KÁLYHÁSMESTERSÉG
601KÁLYHÁSMESTERSÉG
A magyar nyelvterületen az Árpád-korban még ismeretlen volt a kályhaszemekből vagy csempékből épített tüzelőberendezés. Kályhák, kandallók a királyi és főúri udvarházakban is csupán a 14. század folyamán jelentek meg, de ebből az időből nem ismerünk csempenyomó negatívot (Parádi 1957: 180). Először a kemencék falába építettek be bögre vagy tál alakú „kályhaszemeket” a melegítőfelület növelése végett, olyanformán, ahogy az ún. szemeskályhákon a közelmúltig látható volt dunántúli parasztházakban. Kolozsvár és Arad vidékéről is előkerültek a középkorból származó, bögre alakú mázatlan kályhaszemek, amelyeket korongolással formáltak meg. A 14–15. században a főúri udvarházakban már művészi kivitelű mázas csempékből építették a reprezentációt is szolgáló kályhákat. Mátyás király korától fogva nemcsak a főnemesi, főpapi palotákban, de az erdélyi polgárság városaiban is – Szeben, Kolozsvár, Arad – elterjedtek az olasz reneszánsz (konkrétabban a Faenzából Budára telepített kályhások) hatását mutató figurális és mázas kályhacsempék. Régészeti vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a kályhásság Magyarországon a 15. század második felében érte el első virágzását. A kályhásmesterség akkor már kisebb vidéki, mezővárosi műhelyekben is megjelent, s kiformálódott a kályhásság rusztikus, népies ágazata.
A 16. század egyik jelentős fordulata volt a lapos kályhacsempék bevezetése, a préselt csempék megjelenése és mind gyakoribb alkalmazása. A kályhacsempék kiváló mesterei, nagybani készítői voltak a Magyarországra menekülő, s a Dunántúl, a Felföld és Erdély több pontján megtelepülő habánok. Nemcsak a városok céhes iparosainak munkájára, de a falusi fazekasságra is nagy hatást gyakoroltak. A 17. századi Erdélyben a „Vinczi kályha formájára” már másfelé is készítettek „mázos csempéket”, amihez tudni kell, hogy Alvincen, a fejedelmi udvar közelében élt akkor az erdélyi habánok virágzó telepe.
A kályhások minden korban kisebb-nagyobb piackörzet számára dolgoztak. Faluhelyen cserépkályhát főként a módosabb parasztok csináltattak maguknak, az árát is ők tudták megfizetni. Már nyáron megrendelték, hogy télre készen álljon. Fogarasföldi magyar kályhások mintegy 25 km-es körzet számára dolgoztak. A kályhaelemeket a megrendelők maguk szállították haza a kályhás-fazekas műhelyéből. Döri (Sopron m.) kályhások megrendelés nélkül is égettek kályhacsempéket, és szekéren vitték eladni a közeli falvakba és vásárokra (Seres 1980: 97; Sabján 1987: 150).
Kályhakészítő központok a középkor óta léteznek. Például Besztercebánya már a 15. században jelentős központ volt, hatása Egerig, Diósgyőrig kimutatható. A 16. században néhány vidéken már a falvakban is megjelent a kályháskemence, s kialakultak 602kályhaszemeket készítő falusi központok is (Parádi 1957: 185; Méri 1957: 192). Erdélyben a falusi kályhásközpontok zöme kétszáz-háromszáz éves múltra tekint vissza. Természetesen a városok fazekascéheiben dolgozó kályhások megelőzték őket a falvakban is. Falusi nemesek, tehetős parasztok is akadtak megrendelőik között, s érthető módon törekedtek a mezővárosi, falusi kontárok működésének korlátozására (Benkő E.–Ughy I. 1984: 8). Erdélyben legalább 16-20 városi kályhásközpont mellett 12 falusi csempekészítő központ több száz éves működését lehet levéltári dokumentumokkal hitelesen igazolni. Rajtuk kívül még számos falusi, mezővárosi centrum működött, melyek régmúltjáról azonban írott források nem maradtak ránk. Kós Károly Erdély nagyszámú csempekészítő települése közül mintegy harmincat írt le részletesen (Kós 1972e: 151–187). Közülük is legismertebbek a Kalotaszegnek dolgozó Kolozsvár, Váralmás, Magyarvalkó, Bánffyhunyad, a székelyföldi Korond, Küsmöd, Csíkmadaras, Kézdivásárhely, a szilágysági Désháza. Jelentős szerepet játszott e mesterség erdélyi történetében a barcasági és a besztercei szász kályhásság is.
Kályhák építőelemeit fazekasok is előállították, többféle technikai kivitelben gyártották. Azonban a csempekészítés – a fazekassággal való minden rokonsága ellenére is – önálló mesterség volt. „A legtöbb falusi csempekészítő nem is foglalkozott edénykészítéssel, és a szükséges szaktudás apáról fiúra öröklődött, ezért azután a »csempének«-nek egyes fazekasfalvakban külön utcájuk – pl. Csíkmadarason a »Csempe utca« – is volt” (Kós 1972e: 147). Rendszerint a kályhákat is maguk a csempéket, kályhaszemeket készítő fazekasok vagy kályhásmesterek építették.
Noha a kályhásmesterség a 15-16. században már a kisebb vidéki városokban is megjelent, valószínűnek látszik, hogy az akkori kályhások még edénykészítéssel is foglalkoztak. Például Székelykeresztúron említenek egy „fazek s kemenche chinalassal” szolgáló mestert, akinek mázas csempéi híresek voltak, megrendelői pedig tehetős emberek, a környék módosabb nemesei lehettek. Kályhássággal már a 17. században sem csupán céhes iparosok foglalkoztak. A székelykeresztúri csempék azt sejtetik, hogy a céhes és a céhen kívüli, kontárnak nevezett mesterek termékei között nem mindig volt lényeges színvonalbeli különbség. A céhek persze akadályozták a kontárok működését, s mindenütt tiltották, hogy a céhes mesterek mázat, festéket vagy fehérföldet (engobe) őröljenek céhen kívüli, kontár iparosoknak. Nyilván ez az oka, hogy termékeik között kevesebb volt a mázas kályhacsempe. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy a céhen kívüli mesterek termékein a népi díszítőművészet hatása sokkal erősebb, mint a céhes iparosok kályháin (Benkő E.–Ughy I. 1984: 8–9).
A kályhásmesterség önállósulását a munkafolyamatok és a szerszámkészlet sajátságainál is jobban megvilágítja a foglalkozás időigénye, egy-egy mester évi teljesítménye. Dörön (Sopron m.) manapság évente 6-7-10 kályhát készít el egy mester. Régebben ennél több megrendelése is volt. Egy komplett kályha csempéinek, tartozékainak megformázása két hetet vesz igénybe. A mázazás, égetés további egy-egy napot kíván, s a felrakott kályhát is ellenőrizni kell, igazítani. Ilyenformán – a felrakást nem számítva – három hétbe telik egy kályha elkészítése (Sabján 1987: 148). Ez azt jelenti, hogy egy-egy kályhásmester évente 12-14 kályhánál többet nem vállalhatott.
