SZÁRAZMALMOK
163SZÁRAZMALMOK
A szárazmalom a középkorban gyűjtőfogalom volt: emberek és állatok által hajtott malmokat is így neveztek, mintegy megkülönböztetésül a víz energiáját hasznosító malmoktól. Előbbire idéztünk példákat, az utóbbira: „Molendinum per tractus pecorum volwens wigariter zarazmalum dictum”, vagyis „a barmok ereje által hajtott malmot a köznyelv szárazmalomnak mondja” (1412. OklSz 887). Az újabb szakirodalom már csak az állati erővel hajtott malmokat nevezi így, s a köztudatban is így él.
Az ókori görögök és a rómaiak szamarat és öszvért fogtak be malommeghajtásra. Lóval hajtott pompeji gabonamalomról egykorú ábrázolás is maradt ránk (Pongrácz 1967: 31). Rómában a császárság korában a malom és a malmot forgató szamár a földbirtokhoz tartozott. Szamár hajtotta szárazmalom őrölt a kora középkori kolostorokban is. Magyarországon első okleveles említései a 15. század első feléből ismertek, de az egyházi és világi nagybirtokon bizonyára jóval korábban elterjedt. Említi Szikszai Fabricius Balázs 1590. évi szójegyzéke, és külön szerepelteti a szamárforgató malom = malom asinaria megnevezést. Comenius 1659-ben baromhajtó malmot említ (Lambrecht 1915: 19–20).
A 17–19. századi források városainkban igen sok szárazmalomról adnak hírt. Evlia Cselebi szerint 1663-ban Budán 150, lóval és ökörrel hajtott lisztesmalom őrölt. 1715-ben Debrecenben 48 szárazmalmot írtak össze. Korabinszky Mátyás arról tudósít, hogy 1786-ban Debrecen vízszűkében volt, ezért a város népének szükségleteire főleg szárazmalmok őröltek. Hódmezővásárhelyen 1788-ban 69, 1808-ban 86 szárazmalom őrölt, jóval kevesebb vízimalom és 3 szélmalom mellett. Folyóvízzel, patakkal nem rendelkező településeken a szélmalmok tömeges elterjedése, az 1830–1840-es évek előtt a kenyérgabonát szinte kizárólag szárazmalmokban őrölték, azért a malmokat nagy becsben tartották és magasra értékelték.
Kecskeméten, Cegléden a szárazmalmok a 19. században utcasort alkottak (2. kép). Mivel a zsúp- és zsindelytetős malomházak igen tűzveszélyesek voltak, Kecskemét városa a 19. század közepén megtiltotta új szárazmalmok építését a belterületén.
1863-ban az országban közel nyolcezer (7966) szárazmalmot írtak össze. Területi megoszlásukról először 1894-ben kapunk hiteles képet, amikor számuk már alaposan megcsappant: közel egynegyedére (2033) csökkent. Akkor a legtöbb szárazmalom a következő országrészekben működött: a Duna–Tisza közén 735, a Tisza–Maros szögében 676 és a Tiszántúlon 415. Bács-Bodrog vármegyében 619, Torontálban 594 szárazmalmot írtak össze, de száznál több szárazmalom volt még Szabolcs (136), Szatmár (119) és Hajdú (117) vármegyében. A Dunántúlon 1894-ben mindössze 183 szárazmalmot írtak össze, Erdélyben egyetlenegyet sem (Malomipar 1894). Ha ezt a helyzetképet a magyarországi szárazmalmok „virágkorára”: a 18–19. század fordulójára – a szélmalmok elterjedése előtti időre! – érvényesnek tekintjük (ami nagyon valószínű), akkor megállapíthatjuk, hogy a szárazmalmok elsősorban a Duna-Tisza közi homokhátság, a Bánság és a Felső-Tisza-vidék őrlőszerkezetei voltak, tehát a vízfolyásban szűkölködő alföldi területeken volt a gabonaőrlésben döntő szerepük. 1870-ben, amikorra a szélmalmok széltében elterjedtek az Alföldön, és a szárazmalmoknak a gőzmalomépítés miatt is bealkonyult, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara területén lévő városok közül Cegléden még 56, Hódmezővásárhelyen 52, Kecskeméten 45 szárazmalmot írtak össze.
A nagy múltú malomszerkezetek közül a technikai fejlődés a szárazmalmokban okozott legrohamosabb visszaesést, pusztulást, aminek három okát látjuk: 1. a szárazmalmok őrlőteljesítménye általában kisebb volt, mint a többi malomé; 2. igaerőt 164igényeltek, míg a vízi- és a szélmalmok a természet energiáját hasznosították; 3. nem voltak alkalmasak korszerű őrlőberendezések: henger és hengerszék meghajtására. Korunkat két, állati erővel működtetett szárazmalom élte meg épségben: a vámosoroszit (Szabolcs-Szatmár m.) a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba telepítették, a szarvasi (Békés m.) pedig helyszínen megőrzött s helyreállított népi műemlék.
