HÁZISZÖVÉS – AZ 1851. ÉVI IPARRENDELET
HÁZISZÖVÉS – AZ 1851. ÉVI IPARRENDELET
A céhes kötelékek lazulása tapasztalható a 19. század legelején. Az ország különböző megyéiben a céhek eltörlése mellett álltak ki. Az indok az volt, hogy a mesteremberek száma alacsony, rossz a szükségletek kielégítése, a céhek akadályozzák a fejlődést, kizárják a szabad versenyt. A felügyelet szorosabb kézbentartását szolgálták az 1805-ben és 1813-ban kiadott „korszerűsítő” rendelkezések, amelyek újabb céhek szerveződését eredményezték. Sok helyen a régi szabályzatokat nem újították meg, azok kedvezőbbek voltak a mesterekre nézve. De voltak olyanok is, akik a kötöttségeket végképp nem kívánták tovább betartani (Eperjessy 1967). Az 1848-as szabadságharc alatt készült egy, a céheket módosító rendelet, érvényesítésére azonban nem volt elég idő sem.
1851-ben jelent meg Pesten az Ideiglenes utasítás a Magyarkoronaországbani kereskedelmi és iparviszonyok szabályozása iránt címet viselő rendelet. Ezt egy új, általános iparrendszer előkészítésének szánták a helytartóság főnökei. Ebben szétválasztották az ún. engedélyezett és a szabad iparokat. Az első gyakorlásához hatósági engedélyre volt szükség, ide sorolták a korábbi céhes iparok nagy többségét. „Szabad kézműipar az mellyet személyes kellékek kimutatása nélkül, a hatóságoknak azon egyszerű bizonyítványa mellett: hogy nálla bejelentetett, miszerint valaki a kijelölt foglalkozást a hatóság területében űzni szándékozik, gyakorolható. Ilyenek: a vászonszövés, divatárusnői munkák, varrás, hímzés, csipkeverés, fúvó- és gyapozatkészítők, kőmetszők, zománczozók, viaszfejérítők stb.” Azért nem ilyen egyszerű a dolog, mert a 110. § kimondta, hogy ha helyben, járásban, megyében például vászonszövéssel céhes keretekben foglalkoznak, akkor e szakmát is céhesnek kell tekinteni, illetve céhen kívül maradni akkor sem szabad, ha helyben több iparágból alakult vegyes céh létezett. A céhgyűlésbe eljárni nem kötelező, de a terheket viselni tartoztak (165. §), így hát az erősen szervezett területeken a céhes kötelékeken kívül dolgozni vagy abból kimaradni nem nagyon lehetett. Az ország gazdasági viszonyainak változása, a tőkés termelés és kereskedelem irányában történt elmozdulása végül is a céhek eltörléséhez vezetett 1872-ben, de helyükbe az ipartársulatokat állították, amelyek egyéb érdemes rendelkezés hiányában új szabályokkal, de a régi céhes hagyományokat folytatták, vagy éppen teljesen szabadon igyekeztek érdekeiket érvényesíteni. Az 1884-es egységes, új iparrendtartás iparcsoportokba, szakcsoportokba sorolta a szakmákat, részletes útmutatást adott a kereseti adóval kapcsolatos adminisztrációra stb. Azonban ez a rendelet is kötelékbe kívánta vonni a takácsokat, amire például a szentesi ipartársulati takácsok a következő választ adták 1886-ban: „Minthogy a takács ipar a magas minisztérium által is házi iparnak tekintetett, mert az országos ipartörvénykönyvben előszámlált és megnevezett iparágak rovatában fel nem vétetett, azt ezen testület is mint házi ipart tekinti és nyilatkoztatya…” Az indoklás a következőkre tért ki: 1. Az ország több vidékén szinte minden háznál szőnek. 2. Vidékünkön a szövéshez szükséges a len és kender, termesztése hiányzik. 3. A külföldi gyárak olcsóbban adják a kész szövetet, mint a takácsok a nyersanyagot veszik munkájukhoz. 4. Szentesen és környékén 385iparát minden mester csak 1-2 hónapig űzi. Az ifjabbak napszámmal és kubik munkával keresik kenyerüket. Ezek miatt nem csatlakoznak az ipartestületekhez sem (CsmLt – Szentes IX. 15/2). – Ezen átszervezésekkel párhuzamosan szerveződnek már az országban háziipari egyletek, hímző-, csipkeverő, szövőtanfolyamok asszonyok és lányok számára, hogy valamíféle keresőfoglalkozáshoz jussanak. Így hát megszűnt minden akadály, hogy az ügyesebb asszonyok révén a hímes szövések szélesebb körben fokozatosan elterjedjenek, a takácsok monopóliuma megszűnjék.
*
A népi szőttesek kutatása mindig is előtérben állt a népművészet vizsgálata körében. A történeti anyag bevonása azonban többnyire elmaradt, csak az utóbbi években jelent meg néhány dolgozat, amely egy-egy kisebb körzet népművészetének, szőtteseinek, a paraszti fonás-szövés munkájának vizsgálatát az előzményekre is kiterjesztette (Báldy Bellosics 1968; Csiszár–Felhőn 1983; Dobosy 1987; Dobrosy-Fügedi 1982; Janó 1987; Kántor 1961; Kerecsényi 1986; Lendvai 1979; Landgráf–Szittner 1983; Sugár 1985; Szathmáry–Varga 1984). A kimondottan népművészeti szempontú könyvek és közlemények bibliográfiáját a Magyar néprajz népművészetet tárgyaló kötete adja.
A céhes takácsok gazdag anyagának, írott dokumentumainak feldolgozása, monografikus összefoglalása mielőbbi, kívánatos feladat a néprajztudomány számára.
