I. FEJEZET. Ideiglenes kormány

Teljes szövegű keresés

I. FEJEZET.
Ideiglenes kormány
A várnai csatavesztés következményei. Fejetlenség; a főurak magatartása. Hunyadi az oláh vajda fogságában. Megmenekülése, A székesfejérvári országgyűlés. Intézkedések új király választása felöl. Zrednai Vitéz János. Országgyülés Pesten. Kázmér lengyel király. V. László pártja. Egyezkedés a két párt között. Interregnum. A főhatalmat az országgyűlés magának tartja fönn. A királyi kegyúri jog gyakorlása. A rend helyreállitására vonatkozó intézkedések. Ujabb hadjárat terve a török ellen. Hírek Ulászló király életbenlételéről. V. László királylyá választása. Alkudozások Frigyessel. Piccolomini levele. Ujlaki Miklós fogadtatása Bécsben. Magatartása. A tárgyalások sikertelensége. Hunyadi apró csatározásai Nikápoly körűl. Országgyülés Székes-Fejérvárott. Ujabb alkudozások Frigyessel. Hunyadi hadjárata a Cilleiek ellen. A Cilleiek békeajánlata.
A NEMZETEK erkölcsi értékét és jellemük erejét semmi sem világitja meg hivebben, mint magaviseletük nagy catastrophák után.
Már a IX. században Leo görög császár azt irja a vele szövetkezett magyarokról, hogy „nem olyanok, mint a többi népek, a melyek egy vereség után le vannak győzve”.* És azóta a magyar nemzet, viszontagságteljes története folyamán, gyakran súlyos csapásoktól lesujtva, mindig újból fölemelkedett, az elkövetett hibákat jóvá tennie, a sebeket meggyógyitania, a romokat fölépitenie, erőfeszitéseivel a jövendőt megmentenie képesnek bizonyult.
L. Marczali, A vezérek kora és a királyság megalapitása, e munka I. köt. 53. l.
Az 1444-ik évi hadjárat előzményei és kimenetele történelmünk gyászlapjaira vannak följegyezve. De a szerencsétlenség alkalmat nyujtott a nemzetnek arra, hogy a rá következő válságos időben jellemének legnemesebb vonásait tüntesse ki.
Háromféle veszély fenyegette az országot. Félő volt, hogy a csatavesztés és a király halálának hirére a felháborodás és a boszúvágy emelkedik uralomra, és a nemzet, bűnbakot keresve, boszút áll azokon, kik a hadjárat meginditását kierőszakolták, a mi által megfosztja magát Hunyadi János hadvezéri lángelméjétől és a római szentszék támogatásától; vagy hogy a helyzetet egyesek a hatalomvágy sugallatainak kielégitésére zsákmányolják ki, és az ország kormánya méltatlanok kezeibe kerül; vagy végre, hogy tartós fejetlenség és zűrzavar áll be, a mely az országot külső támadásokkal szemben ellenállásra képtelenné teszi, keleti vagy nyugati hóditónak zsákmányul dobja.
És úgy látszott, hogy ezen veszélyek kikerülésére vagy elháritására a nemzet nélkülözi a kellő erkölcsi erőt. Az az állapot, a melyben a várnai csatavesztés a nemzetet találta, valóban a legkomolyabb aggodalmakra jogositott. Sötét képet fest erről e korszak egyik főpapja. „Az igazság – úgymond – mélyen hallgat, a szemérem korlátai le vannak rontva, a törvény féke meglazult, az indulatok és szenvedélyek mindenfelől szabadon törnek elő, a bizonytalan jövő mindenkit rettegésben tart. A vas önkény, a korlátokat nem türő erőszak mindent összezúz, senkinek jogát nem tiszteli. A törvények és szerződések ereje kimerült; a gyűlölet, árulás és a legundokabb zsarolás szabad tért találnak. És fájdalom, a rend ilyetén megzavarása rokon kezek, nem ellenség műve. Az emberek mintegy a saját kebelükben dúlnak. Erőszak, önkény és hatalomvágy uralkodnak. A bűnnek kevés boszulója van, szerzője annál több. A hitel meg van ingatva, a békesség korhadt, a vérség kötelékei tágulnak. A régi közmondás szerint: semmi sem biztos többé, csak az, hogy még testvérünkben is ellenséget kell látnunk!”*
Zrednai Vitéz János 1445 április 24-ikén Pál országos itélőmesterhez intézett levelében. Schwandtner, Scriptores rerum Hungaricarum. (Bécs, 1746.) II. 9.
Kevésbbé ékes szavakkal, de élethiven jellemzik az állapotokat az ezen időbeli országgyülési végzések, melyek a hatalmaskodás, önkény és erőszak büntényeire büntetéseket szabnak, a személy- és vagyonbiztonság helyreállitása érdekében intézkednek. Legjellemzőbb az a végzés, a mely hatalmaskodó urak befolyása alatt álló káptalanoktól és konventektől kibocsátott összes magánjogi okiratokat megsemmisítette, mert nagy részben a törvénytelen módon voltak kiállítva. És bármennyire elszomoritó látványt nyujt az elnyomás, amit a hatalmasabbak zsarnokságától a gyengébbek szenvednek, ennél még gyászosabb tüneteket is mutat a társadalmi élet. Az a két országgyülés, a melyeknek egyike a várnai csata előtt, másika a csata után közvetlenül tartatott, kénytelen foglalkozni azokkal, kik a török hadjárat költségeire megszavazott adóból befolyt pénzeket elsikkasztani, magánczéljaikra forditani nem átallották. És a várnai csata után tartott országgyülés egyik tanácskozásában maga Hunyadi János állott elő azzal a panaszszal, hogy mikor az 1444-ik évi hadjáratra sereget gyüjtött, egy előkelő úrnak, Nagyfalvi Györgynek ötszáz forintot adott át oly czélból, hogy ez fegyvereseivel ő hozzá csatlakozzék; György ur pedig a pénzt megtartotta, de táborba szállani, kötelezettségének eleget tenni vonakodott.*
Az ország rendeitől 1445 május 25-ikén kiállitott okirat, melyben Hunyadi János Nagyfalvi György birtokai lefoglalására felhatalmaztatott, a müncheni állami levéltárban.
Mindazáltal, habár ekképen mindenfelé az erkölcsi felbomlás tüneményei jelentkeznek: a nemzet a várnai csatavesztés után a helyzet megitélésében nyugalmat és higgadtságot, elhatározásaiban óvatosságot és bölcseséget, a határozatok végrehajtásában bátorságot és erélyt tudott kifejteni.
Senkinek sem jutott eszébe, hogy a hadjárat szerencsétlen kimeneteleért akár a királyt és Hunyadit, akár a római szentszéket és legátusát tegye felelőssé. A ragaszkodás Ulászló személyéhez megható módon jelentkezik; a szentszék iránti hódolat nem ingadozik; a Hunyadi Jánosba vetett bizodalom még fokozódik.
Sőt a visszavonás, mely öt esztendőn át a nemzetet két táborra osztotta, szünik: Ulászló és László párthivei az ország ügyeit közös egyetértéssel intézik; a magánérdek, legalább egy időre, háttérbe vonul, hogy a közjó követelései érvényesüljenek.
Azok, a kiknek a várnai csatából megmenekülniök sikerült, az 1444-ik év deczember havában kezdettek Magyarországba visszaérkezni. A közmegdöbbenést, amit elbeszélésük előidézett, a kétség és bizonytalanság még növelte. A király, Hunyadi János és Julián bibornok felől, elestek-e, fogságba kerültek-e avagy bujdosnak-e, biztos tudósitással nem szolgálhattak.

Hunyadi János pecsétje.
Dobor pajzsban jobbra néző holló, mellette balról félhold. Körirata: + * s(igillium) * u(liud) * iohannis * hunyad * * A bécsi állami levéltár eredeti példányáról rajzolta Fahrnbauer J. G.
A legelső megnyugtató hir Hunyadiról szóllott,* hogy szerencsésen megmenekült, Oláhországba jutott, de utja folytatásában az oláh vajda, a ki őt letartóztatta, meggátolta. A vajda valószinüleg a szultán boszújától félt, mivel egy oláh hadosztály a várnai csatában részt vett, és azt hitte, hogy őt esetleg Hunyadi kiszolgáltatásával kiengesztelheti. De az ország zászlós urai, kiket, élükön Hédervári Lőrincz nádorral, Ulászló az ország kormányzásával megbizott,* azonnal követeket küldöttek Oláhországba és fenyegető üzenettel arra kényszeritették a vajdát, hogy Hunyadit elbocsássa.
Wenzel, a Századok 1869-ik évi folyamában (569) Hunyadinak 1444 november 23-ikán Gallipoliból irt levelét közli, melyben jelenti, hogy a törökökkel győzedelmes csatát vivott, a király megsebesült, de életben van stb. Ez a levél kétségkivül apokrif. Hunyadi Gallipoliba, a Dardanelláknál nem jutott el.
1444 novemberben a magyar követ Velenczében „pro parte … regis et quatuor principallium baronum regni Hungarie, regentium ad presens illud regnum” tette előterjesztését. A doge 1444 november 23-iki válasza a velenczei állami levéltárban.
A mikor ő megérkezett, február 6-ikára Székesfehérvártt tartandó országgyülés hirdettetett. Erre mindkét párt legelőkelőbb tagjai megjelentek. Szécsi Dénes primás négy év után első izben tanácskozott együtt Ulászló hiveivel. A tárgyalásokban és határozatokban teljes egyetértés és öszhangzás nyilvánult.
A király sorsáról minden kétséget eloszlató felvilágositást adni Hunyadi sem volt képes, Ulászló hivei körében általános volt az a nézet, hogy az ifjú uralkodó életben van, és a legkalandosabb hirek, a melyek forgalomba hozattak, hitelre találtak. László pártjának tagjai Ulászló halálában nem kételkedtek ugyan; de figyelemre méltó önmegtagadást tanusitva, a koronáról való rendelkezést nem sürgették. Tekintettel az ellenpárt meggyőződésére, és arra is, hogy az idő rövidsége és a kedvezőtlen évszak miatt csak kevesen jelenhettek meg: április 4-ikére ujabb országgyülés hirdettetett s ennek feladatává sem lett a királyválasztás ügye kitüzve.
Azonban nem lehetett elhalasztani azon intézkedéseket, a melyek alkalmasak voltak arra, hogy az országot a fejetlenség válságaitól megóvják és mindkét párt részéről megnyugvással fogadtassanak. És ezt a nehéz problemát az országgyülés sikeresen oldotta meg. Hét főkapitányt rendelt, a kik hivatva voltak, hogy személyes tekintélyük és fegyveres hatalmuk sulyával a törvénynek, jognak és igazságnak érvényt szerezzenek.
A főkapitányok kiszemelésében az országgyülés nem kisebb bátorsággal, mint tapintattal járt el. Választása a két párt leghatalmasabb férfiaira esett. Az Ulászló-pártból Hunyadi János, Ujlaki Miklós, Rozgonyi György és Ország Mihály, a László-pártból Bebek Imre, Giskra János és Szentmiklósi Pongrácz választattak meg.* Valóban meglepő látnunk, hogy Giskra és Szentmiklósi, a félelmes, gyűlölt kényurak a haza dicső hősével a rend és béke helyreállítására egyesülnek.
Sajnos, ezen országgyülésnek sem végzeménye, sem valamely okirata nem maradt fönn. Hogy a főkapitányok már ezen országgyülésen választattak az egykoru Ivanics Pálnak néhány évvel utóbb tett feljegyzéséből, úgyszintén a következő országgyülésnek mind bevezetéséből, mind a főkapitányokat illető végzéséből kétségtelenül kitünik. E helyen ezen kérdésnek tüzetes tárgyalásába nem bocsátkozhatunk.
Történeti emlékeink a főkapitányok tevékenységéről részleteket nem tartottak fönn. Csak egyetlen egy tényt ismerünk, a mely azonban az állapotok megvilágitására eléggé jellemző.
Ebben az időben történt a váradi püspökség betöltése, a különböző tényezők öszhangzó közreműködésével, és pedig oly módon, hogy bizalmuk abban a férfiuban találkozott, kinél képességekre nézve kiválóbb, érdemekben gazdagabb, magyarországi főpapi székre századok folyamán kevés emelkedtetett.
Ez Zrednai Vitéz János volt, kőrösmegyei szerény nemes család sarja, ki külföldi főiskolákon befejezvén tanulmányait, Zsigmond király kanczelláriájában talált alkalmazást, majd Albert és Ulászló királyok uralkodása alatt az országos itélőmester állására küzdötte föl magát, és a váradi káptalanban a prépostságot nyerte el. Széleskörü müveltség, az irály classicus szépsége és az ékesszólás hatalma tekintetében Magyarországban párja nem volt.
Hunyadi János, ki vele az udvarnál összeköttetésbe jött és baráti viszonyba lépett, fölismerte benne azokat a nemes tulajdonságokat, a melyek őt, miután a megfelelő működési tér előtte megnyilt, kiváló államférfiuvá, a tudomány és művészet európai hirű maecenásává fejlesztették. Most tehát, mikor a tiszántúli országrész főkapitányi tisztét átvette, biztositani kivánta magának föladatai megoldásában Vitéz közreműködését. Erre az alkalom megvolt, mivel a váradi püspökség, melynek főpapja nagykiterjedésü uradalmakkal, erős várakkal és jelentékeny bandériummal rendelkezett, Dominis Jánosnak a várnai csatatéren eleste következtében, üresedésben állott.
Bizonyára Hunyadi János felszólitására történt, hogy a váradi káptalan élt régi püspök-választási jogával, melyet a pápák és a királyok is gyakran megtagadtak, és egyhangulag Vitéz Jánost választotta meg váradi püspöknek. Mire Hunyadi, hogy a szentszéknél a megerősitést mielőbb elnyerje, ápril közepén meleg hangon irt levelet intézett a pápához. Kijelenti, hogy nem személyes tekintet, hanem „a boldogságos szűz és Szent-László király iránt érzett áhitata”, úgyszintén a váradi püspökség java iránti őszinte érdeklődése vezeti; és kiemeli, hogy ebben az ügyben „az ország főurai és nemesei csodálatos egyértelmüséggel csatlakoznak hozzá.” És csakugyan, kérését Biharvármegye közönsége a pápához és a bibornoki collegiumhoz intézett külön levelekben támogatta.* Az első és egyetlen eset, amikor vármegye a területén létező püspöki szék betöltésére befolyását érvényesiti.
A Rómába küldött levelek megvannak Vitéz levelei gyüjteményében Schwandtnernél, i. m. II. 4–10. szám alatt.
És IV. Eugén pápa a kéréseket meghallgatta. Az ügyet kivételes gyorsasággal és kedvezéssel intézte el.*
Ezt az ügyet tüzetesen tárgyalom „A magyar királyi kegyuri jog” czímű munkámban.
Hogy a többi főkapitány is megbizatásában hasonló szerencsével és sikerrel járt el, a következő országgyülés hirdeti végzeményének bevezetésében, melylyel nekik mintegy elismerő oklevelet állit ki. Elmondja, hogy Magyarország „a belső megoszlás idejében, a polgárháború mozgalmai közepett, ingadozni és válságos helyzetbe kezdett jutni; az egyházak, a főpapok, zászlós urak és az ország egyéb lakosai nemcsak a pogányoktól és a szomszéd országok más népeitől, hanem magában az országban élő nyugtalan gonosztevőktől is... olyan elnyomatást és annyi károsodást szenvedtek, hogy főképen a királyi felséget ért veszedelmes eset után, az ország, ha a kellő intézkedések gyorsan nem foganatosittatnak, végső romlásra jutott volna.”
Mikor (1446) ápril végén, négy héttel a kitüzött határidő után, az országgyülés Pesten megnyilt, Ulászló életben létének hire még mindig tartotta magát, visszatérésében hívei bizni meg nem szüntek. Lengyelországban ugyanekkor az országgyülés Kázmér litvániai herczeget királylyá megválasztotta ugyan, de ez a választást csakis azon föltétel alatt fogadta el, ha Ulászló augusztus 25-ig vissza nem tér. A magyarországi rendek a nehéz kérdést másképen oldották meg.
A két párt ez alkalommal egymás iránt szintén kölcsönös engedékenységet tanusitott. A László-párt megnyugodott abban, hogy az országgyülés határidőt tüzött ki, a melynek leteltével, ha Ulászló vissza nem tér, vagy életben létéről kétségtelen tudósitás nem érkezik, a trón megüresedettnek tekintendő.
Viszont Ulászló hívei, az országot a hosszú interregnum válságaitól megóvni kivánván, nem ellenezték azt, hogy csak rövid, nehány heti határidő tüzessék ki, és már előre határozat hozassék az iránt, hogy mi történjék abban az esetben, ha a határidő leteltével a trón megüresedettnek lesz tekintendő, vagyis Ulászló halálának bebizonyultával az ország uralkodója ki legyen?
Azok, a kik V. Lászlót Albert király trónja örökösének tekintették, a kik az ő megkoronáztatásában közreműködtek, és hozzá vagy állhatatosan ragaszkodtak, vagy Ulászlótól visszapártoltak – élükön az esztergomi érsek, a Cillei grófok, Giskra János, Garai László, a Rozgonyiak – azt kivánták, hogy őt az országgyülés Magyarország törvényes királyának ismerje el.
Ellenben azok, kik Ulászló meghivásának tényezői voltak, – élükön Hédervári Lőrincz nádor, Hunyadi János, Ujlaki Miklós – most sem voltak hajlandók arra, hogy uralkodóul gyermeket fogadjanak el; és az a körülmény, hogy a gyermek László a német király gyámsága alatt állott, egy új ok volt, hogy neki meghódolni vonakodjanak. Abban a véleményben voltak most is, hogy az országnak olyan uralkodóra van szüksége, ki azt kormányozni és megoltalmazni képes; ezért a külföldi uralkodók között kerestek trónjelöltet.
A legtöbben bizonyára szivesen irányozták volna tekintetöket elhúnyt királyuk öcscsére, Kázmér herczegre, a ki mindazokat az előnyöket igérte, a mik bátyja megválasztásánál irányadók voltak. De Kázmér a lengyel koronát is vonakodott elfogadni, és alig lehetett várni, hogy a lengyelországi rendek, a kik Ulászló állandó távollétét rossz néven vették, és a várnai csatavesztésért a magyarokat tették felelőssé, beleegyezésüket adjáh ahhoz, hogy jövő királyuk Magyarország fölött is uralkodjék.*
Kázmér nem is szerepelt mint trónjelölt. Dlugoss nem tesz arról emlitést.
Szóba került a gazdag és hatalmas Burgundia fejedelme, Jó-Fülöp, ki a török elleni hadjáratok ügyét mindig buzgón föl szokta karolni; de egyetlen fia Károly, csak tizenegy esztendős volt, és szintén alig lehetett várni, hogy atyja őt a távol fekvő ország veszélyes trónjára elbocsássa.*
Dlugoss emliti, hogy a magyarok közől némelyek a burgundi herczegnek óhajtották a koronát fölajánlani.
Ellenben Brankovics György szerb fejedelem és Cillei Ulrik gróf minden áldozatra készek lettek volna, hogy a magyar koronát megszerezzék;* de párthiveket csak azoknak szűk körében találhattak, a kiket az érdekközösség kapcsai csatoltak hozzájuk; az urak legnagyobb része és az egész köznemesség ellenszenvet tápláltak irányukban.
Szintén Dlugoss nevezi meg őket, mint trónjelölteket.
Végre találkoztak, kik azt hirdették, hogy a nemzetnek a maga kebeléből kellene uralkodóját megválasztani, és hogy nincs is hiány olyanokban, kiket előkelő származásuk és kiváló személyes tulajdonságaik a trónra méltókká tesznek;* azonban az urak sorából egyik sem dicsekedhetett olyan tekintélylyel és népszerüséggel, hogy az ország rendeinek többségét maga köré csoportositani képes lett volna.*
Enea Silvio irja egyik levelében irja: „Aiunt nonnulli multos esse in regno et sanguine claros, et virtutibus preditos, quos reges esse nequaquam dedeceret.” (Epistola 78.)
Legujabb történetiróink emlitik, hogy némely urak „köztársasági kormányról ábrándoztak.” Ez Enea Silvio idézett levelének helytelen értelmezésére vezethető vissza. Enea Silvio a különféle eshetőségekről, a melyek között a nemzet választhatna, a köztársasági kormányformát is felhozza; de nem mondja, hogy annak behozatala valóban szóba is került.
Ilyen körülmények között az egykori Ulászló-párt, hogy az országot a polgárháború iszonyaitól megmentse, arra szánta el magát, hogy Lászlót királyul elfogadja, ha ez oly módon történhetik meg, hogy az ország szabadsága és függetlensége sérelmet, csorbát nem szenved. Ezért azt kivánta, hogy Lászlónak öt év előtt történt megkoronáztatása érvénytelennek tekintetvén, és örökösödési jogigényei mellőztetvén, most királylyá választassék és azután újból koronáztassék meg; továbbá, hogy ő, a szent koronával együtt, Frigyes király kezeiből kiszabadittatván, azonnal Magyarország rendeinek adassék át, és Frigyes befolyása kizárásával Magyarország területén neveltessék.
László hívei ezekben a föltételekben megegyeztek. És igy kölcsönös engedmények árán compromissum jött létre, a mely az országgyülési végzeményben világos kifejezést nyert.
„Magyarország összes főpapjai, zászlós urai, vitézei (milites), polgárai (civitatenses) és egyéb rendei (regnicolae), kik az országos béke helyreállitása és a közjó előmozditása végett, a pesti egyetemes gyülésen megjelentek,” igy nyilatkoznak: „Nehogy a belső megoszlásból és belső háboruból még nagyobb veszély és sulyosabb baj, sőt az ország enyészése következzék be, különféle tárgyalások után a következő egyértelmü megegyezésre (concordiae unionem) jutottak:
„Ha Szent-Háromság vasárnapjának nyolczadnapjáig (május 30-ikáig) a királyi felség vissza nem tér, avagy a Lengyelországba küldött követ az ő életbenléte felől kétségtelen bizonyosságú hirt nem hoz, akkor mindnyájan a méltóságos László fejedelem urat, a néhai Albert magyar király fiát, uruknak, Magyarország igaz és törvényes királyának elfogadják és élethossziglan elismerik; azon föltétel alatt, hogy őt és az ország szent koronáját a római király úr, a kinek kezei között most léteznek, nékik átadja és tényleg kiszolgáltatja. Ellenben, ha ez a visszaszolgáltatás megtagadtatik, László fejedelem irányában minden kötelezettségük megszünvén, az ország jelen állásának és szükségeinek megfelelő módon olyan királyról és fejedelemről fognak gondoskodni, a kinek uralma alatt az ország a veszélyekből és az elnyomás alól megszabadulhat, békességben és nyugalomban megmaradhat.”
Ezen megállapodásban az ország rendei azt nyilatkoztatják ki, hogy mihelyt Ulászló halálával a trón megüresedettnek bizonyul, betöltéséről teljes szabadsággal rendelkezhetnek, s ebben őket Albert király fiának sem trónöröklési igényei, sem 1440-ik évi megkoronáztatása nem korlátozhatják, következésképen sem az ő trónöröklési igényeinek, sem az 1440-ik évi koronázásnak törvényességét el nem ismerik; a miért is Lászlót nem királynak, hanem csak fejedelemnek, herczegnek (princeps) czímezik.
Eszerint Lászlót az ország igaz és törvényes királyának elismerni csak jövőben és pedig két föltétel alatt készek: először, ha Ulászló életbenmaradása felől a kitüzött határnapig biztos hir nem érkezik; másodszor, ha Lászlót a szent koronával együtt Frigyes tényleg a magyar rendeknek kiszolgáltatja. Igy tehát az országgyülés végzése föltételes királyválasztásnak tekinthető, a mely a föltételek bekövetkezésének elmaradása esetén előre érvénytelennek nyilvánittatik; vagyis, Ulászló hogyha életbenmaradása felől biztos hir érkezik, továbbra is törvényes királynak elismertetik; és ha ilyen hir nem érkezik, de Frigyes király Lászlót és a koronát, vagy a kettő közül az egyiket kiszolgáltatni vonakodik, László elveszti igényét a trónra, és a nemzet más királyt választ.
Ez a végzés a nemzetnek királyválasztási szabadságát a lehető legvilágosabban formulázván, egyúttal a magyar közjog két más sarkalatos tételét foglalja magában.
A tárgyalásokban, melyek ennek a végzésnek alapján utóbb Frigyes német királylyal folytak, ismételten kifejezték azt, hogy a gyermek László és a szent korona kiszolgáltatását a magyar rendek azért követelik, mert szükségesnek tartják, hogy László állandóan Magyarország területén tartózkodjék és újból megkoronáztassék. Igy tehát azt a fölfogást vallották, hogy a magyar királynak, ha más országok fölött is uralkodik, Magyarországban kell állandó székhelyét birnia, és hogy az országgyülés hozzájárulása nélkül a szent koronával történt koronázás érvénytelennek tekintendő.
Másrészről azonban már ezen az országgyülésen kétség merült föl az iránt, vajjon Ulászló király, ki az 1440-ik évi országgyülés hozzájárulásával, de nem a szent koronával koronáztatott meg, teljesen törvényes uralkodónak s az ő jószágadományai érvényeseknek tekintendők-e? Ezen kérdés eldöntése a legközelebbi koronázó országgyülésre halasztatott. Ellenben az új vámokat, melyeket Albert király halála óta „bárkinek adományozása vagy felhatalmazása alapján állitottak föl”, tehát azokat is, a mikre nézve Ulászló király adott ki adományleveleket, az országgyülés mindjárt megszüntette.
Az országgyülés végzéseiben szembetünően fölismerhető az a törekvés, hogy a trónüresedés, az interregnum ideje lehető rövidre szorittassék. Ezért tüztek ki az ország rendei feltünően rövid határidőt (alig három hetet) annak tisztába hozására, vajjon Ulászló visszatérése várható-e vagy nem; és ezért már előre, a felmerülő esélyekhez képest, az intézkedések egész sorozatát állapitották meg.
Mivel azonban előre volt látható, hogy abban az esetben, ha Ulászló halála bebizonyosodik, a Frigyes királylyal meginditandó tárgyalások, és ezeknek meghiusúlása esetében az új király megválasztása és koronázása hosszabb időt fog igénybe venni: az ország ideiglenes kormányzására nézve szükséges volt bizonyos intézkedéseket tenni.
A főhatalmat – a souverenitást, a mint azt ma nevezzük – az ország rendei senkire át nem ruházták; azt a királyi trón betöltéséig, illetőleg a koronázásig maguknak tartották fönn, és maguk kivánták gyakorolni, oly módon, hogy most az országgyülés nem szoritkozott a törvényhozói teendőkre, hanem valóságosan az országot kormányozta; szétoszlása után pedig a kormányzati teendők végzésére a főpapok, zászlós urak és előkelőbb nemesek, mintegy az országgyülés kifolyását képezve, mint országos tanács, voltak hivatva. Ennek következtében az országgyülés új országos pecsét készitését rendelte el, mely „az ország jelvényét” a kettős keresztet, és a „Magyarország közönségének pecséte” (Sigillum universitatis regni Hungarie) köriratot viselvén, azt jelezte, hogy az a hatalom, a mi rendes időkben a királyi koronát illeti meg, ideiglenesen az ország rendeinek összeségére szállott át.*
Knauz Nándor 1859-ben kiadott ily czimű munkájában: „Az országos tanács és országgyülések története 1445–1452” ezen kor történetéhez gazdag anyagkészletet halmozott föl, a korábbi történetirók számos tévedését igazitotta helyre, sok homályt oszlatott el. A becses munkát kellően értékesitjük. De több pontban tőle eltérő véleményben vagyunk, melyet más helyen fogunk kifejteni.

Az országos rendek pecsétje.
A pecsétmező közepét damaszkolt alapon hármas halomból kinövő kettős kereszt foglalja el. Körirata: + * Sigillum * universitatis * regni * hungarie. Az országos levéltár eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly.
Az országgyülés a trónüresedés ideje alatt csakis a pénzverés jogát nem kivánta gyakorolni; a pénzverés a trón betöltéséig teljesen felfüggesztetett; a közjövedelmekkel való rendelkezést pedig korlátozott módon vette igénybe: kimondván, hogy az, a mi az országzászlósok, kapitányok és zsoldos hadak illetményeinek kifizetése után netán fönmarad, a királyi kincstárban, a jövendő király javára őriztetik meg.
Ellenben a királyi kegyuri jogot egész kiterjedésében az országos tanácsra ruházta; elhatározván, hogy az üresedésben levő püspökségek, apátságok és más egyházi javadalmak, világi bitorlók kizárásával, haladék nélkül alkalmas és érdemes egyházi férfiaknak adományoztassanak.
Az országgyülés a nádori, országbirói és más országos tisztségekről nem rendelkezett, a miből kitünik, hogy azok korábbi hatáskörüket megtartották; csak az a változás állott be, hogy az országnagyok nem a király, hanem az ország rendei nevében voltak hivatalos teendőiket végzendők, és az országos tanács alá rendeltettek.
A székesfehérvári országgyülésen felállitott főkapitányi tisztségek föntartattak, a hét főkapitány újból megválasztatott. Főfeladatukká tétetett az, hogy az országgyülés végzéseinek foganatositásáról gondoskodjanak.*
A Tiszán inneni országrész rendeinek 1445. július 15-iki részleges gyülése végzeményében Rozgonyi, Giskra és Bebek igy czímezik magukat: „Capitanei … novissime in congregacione generali Pesthiensi, pro execucione decreti ibidem editi, per universitatem regnicolarum a fluvio Danubii usque ad Ticiam generaliter electi et constituti.” Gr. Teleki, id. m. X. 164.
Az országgyülés ugyanis a politikai ügyek elintézése után, az ország közbiztosságának, belső békéjének és az igazságszolgáltatásnak legsürgősebb igényeit is igyekezett kielégiteni.
Elhatároztatott, hogy „a mostani belső harczok kezdete” (vagyis Albert király halála óta) jogtalanul elfoglalt várak és birtokok május 30-ig, hűtlenség büntetésének terhe alatt visszaadassanak törvényes birtokosaiknak. A rendek, kik az országgyülésen jelen voltak, külön fogadást tettek, hogy „a kölcsönös szeretet és testvéri összetartás” helyreállitása végett ezt a végzést lelkiismeretesen foganatositják.
Továbbá rendeltetett, hogy „a zavarok idejében” (tehát Albert halála óta) épitett várak, azok kivételével, a melyek a török betörések megakadályozására szolgálnak, szintén május 30-ig lerontassanak.* Ennek a végzésnek foganatositását az országgyülés kivételes erélylyel igyekezett biztositani. Azokat, a kik a kitüzött határnapig váraikat le nem rontják, lázadóknak és hűteleneknek nyilvánitotta; a hét főkapitányt pedig utasitotta, hogy ellenök fegyveres hatalommal lépjenek föl; a mennyiben pedig bárki iránti kedvezésből kötelességükben el nem járnának, ők maguk szintén hűtleneknek fognak tekintetni.
Ezen kivül öt főurnak megengedtetett, hogy a kastélyaikból épitett várakat lerontani ne tartozzanak.
Azokra, kik a múlt években a török háború javára rendelt közpénzeket sikkasztottak, a jószágvesztés büntetése mondatott ki. A zavarok idejében elkövetett nagyobb hatalmaskodási bűntények elbirálása a koronázó országgyülésre halasztatván, kivételesen megállapittatott, hogy az emberölés, jószágfoglalás, okiratrablás és nőkön elkövetett erőszak bűntényeiben az igazság haladéktalanul fog kiszolgáltatni; jövőben pedig a jószágfoglalás, rablás, pusztitás és erőszakoskodás bűntényeit az országos törvényszék a legelső ülésszakban, halasztás kizárásával, tárgyalni, a bűnösöket fő- és jószágvesztésben elmarasztalni lesz köteles.
A kötelező iratok, a melyekben a lefolyt zavarok alatt a fogságba került urak és nemesek szabadonbocsátásukért váltságdíj fizetésére vagy birtokuk átadására vállalkoztak, érvénytelennek nyilvánittattak; a foglyok és kezesek váltságdíj nélkül való szabadonbocsátása rendeltetett el.
Kimondatott, hogy az ország lakosai pereiket a római szentszék előtt nem indithatják meg, hanem a rendes egyházi biró, a megyés püspök elé kötelesek vinni, a kitől az érsekhez föllebbezhetik.
A hazai és külföldi kereskedők részére a kereskedés szabadsága, a törvényes vámok és harminczadok fizetése mellett, az egész ország területén biztosittatott. A jobbágyok szabad költözését illetőleg a Zsigmond király idejében alkotott törvények megujittattak.
Az ország védelméről a végzések sorában csak egy czikkelyt találunk, a mely szerint, ha a török császár, mint hire járt, az országot megtámadja, az ország összes birtokosai és a városok polgárai fejenként fegyvert fogni, a főpapok és zászlós urak, a régi törvényeknek megfelelően, banderiumaikat kötelesek kiállitani.*
A végzeményt kiadta Kovachich, Supplementum. II. 9–36.
Az ország belső állapotának válságos bizonytalansága daczára, az ország rendei nem mulasztották el a pápát és a keresztény fejedelmeket leveleikben megnyugtatni az iránt, hogy a várnai catastropha a nemzet bátorságát és erejét nem törte meg.*
Ezek a levelek nem maradtak fönn; a válasziratokból pedig csak a franczia királyét birjuk. Katona, id. m. XIII. 439.
Hunyadi János maga külön is biztositotta a pápát, hogy a balszerencse, a mely érte, dicső pályájáról le nem tériti: „A háborúk természetét – igy ir egyebek között – megfontolva, úgy találom, hogy a hadviselőknek mindig közös sorsuk volt: a mennyei intéző tetszéséhez képest, hol győzni, hol veszteni. Isten itéljen azok fölött, kik segélyt igértek és azzal kecsegtettek, hogy a diadal kiküzdésére minden elő van készitve, azután pedig igéreteiket nem teljesitvén, cselt vetettek nekünk. Azonban a fájdalom, a mely lelkemet betölti, bátorságomat még növeli. A vallás, a kereszténység szolgálatában az életet és a halált egyaránt megvetem. Erőfeszitéseimmel, mig a lélegzet bennem tart, míg a hazán ejtett sebeket meg nem gyógyitottam, róla a gyalázatot le nem töröltem, föl nem hagyok.”*
Az 1445 május 11-én kelt levelet, melyet Zrednai Vitéz János fogalmazott, l. ennek levelei között. Schwandtner, id. m. II.
Az országgyülés alatt a burgundi hajóhad parancsnoka részéről, Pedro Vasque de Saavedra spanyol kapitány vezetése alatt, Pestre küldöttség érkezett, mely azt az ajánlatot terjesztette elő, hogy a burgundi hajóhad a Dunán fölevezvén, megállapitandó helyen találkozzék a magyar sereggel és még a nyár folyamán együttesen intézzenek támadást a törökök ellen. Az urak ezt az ajánlatot örömmel fogadták. Néhány nap alatt a követekkel létrejött az egyezség, a melyben megállapittatott, hogy a burgundi hajóhad nyolcz gályája a tizezer vagy legalább nyolczezer fegyveresből álló magyar sereggel augusztus közepén Bolgárországban, Nikápolynál találkozik.
A magyar urak a burgundi követeknek még azt a megbizást adták, hogy útközben az oláhországi vajdát, Drakult keressék föl, és birják rá, hogy a tervezett hadjáratban ő is vegyen részt; azután Konstantinápolyba érve, a görög császárnál eszközöljék ki, hogy Daud Cselebi pasát, az elhalt szultán fiát, ki Muráddal szemben mint trónkövetelő lépett föl, és igy a keresztény hatalmaknak jó szolgálatokat tehetett, Magyarországba bocsássa.*
Kropf Lajos idézett értekezése a Századokban.
Az országgyülés ugyanekkor Tari Rupertet, egykor Erzsébet királyné udvarmesterét, Lengyelországba küldötte, a végett, hogy onnan Ulászló sorsa felől közvetlenül anyjától, Zsófia özvegy királynétól, hozzon tudósitást.
A királyné a magyar országgyüléshez intézett levelében azt a határozottan hangzó nyilatkozatot tette, hogy „fiának életben léte felől teljes és biztos hitet táplál.” Azután részletesen elmondja, hogy mind ő maga, mind fia Kázmér követeket küldöttek Ulászló felkutatására, a kik őt több lengyel vitéz társaságában föltalálták, és tőle azt az üzenetet hozták, hogy nem sokára haza érkezik.
A királyné ezeket a magyarországi rendek tudomására hozván, felhivja őket, hogy az Ulászló haláláról terjesztett hireknek hitelt ne adjanak, hanem meggondolván azokat a szolgálatokat, a miket Ulászló Magyarországnak tett, és az áldozatokat, a miket hozott, különösen pedig azt, hogy a török békekötés felbontására és a szerencsétlen kimenetelü hadjárat meginditására az ő kedvükért, a lengyelek akarata ellen határozta el magát: visszajövetelét türelmesen várják be, és új királyválasztástól tartózkodjanak.*
Ennek a levélnek eredeti példánya elveszett. Egykoru másolatból közölve van: Monumenta Poloniae. Codex epistolaris saeculi XV. II. 5. Fönnmaradt ennek a levélnek teljes szövege, beiktatva Enea Silvio levelébe, a mit az Zsófia királyné kanczellárjához intézett, hogy a levél barbár latinságát és tartalmának valószinütlenségét szigoru kritika tárgyává tegye. Enea Silvio ezt a levelét Voigt már 1856-ban kiadta: Archiv für Kunde österreichischer Geschichtsquellen. XVI. 374–382. E kiadás teljesen elkerülte a magyar történetirók figyelmét.
Ez a levél nem lehetett alkalmas arra, hogy a magyarországi rendekben fölkeltse azt a hitet, hogy Ulászló csakugyan életben van. A feltalálásáról és a hozzá küldött követségekről szóló részletek a belső valószinüség minden kellékét nélkülözik. És ha a titkolódzás a tartózkodási helyre nézve még megmagyarázható lett volna is azzal, hogy közhirré tétele a törökök figyelmét a királyra irányozván, kiszabaditását kétségessé teheti: azt a tényt, hogy a követek, kik Ulászlónál állitólag jártak, tőle egy sor irást, vagy más igazolványt sem voltak képesek felmutatni, teljesen megmagyarázhatatlannak kellett tartani.
És csakugyan, ámbár Lengyelországban az Ulászló életben létéről terjesztett hirek még soká hitelre találtak, Magyarországban ettől fogva mindenki tisztában volt azzal, hogy Ulászló nincs az élők között.
A mikor tehát a május 30-iki határidő letelt, és a lengyel királyné leveléből s üzenetéből a magyarországi rendek azt a bizonyos meggyőződést, hogy Ulászló még életben van, nem merithették: érvényessé vált az a végzés, mely V. Lászlót Magyarország királyává föltételesen megválasztotta. Az országgyülés ekkor megalakitotta a követséget, a mely hivatva volt a választást László gyámjának, Frigyes német királynak, tudomására hozni és tőle a gyermek-király s a korona kiadását követelni. Ez a követség csak három tagból állott; Szécsi Dénes primás és Garai László bán, László régi hivei arra voltak hivatva, hogy Frigyes királyt befolyásukkal engedményekre birják; Ujlaki Miklós vajdának pedig feladata volt a nemzeti jogok megóvása fölött őrködni. Az ország rendeinek tetszésökre bizatott Bécsben megjelenni és a tárgyalások menetére befolyásukat érvényesiteni.*
Hogy az országgyülés csak három biztost választott, hogy ezek augusztus 16-án, Giskra és a pozsonyi követek augusztus 18-án érkeztek Bécsbe stb., azt a pozsonyi követek augusztus 20-iki jelentéséből tudjuk. Knauz, id. m. 32.
A követségnek természetszerüen haladék nélkül kellett volna megbizatásában eljárnia. De hónapok teltek el, mielőtt a tárgyalások megindulnának. Végre augusztus 18-án Szécsi Dénes és Garai László megjelentek Bécsben, hol őket Frigyes fogadta; Ujlaki meghatalmazottat küldött. A következő napokban Giskra János, több úr és néhány város követei érkeztek oda, kiket a primás fölkért, hogy őket tanácsukkal támogassák.*
Az előterjesztés szövegét nem birjuk. Kivonatosan ismerteti Frigyesnek október 13-iki válasza. Gr. Teleki, id. m. X. 173.
A követség előterjesztése akképen hangzott, hogy Magyarország rendei Lászlót királylyá megválasztották és irányában alattvalói kötelességöknek megfelelni készek, ha „viszont ő is irányukban a régi szokásokhoz hiven viseli magát”; ezután pedig kifejtette, hogy az országban a békesség és egyetértés csak úgy biztositható, ha László újból megkoronáztatik, és Frigyes őt a szent koronával együtt visszabocsátja, a kezei között levő magyarországi várakat és városokat is visszaadja.
Frigyes ezen föltételek elfogadására nem volt hajlandó. De mielőtt viszszautasitó válaszát megadná, titkárát, Piccolominit bizta meg, hogy a magyar urakat követeléseik elejtésére hangolja. Ez a primáshoz czimzett terjedelmes iratban ékesszólásának és irályának egész varázsát kifejtette, és fejtegetéseit hizelgő nyilatkozatokkal pazarul diszitette föl. „Olasz vagyok – irja egyebek között – és tudom, hogy hazátokban sok honfitársam magas méltóságokra emelkedett, dús vagyonra tett szert, nevének dicsőséget szerzett. Országtok történetéből megtanultam azt, hogy a magyar nemzet hirét kivivott diadalai egekig magasztalják; ezért erényei csodálattal töltenek el. Keresztény vagyok, a kereszténység biztosságát hőn kivánom; de ezt csak úgy remélhetem, ha bástyáját, Magyarországot biztosságban látom.” Azután hosszasan bizonyitja, hogy a magyarok hazájukat a külső támadások ellen megvédeni, a belső nyugalmat helyreállitani csak ugy képesek, ha trónjukra Lászlót ültetik; ellenben, ha tőle elpártolnak, rájok végső romlás várakozik. Ezért – úgy mond – utasitásukhoz, a mit az országgyülésen kaptak, ragaszkodniok nem szabad, és attól eltérni föl is vannak jogositva, mert megállapitásában úgy is a főtényezők ők voltak.*
A kelet nélküli levél megjelent Enea Silvio leveleinek régi kiadásaiban. (Bázel, 1551. Epist. 78.)

III. Frigyes.
Egykorú festmény. Az Archaeologiai Értesitő reproductioja után.
Ezen tanács követésére a primásban és társaiban a hajlandóság nem hiányzott. Ők az örökösödési jog elvének álláspontján állván, Lászlót föltétlenül uralkodójuknak ismerték el. Azonban az országgyülésen létrejött compromissum alapelveitől eltérni, a másik párthoz tartozó urak hozzájárulása nélkül, nem mertek. A legnagyobb súlyt Ujlaki Miklós személyére helyezték, nemcsak azért a hatalmas állásért, a mit ő maga elfoglalt, hanem azért is, mert ismeretes volt, hogy Hunyadi Jánossal benső kapcsolatban áll.* Ezért azt tanácsolták Frigyesnek, hogy Ujlakit a megjelenésre birni, és miután megjelent, lekötelezni igyekezzék.
Enea Silvio 1445 szeptember 13-ikán kelt egyik levelében irja, hogy a két főur egymással szövetségre lépett. Voigt, id. m. 385.

De octo partibus Orationis.
A szónoklattannak V. László számára készült kézikönyve a bécsi udvari könyvtárban.
A czimlap miniatureje a kezdőbetűben V. Lászlót oltár előtt menyezetes imazsámolyon térdelve ábrázolja; az oltáron Szent-Péter és Szent-Pál apostolok szobrai, alattuk a pápai czímer, az oltártól jobbra egy pap és egy kardot tartó férfi, az egyházi és világi hatalom személyesitői láthatók, egymást átölelve. A jelenet alján látható czímerpajzsok közül a középső vörös mezőben az osztrák fehér pólyát, a jobb felső vörös mezejében a cseh oroszlánt, a bal felső pajzs a magyar vörös és fehér pólyákat, az alsó pajzs kék mezőben a vörös-fehérrel ostáblázott morva sast foglalja magában. A lapszéli díszités alján a czímereknek megfelelő négy koronás sisak látható; az 1. sisak dísze fekete-arany sasszárny, a 2-iké pávatollforgó, a 3-iké fehérrel és vörössel négyszer csíkolt páros sasszárny, a 4-iké sárga és kék tollakból összetett sasszárny.
A szöveget átirta és forditotta Dr. Dézsi Lajos.

A szöveg olvasása és fordítása.
Frigyes csakugyan semmit sem mulasztott el, hogy a magyar főur hiuságának hizelegve, czélt érjen. Kanczellárját, Schlick Gáspárt küldötte hozzá, hogy őt meghivja. Ujlaki szeptember 30-ikán csakugyan megjött és fejedelmi módon lépett föl. A veszprémi püspök, Marczali Imre és több más úr volt társaságában. Ötszáz lovasból állott a kisérete, a melyet még huszonnégy négyfogatú kocsi követett. A látványosság szemlélésére – mint Enea Silvio egyik levelében olvassuk – Bécs város összes lakossága kivonult; és csakugyan nem közönséges látvány tanuja volt. Maga Frigyes, öcscsével, Zsigmond herczeggel fogadta a város kapujánál a magyar főurat, a ki a kereszténység első fejedelmének láttára nem szállott le, hogy hódolatát bemutassa, hanem lóhátról üdvözölte őt. „Ime, – sóhajt föl a jelenet tanuja, Enea Silvio – a császári méltóság mennyire sülyedett! Grófok alig hajtanak fejet az előtt, a kinek elődei előtt hatalmas királyok földre borultak.”*
1445 október 28-ikán a passaui püspökhöz intézett levelében. Epist. 81. L. még a pozsonyi követek 1445 október 1-én kelt jelentését Knauznál, id. m. 32.
És ez az önmegalázás kárba veszett. Ujlaki kezdettől fogva merev magatartást követett. Mikor felszólitották, hogy a gyermek Lászlónál tisztelkedjék, azt a választ adta, hogy „majd csak akkor megy hozzá, ha ura lesz; most még nem tudja, ki lesz a király.”
A magyar követség, Ujlaki megérkezése után, az országgyülés nevében tett előterjesztéséhez ragaszkodván, arra választ kért. Frigyes ezzel soká késett. Október 12-én Ujlaki azzal fenyegetődzött, hogy távozik.* Ekkor aztán másnap ő és társai megkapták a király nyilatkozatát. Ez abból indul ki, hogy mivel László a szent koronával, az esztergomi érsektől, ősi szokás szerint koronáztatott meg és az összes katholikus uralkodóktól Magyarország koronás királyának elismertetik: igy tehát az új koronázás szükségtelen; mindazáltal, a magyar rendek kedvében járni és a béke helyreállitását előmozditani kivánván, beleegyezését adja ahhoz, hogy László másodizben megkoronáztassék, azon föltétel alatt, hogy a szent olajjal való felkenetés elmarad, egyúttal az ország rendei oklevélben kijelentik, hogy ez a második koronázás az elsőnek érvényességét meg nem ingatja, hogy a koronázásra menet és onnan visszajövet senkit bántás nem ér, végre hogy a koronázás után László a koronával együtt Frigyes gyámi hatósága alá visszabocsáttatik.
A pozsonyi követek 1445 október 12-iki jelentése. Knauz. id. m. 33.
A mi László jövendőbeli tartózkodási helyét illeti, Frigyes közlé, hogy habár Csehország és Ausztria rendei szintén azt kivánják, hogy uralkodójuk az ő területükön birja állandó székhelyét, ő kész a magyaroknak kedvében járni, ha ezek neki Pozsonyt átadják, a hol aztán Lászlót az őt uraló összes népek – magyarok, csehek, osztrákok, sziléziaiak és morvák – köréből összeállitandó udvar környezné.
A magyar követek erre nem állottak reá. Azt kivánták, hogy az ifjú király Győrött birja székhelyét és a szent korona is ott őriztessék. Biztositó okiratot pedig csak arról voltak hajlandók kiállitani, hogy Frigyes tudta és beleegyezése nélkül sem a király, sem a korona Győrből el nem távolittatik; viszont Frigyestől is azt a kötelező nyilatkozatot várták, hogy a magyar rendek tudta és beleegyezése nélkül Lászlót és a koronát Győrből el nem távolitja; Magyarország kormányába pedig, mivel „Magyarország a német birodalomnak alárendelve soha sem volt”, be nem avatkozik.
Frigyes kijelentette, hogy Győrt a Lászlót uraló többi országok szempontjából, alkalmas székhelynek nem tekintheti, és Pozsonyhoz ragaszkodik; továbbá, hogy a gyámságról, mivel Lászlót anyja és országainak rendei bizták ő rá, mint legközelebbi rokonra, le nem mondhat, Lászlót nagykorusága előtt el nem bocsáthatja, és csak a felől állithat ki biztositó okiratot, hogy azon esetre, ha László mielőtt a nagykoruságot eléri, meg talál halni, Pozsony városát és a szent koronát Magyarországtól el nem idegeniti.*
A magyar követek előterjesztéseit nem birjuk; de igen is Frigyesnek két válasziratát; az egyik október 13-án kelt, a másik dátum nélküli. A müncheni királyi könyvtár egykoru kéziratából közli Gr. Teleki, id. m. X. 173. 177. Ezen két hivatalos irat részleteit kiegészithetjük Frigyes királynak 1447 márczius 12-én Kázmér lengyel királyhoz irt leveléből. Monumenta medii aevi Poloniae. II. 2. 14.
Az alkudozó két fél ilyen át nem hidalható távolságban állván egymástól, a tárgyalások eredményre nem vezethettek. A magyar urak november elején visszatértek Magyarországba.*
A pozsonyi követek október 27-én, Giskra november 5-ikén érkeztek Pozsonyba. Knauz, id. m. 33.
E közben a burgundi követség a pesti országgyüléstől rá bizott teendőkben sikeresen járt el. Az oláhországi vajda igéretet tett, hogy a hadjáratban részt vesz.* A görög császár pedig a török trónkövetelőt át adta a burgundi hajóhad parancsnokának. A pápai hajóhad parancsnoka ugyanekkor a burgundi hajóhadhoz csatlakozott hajóival.
Ennek a szövetségnek hire szeptember elején Bécsbe is eljutott. Enea Silvio 1445 szeptember 13-án emlitést tesz róla Rómába irt levelében. Voigt, id. m. 385. A történetiróknak az az elbeszélése, hogy Hunyadi János a májusi országgyülés befejezése után seregét Oláhországba vezette, Drakult elüzte és Dánt helyezte a vajdaságba, a fentebbi kétségtelen hitelességü előadással meg nem egyeztethető.
Mivel Hunyaditól üzenet jött, hogy a kijelölt helyre szeptember 8-ika előtt nem érkezhetik meg, a két hajóhad csak augusztus 16-án indult el.
Az oláh vajda személyesen hatezer főre rugó sereget vezetett a Duna partjára és élelmi szerekkel megrakott csónakokat küldött a hajóhadhoz. Szeptember 12-ikén az oláh parton álló kis-nikápolyi török erősséget vették ostrom alá. Két nap mulva érkezett meg Hunyadi János, a ki seregével a Duna balpartján ütött tábort.

XV. századi hadihajó.
Breydenbach 1486-iki fametszete.
Grote G. reproductioja után.
A vezér, a mint lováról leszállott, a hajóhad parancsnokait, a bibornokot és Wawrin kapitányt, majd az oláh vajdát kereste föl, hogy velük a hadi munkálatok tervét megállapitsa. Egyelőre a megkezdett ostromot folytatták; de azt, mivel a török őrség vitéz ellenállást fejtett ki, nehány nap mulva abbahagyták; mire a magyar és oláh sereget a túlsó partra szállitották át, hogy az ott gyülekező török haderővel nyilt csatában megütközzenek. A mint Nikápoly és Viddin között szeptember két utolsó napján az átkelés megtörtént, itt az a tudósitás várta őket, hogy az ellenség alig két kilométernyi távolságban táboroz. Hunyadi a sereget azonnal csatarendbe állitotta, ő maga pedig tizenkét lovastól környezve, az ellenség kikémlelésére indult.
Azonban a törökök, a mikor az egyesült magyar, oláh és burgundi haderőt csatakészen látták, az ütközetet el nem fogadták, és hátat forditva, jó rendben visszavonultak. Az volt czéljok, hogy a keresztényeket maguk után a tartomány belsejébe csalják, s ott, mikor minden élelmük elfogyott, körül fogják s megsemmisitsék. Ennek következtében, Hunyadi János, tekintettel az előhaladott évszakra, a hadjárat megszakitását mellőzhetetlennek tartotta és seregét a Duna bal partjára szállittatván, hazafelé indult. A pápai és burgundi gályák Konstantinápolyba tértek vissza.*
Kropf idézett értekezése.
Az országos tanács a Bécsből visszatért béke-biztosok jelentésének meghallgatása végett az országgyülést Székes-Fejérvárra deczember 8-ára hirdette ki.*
Ezt a meghivó iratot nem birjuk; arra az országos tanács deczember 19-iki, alább idézendő irata hivatkozik.
De az ország távolabb részeiben lakó rendek közül az országos tanácshoz számosan azt az üzenetet küldötték, hogy a határidő rövidsége miatt megjelenni nem képesek, minélfogva halasztásért folyamodtak. A tanács ezt a kivánságot méltányosnak itélvén, deczember 19-én az országgyülés megnyitására új határnapul a következő év február 8-ikát tüzte ki; és elrendelte, hogy akkorra – Székes-Fejérvárott „az ország összes előkelői (proceres)” megjelenni kötelesek; mert akkor, tekintet nélkül a távollevőkre, a jelenlevők „az ország állását és a haza megszilárditását illetőleg” legjobb belátásuk szerint fognak határozni. A meghivó-iratot kibocsátó urak még azt a szokatlan kijelentést is teszik, hogy „szilárdul el vannak határozva Székes-Fejérvárott nyolcz napnál tovább nem időzni és ezen nyolcz nap alatt az országgyülési tárgyalásokat befejezni.”
Miután ennek a meghivó-iratnak egyetlen fenmaradt példánya Körmöcz városát szólitja föl követek küldésére, nem merülhet föl az iránt kétség, hogy az „előkelők” (proceres) elnevezés alatt, kiknek a megjelenés kötelességükké tétetett, az ország rendeit vagyis a főpapokat, zászlós urakat, megyék és városok követeit értették.*
A Körmöcz városához intézett irat Gr. Telekinél, id. m. X. 180.
Az országgyülés csak február utolsó napjaiban nyittatott meg.* Itt Hédervári nádor kisérletet tett, hogy az 1445-ik évi pesti országgyülés végzése, a mely László kiadatásának megtagadása esetére alkottatott, most, miután ez az eset beállott, foganatosittassék, és a nemzet más királyt válaszszon. Előadta, hogy most már alkalmas trónjelöltben is van, miután a Magyarországon megfordult burgundi urak biztositották, hogy fejedelmük szivesen fogadná fia, Károly herczeg megválasztását.*
Knauz, id. m. 35.
Ezt Enea Silvio 1446 márczius 6-án jelenti; egyuttal a nádor előterjesztését hazugnak jellemzi, mivel hihetetlennek tartja, hogy Fülöp herczeg az ő egyetlen fiát idegen trónra bocsátaná. (Epist. 93.)
Ez a javaslat nem talált kedvező fogadtatásra. Sokan nem adtak a nádor előterjesztésének hitelt, és ettől eltekintve is, az ország rendei idegenkedtek attól, hogy a régi hagyományokkal, melyek szerint a nemzet királyát mindig az Árpád-házzal legalább leányágon rokon dynastiák sarjai közűl választotta, most szakitson. És mivel László pártja még fegyelmezettebb és számosabb volt, mint a mult évben, az Ulászló-párt vezérférfiai nem látták tanácsosnak, hogy magukat vele nyilt ellentétbe helyezzék.
Abban állapodtak meg, hogy Frigyeshez egy második követséget küldenek. És mivel valószinüleg Szécsit és Garait túlságosan engedékenyeknek, Ujlakit pedig túlságosan merevnek itélték, az ujabb tárgyalásokkal másokat biztak meg. Péter váczi püspök, Pálóczi László, Bodó Gergely és Serkei Lóránt választattak meg, mindnyájan egykor Ulászló hivei.*
Frigyes királynak 1446 márczius 28-ikán a békebiztosok részére kiállitott bátorság-levele Gr. Telekinél, id. m. X. 182.
A biztosok május elején mentek föl Bécsbe,* és itt az elődeiktől előterjesztett kivánatokat megújitották. Ezeket Frigyes most is elutasitotta; de azt ajánlotta, hogy a magyarországi és az osztrák rendek valamely határszéli helyen jőjjenek össze és tegyenek kisérletet a kiegyezés létrehozására. A magyar biztosok ezen ajánlat elfogadására magukat felhatalmazottaknak nem tekintették, s igy a tárgyalások csakhamar megszakadtak.*
Knauz, id. m. 128.
Ezekről a tárgyalásokról Frigyes király megemlékezik 1447 márczius 12-én a lengyel királyhoz irt, de nem egészen világos levelében. Monumenta Poloniae.
A magyarországi rendek, míg azon fáradoztak, hogy László királyt atyai nagybátyjának gyámsága alól kiszabaditsák, az ő anyai nagybátyjai Cillei Frigyes és Ulrik grófok ellen fegyver hatalmával kényszerültek föllépni. Ezek Horvátországban már Ulászló életében úgyszólván fejedelmi hatalmat ragadtak magukhoz és azt zsarnoki önkénynyel gyakorolták. Mikor az 1445-ik év folyamán Thallóczi János vránai perjel nekik ellenállott, valóságos hadjáratot inditottak ellene, ütközetet vívtak vele, a melyben a perjel elesett, mire ők a perjelség várait elfoglalták. Az országos tanács Hunyadi Jánost bizta meg, hogy a magyar korona tekintélyét Horvátországban állitsa helyre és a hatalmaskodó főurakat fékezze meg.
Hunyadi tavasz nyiltával Horvátországba nyomult s ott több a Cilleiektől elfoglalt várat megvívott; majd a Cilleieket saját ősi birtokaik területén, Stiriában támadta meg. Nehogy Frigyes király azt vélhesse, hogy ellene irányul a támadás, ennek fridecki kapitányától fölhatalmazást kért a szabad átvonulásra. A kapitány ezt csak tetemes pénzösszeg lefizetése árán akarta megadni, és mivel Hunyadi ezt megtagadta, megkisérlé őt az előnyomulásban föltartóztatni; de nagy veszteséggel visszaveretett. Szintúgy járt a gráczi kapitány is, a ki Hunyadinak két izben útját állotta.*
Ezeket maga Hunyadi János mondja el Frigyeshez 1446 június 11-én irt mentegetődző levelében, Schwandtnernél, XXI. szám alatt. Erről a stiriai hadjáratról részletesen ir Muchar, Geschichte des Herzogthums Steiermark. VII. (Grácz, 1864.)
A Cilleiek ekkor békeajánlatokat tettek. És miután arra kötelezték magukat, hogy az ország törvényeinek és az országgyülések végzéseinek engedelmeskedni fognak, Hunyadi nekik mindazt, a mi jogos birtokuk volt, visszaadta.
A nemzet, a mely Hunyadi János iránt a külső ellenségek fölött kivivott diadalokért a tisztelet és csodálat érzéseit táplálta, most még nagyobb bizalommal és bensőbb ragaszkodással fordult feléje, miután arról győződött meg, hogy karja az országban féktelenkedő zsarnokok irányában nem kevésbbé erős, és hogy kimélet nélkül sujt le azokra, bármilyen legyen állásuk és hatalmuk. Alig merülhet föl kétség az iránt, hogy a Cilleiek ellen viselt hadjárat adta meg a nemzeti közvéleménynek az impulsust arra, a mit a néhány héttel utóbb tartott országgyülésen végrehajtott.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT