SALÉTROMFŐZÉS
SALÉTROMFŐZÉS
A puskaporgyártás alapjául szolgáló salétrom a 16. századtól a 19. század közepéig a hadviselés és a bányaművelés nélkülözhetetlen anyagának számított, ezért előállítását kezdettől a kincstár tartotta kezében. A salétromfőzés módszerei a késő középkorban alakultak ki, és alapjában változatlanul megőrződtek az 1860-as évekig, amikor a chilei salétrom nagyméretű importja, valamint a lőporgyapot feltalálása a hagyományos munkaeljárásokat háttérbe szorította.
A salétrom elnevezés alatt a természetes vagy mesterséges úton létrejövő nitrátsókat értették, amelyek kálium-, nátrium-, valamint kalcium-nitrát [KNO3, NaNO3 és Ca(NO3)2] alakjában fordulnak elő. Ezek a sók a talajban természetes úton nagy mennyiségben képződhetnek. A természetes nitrátsók közül a múltban a legkeresettebb a kálisalétrom (KNO3) volt. A megfelelő adottságú tájakon ezért nemcsak a magyar és osztrák államhatalom, hanem a hódoltság ideje alatt a törökök is megkövetelték a paraszti salétromtermő helyek, a salétromszérűk gondozását és a félkész salétrom beszolgáltatását. Az összegyűjtött salétromot a katonai igazgatás alatt álló salétromházaknak kellett átadni, ahol a felvásárolt nyersanyagból egész éven át rendszeresen foglalkoztatott bérmunkásokkal folyt a főzés. A salétromfőzés az állami irányítás miatt nem válhatott céhes iparággá. A salétromházak alkalmazottainak kivételével a salétromgyűjtés a parasztság számára keresetkiegészítő tevékenységet jelentett. A megfelelő adottságú tájakon a salétromfőzés elterjedését nagyban előmozdította, hogy általa a jobbágyok a ritkán látott pénzhez folyamatosan hozzájuthattak. Ezen túl a katonai szolgálat és beszállásolás terhei alól, valamint bizonyos adónemektől is mentesültek.
235A magyar salétromosok túlnyomóan jobbágyok voltak, akik a maguk jobbágyi földjén termelték a salétromot. Salétromfőzők, salétromosok, karámosok néven illették őket. II. Rákóczi Ferenc salétromos gazdáknak nevezte a szabolcsi salétromfőzőket. A kuruc korban a Nyírséget tekintették a legfontosabb magyar salétromtermelő vidéknek. Tulajdonképpen az ország keleti területe fedezte mindvégig a salétromszükséglet túlnyomó részét. A 16. század végén a Nyírségben már nagyban termelték a salétromot, melynek felvevőközpontja az 1574-től véghellyé nyilvánított Nagykálló lett, s mely 1851-ig megőrizte megkülönböztetett jelentőségét. A másik, korán létrejött fontos salétromfőző központnak Debrecen számított, ahol egészen 1880-ig gyártották a salétromot. A 16. században Debrecen látta el az egri várat is salétrommal, melynek jelentős mennyiségéről tanúskodik, hogy a királyi kapitányi utasításokban tételesen szerepelt a Debrecenből Egerbe küldendő salétromkészlet. A 18–19. században a Bánság Tisza menti településeinek egy része, különösen Alibunár rendelkezett nevezetes salétromlelőhellyel (Jánost’ 1851).
22. ábra. Salétromfőző üst, 18. század vége
A salétromház vagy korabeli hivatalos nevén salétromfőző officia a termeléssel foglalkozók részére megfelelő felszerelést, elsősorban salétromfőző üstöt (22. ábra) kölcsönzött. Ahol több jobbágy is főzött salétromot, ott a munka helyi irányítására karámbírót jelöltek ki, aki rendszeres fizetés fejében összekötő szerepet látott el a feldolgozóüzem és a salétromgyűjtéssel foglalkozók között. A salétromtermő helyet szérűnek vagy karámnak nevezték. Többségük a beltelkek kertjében vagy a legelők szélein, vízjárta helyen feküdt. A talajba jutó szerves anyagok bomlása következtében néhol nagy mennyiségű salétrom keletkezett, amit a talajban lévő nedvesség, csapadék kioldott. A felszínre kerülő oldatból párolgás nyomán a felszínen kikristályosodott, kivirágzott a salétrom. A salétromtermő helyeket időnként felszántották, megöntözték.
A szérűn kiütköző salétromot többnyire seprűvel gyűjtötték fel vagy gereblyefejjel tolták össze. A nagyobb szérűkön lóval húzatott kaparóvassal lazították fel a salétromleplet, amit azután az asszonyok kis rakásokba, csirkékbe húztak össze (Szabó J. 1851: 230). Az összesöpört salétromport a szérűn álló egyszerű épületbe hordták be, ahol a kifőzésig vagy a beszolgáltatásig tárolták. A nagyobb szérűkön szabadkéménnyel és katlannal rendelkező kalyibák álltak, amelyekben a salétromot kifőzték. Az üstöt és a tüzelőanyagot az officia biztosította. A kisebb szérűkön azonban csak a seprést, más néven a porvonást végezték. A salétromházak főzetlen állapotban is 236átvették a gyűjtött salétromot. A szérűkön tavasszal, rendszerint májusban kezdték meg a salétrompor gyűjtését, és a mezőgazdasági munkák mellett alkalmanként szeptemberig foglalkoztak vele. A szérűkön folyó salétromfőzésre rendszerint október-november hónapban került sor. Az egyszer kifőzött salétromot beszállították a salétromházba.
A salétromnyerésnek más módját alkalmazták a szilézitáknak nevezett idegen eredetű salétromosok. A jobbára német, cseh, morva vállalkozók a lakóházak és istállók elsalétromosodott földjét némi fizettség ellenében kiásták, és abból főzték ki a salétromot. A falvakban időszakosan megjelenő hivatásos salétromfőzőket néhol a hatóságok karhatalommal is támogatták, noha az 1653-ban II. Rákóczi György által kiadott erdélyi törvények szabályozták ezen tevékenységet, és előírták, hogy a salétromosok „házaknak telkeit, udvarokat, ahhoz való pertinentiákat meg ne hányjanak vagy ássanak” (Kolosváry–Óvári 1900: 128–129). A salétromgyűjtésnek a sziléziták által gyakorolt módját segítette elő viszont a Helytartótanács 1786. évi rendelete, mely szerint a lakásokból salétromtermelés céljára kihordott föld helyét a salétrom terjedésére alkalmatlan homokkal vagy kővel meghordani nem szabad. De sok helyütt a szegénység maga is igyekezett elősegíteni lakóháza földjének mielőbbi elsalétromosodását, hogy ennek révén pénzhez jusson. A kun és jász kerületek ezen okból 1802-ben már kénytelenek voltak elrendelni, hogy a salétromfőzők csak kirendelt tanácsbeli személy jelenlétében hordhatják ki a házak földjét, akinek arra is legyen gondja, hogy „a gödrök ne trágyával, hanem jó száraz földdel töltessenek bé” (Györffy I. 1943b: 134). Háborús időkben még a 19. század elején is előfordult, hogy a salétromos fundusokat erőszakkal megásták a salétromos legények (Bencsik 1971).
A salétromfőzés technológiájának teljes munkafolyamata csak a salétromfőző házakban érvényesült. A szérűkön végzett salétromfőzés lényegesen kezdetlegesebb módszert követett, és az ott előállított termék csupán nyersanyagul szolgált az ipari szintű salétromkészítéshez. A feldolgozás első lépését a salétrompor kilúgozása jelentette. Ezt a műveletet többnyire elvégezték a karámosok. A salétromport kádakba rakták és megdöngölték, majd vízzel felöntötték. 10-12 órai áztatás után a sárgás színű lúgot leengedték. A salétromházakban a nyers lúgot először rézkazánba juttatták, és 80 °C-on forralták. Közben fahamuból lúgot készítettek és az ebből szükséges mennyiséget a salétromlúghoz töltötték, majd a tüzeléssel felhagytak. Ezt a műveletet kiejtésnek nevezték, amit kizárólag üzemi szinten alkalmaztak. A szérűkön a nyers lúgot egyenesen kristályosításra főzték be, az előtisztításról mit sem tudtak.
Kiejtés után a lúgot fahombárokban 12 óráig állni hagyták. A tiszta lúgot rézkazánba töltötték, és 4-5 napig folyamatosan tüzeltek alatta. A befőzés közben elpárolgó vizet hamulúggal pótolták. A konyhasó a harmadik napon kezdett kiválni, ezt nyeles réztárcsával meregették ki. A negyedik napon az előző főzésből visszamaradt anyalúggal feltöltötték, mire erős habzás állt be. A habot leszedték, a masszát pedig folytonosan kavargatták. Amikor a lúg elérte a 48-50 fokos töménységet, a főzést bevégezték. A szérűkön a karámosok egyáltalán nem méregették a lúgot, hanem az egyszerű főzőüstből baltára vagy a körmükre kivett mintából állapították meg a főzés eredményét. Ha a lúgcsepp a lágy faggyúhoz hasonlított, tovább főzték, míg keményebb nem lett.
Az üzemekben a befőzött sűrű lúgot állítókádakba merték, ahol 5-6 óráig tartották, miközben több idegen rész kivált belőle. Ezután kristályosító rézüstökbe merték át, ahol 48 óra alatt teljesen kihűlt. A karámosok faedényeiben viszont 2-3 napig is eltartott a lúg kihűlése. Az eddigi munkafolyamat eredményeként salétromkristálytömeget és azt körülvevő anyalúgot nyertek. Utóbbit leöntötték és a következő 237befőzéshez tartalékolták. A nyers kristályokat kitördelték és összegyűjtötték. A karámosok munkája tulajdonképpen ezzel befejeződött. Üzemi méretekben viszont a nyers kristályokat további tisztításnak vetették alá. Rézkazánban két óráig vízzel melegítve feloldották, majd ismét állítókádakba, onnan kristályosítóüstökbe merték. A kivált salétromkristályokat edényekbe szedték, és hűvös levegőjű helyiségekben hideg vízzel kétfenekű hordóban átmosták. Az átmosott kristályokat rézüstökben félórás főzéssel felolvasztották, majd mésztejet öntöttek hozzá, ami az oldat szerves részeit megkötötte. A folyadékot ismét kristályosító rézüstökbe öntötték, melynek oldalára a tiszta salétrom kicsapódott. A lúgot leöntötték, és az edényeket párosával egymásnak támasztva két napig hagyták, hogy a kristályok kőzött rekedt lúg lecsepegjen. Majd á kristályosítóüst szilárd tartalmát kiborították, amit alakja után salétromharangnak neveztek. Ezután a pincében itatóspapírral fedett hamurétegre helyezték, és 6 napig ott tartották, hogy a maradék lúgtól is megszabadítsák a kristályokat. A harangokat végül szárítóba vitték, fakalapáccsal összetörték és négy napig lejtős asztalon kiterítve száradni hagyták. A tökéletesen kiszáradt fehér, porszerű anyagot hordókba csomagolták és mint kétszer tisztított salétromot hozták forgalomba.
