Az új szőlő gondozása
553Az új szőlő gondozása
Az új szőlőültetvény neve általában: ültetés, űtetés szőlő, ritkábban űtetmény volt, míg Borsodban palánt szőlőnek nevezték. A szőlővesszők föld feletti részét többnyire két szemre metszették vissza, függetlenül attól, hogy milyen művelési módot akartak a későbbiekben kialakítani rajta. Ezt követően megkapálták, hogy a talaj felszínét elegyengessék. Több borvidéken mindjárt becsirkézték, vagyis két-három kapa földet dobtak a vessző föld feletti részére, hogy „könnyebben fakadjon”. Az új szőlő általában kevés gondozást kívánt. A metszés után csak arra kellett ügyelni, hogy el ne gazosodjon, ezért nyaranta kétszer-háromszor megkapálták a földjét. Az ültetés szőlőt sehol sem takarták bakhátra, hanem kupacra fedték, vagyis újra csirkézték télire. Négy-öt éves koráig gondozták így. Az új szőlők sorai közé a parasztgazdák legtöbb borvidékünkön köztes veteményt tettek. Többnyire guggonülő babot, zöldségféléket, retket, krumplit.
A filoxéravész után telepített szőlők jelentős része homokra, a Duna–Tisza közén kifejezetten futóhomokra került. Így a fiatal ültetvényekben az egyik legnagyobb gond a homok megkötése volt. Egyrészt azt kellett megakadályozni, hogy a szél elhordja a vesszők közül a homokot, másrészt azt, hogy a ráfújt homok megfojtsa a rügyeket. A homok ideiglenes megkötésének általános módja volt – nemcsak szőlőben – a szalmázás. A sorok között vékonyan szalmát hintettek szét és kapával kevés földet húztak rá, vagy ásóval belevagdosták a homokba, esetleg lóval begázoltatták. Minden elültetett vessző mellé egy-egy 50–60 cm magas nádszálat is leszúrtak, így, ha a szél mégis betemette a vesszőt, a nád után megtalálták. Egyes dunántúli helyeken ritkásan rozsot vetettek a bakhátakba, amit aztán még zölden levágtak takarmánynak. Ezek az eljárások – hasonlóan a köztes veteményekhez – a homok megkötése mellett hozzájárultak a talajstruktúra kedvező változásainak gyorsabb bekövetkezéséhez.
