A KÉKFESTŐ HASZNÁLATA – VÁSÁRI KÖRZETEK
390A KÉKFESTŐ HASZNÁLATA – VÁSÁRI KÖRZETEK
A kékfestőt egyrészt a női és férfiviseletben használták fel, másrészt lakástextilnek. A mérleg a viselet javára billen, hiszen egy családon belül is több személynek volt szüksége akár több öltözetre, s ezek elhasználódása is gyorsabb volt, mint a lakástextileké.
A viseleten belül természetesen a női öltözetek különböző darabjai adták a többséget, míg a férfiviselet szerényebb választékkal, használati körrel vette ki részét. A női viseletben a legváltozatosabb motívumokkal készültek a ruhaanyagok. Általában a csíkos mintákat kedvelték a rakott szoknyához, mert járás közben elővillantak a virágos, vízfolyásos vonalak. De az apró petty, virágmotívum is szokásos volt szoknyára és blúzra is. Ezeket azonban inkább az idősebbek viselték. Egyes vidékeken a szoknya alját díszítő ún. koszorú nyomása is divatos volt. A kékfestő virágja lehetett fehér, világos vagy sötétebb kék, kék-fehér, sárga-fehér, sárga-zöld, zöld-fehér, orange-fehér. A kelme indigós színváltozatai a középkék vagy búzavirágkék, sötétkék, bronzvörös. Az egyszerű, ún. sima kék kötényeket a házi, ház körüli, hétköznapi munkákban használták. Kimenőre vagy ünnepi viselethez díszesebb darabok készültek. Ezeket rendszerint koszorús, bordűrös virágos csíkokkal, vagy a kötény sarkaiba helyezett csokrokkal mintázták. A fej- és vállkendők szintén sok lehetőséget adtak a művészi kivitelezésre a csokrok, két-három soros szegélydíszek összeválogatása révén, de az egyszerű baboskendők is nagyon kedveltek voltak. A férfiviseletben az egyszerű sima sötétkék félkötény, néhol a melleskötény volt használatban. Egyes vidékeken az ünnepi viselet tartozéka volt a koszorús változat, ahol az alja és a két széle is virágos szegéllyel volt mintázva, sőt a két alsó sarokba madármotívum is került. A sima kék gatya a paraszti nyári öltözetben több helyütt megtalálható, a kubikusoknál jellegzetes, a bő ing és gatya pedig a csikós- és gulyásviselet hagyományai közé tartozik. Az aprómintás ing a földműves nép körében is kedvelt volt vidékenként, míg a piszkosabb munkát végző kovács-, lakatos-, kékfestőlegények, mesterek általánosan viselték. Zsebkendőt pettyes, virágos, állatmotívumos, harci jelenetes változatban egyaránt ismerünk, használata a katonaság révén vált elterjedtté. A nők nem használták, ők fehér, hímzett zsebkendőt varrtak viseletükhöz.
A lakástextilek körében korai adatokat ismerünk asztalterítőkről és ágyneműről. Ez utóbbi általában nagymintás, a 18. században figurális, bibliai témákkal díszített. A múlt századtól napjainkig a csíkos, indás, virágos-leveles motívumok kék-fehér, sárga-zöld stb. színváltozatokban díszítették a dunyhahuzatokat, de a fehérágyra tett terítőket is. A múlt század végén alakult ki a „reggelizőabrosz”, „ebédlőabrosz” divatja. Az elsőnél a szegélydíszen belül virágcsokrok kíséretében tejes-, kávéskanna, cukortartó, csésze, kifli, perec motívumok vannak, az utóbbin pedig az ebédhez terített asztal tányérokkal, mellé- vagy ráhelyezett kés-villa-kanál mintázatával. Városi kispolgári hatásra, esetleg többszínű változatban készültek. Rendszerint kelengyébe vagy házasságkötési emlékként rendelték ezeket. Anyaguk erős házivászon, városon lenvászon. Az ún. „ajtóruha” a konyha bejáratát függönyözte el nyári időben, távol tartva a legyeket a nyitott konyhától, lakástól. – Az abrosznak is használt, vele azonos méretű batyukendőt is itt említjük meg, ez jellegzetes kockás mintázatú, s a piacra vitt zöldség, baromfi háti cipeléséhez ma is használják a Duna-Tisza közén.
Külön kell megemlítenünk a kékfestő gyászban való viseletét, szinte fekete hátterű sötétkék mintás szoknya-blúz, kötény és fejkendő összeállításban. Ismert az ún. „Kossuth-gyász”-kendő, illetve -öltözet Kazárról. A „halottas abrosz” sárpilisi példánya szekszárdi műhely készítménye 1880 körül. Az ún. „gyászágy” ritka előfordulását 391Nógrád megyéből, Hollókőről, Heves megyéből pedig Átányból ismerjük (Fél–Hofer 1967).
Az alapanyagként használt vásznak finomabb fajtái gyári készítésű pamutvásznak, ezekből a női viselet, az ágynemű és a férfiak ing-, kötény-, zsebkendőféleségei készültek. Erős lenvásznat vagy házivásznat kívánt az asztalterítő, ajtóruha, batyukendő, valamint a csikósok, gulyások, kubikusok viselete.
Az egyes műhelyek vásári körzeteinek gyűjtése közben mód nyílt a táji, nemzetiségi sajátságok megfigyelésére is. Így a magyarok körében inkább a fehér, kék-fehér mintás ruhaanyagok és kendők, kötények voltak a kedveltek. A németek a nagyon sötétkék alapon kék aprómintákat viselték. A vendek a bronzvörös alapon zöld virágosat keresték. A szlovákokra az élénk, fehér-kék, kék-sárga, nagy fehér virágos anyagok voltak jellemzőek.
A korosztályok ízlése is megnyilvánult a minták színében és nagyságában. A fiatalok az élénk, vidámabb, feltűnőbb anyagokat, az idősebbek a szolidabbakat választották. A férfiaknál a koszorús, virágos kötényt csak legénysorban volt szokás viselni.
E főbb jellegzetességek természetesen időben és tájilag rendkívül sok változatban, néha ellentmondásosan jelennek meg a vásári körzetek leírásában, a hagyományos ízlés mesterek által közölt adataiban. Egy-egy mester körülbelül 20-50 kilométeres körzetben járt vásárokra, néha öten-hatan is összetalálkoztak a jelentősebb centrumokban, utcát képezve a sátrak sorában. Ezen a körön belül ismerték a helyi ízlést, szokásokat, divatalakító személyeket. A századfordulóra kialakult a kisebb-nagyobb piaci körzetek tiszteletben tartása, különös tekintettel a gyáripari termékek amúgy is nyomasztó konkurenciájára (Beck 1963; Domonkos O. 1977–78; Fügedi M. 1975; Juhász 1963).
Századunkban a két világháborút követő anyaghiány, a népviselet gyors változása, a kivetkőzés, csökkentette a kékfestő iránti keresletet, előtérbe kerültek az olcsóbb, városias kartonok. A kékfestő műhelyek száma jelentősen megcsappant, napjainkban mindössze tizenöt mester dolgozik. Az 1930-as években kezdett elterjedni az indantrénnal való festés, ami a városi igények kielégítésére is alkalmassá vált. Így azután az 1960-as években megújuló kékfestődivat éppen az indantrén szép színének, jó tulajdonságainak köszönhetően ismét fellendítette a még működő műhelyek munkáját. A városi viseletben a népművészeti értékű mintakincs rendkívül vidám és kellemes színfoltot jelent. A lakástextilek körében tartós használata alakult ki. A megújulást az iparművészek és a műhelyek közösen teremtették meg, közülük többen a Népművészet Ifjú Mestere, illetve a Népművészet Mestere címet nyerték el. – Az 1783-ban alapított Kluge-cég pápai műhelyéből 1962-ben Kékfestő Múzeum létesült. A magyarországi kékfestésről önálló kötet jelent meg 1981-ben (Domonkos O. 1981).
