A KÁLYHÁK ÉPÍTÉSE, RÉSZEI ÉS DÍSZEI
A KÁLYHÁK ÉPÍTÉSE, RÉSZEI ÉS DÍSZEI
A kályhákat maguk a szemeket, csempéket készítő fazekasok vagy kályhások rakták fel. Országos érvényű szabályokat sem a zárt kályhák, sem a nyitott, füstfogós tűzhelyek (cserepesek) építésében megállapítani nem lehet. A falra, illetve falábra támaszkodó füstfogót, a cserepest (131. ábra), keményfából vagy vasból készült keretre helyezték. A rámás csempékből és sarokcsempékből akár 40 darabot is felhasználtak az építéséhez.
131. ábra. Cserepes, Nagykend (Kis-Küküllő m.)
A hasáb alakú, zárt kályhákat párkányokkal építették, s a csempelapok mellett kályhaszemeket is felhasználhattak hozzájuk. Az egymás után és egymás fölött sorakozó csempék vagy kályhaszemek „kötésben” voltak egymással, mint a téglák a 611falban. Még a 18. században is túlnyomólag a földre vagy egészen alacsony padkára építették a hazai kályhákat. A 19. században vált általánossá az ülő magasságig megemelt kályhapadka. A Kisalföldön és a Bakony–Vértes vele érintkező tájain a fél hengerre, koporsófödélre emlékeztető kályhaforma terjedt el. A Dél-Dunántúlon inkább a négyzetes alapra épített, kocka és hasáb alakú kályhákat kedvelték. Ezek felső része gyakorta henger vagy csonkakúp alakú volt. Szembetűnő a régi kályhák, kandallók reneszánsz-antik építészeti jellege. Az építmény egyes „emeleteit” egy-egy vízszintes, profilozott párkány zárja le. Különösen hangsúlyos az egész építményt tartó lábazatpárkány és a tetőt lezáró koronapárkány. Különösen Kalotaszeg, Torockó, Udvarhelyszék magyar népe szerette ez utóbbi koszorú, csipke díszeit. Gyakori volt a felső sarkokon elhelyezett gomb. A kályhagomb korongolással készült, kis oszlopon álló gömb. Díszítése lehet domborműves vagy mázas, írókás.
Erdélyben a csempéket tűzálló, homokos agyagtapasztás tartotta össze, amely kiszáradva és kiégetve tartós építménnyé tette a kandallót. Dör (Sopron m.) kályhásai törekes sarat használtak kályharakáshoz, amivel az alsó perem üregeit teljesen kitöltötték, hogy később ne füstölhessen. „A peremet a láb széleire fektették, mindig a saroknál kezdve a munkát. Ezután következett a tűztér rakása. Az előzetesen beáztatott és szikkadni hagyott csempék ferde lapjaira kézzel kenték rá a sarat a kellő vastagságban” (Sabján 1987: 150). Manapság belülről burkolják a kályhák tűzterét, hogy a csempéket ne érje közvetlenül a magas hőmérséklet, s tovább tartsák a meleget. Erre a célra samottot vagy tetőcserepet használnak. Ezekből készítik el a belső füstjáratok falait is. Régebben a dunántúli kályhások egy-egy kályhaszem elhelyezése után annak belső oldalát sárral teljesen betapasztották, egészen a kerek fenéklap síkjáig. A sározás vastagsága megegyezett a csempe mélységével. A kályhaszemeket csupán a sározás tartotta össze.
A frissen rakott kályhát rögtön enyhe, szárító fűtésnek vetették alá, hogy az agyag szikkadjon. A kályha kiégetését azonban csak fokozatosan, részletekben lehet elvégezni, nehogy az agyag megrepedezzen, és a mester munkája kárba vesszen. Kisalföldi, dunántúli kályhákban fával nem sokat tüzeltek, mert jól elégett bennük a rőzse, a kukoricaszár, a szalma is.
132. ábra. Négyzet alakú kályhacsempék: a) Balaton-felvidék; b) Zala–Somogy megye
612133. ábra. Téglalap alakú kályhacsempék: a) Székelyföld, 1667; b) Székelyföld; c–d) Kalotaszeg
613A kályha külső megjelenését – építészeti tagozódása, részeinek harmonizálása mellett – a kályhacsempék megformáltsága, színe, díszítése is meghatározza. A kályhacsempék díszítményein szemünkbe tűnnek a nagy történeti stílusok: a reneszánsz, a barokk, a rokokó és a klasszicizmus nyomai. A régészeti anyagban főként a reneszánsz ornamentika elemei fedezhetők fel mind a csempéken, mind a negatív préselőformákon. A török hódoltság alatt elpusztult helységek (pl. Ete, Nadab) kályháin ez éppúgy megfigyelhető, mint a felvidéki vagy erdélyi emlékeken. 15–17. századi kályhacsempéken még gyakori a középkorban is kedvelt lovagalakos díszítmény. A besztercei szász csempék jellegzetes motívuma a futó szarvas és a fenyő együttese, továbbá a táncoló pár alakja. A legrégibb – többnyire kisméretű és négyzet alakú – székelyföldi és torockói csempéken jelen van még az „úri” minta: lovas, családi címer, templom, angyal, oszlopsor, szőlőfürt, arabeszk (Kós 1972e: 150). A kalotaszegi csempéket viszont a reneszánsz eredetű olasz korsós, életfás motívumok díszítik, s megjelennek rajtuk a geometrikus díszítőelemek is (pl. rozetta).
„Népies” kályhaornamentikánk a 16. századtól követhető nyomon. Már akkor feltűnik az Alföld keleti peremén és a Nyugat-Dunántúlon a növényi ornamentika, a figurális ábrázolás rusztikus kezdetlegessége (Méri 1957: 196, 198). A Dunántúl tájain a kályhacsempék jellegzetessége ma is az egyszerűség, a szegényes díszítettség. Szemben Erdéllyel, ahol a népművészet más ágai (pl. varrottasok, bútorok, faragások) erős hatást gyakoroltak a kályhák díszítményeire. Különösen a fafaragás hatása szembetűnő. A fából készült csempenyomó dúcokra a faragók által kedvelt motívumok kerültek. Különösen a kalotaszegi csempéken szembetűnő, hogy a „művész” elsősorban fafaragó volt, aki a csempedúcot ugyanúgy cifrázta ki, mint a jármot, a guzsalyt vagy a mosósulykot. A népies fafaragás késő középkori formáit őrzik a Türében és Kolozsvárt talált 15–17. századi csempetöredékek, miközben az akkori díszes faeszközök régen elporladtak. Más esetekben 16–18. századi templomi mennyezetkazetták és 19. századi parasztbútorok festett díszítményei hatottak. A székelyföldi csempék nagy részénél szembeötlő a hímzésmintákból, varrottasokból származó átvétel.
„Így vonul végig a bútorfestésen és hímzésen át a fafaragásig és csempekészítésig a reneszánsz eredetű virágminta: a kétfülű kancsóból kinövő, stilizált, virágos (tulipános, szegfűs, georginás vagy aranyalmás) csokor, lapos, domború ábrázolással, az egész teret kitöltő részarányos elrendezésben” (Kós 1972e: 150).
Erdély sok részén szokás volt a mintát színezéssel (többnyire vörös festéssel) kiemelni a csempés tüzelőkön. Ez a szokás valamikor a 16. században veszett ki. A későbbi csempéken festésnyomok már nem fordulnak elő. A kályhák formai változatairól és díszítményeiről e sorozat IV. kötetében az építkezés és a díszítőművészet tárgykörét bemutató fejezetek szólnak részletesebben.
