RAKODÁS ÉS A RAKOMÁNY LEKÖTÉSE
RAKODÁS ÉS A RAKOMÁNY LEKÖTÉSE
A két előbbi jármű – a batár és a rekk – kivételével minden szekérfélét két személy rakott meg: az egyik a szekéren állva rakta, igazgatta a szénát, rakosgatta a kévés gabonát, a másik pedig hosszú nyelű villával adogatta fel neki a szekérre. Különösen az alföldi magyarok tudtak igen ügyesen, magasra rakodni. Már a 18. században kitűntek ezzel a „tudományukkal” más magyarok és a szomszéd népek közül. Az alföldi rakodásról érdemes itt felidézni Pethe Ferenc sorait: „Akár szekér, akár szán legyen az, amit szénával vagy kaszált élettel lehet megrakni; nem tud ahhoz úgy semmi nemzet, mint az alföldi Magyar, – renommé! Jóllehet a szekér oldal rend szerént tsak 2 öl, sőt kisebb hosszúságú s 5 talpnál keskenyebb az oldalköz, mindazonáltal megbír 40–50 mázsa szénát [1 bécsi mázsa = 54 kg]. Az illyen 2 saroglyás, két vendégoldalas négyrakontzás szekérre, amelybe rend szerént 6, de gyakran 7–8–9 lovat is vagy pedig 6–8 ökröt fognak, úgy rakják a szénát a hazámbéli magyarok, hogy a szekérnek semmi portzikája fele rúdján kívül ki nem láttzik, a két rudas marhának is tsak fele eleje van ki a szénából. Egy illy jól megrakott szekérnek a hossza legalább 4 öl, szélessége 2 1/2, magassága 1 1/2 öl, és úgy megyen a poros úton, havon, mintha egy kis tetejetlen kazlat húznának a földön, mert a széna mindenfelől a földet sepri, úgy, hogy néha mesterség alábúni. Ha az illyen terhes szekér feldül, rend szerént egy ember neki veti a hátát, a másik szóllítja a lovakat s visszafordítja mentében, mert a középteher alig dül túl 5–6 grádussal az egész teher középpontján. Az illyen terhes szekeren se meg nem kötözik a szénát, se le nem tsapatják. A nyomó rudat, amely máshol éppen ollyan, mint egy vendégoldal, nem is ismerik” (Pethe F. 1805: 722).
Tény, hogy az alföldi magyarok magasabbra rakták a szénásszekeret, mint a hegységiek. Például a debreceniek 4–5 sort raktak a szekéroldalon felül, a dévaványaiak 9545–6 gyűrést tettek, ezzel szemben az abaúji Hegyközben megelégedtek 2, esetleg 3 sorral. A rakomány sarkaira kétrét hajtott szénacsomót helyeztek, amit fül, szarv, szaru, szarvalás, tűrés, gyűrés és egyéb neveken ismer népünk. A kévéket és a rétegesen, „lepedősen” villázott szénacsomókat a szélektől befelé haladva „kötés”-be rakták, mint a téglát. Végül a szekér közepe táján a rakomány magasabb, dombosabb lett, mint a széleken. A szekeret minden gazda meg tudta rakni, de a kazalrakásnak az átlagnál jobb szakértői is voltak.
Parasztságunk a szénásszekér leszorításának két módozatát ismeri:
a) csaptatással, a szekérrel egyező irányba a rakományon végigfektetett hosszú rúddal, nyomórúddal;
b) nyomórúd nélkül, két hosszú, rudalló kötéllel.
A két eljárás földrajzi elterjedtsége között éles határvonal mutatkozik. A Dunántúl, a Kisalföld, az északi népterület, Erdély és Moldva magyarsága egységesen nyomórúddal szorítja le a szekérrakományt (lásd még rudazó, kötőrúd, csatló, cafka, zsert). Erdős hegyi tájakon előbb lombos gallyakat, faágakat fektetnek a rakományra, csak aztán kötik le nyomórúddal. Ez a 15–16. századtól igazolható eljárás maradt meg a szomszéd népeknél az Alpok, a Kárpátok és a Balkán térségében (Paládi-Kovács A. 1979a: 359).
Az Alföldön – kivéve az ungi, beregi széleket – mindenütt nyomórúd, csatlás nélkül jártak a szénásszekerek és szánok, csupán két hosszú és vastag rudalló kötél szolgált a szekérrakomány leszorítására. A Duna vonalától nyugatra újabban itt-ott (például Mezőföld) megjelent ez a metódus, de a nyomórudas eljárást ott sem tudta kiszorítani. A 19. század vége óta a Sajó–Hernád vidékén mélyen előnyomult északi irányban, s a nyomórudat is felváltotta. Az Alföldön ez a gyakorlat a 18. században már általános volt, bár a Felföldről jött palóc és szlovák telepesek egy ideig még megtartották a nyomórudat.
A szénásszekér lekötése fáradságos, több ember együttműködését igénylő munka, függetlenül attól, hogy használnak-e hozzá nyomórudat vagy sem. A kötél végeit Erdélyben a szekér tengelyéhez, az Alföldön a két vendégoldalhoz, a Kisalföldön a saroglyához, a Dunántúl és az északi népterület nagyobb hányadán pedig a szekér oldalaihoz kötözték le (MNA III. 205. térkép). Sok vidéken valamilyen segédeszközt vettek igénybe a kötelek meghúzásához és megkötéséhez. Az Alföld déli felében többnyire fakampót, kukát használtak erre a célra. Északon viszont (Hevestől Bereg-ig) piskóta alakú, két lyukkal készült faeszközök terjedtek el (csülök, csülökkötő, csiga). Dél-Dunántúlon perec, karika, kalács elnevezésű, egy lyukkal ellátott fácskák ismeretesek. Egy nagy és egy kis lyukkal bíró kötélhúzó fácskák Erdélyben is használatosak. Újabb, fejlettebb technikai készültséget képviselnek a különböző forgócsigák. Csigának nevezi népünk a szekér végén a két oldal alsó dorongjai között elhelyezett kötélhúzó hengert is. Erre a hengercsigára erősítik a kötél végeit és a henger réseibe illeszkedő lapos fák (lapickák) segítségével húzzák szorosra a köteleket. Előnye, hogy meghúzásához egyetlen ember is elegendő. Ismeretes a Dunántúl és a Kis-alföld jelentős hányadán, illetve a háromszéki és csíki székelyek körében. Viszonylag új eszköz, amelyet a 19. század közepén még angol újításként propagált a német agrárirodalom (Solymosy L. 1939: 216–221; Paládi-Kovács A. 1979a: 361; MNA III. 204. térkép).
