VAGY PÉKMESTERSÉG
209SÜTŐ- VAGY PÉKMESTERSÉG
Az egyik legkorábban kialakult élelmezési ipar, amely évszázadok óta többféle minőségű kenyeret és süteményt készít. Az első, malommal összekapcsolt pékműhely az i. sz. 79-ben elpusztult, itáliai Pompeji-ben maradt fenn. A 4. században a római császárok elrendelték, hogy a mesterségével felhagyó pék utódjának adja át műhelyét, állataival, rabszolgáival és malmaival együtt. Ezekből arra következtethetünk, hogy a Római Birodalomban az őrlés és a kenyérsütés még nem vált külön, hanem szorosan összekapcsolódott (Lambrecht 1915: 18).
A magyar feudális államban, a 12–13. században apátságok, prépostságok és világi földesurak szolgálatában – más kézművesek mellett – dolgoztak kenyérsütők is. Saját műhellyel rendelkező mesterekről nyugat-magyarországi városokból: Pozsonyból (1376) és Sopronból (1379) van először tudomásunk, a kézművesek céhekbe szerveződésének első időszakából. A 14–15. században a Sütő, Perecsütő, Pereczes, Zemlyesütő családnév fölbukkanása a mesterség eleven gyakorlatáról tanúskodik (Frecskay 1912). Később a sütő foglalkozásnevet a bajor-osztrák eredetű pék (Beck) mesterségnév csaknem teljesen kiszorította, ami kapcsolatos a német származású mesterek megtelepedésével. Sok városunkban a pékcéhet bevándorolt iparosok alapították.
A 15. században a nyugat-magyarországi városokban és Budán a sütőipar már több ágra oszlott: voltak finomkenyeret sütő fehérpékek, barnakenyérsütők (Schwarzbacher), cipósütők (Brótbacker) és zsemlyesütők vagy zsemlések (Weiszbacher vagy Semmler), ami a fogyasztópiac rétegződését is tükrözi (Szűcs J. 1955: 75). Nyilvánvaló, hogy a barnalisztből sütött olcsóbb kenyeret a városok szegény néprétegei: zsellérek, kontár iparosok, bérmunkások vásárolták.
A pékek és a városi magisztrátusok között századokon át gyakori a huzavona. Előbbiek panaszaikkal, kérelmeikkel árasztják el a tanácsot: ha emelkedett a gabona ára, készítményeikre súlycsökkentést kérnek; panaszkodnak a piaci kenyereskofákra, s kérelmezik az árusítástól való eltiltásukat. A vármegyék és a szabad királyi városok kötelező érvényű árszabásban állapították meg a pékáruk súlyát és árát. Ha a pékek nem tartották meg az előírt súly- és árhatárokat, vagy nem látták el elegendő és jó minőségű áruval a lakosságot, pénzbírsággal, elzárással vagy más módon büntették őket. Német területen a büntetés legsúlyosabb és megszégyenítő módja a vétkesek megfürösztése volt: az előírásokat megszegő péket egy gémeskútszerű szerkezetről függő, ácsolt fakeretbe tették és folyóban vagy tóban többször víz alá merítették. A fürösztéssel való fenyegetésre nálunk a 16-18. századból Sopronból, Komáromból és Székesfehérvárról vannak forrásaink, bár Sopronban a pékfürösztésre nem került sor, mivel a vétkes pékek pénzzel megváltották büntetésüket (Winkler 1928: 87; Domonkos O. 1975a: 149–151).
A sok panasz miatt Szeged város tanácsa 1725-ben ismételten megintette a pékeket, s elrendelte, hogy „elegendő kenyeret süssenek, az pedig embernek való legyen, mert másképpen nulla habite reflexioné (minden mentegetőzést kizárva) megbüntettetnek” (Hilf 1929: 97; Bálint 1977: 219).
A céhbeli mesterek és a háziiparos kenyérsütők közötti villongásban a tanácsok – ugyancsak a közélelmezés érdekében – védték s általában engedték a vidéki és helybeli sütőasszonyok kenyérárusítását. A szegedi tanács 1728-ban határozott el korlátozást: attól fogva a szomszédos dorozsmai és algyői kenyérsütők csak hetivásárokon árulhattak Szegeden kenyeret. Tizennégy év múlva ezt a szabályozást kiterjesztették az összes vidéki kenyérsütőkre, ám a szerdai és szombati hetipiacon a vidéki kenyérsütők 210továbbra is árulhattak. A növekvő városi lakosság kenyérellátását tehát a városi tanácsok a versenytől idegenkedő, mégoly befolyásos pékcéhek érdekei elé helyezték.
A céhek szigorúan őrködtek azon, hogy a városokban csak annyi pékmester működhessen, amennyit a szükségletek ellátása megkövetel, vagyis ahányan jövedelmezően űzhetik foglalkozásukat. Ezért egészen az 1850-es évekig a céhbeli pékek száma igen mérsékelten nőtt olyan városokban is, mint Szeged vagy Debrecen, ahol a gabonatermelést nem folytató lakosság száma egyre emelkedett. A céhlevelekben meghatározták a perecsütés sorrendjét: az 1752. évi soproni szabályzat kimondta, hogy újévtől húsvétig felváltva kell perecet sütni – úgy, hogy az egyik évben öreg mester, a másikban fiatal kezdje a sort (Domonkos O. 1975a: 151), a szegedi pékmesterek pedig 1852-ben olyan megállapodást kötöttek, hogy évente felváltva csak két-két mester süthet perecet a városban. Aki a sorrendet megszegné, azt igen magas (400 pengő forint) büntetésre kötelezték (Hilf 1929: 99–100).
Az 1859. évi „iparrendtartás” megszüntette a pékmesterség korlátozott jellegét, majd a céhek eltörlése (1872) szabaddá tette az utat a vándoréveit letöltő, mesterlevelet szerző pékek műhelyalapítása előtt, így városainkban a pékműhelyek száma ugrásszerűen megnőtt. Ennél is nagyobb hatással volt a hazai sütőiparra Magyarország nagyiparának, kereskedelmének kiegyezés utáni dinamikus fejlődése, ami növelte az élelmezési önellátás keretei közül kiszakadt városi lakosság számát. Szegeden, az ország második legnagyobb városában 1855-ben még 20 pékmester, 1900-ban már 42, 1910-ben pedig 77 mester dolgozott. Más volt a helyzet falun, ahol a mezőgazdasági népesség túlnyomó része a századelőn maga sütötte kenyeret fogyasztott. 1910-ben az ország településeinek mindössze 15%-ában működött sötőiparos (Kisbán 1981: 511). A falusi lakosság többsége csak az 1950-es évektől, a tanyai népesség pedig a termelőszövetkezeti átszervezés óta vásárol péküzemekben sütött kenyeret.
Századunk elején a pékségek zöme egykemencés kisműhely volt, de városainkban működtek 2-4 kemencés, 6-20 munkással dolgozó üzemek és öt városban 20-nál több alkalmazottat foglalkoztató péküzemek is. A nagy péküzem olykor összefonódott a gabona- és lisztkereskedéssel, néha az őrléssel is, erre példa a szentesi „Zsoldos Gőzmalom, Ipartelep és Kereskedelmi Részvénytársaság” tőkés vállalkozás, amely 1912-1913-ban kenyérgyárat létesített (Szűcs J. 1977).
Századunkban is megkülönböztettek fehérpéket és feketepéket vagy kenyérpéket, de a két pékség között nem volt éles a határ: a legtöbb városi fehérpék kenyeret is sütött, és a kenyérpékek jó része is készített süteményféléket. Az alföldi mezővárosok fehérpékárui: vizes zsemlye, tejes kifli, vajas kifli, köménymagos kifli, sóskalács és sósperec.
A 20. század első felében egy átlagos, egykemencés pékség munkája az alábbiak szerint folyt: ilyen műhelyben rendszerint hárman dolgoztak – a mester mellett vagy egy segéd és egy inas, vagy a mesterséget elsajátító fia és felesége. Falusi, kis mezővárosi műhelyekben gyakori a családi munkamegosztás, amiben a felnövő fiú (vagy fiúk) mellett meghatározó a feleség részvétele. A pékfeleségek kovászoltak is, a bolti árusítás pedig leggyakrabban az ő tennivalójuk volt.
A kenyérsütés előkészülete délután a vízmelegítéssel és a kovászolással kezdődött. A pékek régóta alkalmaznak a kovászoláshoz tartósított erjesztőanyagot, melynek egyik változata búzakorpából komlóvirággal, a másik forrásban lévő must habjával összegyúrt korpából készül. A komlós kovászt századunkban már nem használták általánosan, bár igen dicsérik és azt tartják, a komlóval sütött kenyér puhább, jó illatú és tartósabb, mint az, amit nélküle sütnek. Az 1930–1940-es évek óta a pékek 211többnyire sörélesztőt használnak. A kovászt egy-másfél óráig kelesztik, majd a kenyértészta dagasztásához fognak, és ezzel egy időben begyújtanak a kemencébe.
A kemencét rendszerint hasábba vágott bükkfával, de falusi, mezővárosi kis pékségek gyakran gallyal, ízikszárral (kukoricaszár), szőlővenyigével fűtötték. A tésztát hosszú fateknőben, újabban bádoglemezzel bélelt teknőben dagasztják, utána betakarják és ismét kelni hagyják. Dagasztás után az előkészített gyékény vagy szalma szakajtókosarakba szakajtóruhát terítenek.
Miután a tészta másodszor megkelt, a táblára helyezik, darabokra szaggatják, mérlegen kiadagolják, a kívánt súlyú kenyértésztákat virgolják, vagyis gömbölyítik, formázzák, majd a szakajtókosarakba teszik újabb kelesztésre. A harmadszori kelés alatt a felfűlt kemencéből szénvonóval kihúzzák a parazsat és hamut, majd pemettel (hosszú rúdra kötött, vízbe mártott kukoricacsuhé) vagy szalmacsutakkal kitisztogatják, kipemetelik a kemence fenekét. A pékkemencének három tiplije, tiplilyuka, vagyis füstjárata van, melyeket ilyenkor elzárnak, s csak akkor tesznek szabaddá, ha a kemence túl melegre fűlt. Gyakorlott pék a kemence boltozatának fehér izzásából győződik meg arról, hogy alkalmas a kemence a kenyér bevetésére.
Kisműhelyben a kenyér bevetését a mester végzi, a segéd (inas) vagy egy családtag közreműködésével, aki a szakajtókat a keze alá készíti, vagy a szakajtóból egyenesen a sütőlapátra borítja a tésztát. A mester késsel felvágja a kenyér oldalát, vízbe mártott kefével megmosdatja (stájholja), majd a sütőlapátról beveti.
Átlagos kisműhely kemencéjében 150-180 kiló kenyér fért el. A kenyérpékek a kenyérrel együtt vetették be a péksüteményt is. Hajnali négy-őt órára kisült a friss kenyér, ami után legtöbb pék újra fűthette a kemencét, mert a reggeli órákban került sor a stersütésre, más néven bérsütésre. Az alföldi falvakban és a városok agrárnépességű negyedeiben a legutóbbi időkig tartotta magát az a szokás, hogy az asszonyok otthon maguk készítették el, dagasztották a kenyértésztát, és a péknél, pénzért süttették meg. Ezt nevezték bérsütésnek, ami a pékeknek jó keresetet jelentett.
Nagy pékségben az alkalmazottak között munkamegosztás alakult ki: voltak dagasztók (míser), táblamunkások, akik a kenyér és a tészta formálását, gömbölyítését végezték, föladók, kemencemunkások (belfer) és ficinek vagy jódlinak nevezett segédmunkások. A legtöbb szakértelmet a dagasztó (míser) és a kemencés (belfer) munkája igényelte, ők kapták a legmagasabb hetibért. Három- vagy többkemencés pékségben a mester már nem dolgozott, hanem a lisztbeszerzést és az árusítás ügyeit intézte. Ezekből a pékségekből reggelente az inasok vesszőfonású hátiputtonyokban hordták a kenyeret és a süteményt a megrendelőkhöz. Sok pékmester szállított a szatócsoknak friss pékárut, és tudunk példákat szatócsbolt és pékműhely összefonódására is.
Nehéz fizikai munka volt a pékeké. Éjjel dolgoztak, nappal pihentek, ami különleges életritmust követelt. Mégis alig tudunk olyanról, aki otthagyta mesterségét. A jó kenyeret sütő pék népszerű ember volt, kenyeréért más településről is fölkeresték – s fölkeresik ma is. Meg lehetett élni a mesterségből, és az élelmes, vállalkozó pékmester gyarapodni is tudott. A század elején a nagyobb péküzemek már gőzfűtéses sütőkemencét, majd villany meghajtású dagasztógépet alkalmaztak, 1927–1928-ban Szegeden két módos pékmesternek volt dagasztógépe.
Sajátos, hogy helyenként más küllemű és jellegű kenyeret kedveltek. Egy szegedi születésű pék, aki több városban dolgozott, erről így beszélt: „Szegeden szerették a jól kelt, világos sütésű, zsömleszerű kenyeret. Orosházán a magas, sűrű kenyeret szerették. Ott a tetejét vágta föl sütés előtt a pék, Szegeden pedig az oldalát… Csabán ugyancsak magasnak és könnyűnek kellett lenni a kenyérnek. Keszthelyen a rozskenyeret 212szerették, nagy lapos, kerek kenyereket sütöttek. Sütöttünk ott szegedi kenyeret, de azt mondták rá, hogy sületlen, mert fölrepedt az oldala (a pilise). Nem vették…”
A pékeknek alkalmazkodniuk kellett a táji vagy éppen helyi ízléshez, amit a természeti adottságok (búzát vagy rozsot termeltek-e egy-egy vidéken) és a parasztasszony sütötte házikenyér sajátosságai (pl. szokás volt-e főtt burgonyát tenni a kenyértésztába vagy nem) alakítottak ki. Jellemző, hogy élelmes mesterek a múlt század vége felé s századunkban házikenyér-sütödeként hirdetik pékségüket, például: „Első szegedi házikenyér sütöde” – Oblath és társa hirdetése a Szegedi Naplóban, 1878. október 24-én; „Komlós házikenyér kapható” – szegedi pékreklám az 1920-as évekből. „A század elején számos városunkban működött „Gémes-féle orosházi házikenyér sütöde”, melyek az orosházi házikenyér hírére s persze bevált eljárásaira alapozták tevékenységüket (Szabó P. 1937: 55–65). A jó kenyér egyik alapfeltétele, a pékek szakértelme mellett, a jó minőségű liszt volt, s köztudott, hogy hazánkban a legkiválóbb lisztet a Dél-Tiszántúlon termett acélos, magas sikértartalmú bánkúti búzából őrölték. A liszt minősége természetesen függ a kiőrlés módjától, gondosságától is. A pékek és a gabonatermelő parasztok szerint a Dél-Alföldön a hódmezővásárhelyi Tóth-malom őrölte a legjobb lisztet.
A fehérpékeknek a közismert süteményféléken kívül (zsemlye, kifli, sósperec) voltak helyi különlegességeik. Századunk első évtizedeiben a szegedi pékek szerdán és szombaton reggelre sok sóskalácsot sütöttek, mert az kapós volt a piacozó parasztok és a hetipiacon áruló iparosok, kereskedők körében. Sűrű zsemlyetésztából készült, egy tábla sóskalácsban tíz szelet volt, s árulták egész táblában és szeletekben is. Speciális készítmény a zsidó ünnepekre készült macesz és a barhesz (mákkal megszórt fonott kalács), amit városi zsidó pékmesterek, de mások is ünnepi alkalmakra nagy mennyiségben sütöttek.
Egyes paraszti közösségekben az utóbbi évtizedekben az a szokás járja, hogy a lakodalom kenyér- és kalácsszükségletét péknél süttetik. Az örömszülők már hónapokkal az esküvő előtt megrendelik a sütést. A pékek jól ismerik az igényeket: Kecelen például egy 300 személyes lakodalomra 60 kiló kenyeret sütnek, s ezen kívül a helyi ízlés szerint fonott kalács, ízes kuglóf is készül, amihez a lakodalmas háztól adják a hozzávalót. A lakodalmi sütés a pékeknek nem hoz számottevő hasznot, de törzsvásárlóiknak szívesen megteszik.
Az 1960-as évek óta, amikor a házi kenyérsütés gyakorlatilag megszűnt, és ezzel egy időben enyhült a szolgáltató kisipar korlátozása, újból keletje van a házi jellegű, jó minőségű pékkenyérnek, s számos pék váltott ki iparigazolványt. A működő pékmesterek városon is, falun is igényeket elégítenek ki, üzletűket gyakran távoli helyekről is fölkeresik.
Az elismerten kiváló pékkenyérről Szentesen szólásszerű köszöntés született: „Álgyon meg a Bullás-féle meleg cipó” – így köszöntik egymást, Bullás József pékmester (1905–1977) kenyerére emlékezve (Szűcs J. 1977: 36).
