SÓBÁNYÁSZAT
SÓBÁNYÁSZAT
A Kárpát-medence sóban gazdag lelőhelyei Erdélyben és Máramarosban találhatók, ahol már a római időkben számottevő bányaművelés folyt. A honfoglalás után a magyarság hamarosan kiterjesztette fennhatóságát az erdélyi sóbányákra, a 13. század elején pedig a máramarosi sóvölgyekben is virágzó művelési ággá vált a magyar sóbányászat. A sóbányák kezdettől királyi birtokok voltak. A só kitermelését, elosztását és értékesítését az államhatalom központilag irányította. A sómonopólium megszervezésével fonódott össze több vármegye (Kolozs, Torda, Doboka, Külső-, Közép- és Belső-Szolnok) kialakulása, amelyek székhelyeit a sóbányák közelében választották meg, illetve a vármegyeközpont fontos szerepet kapott a sóelosztásban (pl. Szeged, Szolnok). A sóbányák már korán fontos településfejlesztő tényezővé váltak. A bányák körül keletkezett falvak, telepek többsége királyi kiváltságot nyert és szabad közösségekké alakult, vagy pedig kamarai tulajdonba kerülve mentesült a magánföldesúri függéstől. Dés, Kolozs, Szék, Torda egyaránt sóbányáinak köszönhette városi rangra jutását és gyors fejlődését. Hasonlóképpen a máramarosi öt koronaváros: Huszt, Visk, Hosszúmező, Sziget és Técső is, melyekben a sóbányászok megtelepedtek.
A sóbányászokat a régi magyar nyelvhasználat sóvágó néven ismeri. A történeti források egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a sóvágók – szemben más bányászati ág művelőivel – Erdélyben és Máramarosban mindig magyarok voltak. A sóbányászat munkaeljárásai és eszközei mind magyar elnevezésűek. A sóvágók bizonyos önkormányzattal rendelkeztek, legtöbb helyen maguk által választott bírójuk, aknabírájuk és dékánjuk volt. E jogaikat általában a 15. században kapott királyi kiváltságlevelek alapján gyakorolhatták. A központi igazgatással szembeni követeléseiket, amelyeket többnyire a bányavezető kamaratisztek túlkapásai vagy az alacsony bérek váltottak ki, egységes fellépéssel, munkabeszüntetéssel érvényesítették (Kovássy 1975).
A sóbányák a középkorba visszanyúló, szigorú munkaszervezéssel dolgoztak. Minden bánya saját sóhivatallal rendelkezett, melynek élén a bányanagy, régies nevén kamaraispán állt. A bánya tisztikarának nagyobb részét a különböző ellenőrök 238alkották. A sóvágóknak már a 15. században is két csoportját ismerjük: az egyiket posztós sóvágó, a másikat vendégvágó néven tartják számon a korabeli iratok. Az előbbiek nemcsak sót, hanem pénzt és posztót is kaptak munkájukért, míg az utóbbiakat csak sóval fizették. A 17. századi összeírások szerint szálláshelyük is külön volt (Takács 1929: 76). A 19. században megkülönböztettek összeírt és önkéntes sóvágókat; fizetségük ugyan egyforma, de az előbbiek nyugdíjat kaptak, míg az utóbbiak nem. Munkájuk alapján viszont a sóvágókat három osztályba sorolták, bérük ehhez igazodott. A sóvágók fizetségének nagyobb részét a természetbeni juttatás tette ki, ami időnként a kivágott sómennyiség egytizedét is megközelítette. A napi teljesítményt a múlt században körülbelül tíz mázsányi kősó kivágásában határozták meg (Kőváry 1853: 147). A sóvágók a sófejtés mellett a só felkutatását, a bánya karbantartását, vízvédelmét, új aknák kiépítését, de a szükséges eszközök és felszerelések elkészítését is maguk végezték. Ezen munkákért külön meghatározott fizetést kaptak. A sóvágóbíró, akit kapitányként is említenek a 15-16. században, mindezen munkákban irányítóként vett részt, ezért külön pénzbeni juttatást kapott.
23. ábra. A tordai sóbányák keresztmetszete
239A 17. században a sóvágók által kivágott kősót a millyések, kerekesek rakták bőrtömlőkbe vagy kosarakba, amit aztán a gépelyesek, a lovak által működtetett felvonószerkezet kezelői vontattak a napvilágra. Külön sóhordók is voltak, akik a bányából felhúzott sót pajtákba, épületekbe cipelték. A felszínre hozott sótömbök számlálását a mágiások végezték. Feladatkörüknek megfelelően kontra, ellenőr nevet is kaptak (Takács 1929: 72). Ezek helyébe később a mázsatisztek és felőrök, valamint a bányaőrök léptek. A sóvágók munkáját segítette a bányakovács, aki a szerszámok használhatóságáról gondoskodott.
A magyarországi kősóbányászat általánosan gyakorolt módja a mélyművelés. A szálban álló, nagy tisztaságú sót kézi fejtéssel termelték ki. A felkutatott sótömeget függőlegesen vágott aknákban tárták fel. Rétegesen lefelé haladva mind jobban szélesítették a bányateret, olyan módon, hogy a kősórétegek önboltozódásuk révén szilárd falazatú hatalmas csarnokot képeztek. A régebbi sóbányák keresztmetszete tölcsér vagy harang alakot mutatott, csak a 18. század végétől kezdték a paralelogramot vagy koporsóidomot követő vágásmódot alkalmazni. A lefelé folyamatosan mélyített aknát a felszínnel kémény alakú szűk nyílás, a torok kötötte össze. A régi bányáknak mindig két torkuk volt, mert az egyiket hajdan csak lejárónak használták, melyben létrán mentek le a sóvágók, míg a másikon a kivágott sót vontatták fel bőrtömlőkben. Ezt g szisztémát mutatja az 1657-ből származó máramarosszigeti 240összeírás, mely szerint „ezen aknáknak mind köteles, mind lajtorjás torkai jók” (Takács 1929: 76). A torok felett álló bányaépületben helyezték el a lóval működtetett csörlős felvonószerkezetet, régi nevén a kerekes millyehajtót. Ehhez kapcsolódott a kar vastagságú kötélre erősített kötélkosár vagy bőrtömlő, amely a bányászok közlekedését és a kivágott só felszínre emelését egyaránt szolgálta. A kosárszerűen kialakított bőrtömlőt jobbára bivalybőrből készítették. Aknaszlatinán a múlt század elején medvebőr tömlőket is alkalmaztak.
24. ábra. A Kinga-sóakna, Aknaszlatina (Máramaros m.)
A torok alatt, a bányacsarnok felső részénél karzatszerű kiképzés helyezkedett el. A bányacsarnok két szemközti falán a karzatról a fenékig sóból vágott lépcsőn vagy fából készített karfás létrán, grádicson lehetett lejutni.
A sót a bánya fenekén hasáb alakú, hosszú tömbökben fejtették ki. Az egymással párhuzamosan futó, padozatszerű vágások méretét először kijelölték, majd csákánnyal sűrűn lyukakat, szemeket vágtak a sótömb oldalába és aljába. A mélyedéseket verőcsákánnyal mindaddig erőteljesen sorba ütögették, amíg a só úgy nem szólt, mint a fazék. Akkor középen nagyobb lyukat vágtak a rúgtatóvasnak, és azzal felfeszítették az egyenesen repedő sótömböt. Ezt a munkát szemhajtásnak nevezték (Torda). Marosújváron a csákánnyal körülvágott sópad külső alját nagy pörölyökkel egészen hosszában addig ütötték, amíg el nem vált az aljától (Orbán 1868-1873: V. 111). A 241kivágott sógerendát ezután feldarabolták olyan méretűre, hogy az egyes kockák az előírt súlynak megfeleljenek. A 19. században 70-100 fontosnak (45-50 kg körülinek) kellett lennie egy kősónak. A sóvágó minden egyes kockára csákánnyal rámetszette a saját jegyét.
25. ábra. A marosújvári (Alsó-Fehér m.) sóvágók verőcsákánya (1.) és réselő-szedő csákánya (2.)
A többmázsás sógerendák kivágása és feldarabolása sok törmelékkel járt. Általában a kivágott só egyötöde aprósó, porsó lett, aminek csak a tisztáját értékesítették.
A sóvágók a sötét bányacsarnokban, a hatalmas méretű aknában a maguk mellé helyezett gyertyával vagy olajméccsel világították meg közvetlen munkaterületüket.
A sóvágók legfontosabb eszköze a csákány, melynek két fajtáját használták. A réselőcsákány vágásra és szegésre szolgált, ezért véső módjára élezték ki. Ezzel szemben a verőcsákány vasa, amit Tordán egyszerűen ütőnek mondtak, kétszer akkora és tompa volt. A nyél fogós végét általában kenderszövettel betekerték. Újabban kézifúrót is használtak. A kézieszközök sorába tartoztak még a különböző méretű feszítővasak, vasékek, a pöröly (5 kg súlyú nagykalapács), lapát és a szolga névvel illetett gyertyatartó (Jankó 1893a: 160).
A sófejtésnek egészen más technikáját alkalmazták Székelyföld egyetlen sóbányájában, Parajdon. Ez tulajdonképpen felszíni művelésnek számított, amit a magasan kiemelkedő sószikla oldalain végeztek. A felszíni művelés nyomai másutt is előfordultak, de a munkatechnika egyedül Parajdon őrződött meg, ami a hajdani sóvágás módszerére is fényt vet. Parajdon az alaksót, a sótömböt nem gerendákban metszették ki, hanem gömbölyített aljazatú sótesteket vágtak, amit nem daraboltak tovább. A sóréteg felszínén csákánnyal párhuzamosan vágásokat ejtettek, ezekbe lyukakat vágtak, majd faékek segítségével pikkelyszerűen feszítették fel a kősódarabokat. A faékkel végzett sófejtés eszközkészlete is speciális volt: csak réselőcsákányt használtak. Ehhez járult egy kétágú facsákány, a bot. A parajdi sóvágók felszereléséhez még nagyszámú faék tartozott, melynek kerek változatát szögnek, a laposat pedig szálnak mondták (Magyary 1904: 768–769). Ezekkel az egyszerű eszközökkel a sótömböt csak 24220-30 méter mélységig tudták kifejteni, majd új üreget kezdtek. 1792-ben indították mag Parajdon az aknaművelést, de a kifejtést továbbra is faékkel végezték, minthogy ez a módszer sokkal könnyebb volt, és a vidék bővelkedett fában.
26. ábra. A parajdi (Udvarhely m.) sóbányászok eszközei: 1. sóvágó, réselőcsákány; 2. „porvonó”, réstisztító fából; 3. kerek faék, „szeg”; 4. lapos faék, „szál”; 5. fa ékverő, „bot”
A felszíni sóvágás Parajdon nem tartozott a szervezett bányaüzemi rendszerbe. Még a 18. század elején is Parajd és Sófalva lakosai az ékkel fejtett sót a Parajdon lakó sótisztnél váltották be pénzért. A sóhegy nyugati oldalában lévő régi üregek pedig a hajdani nemesi só fejtésének nyomait őrzik. Ugyanis az erdélyi fejedelmek korában még fennállt az a jog, hogy a földbirtokos saját földjén a sót a maga számára szabadon vágathatta, valamint minden nemes a királyi sóbányákból olyan áron vehette „a maga sóját, mint amennyibe annak vágatása került. A Habsburgok viszont ezt a kedvezményt megszüntették, a nemesi só árát is mind magasabbra emelték, míg végül 1765-ben végleg eltörölték ezt a megkülönböztetést (Kőváry 1853: 142–143).
A só vizes oldatából párolással egyedül Sóváron (Sáros megyében) nyertek sót, ahol a 16. században megnyitott kősóbányát 1752-ben teljesen elöntötte a víz. Ez időtől a bányaaknákból ökörbőr tömlőkkel merítették ki a sósvizet, amit csatornák segítségével medencékbe vezettek, és innen juttatták a főzőház üstjeibe. A nyugat-európai mintára működő sófőzde teljesítménye, mely meghaladta az évi 150 ezer mázsát, nem maradt el a kősóbányák mögött.
A sósvíz sok- helyütt a kutakban is feltört. A 18. század végén az országban 120 olyan helységet tartottak számon, ahol egy vagy több sóskutat használtak. Ezek nagyobb részét szintén állami ellenőrzés alá vonták és használatát szabályozták. Amint például Korondról tudjuk, a sóskút fölé házat emeltek, amit az első világháborúig sóőrök vagy hajdúk őriztek. A sósvíz kiadásáról a sóbíró gondoskodott, aki hetente egy alkalommal megnyitotta a sóházat és felügyelte, hogy a sóscédulán szereplő mennyiséget merítsék ki. A sósvíz igénybevételére minden év elején a sóbíró adott cédulát a befizetett taxa ellenében (István L. 1978).
A múlt században Máramarosban is sok helyütt sósvízzel főztek, amit a kutakon kívül a sósvízhordozóktól szereztek be. Egy korabeli leírás szerint némely szegény ember kétkerekű taligára helyezett kis hordókban hordta a házakhoz csekély összeg ellenében a sósvizet (Hazánk s a Külföld, 1867. 729–730). A só házi kifőzése nem terjedt el, egyedül a sócsempészek főztek titokban sót a sóskutak környékén elfolyt sósvízből, amit aztán a sószállító szekereseknek adtak el.
A só értékesítését a kincstár szervezte a sóházak, sóhivatalok hálózata révén, melyek felvevő- és árusítóhelyként működtek. A sóbányákból az elosztóhelyekre tengelyen és hajón egyaránt szólították a sót. A sószállítás már az Árpád-korban jelentős méreteket öltött, melyet a 13. század óta társaságokba, céhekbe szerveződött sószállítók, korabeli szóhasználat szerint cellérek végeztek. Például a déli sóhajósok régóta meglévő kiváltságlevelét a városi tanács 1500-ban megerősítette, majd 1591-ben Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem új artikulusokkal bővítette. A „só celér céh” nevet viselő testület – érdekei védelmében – többek kőzött megtiltotta, hogy idegen hajó kiköthessen Désnél, valamint a fuvarozásért járó természetbeni juttatás, a kősó mellett már pénzbeli fizetséget is kieszközölt tagjai részére a kincstártól. A történeti adatok tanúsága szerint a Maroson II. András uralkodása óta egészen 1719-ig a szervezett, illetve a céhes sószállítás megszakítatlanul folyt. A cellérek saját hajóikon nemcsak a király sóját fuvarozták a különböző lerakóhelyekre, hanem a sajátjukat is, amivel szabad kereskedést űztek. A fizetségül járó kősójukat gyakran a bányákból vásárolt sóval is kiegészítették kereskedés céljából. Ezen tevékenységűkben gyakran még királyi támogatást is élveztek. Például II. Ulászló 1491-ben utasította a máramarosi kamaraispánt, hogy a sóval kereskedő délieket, akik Szikszó, Poroszló és Lőcse 243felé járva eladott sójuk árán vasat és rezet kívánnak venni, ebben ne háborgassa (Adalékok 1881, 238).
27. ábra. Tisza-parti sóházak, hajómalmok, tutajok ábrázolása a szolnoki céhek bizonyságleveléről, 1820
A sókerekedelem fontos központjának számított egykor Debrecen is, ahol már a 12. század óta működött sóraktár. Az Erdélyből szekerezett kősóval a debreceni kalmárok kiterjedt kereskedést folytattak, amit a városi tanács több ízben igyekezett szabályozni. 1649-ben például előírták, hogy a „só-cellerek mind a két részrül [mármint a helybeliek és az idegenek] mind az eladásban, úgy a vevésben tudgyák mihez alkalmazni magokat”, ezért hétfői és keddi napon bonyolíthatják üzleteiket (Nagybákay A. 1944).
A Habsburgok hatalomra jutásáig a sókereskedést kevésbé korlátozták. A só szabad értékesítéséhez az is nagyban hozzájárult, hogy hajdan minden polgári, katonai és egyházi tisztségviselőt sóval fizettek, tehát a sóval azután tetszés szerint rendelkeztek. Például az 1600-as években a dési papnak ezer, a kántornak hatszáz kősó járt évente. A debreceni református főiskola 1671-ben az erdélyi sóbányák ispánjától kérte, hogy – a régi gyakorlat szerint – az iskola sóját adassa el, és az árát fizesse be a református püspöknek (Adalékok 1881. 239). Ez az általános érvényűnek tekinthető korabeli eljárás tovább tágította a só szabad kereskedelmét, amit főképpen a sófuvarozók bonyolítottak. A 17. század végétől azonban mind több megszorítást szenvedett az addigi sókereskedés, mígnem 1719-ben végleg betiltották. Ez időtől a fuvarozók, hasonlóan a tisztségviselők is, csupán pénzben kapták juttatásaikat. A tilalmak nyomán viszont megélénkült a sócsempészei és a feketekereskedelem. Mivel a kormányzat a só árát mind magasabbra emelte, a 19. század elejétől a Romániából becsempészett olcsóbb sóval látta el magát a Székelyföld. A csíki szekeresek ezzel a sóval nyílt kereskedést folytattak, faluról falura hordták, és a boltban kapható hazai só árának feléért adták el (Orbán 1868-1873: I. 135). A szabadságharc bukása után átszervezett sóértékesítési rendszer vetett véget a sócsempészeinek és a helyenként nagyobb méreteket öltő paraszti sókereskedésnek.
Az erdélyi sóbányák kedvező fekvésüket a Maros közelségének köszönhették, melyen főképpen Szegedre szállították a sót. A 18. század végén a kincstár a marosújvári sóbánya rakodóhelyén, Portuson hajóépítő üzemet létesített, ahol havonta 5-6 hajót készítettek. Ez időben 300 sóhajó is horgonyzott itt, melyek mindegyike 600 kősót tudott berakodni. Kedvező nyáron háromszor is megjárták Szegedet. Az 244uszályszerű sóhajókat a víz sodrása vitte le a folyón, visszafelé vontatni kellett őket. A kockasót csak pusztán rakták be, az aprósót 5-6 mázsás tonnákban, hordókban szállították. 1820-tól a sószállítást ismét átengedték a vállakozóknak, akik a megvásárolt hajókon a rakomány súlyának és a távolságnak megfelelő fizetést kaptak a sóhivataloktól (Kőváry 1853: 147). A Felső-Tisza mentén fekvő máramarosi sóbányákból viszont román tutajosok szállították a kincstári sót a szolnoki és szegedi sóraktárakba. Szállítmányuk átadása után eladták azokat a húsz méter körüli fenyőfákat is, amikből tutajukat összeállították (Borostyáni 1873).
A kősó hajdan nagyobb keresettségnek örvendett, mint az őrölt vagy párolt só. A parasztság a legutóbbi időkig ragaszkodott a nagy darabokban vásárolt kősóhoz, amit a falusi boltokban vagy a vásárokban szerzett be. Például a békési vásárban még századunk elején is az ekhós szekerekkel érkező „sóáruló oláhok”-tól a nagy darabos kősót búzáért, szalonnáért, disznóhájért cserélték (Kirner 1964: 107). A kősót kamrában vagy padláson tárolták, és csak a felhasználáskor törték össze mozsárban, dörzskövön vagy jellegzetes alakú kézimalmon, a sódarálón.
Az első világháború után, Erdély elcsatolása miatt, a magyarországi sóellátás teljes egészében importra szorult. Ez időtől a magyar parasztság is rákényszerült a szemcsés alakban hozzáférhető porsó használatára. Az erdélyi és a máramarosi sóbányák középkori eredetű művelési technikáját az első világháború után a román államigazgatás újjászervezte. Ekkor vezették be a robbantásos sókitermelést, aminek következtében a nagy hagyománnyal rendelkező magyar sóbányászat végleg történelmi emlékké vált.
