2. II. Lajos. (1516–1626.)
2. II. Lajos. (1516–1626.)
II. Lajos jellemzése. Gyámjai: Bakócz Tamás, Bornemissza János és Brandenburgi György. Főgyámok: a pápa, Miksa császár és Zsigmond király. A Szapolyai-párt kormányzót sürget. Az 1516-iki országgyűlés. Intézkedés a gyámságról s az ország kormányáról. Lajos tényleg megkezdi az uralkodást. Csehország kormánya. A török ügy. A szultán Bélai Barnabást, a magyar követet letartóztatja s fél-fogoly gyanánt magával hurczolja. Egyiptom és Sziria meghódítása. Szélim békeajánlatai. Jajcza ostroma. Zrinyi Miklós és Beriszló Ferencz fölmentik. A lateráni zsinat keresztes háborút határoz a törökök ellen. A pápa terve. Az ország állapota. Lajos uralkodása kezdetén. A király nevelésének elhanyagolása. Brandenburgi György befolyása. Udvari mulatságok. A királyi kincstár állapota. Az 1518-iki országgyűlés. A főurak határozatai. A tolnai országgyűlés. A nemesség mozgalma. Verbőczi István. A tolnai országgyűlés végzései. A bácsi országgyűlés. A főrendek távolmaradása. A bácsi határozatoknak nincs eredményök. Az uj országtanács megszűnése. Perényi Imre nádor halála. Utóda: Báthori István. Verbőczi István követsége. A császári szék megüresedése. A kormánytanács Lajosnak óhajtja megszerezni a császárságot. Verbőczi Velenczében és Rómában. A német választófejedelmek Károlyt, Miksa unokáját választják meg császárrá. Közeledés Zsigmond lengyel királyhoz. Házasság Ferdinánd és Anna között. Ujabb béke a törökkel. Szélim halála. Szolimán szultán. Magyarország meghódítását tűzi ki feladatául. Basáival háborgattatja a határokat. Ezek beveszik Szreberniket és Knint, felgyújták Szokolt és ostrom alá veszik Jajczát. Bariszló Péter veresége. A szultán követet küld Budára. A követet fogságra vetik. Szolimán hadjáratra készül Magyarország ellen. A magyar kormány a külföldtől kér segítséget. Balbi és Verbőczi a római birodalmi gyűlésen. Verbőczi és Luther. Tanácskozás Budán a teendők felett. Országgyűlés. Szabács és Nándorfehérvár eleste. Ez események hatása. A budai országgyűlés áldozatkészsége. Mária királyné koronázása. A királyné jellemzése. Mária és Lajos Csehországban. Végvárak megerősítése. Báthori nádor főkapitány. Vádak ellene. Az országgyűlés leteszi. A honvédelem szabályozása. Törvény a lutheránusok ellen. A reformáczió eredete. Luther Márton föllépése. Tanai csakhamar elterjednek nálunk is. Intézkedések a reformáczió terjesztői ellen. Az 1525-iki országgyűlés drákói törvénye. Zwingli és Kálvin. A reformáczió hatása nemzetünkre. Tomori Pál kalocsai érsek főkapitány. Burgio Antal pápai követ. Szatmári György érsek halála. Befolyását Szalkai érsek és Báthori nádor öröklik. A köznemesség vezérfiai Hatvanban fegyveres országgyűlést akarnak tartani. Szörény ostroma. Országgyűlés a Rákoson. Verbőczi szónoklata. A nemesség kivánalmai. Szörény eleste. Szapolyait kizárják az országtanácsból. Ujabb országgyűlés. Szapolyai János és Frangepán Kristóf az ellenzékkel tartanak. Az Ujlaki-örökség. A nemesség ujabb kivánalmai. A király kitérő válasza. Megjelenik a Rákoson. Az országgyűlés szétoszlása. Az udvari párt megoszlása. Királyi körrendelet a hatvani országgyűlés tárgyában. Szerencsés kincstartó házának megrohanása. Fordulat az udvar nézeteiben. Országgyűlés Hatvanban, melyen a király is megjelenik. Verbőczi a gyűlés elnöke és szónoka. Ingerült hangulat a király tanácsadói ellen, Verbőczi nádorrá választása. A többi főhivatalok betöltése. Verbőczi beiktatása. A nemesség kivánalmainak előterjesztése. A király válasza. Verbőczi állásának nehézségei. Összekocczanása Báthorival. A Báthori-párt aknamunkája. A kalandosok társasága. Verbőczi bukása. Báthorit visszahelyezik nádorságába. Egyéb országgyűlési végzések. Szolimán készülődései. A pápa pénzsegélyt küld s a keresztény fejedelmekhez fordul. Az európai fejedelmek közönye. Európai viszonyok. V. Károly és I. Ferencz versengése. I. Ferencz a törökkel szövetségre lét. Az ország védtelen állapota. Pénzszükség. Az egyházi kincsek beolvasztása. Készületlenség. Szapolyai buzgólkodása. Vezér hiánya. A nemesség fegyverre szólitása. Szolimán Nándorfehérvárra érkezik. Lajos király kiindul Budából. Pétervárad és Ujlak eleste. A magyar had gyülekezése. Tomori Pál és Szapolyai György fővezérek. Szolimán átkel a Dráván. Tábori tanácskozások. Brodarics halasztást javasol. A többség elhatározza, hogy megütközik a törökkel. A magyar s a török sereg felállítása. A két sereg számbeli viszonyai. A mohácsi vész. Lajos király halála. A magyar tábor kifosztása. Szolimán Budára vonul. A város felgyújtása. Török dúlás a Dunán-tul. Dobozi Mihály. Szapolyai János magatartása. Báthori nádor gyalázatossága. Frangepán Kristóf működése. Szolimán visszavonulása. A Mohácsnál elesettek eltakarítása. Lajos holttestének feltalálása.
Mikor II. Ulászló király elhunyt, fia Lajos tíz éves volt. Magas, nyulánk gyermek, anyjától öröklött szép vonásokkal, a ki mind testi, mind szellemi fejlettségre megelőzött más vele egykorúakat, úgy hogy már is serdülő ifjúnak tünt fel. Bár nevelése nem volt a legkitünőbb, mégis hat nyelven beszélt: magyarul – e nyelvben kiváltképen jártas volt, mert egészen magyarok között és magyar szellemben nevelkedett – latinul, németül, francziául, csehül s végül lengyelül. Olaszul is értett. Belátva nevelése hiányait, maga írá nagybátyjának, hogy azokat ismerve, fokozott erélylyel fog a tanuláshoz. A művészetek iránt is érdeklődött: gyönyörködött a zenében, húros hangszeren játszott is, azonkívül domborműveket készítgetett. Kedélye a legjobb, a legszelídebb volt: semmiért sem tudott haragudni s így kortársai nem ok nélkül nevezték angyali jóságú gyermeknek. A testgyakorlatokban is kiváló ügyességet tanusított: jól lovagolt, nyilazott, a fegyverjátékokban kitünt erejével, ügyességével, úgy hogy a szakértők véleménye szerint már tizenhárom éves korában meg volt benne mindaz, a mire egy tökéletes lovagnak szüksége van. Mindezeknél fogva, ha lángész és kiváló erélyű ember nem volt is, derék uralkodó válhatott volna belőle.
II. Lajos gyermekkori arczképe.
A znaymi városi jog codexének czimlapján. – A „Mittheilungen der Central-Commisson” 1872. évfolyamából.
De ehhez mulhatatlanul szükséges volt, hogy jó kezek gondoskodjanak neveléséről és míg kiskorú, az ország kormányáról is. Fájdalom, nem úgy történt. Ulászló három gyámra bízta Lajos nevelését s az ország kormányát: Bakócz Tamás esztergomi érsekre, Bornemisza Jánosra és György brandenburgi őrgrófra. Ez utóbbi fia volt Frigyes őrgrófnak és Zsófiának, Ulászló testvérének s mint nyolcz fiú közül a legifjabb eljött a rokon magyar királyi család udvarába, hogy itt kisérelje meg szerencséjét. A főgyámságot a pápára, Miksa német császárra és Zsigmond lengyel királyra bízta Ulászló király. Mindebbe azonban a nemzetnek is volt beleszólása. A kit az 1485-i törvény értelmében megilletett a gyámság s az ország kormánya, az ugyan nem emelte fel szavát. Perényi nádor ugyanis már egészen elaggott és lejárt ember volt, de annál hangosabban nyilatkozott a Szapolyai-párt, hangsúlyozván, hogy az országnak kormányzóra van szüksége, oly hatalomkörrel, a minővel annak idején Hunyadi János bírt. Erre a magas állásra természetesen Szapolyait szemelték ki, a ki aztán kétségkívül megnyerte volna Anna herczegnő kezét s ezzel Lajos halála esetére biztos kilátása lehetett volna a trónra is. De a másik pártbeliek nem óhajtottak kormányzót, azt hozván fel s nem alap nélkül, hogy az akkor helyzet egészen más volt, mert akkor a király külföldön félig-meddig fogságban volt, míg most hű magyarjai közepette van.
Így történt, hogy az 1516. április 14-ikén összeült országgyűlésen sokáig elhuzódott e kérdések vitatása, miközben megérkeztek a külföldi követek, a kiket különben a főurak már eleve bevárandóknak tartottak. E követek valának: Szydloviczky és Lasko a lengyel király, továbbá Herberstein Zsigmond és Baroni a császár részéről. Mindannyian határozottan követelék, hogy mindkét uralkodót főgyámul ismerjék el s hogy a gyámság gyakorolhatására két német s két lengyel biztosnak az országtanácsban helyet adjanak. A lengyel király egyébként a tettleges kormányt egy hat tagból álló választmányra kívánta bízni, a melynek tagjai lettek volna: Perényi nádor, Szapolyai János, Szatmári György királyi kanczellár, Bakócz esztergomi érsek, Szentgyörgyi Péter országbíró és Buzlai Mózes. De ezek az előterjesztések nem tetszettek a Rákoson összegyűlt rendeknek. A nemzet ugyanis abból a helyes felfogásból indult ki, hogy ha az idegeneknek az ország ügyeibe joguk lesz beleszólani, Magyarország okvetlenül melléktartomány sorsára jut.
Az udvarnál azonban többségben volt az a párt, mely a külföldi gyámságot elfogadni volt kész. Ez elhatározta, hogy a nemességet rövidebb pórázon kell vezetni, s e czélból az országgyűlést a budai várba tették át. A nemesség óriási tömegekben kezdett átmenni Pestről Budára. De midőn a kapuhoz értek, az őrök azt mondták, hogy szívesen beeresztik őket, előbb azonban mindenki tegye le a fegyverét. E kivánság megfelelt az ország törvényeinek és szokásainak, a melyek szerint fegyveresen nem volt szabad senkinek a várba mennie, kivéve az odatartozókat. De a nemesség nem igen bízott a kormány-férfiakban s attól tartott, hogy ha fegyvertelenül lesznek, erőszakkal is kényszeríthetik őket a külföldi gyámság elfogadására. Azért meg akarták kísérleni: nem lehetne-e fegyveresen bejutni a várba s e czélból ostromolni kezdték, bár nem volt semmi készületök. Mikor a várbeliek már megunták a kapuk döngetését, Tomori Pál várnagy ágyúkból lövetett az ostromlókra. Ekkor aztán belátták, hogy vagy alkalmazkodniok kell a szokáshoz vagy eltávozniok. S míg egy részök szétoszlott, más részök lerakta a fegyvert s békén folytatta a tanácskozást a várban. Csak Szapolyai látta jónak, hogy pár nap mulva „sürgős ügyek elintézése végett” Erdélybe térjen vissza; annak jött ugyanis a nyomába, hogy élete ellen törnek.
Megegyezésre jutni azonban most sem sikerült. A belföldi kormányzó nem kellett s a külföldi fejedelmek gyámságát sem ismerték el. Így történt, hogy a király nevelésével az Ulászló királytól rendelt férfiakat bízták meg, az ország kormányát pedig az eddigi országtanácsra ruházták, a nélkül azonban, hogy a felségi jogokat gyakorolhatta volna. A sok gyámjelölt közül végre is egy sem lett a gyám s a király, bár gyermek volt még, tényleg megkezdte az uralkodást. Az ő nevében adták ki az okleveleket, ő elnökölt, bár nem valami különös örömmel, az országtanács s a királyi törvényszék ülésein. Az országos ügyeket általában az ő tudtával intézték el s a kinevezéseket is ő eszközlé. Két év mulva eléje terjesztették az országgyűlési végzéseket is megerősítés végett. Ő fogadta a külföldi követeket, gyakran válaszolt nekik személyesen, a miben, mint írják, nem kevés ügyességet tanusított. Azonban ki csodálkoznék azon, hogy gyermek létére nem sok gyönyörűséget talált az országlás száraz ügyeiben s így sokszor nem viselvén magát helyesen, sulyos sérelmeket volt kénytelen elviselni a főurak részéről. Így egy alkalommal Bakócz azt mondá neki: „Ha Felséged nem teljesíti kívánságunkat s nem hallgatja meg tanácsunkat, legyen elkészülve arra, hogy elűzzük s más királyt választunk!”
Miután az országgyűlés a gyámságról az említett módon intézkedett s némi segélyt szavazott meg, továbbá Szapolyait, hogy ne nagyon nehezteljen, koronaőrnek választá, békével szétoszlott.
Csehországnak is kellett intézkednie kormányáról. A magyar tanács azt javaslá, hogy válasszanak a cseh rendek is kormánytanácsot, a mely Budán székelve, Prágába küldje parancsait. De a csehek erre nem voltak hajlandók, mert Ulászló korában is nagynak találták a befolyást, melyet a magyar tanácsosok gyakoroltak s attól féltek, hogy az így még nagyobb lenne. Inkább elismerték a császár s a lengyel király főgyámi jogát, a tulajdonképi kormányt pedig úgy rendezték be, mintha a király csak esetleg volna távol.
Lajos kormányának mindjárt kezdetben kiváló gondot adott a török ügy. A pápa ugyanis követet küldött, intve a kormányt, hogy valamikép békére ne lépjen a hitetlenekkel, mert alapos a reménye, hogy nagyobb hadjáratot lehet intézni ellenök. A magyar kormány a tanácsot megfogadva, elutasítá a béke érdekében jött követet, a minek következménye lőn aztán, hogy a szultán Bélai Barnabást, a magyar követet kémnek tekintvén, letartóztatá s fél vendég, fél fogoly gyanánt magával vitte Egyptomba, Szíriába. Ez országokat a törökök akkoriban hódították meg. A szultán Bélaiban kész tudósítót nyert, a ki elmondja a keresztényeknek, hogy a török birodalom kétszer akkor lett, mint amilyen volt, s hogy a szultán most már a mohammedán világ első fejedelme, az elkergetett egyptomi uralkodóházról reászállván a kalifai méltóság. Ez évben (1517.) különben a szultán ismételte békeajánlatait, a melyeket a lengyel követek is pártoltak. Hogy a béke szükségét éreztesse, a boszniai basa ostrom alá vette Jajczát. Ez azonban nem tette meg a kellőt hatást. Az ostromra a törökök nem indultak kellő erővel, mindek következtében Zrinyi Miklós, a később oly híressé vált szigetvári hős atyja, továbbá Beriszló Ferencz, Péternek, a veszprémi püspöknek és horvát bánnak öccse, fölmentették e végvárat, mely alkalommal a zvorniki bég is elesett. A támadás csak bosszantotta a magyarokat, a kik most különben annál kevésbbé voltak hajlandók a békére, mert a lateráni zsinat keresztes háborút határozott a törökök ellen s erre az összes keresztény egyház három évi jövedelmének tizedét rendelte fordítani. Ehhez az ajánlathoz Rómában nagy reményeket kötöttek. A következő év (1518.) elején a pápa „nagyszerű” tervet közölt a magyar országtanácscsal, a mely szerint a törököket egyszerre minden oldalról meg kellett volna támadni: a tengeren Velencze és a jánosrendi lovagok intéztek volna támadást ellene, szárazról pedig két óriási hadsereg tört volna reájok. Az egyiknek működési tere Egyptom, a Szentföld és Szíria lett volna, a császár és a portugáliai király vezérlete alatt, a kikhez csatlakoztak volna még a francziák s olaszok; a másikat Magyar-, Lengyel- és Csehország összes csapatai alkották volna, Zsigmond lengyel királylyal az élökön. Az utóbbi királyra bízták, hogy a moldvai és havasalföldi vajdákat is megnyerje.
A terv mindenesetre szép volt s ha keresztülviszik, igen szép hasznot hajt vala az egész kereszténységnek s első sorban hazánknak. Csakhogy nem lett belőle semmi, mert külföldről egy szál katona sem érkezett segítségünkre s egy garast sem küldtek, hogy végvárainkat kijavíthassuk, s élelemmel meg lőszerrel elláthassuk.
Különben nem sokkal több eredménye volt az ezen év elején két ízben összeült tágabb országtanácsnak sem. Az országban Lajos uralkodásának két első évében a kormány a lehető legrosszabb volt, mi aztán alkalmat nyujtott a külföldi fejedelmeknek, hogy gyámságuk elismerését, Szapolyai híveinek pedig, hogy a kormányzóság felállítását követeljék. A közigazgatás, a melynek vezetésére kivált e korban vaskéz kellett, siralmas állapotban volt. Minden vidéken a legelőkelőbbek ragadták magukhoz a hatalmat, a kik saját érdekeik szerint, s nem az igazság értelmében tettek törvényt. Ily körülmények között a megvesztegetés hallatlan mértékben lábra kapott. A királyi kincstárt, a ki csak hozzáférhetett, a legkülönbözőbb czímen fosztogatta, pedig már is rendkívüli szegénységbe sülyedt. Az urak azonban elég jól találták magukat. A bandériumok kiállítása körül még több visszaélést követtek el, mint annakelőtte. Azok, a kik közülök a haza védelmére fordították csapataikat, egymásután elhaltak; a legtöbb csak arra használta bandériumát, hogy vele nagyszerű, diadalmenethez hasonló bevonulásokat tartson Budán s a király előtt oly kísérettel jelenjék meg, a melynek befogadására szűkek voltak az utczák.
Fájdalom, e bajok orvoslását a jövőben sem lehetett remélni, mert a király nevelése nem igért oly eredményt, a minőre tehetségei után számítottak. A három nevelő-gyám közül Bakócz csak névleg volt az; magas állása és aggkora miatt alig folyhatott be az ifjú király nevelésébe. Bornemiszának sem volt nagy a hatása. A király megbízott ugyan kipróbált hűségében s országos ügyekben szívesen kérte ki, sőt követte is tanácsát; de a mogorva, szókimondó öreg nem volt az az ember, a ki képes lett volna egy koronás gyermek vezetésére. Így minden a léha Brandenburgi György kezébe jutott. György jártas volt minden lovagi mulatságban, sőt a korabeli előkelő osztálybeliek felületes műveltségével is bírt. Vonzó modora alkalmas volt arra, hogy a fiatal királyt követőjévé tegye, de nem volt alkalmas egy király nevelésére. Meg is érzett a hatása. A király szép föltételéről lemondva, elfordult minden komolyabb tanulmánytól s az országos ügyeket mód felett unalmasaknak kezdte találni. S míg az egyháziakat azzal botránykoztatta meg, hogy ünnepnap is zajos mulatságokban vett részt, az ájtatossági gyakorlatokat pedig kezdte elhanyagolni, addig az udvaronczok megütköztek azon, hogy az udvari illem szabályai ellenére, boldog-boldogtalan a királyi palotába ki s be járhat, az elfogadó termek pamlagán a király vadászkutyái nyujtóznak kedvök szerint, sőt enni is a királyi asztalnál nyernek. Lovagjátékok, tánczmulatságok, lakomák foglalták el a király minden idejét, s az udvar legfőbb gondját a jó farsangolás képezé.
Mily víg élet folyt ez időben a királyi palotában, kitünik György őrgrófnak valamely német barátjához intézett következő leveléből: „A királyi udvar ugyan szörnyűségesen szegény, mégis hatalmasan farsangoltam vele. Hadd lássák az urak, hogy még a lábukon állanak, a kik a királyt környezik. Először Stibitz és Zettritz hat ízben csaptak össze gyalog, azután én és Krabat vívtunk lóháton. Krabat ördögnek volt öltözve, én meg vadembernek: az ördög lefordult lováról és arczára esett. A király is szépen lovagolt a város minden asszonyai és tömérdek nép jelenlétében. Majd eljárta másokkal együtt a toborzót. Azután én léptem elő tizennyolcz álarczossal, kurta köpenyben, éles orrú, hegyes czipőben, minőt a régiek viseltek. Majd egy öreg atyus lépett elő, mindegyik kezében bottal, lábán fa-saruval s két furcsa tánczot járt el.”
A király nemcsak a lovagi mulatságokat élvezte túlságosan: léha urakkal órákig fürdőben ült, vagy bebarangolta az utczákat. A jó gyomráról híres Kórógyi Péter nevű udvarnokával élő egeret, macskafarkat vagy döghust etetett meg, s ilyenekben nagy gyönyörűsége telt. S annyira megfeledkezett magáról, hogy olykor meztelenül jelent meg az urak előtt.
II. Lajos ifjúkori vértje.
A bécsi cs. és kir. udv. muzeumban. – Fényképről.
E bajokhoz hozzájárult még az a körülmény, hogy az ország a pénzügyi bukás szélén állott. A királyi kincstár rémítően üres volt. A Jagellók ugyanis nem tudtak gazdálkodni s meggondolatlanul ki hagyták magukat forgatni minden pénzforrásból. Az adó elég csekély volt, a rendes királyi jövedelmek pedig, mint a vámok, harminczadok, sőt a királyi városok adója is, el voltak zálogosítva. Így például Szakolczát, Nagy-Szombatot s a trencséni harminczadot Szapolyai János bírta zálogul, Esztergomot az érsek, Szegedet, Eperjest és Kis-Szebent Perényi Imre nádor. Sopront valami Gyuricskó, a Csepel-szigetet Szalkai László váczi püspök, Husztot Máramaros többi részeivel együtt Perényi Gábor, Diósgyőrt Both Endre özvegye, a budai harminczadot Sárkány Ambrus és Keserű István, a kassait az odavaló polgárok stb.
II. Lajos király arczképe és aláirása.
Az arczkép a bécsi cs. és kir. udv. muzeum egyik egykorú codexében.
Érdekes, mert a királyt magyaros ruhában ábrázolja. – Az aláirás: Ludouicus Rex manu p(ro)p(ri)a.
Ilyenek voltak a viszonyok, midőn az 1518. április 24-ikére összehívott országgyűlés megnyilt. De mintha nem lettek volna elegendők a bajok: a szerencsétlen gyámság kérdése ismét szóba jött, sőt most már a pápa is kezdte követelni főgyámi jogait. Ennek fejében kész lett volna megengedni, hogy egy fölügyelete alatt működő kormányzót válaszszanak. A császár követei azonban megijedtek ettől s kijelenték, hogy urok semmi esetre sem fogja megengedni, hogy Szapolyai magát kormányzóul feltolja, sőt ennek megakadályozására négyezer gyalogost és ötszáz lovast tart készen a magyar határon. E hírek terjesztése korántsem volt kedvező az udvarra, mert a nemesség veszélyeztetve látván a tanácskozás szabadságát, adóajánlás nélkül szétoszlott. Csak azt az egy határozatot hozta, hogy minden külbefolyás nélkül ujabb gyűlést tartsanak ez év julius 25-én Tolnán.
Azonban pénz nélkül már ekkor sem lehetett kormányozni. Hogy tehát a szükségleteket fedezhessék, a nemesség zömének szétoszlása után a visszamaradt főurak – számra 41-en, a kik között volt Szapolyai János is – megszavazták telkenként, a nemesség utólagos jóváhagyása reményében, az egy arany forintos adót és elrendelték, hogy az urak zászlóaljaikat julius 2-ikáig az alvidékre küldjék. Ugyanekkor elrendelték, hogy a király az országtanács ülésében válaszoljon a külföldi követeknek s általában az országtanácscsal egyetértve intézkedjék a fontosabb ügyekben. E czélból az országtanács hetenként három ülést tartson s hadviselés idején is állandóan két főúr és két főpap legyen a király mellett. Szatmári György kanczellár hatalma ez utóbbi határozatok következtében különösen csökkent. Meg is neheztelt ezért s nemsokára letette tisztét, a melyet aztán Szalkai László foglalt el.
A főurak ezen határozatainak nem igen volt foganatjok. A nemesség nem ismerte el törvényesekül, mivel azért hozattak, hogy az általa kitűzött tolnai országgyűlésnek elejét vegyék. Már maga ez a körülmény igen megnehezíté végrehajtásokat, és pedig első sorban a mi az adót illeti.
Julius 25-ikén az országgyűlés csakugyan összejött. Határozatai magukban véve ugyan nem valami nevezetesek, de egyéb tekintetben igen fontosak. Egy áramlat első jelenségének tekinthetők. Ugyanis a középnemesség között, a mely a Hunyadiak korában egyre emelkedett s a mely már Ulászló alatt kezdte hatalmát éreztetni, mindinkább lábra kapott az a meggyőződés, hogy az ország helyreállítását a nemességnek kell a kezébe vennie, minthogy a főnemesség csak arra képes, hogy az országban a rendet megbontsa, de nem arra, hogy az országot ellenségeivel szemben fentartsa. Látszik, hogy a középnemesség érdeklődése már nem szoritkozott a megye szűk határai közé, hanem kiterjedt a haza ügyeire is.
II. Lajos király arany pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján Mária a gyermek Jézussal; lent a lengyel sas. A körirat: LODOWICVS R(ex) VNGARIE. Azaz: Lajos, Magyarország királya. Hátlapján Szt. László. A körirat: S(anctus) LADISLAVS REX. 1516. Azaz: Szt. László király. 1516.
A középnemesség ezen mozgalmának zászlóvivője Verbőczi István vala, akit kevéssel II. Lajos trónralépte után személynökké neveztek ki. De bármily magas állásra jutott is, elveitől nem tántorodott el. Nem mondhatjuk, hogy politikája mindenben helyes lett volna. Az a föltevés, hogy egyedül a köznemességre támaszkodva lehet keresztülvinni az ország újjászületését, alapjában csak oly alaptalan, mint az Ulászló választásakor hatalomra jutott oligarchák felfogása, a mely szerint csak magukat tekintették a nemzetnek. De a helyzet, a viszonyok eléggé megokolták Verbőczi föltevését. Ő mint izgató is mindenkor nemes és higgadt vala. Érdeme e tekintetben, valamint a nyomán induló nemességé nem az, hogy lelkesített és lelkesült, hanem hogy szorosan a törvényhez ragaszkodva igyekezett haladni.
Ez az irány körülbelül 1498 óta, Verbőczi hatása alatt kezdett feltünni, de csak Tolnán, kizárólag a nemesség által tartott első országgyűlésen nyilatkozott határozottabban. Az itt hozott végzések nem igen tartalmaznak nagyobb ujításokat, inkább csak a török elleni védelem eszközlését czélozzák. Így például sürgetik, hogy Sz. Mihály napján Bácson fegyveres országgyűlés jőjjön össze, s azon a főurak bandériumaikkal, a köznemesek személyesen s minden húsz jobbágy után egy-egy fegyveressel jelenjenek meg. Ugyanoda jőjjön a király is bandériumával. Addig is Boszniába küldjenek fegyveres népet, magába Jajczába kétszáz embert. Ezen felül minden telek után fél arany-forintot szavaztak meg. A kincstartó köteles volt becsületére fogadni, hogy az adót a megyei fő- és alispánokkal, meg a nemességgel egyetértve fogja kivetni és beszedni, kiadni pedig csakis a végvárakra, a királyi és tiszti bandériumokra fogja, s működéséről a bácsi országgyűlésen számot ad. A bácsi országgyűlésre halaszták az intézkedést a királyi jövedelmek rendbehozataláról is. Végre azt is elhatározták, hogy a külföldre követek küldessenek a török ellen segélyt kérendők, és pedig a lengyel királyhoz azonnal, a pápához s a császárhoz a bácsi gyűlés után.
Mindezeket a határozatokat az egész ország érdekében hozták s főczéljok, mint azt a Lengyelországba követül küldött Ártándi Pál és Kenderesi Mihály is erősítgették: a királyi tekintély helyreállítása volt. Lehetetlenségnek látszott tehát, hogy megerősítésöket megtagadják. De a kormányférfiak nem álltak a viszonyok magaslatán. Ha van bennök lelkes akarat s tul tudják magukat tenni osztályok vélt érdekein – mert egy osztály érdeke a közérdek rovására csak rövid ideig diadalmaskodhatik s nemsokára ezzel bukni kénytelen – úgy a nemesség buzgóságát fel kellett volna használniok valami nagyobb vállalatra. Ez volt Verbőczinek is a terve s mint királyi személynök az udvart is ez irányban akarta hangolni. De az udvari párt a befolyása nélkül hozott, bármily üdvös törvényeket nem óhajtotta végrehajtani. Így történt, hogy mindabból, a mit a tolnai gyűlés határozott, vajmi kevés lépett életbe.
A bácsi országgyűlésen hirök-hamvuk sem volt a főrendeknek. Mindössze egy-két főúr volt jelen. De a nemesség mindezzel nem sokat törődve, a legnagyobb buzgósággal látott az ország helyreállításához, vagyis inkább az azt czélzó törvények alkotásához. Roppant ajánlatokat tett pénzben és katonában. Megszavazott két évre két arany-forintot minden telek után a honvédelemre, 1 frtot és 20 dénárt pedig a király részére; és pedig az utóbbit olykép, hogy húszszal váltsák ki a Szapolyainál zálogban levő harminczadokat és városokat, húszszal törleszszék az egyéb tartozásokat, nyolczvanat pedig az udvartartásra fordítsanak. Tudván azonban, hogy a telkenként kivetett húsz dénár nem lesz elegendő a királyi adósságok törlesztésére, elhatározták, hogy az oly egyházi javadalmak, amelyek a hon védelmére semmi szolgálatot nem tesznek, szintén erre fordíttassanak. Ezenkívül nehány uradalom jövedelme egyenesen a királyi udvartartás javára volt fordítandó, s ezek kezelését a budai tiszttartóra bízták. A katonaság rendes kiállítása érdekében ismét szigorú szabályokat hoztak. Megujították az országtanácsot is olyképen, hogy huszonnégy tagból álljon, négy főpap, négy főúr és tizenhat köznemes foglalván benne helyet az országos tisztviselőkön kívül. A kincstartónak semmit sem volt szabad kiadnia a tanács bármely tagjának tudta nélkül. Végül az országgyűlés a tolnai végzések értelmében Verbőczi Istvánt a császárhoz s a pápához követül küldé s költségeire, valamint hazafiúi szolgálatai jutalmául öt-öt dénárt rendelt neki minden telek után.
Mindezeknek a szép határozatoknak azonban kevés eredményök volt. A főurak, a kik nem is voltak jelen az országgyűlésen, nem tekintették azokat magukra nézve kötelezőknek; a papság sehogy sem akarta a reá kivetett terheket elvállalni s maga a nemesség is, mely a Rákoson oly önzetlennek és határozottnak mutatkozott, a kivitelnél igen lanyhán, sőt hanyagul viselé magát. Az országtanács sem volt sokra képes. Buzgón hozzálátott ugyan az ország rendbehozásához s keresztül is vitte, hogy a zálogba adott javak tetemes részét visszaadták, de még sem nyerte meg az udvar támogatását. Különösen nagy volt az összekocczanás Komárom, Munkács és Tata miatt. Ez uradalmaknak a budai tiszttartó kezébe kellett volna bocsáttatniok; Bornemissza és Korlátkövi Péter azonban támaszkodva arra, hogy Ulászló Lajos nagykorúságáig azokat reájok bízta, nem hogy ki nem adták, hanem még számadást tenni is vonakodtak. Mikor pedig az országtanács nemesi tagjainak sürgetéseit megunták, Bornemisza azzal vágta el útját a további sürgetésnek, hogy magát nevezteté ki budai tiszttartóul. Ezzel azonban az országtanács említett tagjai nem voltak megelégedve s a következő év elején oly éles vitát támasztottak, hogy már-már kardra került a dolog. Bakócz erre, mint elnök feloszlatá a tanácsot, a budai várat hadi lábra állíták, az országtanács nemesi tagjai pedig kijelenték, hogy ily viszonyok között a tanácskozás lehetetlen.
Ettől kezdve az uj országtanács jóformán csak névleg létezett; végleges megszünésére azonban még más alkalom volt szükséges. Ezt Perényi Imre nádornak 1519. február 5-ikén bekövetkezett halála szolgáltatá. A mint a pártok az országtanácsban álltak, nem lehetett volna helyére mást emelni, mint Szapolyait. Az udvari párt azonban ezt semmiképen sem akarta megengedni s miután máskép nem vélte a vajda megválasztását elháríthatónak, kiadta a jelszót, hogy a nádori szék betöltetlenül maradjon. Szatmári György volt az egyedüli, a ki más nézeten volt. A legnagyobb titokban, pártjából is csak keveseket értesítve, oly tervet kovácsolt, a melynek segélyével egy csapásra két legyet üthessen: ki akarta űzni az országtanácsból a főurak szemében mindig szálkát képező köznemeseket s a nádorságot is egy udvari párti emberrel akarta betölteni. E czélból összeköttetésbe lépett a Szapolyai pártján levő főpapokkal, úgymint Frangepán György kalocsai érsekkel és Várdai Pál erdélyi püspökkel, s oly előterjesztéseket tett nekik, hogy Szapolyai megválasztásának meg lehetne nyerni az udvari pártot is, csak abba egyezzenek bele, hogy az országtanácsból a „nem oda való” köznemeseket eltávolítsák. Szapolyai s a pártján levő főurak mindjárt készek voltak, hogy feláldozzák a köznemességet. Époly jellemtelenül, mint otrombán belementek a csapdába s megkötötték az ötös szövetséget, a melynek tagjai: Szapolyai, Báthori István, Frangepán, Várdai s a terv létrehozója: Szatmári valának. A szövetségről kiállított oklevélben ugyan csak az van, hogy a király jogainak védelmére lépnek szövetségre, de a következés megmutatta, mit értettek alatta. Mert az országtanács köznemes tagjai nemsokára kénytelen voltak Budát elhagyni. Az udvari párt többi tagjai, a kik Szatmárinak a Szapolyai-párthoz való közeledésében már talán párttagadást láttak, csak most vették észre ügyes taktikáját s a nádori tisztet már nem tartották betöltetlenül hagyhatónak. Szatmári és Báthori is levették az álarczot. Utóbbi az udvari párt nádorjelöltjeként szerepelt s egy nagyobb országtanácsban 57 szavazattal, Szapolyai 27 szavazata ellenében csakugyan megválasztatott. Szapolyai rút kijátszásaért keserű szemrehányásokat tett Báthorinak. Emlékezteté a kettejök közötti szövetségre, a melyet a pórlázadás leverésekor kötöttek s a mely szerint egyiknek a másik tudta nélkül hivatalt vagy méltóságot keresnie nem szabad. Báthori azonban nem lévén hajlandó nádorságát Szapolyai beleegyezésétől tenni függővé, azt válaszolá, hogy az egyesség csak a hivatal keresését tiltja el, a mit nem is tett, de nem a választás elfogadását.
Helyes volt-e magának az udvari pártnak szempontjából is e kisszerű államcsiny? alig hihetjük el. Mert kétségkívül ez volt oka, hogy később oly engesztelhetetlen gyűlölséggel folyt a pártharcz. De Szapolyai és pártja a velök tartó köznemesség feláldozásáért valóban megérdemelték, hogy úgy járjanak, a hogy jártak.
V. Károly császár.
Beham Bertalan metszetéről.
Hogy az udvari párt csele ily mértékben sikerült, annak egyik legfőbb oka Verbőczi István távolléte volt. Mint láttuk, a bácsi országgyűlés őt bízta meg a követséggel a császárhoz s a pápához. Ámde mire felkészült, megváltozott a helyzet. Miksa császár ugyanis meghalt s ezzel a római (német) császári szék megüresedett. A császársággal ez időben, mondhatni, tényleg semmi hatalom nem járt, de a császári czím s ennek folytán mégis növekedhető befolyás oly varázszsal vette körül a császári méltóságot, hogy Európa minden jelentékenyebb fejedelme igyekezett azt elnyerni. A versenyzők között volt az ifjú spanyol király: Károly, a ki a császárságra különösen mint Miksa unokája s mint német eredetű fejdelem tartott igényt; továbbá a vitéz franczia király: I. Ferencz s Anglia királya: VIII. Henrik. A magyar kormánytanács tudván, hogy a vélemények Németországban az említett jelöltek között meg vannak oszolva, s értésére esvén, hogy Spanyolországban Károly ellen veszélyes lázadás tört ki, arra a gondolatra jött: nem lehetne-e a sok versenyző mellett Lajosnak szerezni meg a császári koronát? Azt remélték ugyanis, hogy ha Lajos császárrá lesz, a németek talán készségesebben szavaznak meg segélyt a törökök ellen. Igényöket a Miksa és Ulászló között 1515-ben kötött kölcsönös családi szerződésre alapították, a mikor is a császár megigérte Lajosnak, hogy ő lesz utódja. A Verbőczinek adott megbízás ennek következtében megváltozott: nem ment Bécsbe, hanem Velenczébe és Rómába, hogy a köztársaságot s a pápát Lajos igényeinek megnyerje. S a követségnek is fényesebb színt kellett öltenie. Verbőczi hetven emberből álló kiséretet vett maga mellé s hogy a kiadásokat fedezhesse – úgy látszik a minden telek után megszavazott öt-öt dénár adó még nem gyűlt be, – néhány birtokát is zálogba veté.
Ferdinánd és Anna emlékérme.
A Nemz. Muzeum régiségtárában. Fényképről.
Az első körirata: EFFIG(ies) FERDIN(andi) PRINCIP(is) ET INFANT(is) HISPAN(iae) ARCH(iducis) AVSTR(iae) RO(manorum) IMP(eratoris) VICAR(ii). Azaz: Ferdinánd fejedelem és spanyol infáns, ausztriai főherczeg s a római császár helytartójának képe. Középen: AN(n)O AETAT(is) SVE XXI. Azaz: Életének 21-ik évében. – A másik érem körirata: EFFIGIES SER(ennissime) ANNE HV(n)GA(rie) REGINE ARCH(iducisse) AVST(rie) DVCISS(e) BVRGV(ndie) COM(itisse) TYROL(iensis). Azaz: Anna, Magyarország királynéja ő Felségének, ausztriai főherczegnőnek, burgundiai herczegnőnek, tiroli grófnőnek képe. Középen: AN(n)O AETA(tis) SVE XX. Azaz: Életének 20-ik évében.
A fogadtatás, amelyben Verbőczit mindenütt részesíték, megfelelt mind a hanyatlásában is még tekintélyes Magyarország méltóságának, mind pedig Verbőczi tekintélyének. Velenczében a doge ünnepélyes ülésben nagy tisztelettel fogadá a magyar államférfit, a ki – ritka eset ama korban – nem kis mértékben érezvén a nemzeti nyelv diplomácziai használatának jelentőségét, ünnepélyes beszédét magyar nyelven tartotta s egyik kísérője által tolmácsoltatta; pedig ugyancsak jól tudott latinul. Ezután titkos ülést tartottak. Verbőczi itt előterjeszté a török veszedelem fenyegető voltát és Lajosnak a császársághoz való igényeit. Ezekre nézve kikérte Velenczének, „mint Magyarország egyik legrégibb barátjának és szövetségesének” támogatását, utalva különösen a legujabb eseményekre, a melyek közepette, midőn egész Európa Velencze ellen támadt, egyedül Magyarország maradt meg iránta való barátságában; pedig a többi hatalmak Dalmáczia visszaadásának igéretével ugyancsak iparkodtak, hogy a maguk részére csábítsák. Velencze azonban a császári trónra alkalmasabbnak hitte Ferencz franczia királyt, a ki nagyszerű igéreteket tett arra az esetre, ha császárrá választanák. Kijelenté ugyanis, hogy egy évre megválasztása után vagy nagy hadjáratot vezet a törökök ellen, vagy nem lesz az élők között. Ennek következtében a doge kitérő választ adott. Utalt arra, hogy nincs szavazata a császár-választásnál s a választó fejedelmekre is kevés a befolyása. Hasonló okból hasonló fogadtatásra talált Verbőczi Rómában is, s így nem sok eredménynyel térhetett vissza.
Az országtanács meggyőződvén terve reménytelenségéről, inkább hajlandó volt Károlynak fogni a pártját, mint a franczia királynak; Lajosnak, mint cseh királynak ugyanis szavazata volt a császárválasztásnál. Csak azt akarta kieszközölni a tanács, hogy a Ferdinánd és Anna között még 1516-ban kötött, de végre nem hajtott házasságot bontsák fel s vegye el Annát Károly. Ez azonban egy évi meggondolási időt kért, miközben – 1519. junius 8-ikán – császárrá választották.
Ez időben az országtanács Zsigmond lengyel királylyal is közelebbi viszonyba akart lépni. Úgy tapasztalván, hogy a nemesség a külföldi gyámság iránt főleg a Miksa elleni gyűlöletből viseltetik ellenszenvvel, a gyámi tisztet Zsigmondnak ajánlották fel. Már annyira haladtak a tárgyalások, hogy Zsigmond ez állást Lajossal 1520-ban való találkozása alkalmából volt átveendő. De időközben háborúba keveredvén a német-renddel, melynek nagymestere: Albert brandenburgi őrgróf, Györgynek testvére volt, elmaradt a terv. Később pedig annál kevésbbé volt szó róla, mert a korán fejlődő Lajos valóságos férfiúvá lőn.
Ez alatt letelt a Károly császárnak adott egy évi határidő. Szándéka megtudására Balbi Jeromost és Sárkány Ambrust küldték Bécsbe. Nem sok reménységgel indultak útnak, mert már utasításokban is bent volt, hogy ha Károly nem hajlandó Annát elvenni, Ferdinánddal is érjék be s csak azt eszközöljék ki, hogy ez az osztrák herczegségeket elnyerje. Csakugyan igy történt s 1520. deczember 11-ikén megujították mind Ferdinánd és Anna, mind Lajos és Mária között, természetesen csak megbízottak által, a házasságot. A következő 1521. év április 28-ikán adta át Károly öccsének az öt osztrák herczegséget: Alsó- és Felső-Ausztriát, Stíriát, Karinthiát, meg Krajnát; majd a többi német örökös tartományokat is, tehát mindent, a mit Ausztria Miksa császár idejében bírt. Május 26-ikán pedig végrehajtották valahára Ferdinánd és Anna között a házasságot. Ugyanekkor kellett volna megtörténnie Lajos és Mária között is, de különböző akadályok miatt ez nem volt lehetséges, ámbár Máriát már most elhozták Magyarországba.
* * *
A törökökkel való béke Ulászló halála táján járt le. A törökök rövid időn meg is akarták újítani, de a pápa s más nyugoti hatalmak biztosításai következtében a magyar kormány sokáig vonakodott. Csak miután az 1518-ik év fényesen bebizonyította, hogy a nyugoti hatalmaktól hiába várunk segélyt, lett a kormány hajlandó a békére, a melyet 1519-ben három évre meg is kötött. De nem vettük sok hasznát. Szélim szultán ugyanis 1520. szeptember 21-ikén meghalt s a trónon fia Szulejmán vagy Szolimán követé, a kit keleti és nyugoti írók vetekedve neveznek „a nagyszerű”, „a fényes” stb. melléknevekkel s a kit a történelemben is rendesen Nagy Szulejmán néven szoktak emlegetni. Valóban egyike volt a török birodalom legkitünőbb uralkodóinak s ép oly kitünő a közigazgatásban, mint a hadvezérletben. Mindjárt uralkodása kezdetén tehetségének megfelelő feladatot tűzött ki magának s annak szentelé egész életét. E feladat nem volt más, mint Magyarország meghódítása. Megvalósítására az idő nem mutatkozott alkalmatlannak. Elődei lassanként meghódították Magyarország déli melléktartományait, úgy hogy az ország ez időben már nem volt sokkal nagyobb, mint napjainkban. Atyjának, Szélimnek hódításai következtében Szulejmán tetemes segédforrásokat nyert Egyptom és Szíria mohammedánságában. Hozzá Magyarország roppant belzavaroknak volt színhelye s a keresztény Európában a lehető legkevesebb volt az érdeklődés a kereszténység közös ügye iránt.
II. Szolimán szultán.
Az Orsz. Képtárban őrzött egykoru metszetről.
Szulejmán csakhamar hozzá is fogott terve megvalósításához. A mohammedán nemzetközi jog értelmében az uj uralkodót nem kötelezi az előde által kötött szerződés. Ő sem érezte magát kötelezettnek az atyja által 1519-ben három évre kötött fegyverszünet által, hanem a határokat basáival háborgattatni kezdé. Ezek bevették Szreberniket, Knint, felgyujtották Szokolt, ostrom alá vették Jajczát s a határok védelmére siető Beriszló Pétert, a derék veszprémi püspököt s Horvátország bánját Korenicz és Bihács között legyőzték és megölték.
Ugyanakkor a szultán Behrám nevű csauszát vagy követét elküldé Budára, azzal az izenettel, hogy a magyar király és nemzet vagy legyen adófizetőjévé, vagy áll a háború. Képzeljük el a hatást, a mit ily felszólítás ma idézne elő; gondoljuk meg, hogy Magyarországot akkoriban, minden hanyatlása mellett is, elsőrendű nagy hatalmasságnak tartották, aztán vegyük még hozzá, mily roppant büszke volt az akkori magyar főnemesség: s nem fogunk csodálkozni azon, hogy az urak dühökben a követet fogságra vetették. Sőt azon sem volna mit csodálkozni, ha igaz volna, a mit későbbi írók írnak, hogy meg is ölték. Különben akármit csináltak volna is a csauszszal, az nem változtatott volna a dolgon. A háború el volt határozva ellenünk s a követ küldése csak formaság volt.
A szultán az egész télen készült a hadjáratra, s februárban megindult. Háromezer teve vonta a háromszáz ágyút a hozzájok való lőszerrel, s ennél is több kellett az élelem szállítására. A török sereg, a mely útközben folyton vont magához kiegészítéseket, csak lassan haladt előre. Mégis már Szófiában, a Balkán-hegységben állott, midőn közeledése a magyar kormánynak tudomására jutott.
Belgrád ostroma 1521-ben.
„Ortelius Redivivus és Continuatus”-ból.
Nosza mindenféle követeket küldtek segélyért, de csak kitérő feleleteket kaptak. A pápa türelmet kért, míg az Olaszország miatt viszálykodó francziák és spanyolok között helyre áll a barátság; a lengyel király azzal mentegetődzött, hogy az imént ujította meg a békét a törökkel. A Wormsban egybegyült német rendek sem igen nyujtottak szép szónál egyebet. Ide Balbi és Verbőczi mentek követekül. Mindketten képesek voltak a Luther ügyével elfoglalt német rendek figyelmét magukra vonni. Ezek kilátásba is helyezték a segítséget, de csak akkorára, mikor a vallási bonyodalmaknak végök szakad. Nem gondolták, hogy kétszáz esztendő is belekerül.
A wormsi gyűlés volt az, a melyre Luthert a hitújítás miatt megidézték s a magyar követek is jelen voltak, mikor április 28-ikán ezen közmondásos szavakkal végzé válaszát arra a felszólításra, hogy állításait vonja vissza: „Itt állok, másként nem tehetek. Isten engem úgy segéljen! Amen.” Verbőczi, hogy a vallási bonyodalmak megszüntetését a maga részéről is elősegítse, Luthert több más kitünőséggel együtt egy alkalommal ebédre hívta. Az asztalnál folyt hittudományi vitában Verbőczi igen szép sikert aratott, a mennyiben a jelenlevők általában őt ítélték győztesnek. De hol az a vitázó tudomány, a mely egy nagyszerű áramlatot meg tudna állítani? Verbőczi különben ez időtől fogva, főleg mivel azt tartá a főoknak, a miért a német rendek nem nyujtottak segélyt a törökök ellen, nem tekinté a reformácziót jó szemmel s ezen felfogásának rövid időn azzal is adá tanujelét, hogy egy olasz szerzetesnek Luther munkáira készült czáfoló röpiratát Lajos királynak ajánlva, Bécsben ujból kinyomatá s ingyen kiosztatá.
Itthon alig gondoltak a közelgő veszedelemre. A Szt. György napján (április 24.) tartott országtanács komoly figyelembe vette ugyan a dolgot s hogy jobb megállapodásra lehessen jutni, Budára hívta Szabács bánjait: a Sulyok-testvéreket is, a kik mint a kiskorú Török Bálint gyámjai, Hédervári Ferenczczel egyszersmind Nándor-Fehérvár kormányát is vitték. Azt az előterjesztést tették nekik: adják át a várakat a királyi csapatoknak, a melyek kétségkívül képesebbek lesznek azok megvédésére. A bánok erre készek is lettek volna, ha a várak érdekében tett kiadásaikat, előlegezéseiket megtérítik nekik. „Különben is nem annyira katonában, mint élelmi- és hadiszerben van ott hiány” – mondá Hédervári – s ezt nemsokára egy esemény teljes mértékben igazolá. A nándorfehérvári naszádosok, számra ezeren, ugyanis már három év óta nem kapván ki zsoldjukat, rablásból voltak kénytelenek élni. Most feljöttek Budára, hogy visszamaradt zsoldjukat szorgalmazzák, de a királyi kincstárban nem volt pár ezer forint, a mivel őket – ideig-óráig legalább – ki lehetett volna elégíteni. Kétségbeesve azon, hogy jogos igényeik valaha kielégítést nyernek, a királyi palota előtt levő kúthoz kötötték zászlóikat s világgá mentek. A bánok föltételét pedig az országtanács nem volt hajlandó elfogadni, de ha lett volna is, nem lett volna képes reá. Az értekezlet tehát eredmény nélkül maradt. A bánok ekképen magukra hagyatva, nem akarták a rosszul ellátott várakat személyesen védelmezni, hanem Nándor-Fehérvárat Oláh Balázs és Móré Mihály, Szabácsot pedig Lógodi Simon és Torma Endre al-bánokra bízták.
Így most már mind a király s az országtanács, mind a bánok cserben hagyták a két legjelentősebb végvárat. Egyébként sem állottak az intézkedések arányban a közelgő veszedelemmel. Egy hevenyében összehívott országgyűlés elrendelte ugyan, hogy julius 2-ikán az egész haderő – urak és nemesek – összegyüljön Tolnára, de a határozat megvalósítására semmi sem történt. Mindenki mással volt elfoglalva. Megérkezett a király menyasszonya, a kinek fogadtatására kétségkívül elsőrendű fontosságú ügy vala; Báthori nádor is most tartá esküvőjét, az öreg Bakócz pedig elhunyván, a helyébe kinevezett Szatmári érsekségének, Szalkai pedig az egri püspökségnek átvételével volt elfoglalva. Szapolyainak az udvarnál befolyása nem volt s így ki ért volna rá, hogy a hazát fenyegető veszedelem elhárításával foglalkozzék?
E közben a Szófia táján végleg szervezkedett török sereg folytatá rendszeres előnyomulását. A balszárnyat Ahmed vezérlé Szabács felé; a jobb szárny, a mely legkevesebb rendes csapatot számlált, s amelynek czélja különben is inkább az volt, hogy a magyarok ne gyüjthessék egybe összes erejöket, Mihaloglu alatt Erdély felé nyomult, míg a derékhad, élén Piri basa nagyvezérrel, Nándor-Fehérvár felé tartott. A szultán maga Ahmed táborát követé. Junius végén érkeztek meg a törökök végváraink táján. Lajos most körlevelet intézett a keresztény hatalmasságokhoz sürgős segélyért, de még a szokott bíztatások sem érkeztek meg, mikor Szabács már romba dőlt. (julius 7.) A királytól s a országtanácstól épúgy, mint bánjaitól cserben hagyott s élelemben, de különösen lőszerben hiányt szenvedő várat hadnagyai Lógodi Simon és Torma Endre a nem nagy számú őrség élén a legvitézebbül védelmezték s talán fenn is tarthatják, ha felmentő csapatokat vagy legalább némi lőszert küldenek segélyökre. De ez nem történt. Mikor a vár már össze volt lőve, az őrség még mindig menekülhetett volna hajón; de ők meg akarták mutatni, hogy, ha megmenteni nem tudják is a várat, legalább fel tudják magukat áldozni érte. Mindnyájan a szó szoros értelmében a vár romjai alá temetkeztek, de még ezen utolsó tusájok is hétszáz török életébe került.
Törökök fogoly magyarokat hajtanak maguk előtt.
Egykorú nyomtatvány czímlapja, Nándorfehérvár eleste idejéből. A Nemz. Muzeum könyvtárában.
Szabács elestének híre a magyar kormányférfiakat felriasztá tétlenségökből. Lajos azonnal leutazott Tolnára, a hol ugyan már julius 2-ikán kellett volna megjelennie, de az összegyűlt nemesség csekély száma miatt azt fölöslegesnek találta. Odamenetele után sem akart senki sem gyülekezni, úgy hogy a király kénytelen volt e helyt várakozni, a jelenlevő csapatok javával leküldvén Báthorit, hogy legalább a Szerémséget védelmezze. Csapatai azonban erre sem igen voltak elégségesek, úgy hogy Bátori Titelnél tétlenül vesztegelni volt kénytelen. Hasonló sikert aratott testvére Endre, a kit a hajóhad főkapitányává nevezvén ki, megbíztak az elszéledt naszádosok összegyűjtésével. Természetes, hogy alig tudott egy keveset is összeszedni. A külföldi segély – Ferdinánd osztrák herczeg s a lengyel király részéről – egyre késett, s elkésett a Velencze részéről az utolsó pillanatban küldött harminczezer arany is.
Piri basa ily viszonyok között háborítatlanul folytatta Nándor-Fehérvárnak junius végén megkezdett vivását. A város falai jó karban voltak, hála Ernuszt Zsigmond pécsi püspöknek, a ki e czélra végrendeletében tízezer aranyat hagyott; a hétszáz főre menő őrség s a lakosság pedig, mindamellett hogy élelemnek és lőszernek épen nem voltak bővében, a legnagyobb buzgalommal küzdött s nem egy rohamot vert vissza. Szabács bevétele után azonban a szultán hídat veretett a Száván, a mely julius 27-ikén elkészülvén, ezen, valamint hajókon is számos csapat a tulsó partra ment át. Ezek több kisebb várost és várat, mint Kölpényt, Száva-Szent-Demetert bevették, de valamennyi között legjelentősebb volt Zimony, a melynek őrsége szintén vértanui halált halt a hazáért. Innen ugyanis igen jól lehetett előmozdítani Piri basának a túlparton megkezdett munkálkodását. Augusztus 2-ikán már általános rohamot parancsolt a szultán, a mely különösen a zimonyi oldalról vívatott erősen, mert ez volt a leggyöngébb. De még most nem volt képes bevenni a fontos várat. Az augusztus 8-iki roham azonban a szintén megerősített külváros teljes elpusztulását és török kézbe jutását eredményezte. A külváros lakossága jó részt ráczokból állott. Ez most felköltözött a belvárosba, hogy támogassa a hétszázról négyszázra olvadt őrséget. Még húsz napig elszántan folyt a harcz, de a lakosok már sokalták a várvédelem terheit s Móré Mihály parancsnokkal egyetértve, de Both János és Oláh Balázs hadnagyok, valamint az őrség ellenére, alkudozásba bocsátkoztak a törökkel, s miután megegyeztek velök, átadták a várat. Nem is vallották kárát, mert a szultán egy városrészt adott nekik Konstantinápolyban; de a szabad elvonulás reményével kecsegtetett őrséget a törökök felkonczolták.
Így esett el hazánk legerősebb végvára: Nándor-Fehérvár, 1521. augusztus 29-ikén, hogy szent koronánkhoz soha többé vissza ne kerüljön.
A szultán ezzel befejezettnek tekinté ez évre kitűzött feladatát. Nándor-Fehérvárban kétszáz, Szendrőben ötven, Szabácsban húsz ágyút hagyván s a várakat kellőkép kijavítván, diadallal haza vonult.
* * *
Ez év csapásai a különben jó lelkű, de az ország ügyei iránt közönyös királyt is megrendítették. A Mohácsnál tartott országtanácsban keserű szemrehányásokat tett tanácsosainak, sőt ha a pletykagyűjtő Szeréminek hitelt adhatunk, fel is pofozta Bornemisszát, Szatmárit, meg Szalkait. Ennek következtében megtették a legsürgősebb intézkedéseket Pétervárad, Szalánkemen és Titel védelmére, a mely erősségek lettek most az országnak leginkább veszélyeztetett véghelyei. Az elmult szerencsétlen hadjáratot úgy tüntették fel, mint a mi csak egyeseknek a hibája. A bűnbakok Hédervári, Török Bálint s a Sulyok testvérek voltak, s ezeket most azon a czímen, hogy nem bocsátottak be a királyi őrséget, hazaárulóknak nyilvánították s elrendelték jószágaik elkobzását. Mily ingerült volt ellenök a hangulat, mutatja az, hogy még a kiskorú Török Bálint is, a ki a gyűlésen jelen volt, csak gyors paripájának köszönheté, hogy megmenekült. Igaz, hogy a várnagyok hibások voltak, Törököt kivéve, a ki kiskorú lévén, nem is intézkedett a várról; de nem voltak a főhibások. Ezek a legmagasabb udvari tisztviselők valának, a kik nem bírtak semmi sereget összegyűjteni, a kik tétlenül nézték, hogy az ellenség legerősebb végvárunkat beveszi, pedig az alatt a két hónap alatt, ameddig annak őrsége védte magát, mégis csak lehetett volna tenni valamit. Most érzett meg, mily hiba volt, hogy a Szatmári-féle államcsínynyel Szapolyait az udvar végleges ellenségévé tették. Mert ő, habár egy osztály török Erdélyre ütött, talán mégis képes lett volna a legrosszabbat megakadályozni. Így szenvedett itt is a haza, a Báthori és Szapolyai közötti versengés miatt.
Az egész nemzet mélyen érezte az őt ért csapás súlyát. Ép azért, ha a kormányférfiak kellően felfogják a helyzetet, igen sokat lehetett volna tenni. Mert a nemesség kész volt a legnagyobb áldozatokra a haza érdekében. Ennek fényes tanuságát adta az ez évi november 19-ikére Budára hirdetett országgyűlés, amely „tekintettel arra, hogy a nagy ellenség nagy ereje ellen nagy összeg pénzre van szükség, ámbár annyi nyomoruság után ideje volna kimélni a jobbágyokat”, a következő, addig hallatlan adókat szavazá meg: Minden nem-nemes, városi úgy, mint falusi, még a magok kenyerökön élő zsellérek is, egy-egy aranyforintot fizessenek; továbbá kivetettek minden hordó borra, nagyságához képest 15, 50, 75 dénárt, illetve egy forintot, minden hordó sörre 5 vagy 10 dénárt; a nagyobb házi állatok: ló, szarvasmarha darabjától 5; juh, kecske, disznó, méhkasétől két-két dénárt szedtek. A városokban lakó mesteremberek minden műhely után egy aranyat, a kalmáruk áruik huszadát tartoztak fizetni. A falvakat szekéren bejáró házalók minden lovára ötven dénárt, minden malomkerékre, hámorokban és hutákban is, egy forintot s minden nagy halászhálóra ugyanannyit vetettek. Az alsóbbrendű egyháziaknak, a kik sem katonát nem állítanak, sem barmokkal nem bírnak, arany- és ezüstneműjök tizedével kellett adózniok, a zsidóknak pedig minden fej után, asszonyokat és gyermekeket is beleértve, egy-egy forinttal.
Mária királyné és II. Lajos király arczképe.
Dürer Albrecht metszetei az Orsz. Képtárban.
De a nemesség magát sem vonta ki az általános megadóztatás alól, sőt elhatározá, mikép azon felül, hogy a már említett közvetett adók a nemességet is csak úgy terheljék, mint a többi honpolgárokat, minden nemes egy évi jövedelmének felét tegye le a haza oltárára.
Hogy azonban e nagyszerű ajánlatot valódi rendeltetésének megfelelőleg használják fel, nem bízták a királyi kincstartóra, hanem két választott főúrra és két nemesre, akik azt az ország közepén erős várban őrizzék s az országos főkapitányokkal egyetértve a haza védelmére fordítsák.
De a király iránt sem akart a nemzet méltánytalan lenni. Hogy tehát az udvar szükségleteiről is gondoskodva legyen, elrendelték, hogy az országos kincstartók minden telektől 20 helyett 25 dénárt adjanak át a királynak kamara-haszna fejében; ezenkívül fölemelték a harminczadot, sőt rossz pénz verését is engedélyezték.
Ugyanez az országgyűlés helybenhagyta a Hédervárira, Török Bálintra s a Sulyok testvérekre Mohácson kimondott ítéletet, föltéve, hogy negyven nap alatt nem igazolják magokat. Ezek aztán felhasználva a kedvező szelet, Hédervári kivételével, a ki nem akart mentegetődzni, mikor nézete szerint nem hibázott, meg is nyerték a kegyelmet. Hédervári javait azonban eladományozták.
Az országgyűlés együttlétében koronázták meg deczember 11-én Székes-Fehérvárott Máriát, a kivel Lajos január 13-ikán ülte meg lakodalmát. A nemzet a szomorú időben is örömmel fogadta az uj királynét, a ki alacsony termetével, sovány, keskeny ábrázatával, duzzadt, lecsüngő ajakával ugyan nem tett valami kellemes benyomást, de igen eszes nő lévén, remény nyujtott, hogy férjét addigi könnyelmű életmódjáról leszoktatja.
A királyné alig volt tizennyolcz éves, a király pedig csak tizenhat, ámbár nem látszott nejéhez tulságosan fiatalnak, mert már teljesen férfias alkatú volt s két év óta arczát erős körszakál övezte. A fiatal pár nem maradt soká Magyarországon. Elutaztak a csehek közé, a kik már úgy is igen rossz néven vették, hogy Lajos mindeddig nem volt közöttök. A csehek ezúttal nagy készületeket tettek az udvar fogadására. Sőt költségeire még adót is szavaztak meg. Azóta ugyanis, hogy Ulászlót magyar királylyá választották, egyedül Magyarország fedezte az udvartartás költségeit, ámbár igen sok cseh udvari tiszt volt.
A csehországi tartozkodás csak nehány hónapra volt tervezve. Azonban egész a következő év április haváig elhuzódott, a minek oka nem annyira az volt, mintha a királyi pár igen jól talált volna ott magát, hanem mivel szeretett volna a gyökeresen zavarba jött cseh ügyekbe némi rendet hozni. A csehek azonban elég rútul viselték magukat. Nemcsak elmulasztották, igéreteik ellenére, kiadni a királyi birtokokat és bemutatni a számadásokat a királyi jövedelmeknek miként történt kezeléséről; nemcsak, hogy nem voltak hajlandók Magyarországnak segélyt szavazni meg a törökök ellen, hanem még azt is kinyilatkoztatták, hogy nem vállalnak kezességet az iránt, hogy Németországot meg nem támadják addig, míg a német sereg Magyarországon lesz a törökök ellen. Ez iránt ugyanis alkudozások folytak akkortájt.
Magyarországon e közben Thurzó Elek és Verbőczi István, a kik között ekkor, mint látszik, bizalmas barátság állott fenn, azon működtek, hogy a mult évi országgyűlési végzésekre támaszkodva az ország pénzügyeibe rendet hozzanak. A nagyszabású ajánlatok csak kis részben folytak be, részint mivel a behajtás hiányos és lelkiismeretlen volt, részint mivel az országgyűlés többet szavazott meg, mint a mennyinek fizetésére a nemzet képes volt. Annyit azonban elértek, hogy belőle Szörényt, Titelt, Banjalukát, Jajczát jól megerősítették, de azt nem akadályozhatták meg, hogy Orsova és Scardona el ne essenek.
Ez évben két főkapitányt is kellett volna választani a mult évi országgyűlés végzése értelmében, az udvar azonban ismét abba a hibába esett, hogy Szapolyait nem akarván, egyedül Báthori nádort nevezte ki, pedig ennek hadvezéri tudománya nem állott valami nagy hírben. Szapolyai erre válaszul a megyéket arra akarta bírni, hogy a mult évben megajánlott adót ne fizessék. Verbőczi azonban ez ellen nyilatkozott, hangsulyozván, hogy az adót az országnak fizetjük s nem Báthorinak, s ha az elmarad, az egész ország vallja kárát. Verbőczi ellenzése következtében egy ez irányban az országgyűlésen tett kísérlet is meghiusult.
A király hazajövetele után ujból országgyűlést tartottak, a melyen a nemesség Báthori iránt igen nagy ellenszenvet tanusított. Sokféle váddal halmozták el pl. hogy közpénzeket sikkaszt el, a törökkel czimborál, továbbá, hogy öccse az ő beleegyezésével hamis pénzt ver stb. Kétségtelen, hogy Báthori bármily silány ember volt is, ilyen vádakra nem szolgált rá s a király sem lett volna hajlandó a letevését szorgalmazó nemességnek engedni, ha tekintettel a török mozgalmáról szárnyaló hirekre, a nemesség áldozatkészségét minden áron fenn nem kellett volna tartania. Ily körülmények között Lajos kijelenté, hogy a vádak alapján elfogadja Báthori letételét. De mily kevéssé értette komolyan, leginkább kitünt abból, hogy uj nádor választását fölöslegesnek mondá, maga akarván ennek teendőiben eljárni. Az így jobb hangulatba hozott nemesség aztán, tekintettel a veszedelmekre, ismét bőkezű volt az adómegajánlásban, de mégis tartozkodott a közvetett adók azon rendkívüli sok fajától, a melyet két év előtt megszavazott, de a melyeknek a behajtása lehetetlen volt.
Ugyanez az országgyűlés szabályozta a honvédelmet is, elrendelvén, hogy minden birtokos nemes minden tíz jobbágytelek után egy-egy jól felfegyverzett lovasíjjászt vigyen magával fölkelés esetén, Árva-, Liptó-, Szepes-, Trencsén-, Thúrócz- és Zólommegyék kivételével, a melyek gyalog lövészeket állítsanak. Érdekes az is, hogy szükségesnek látják a törvényben megszabni, hogy a nemesek ne jőjjenek kocsin a hadjáratra, mint ez szokássá kezd válni, hanem lóháton, mint vitézekhez illik.
Végre még egy érdekes törvényczikket alkotott az országgyűlés, amely mutatja, mily állást foglalt el az ország eleinte a reformáczió irányában. Ez a törvényczikk így szól: „Valamennyi lutheránust, továbbá pártfogóikat, valamint azokat, a kik e felekezethez ragaszkodnak, méltóztassék a királyi Felség, min katholikus fejedelem, nyilvános eretnekekként s a Boldogságos Szűz megvetőiként fejvesztéssel s összes jószágaik elkobzásával büntetni.”
* * *
Az 1523-iki országgyülésnek legutóbb jelzett czikke nem a specziális magyar viszonyoknak, hanem az általános európai körülményeknek szülötte. Ekkor ugyanis egész Európát egy nagyszerű szellemi mozgalom hatotta át, melyet a reformáczió nevén ismerünk.
X. Leo pápa.
Raffael Santi festménye a flórenczi Pitti-palotában.
A háttérben két biboros; balról Giulio Medici, jobbról Lodovico Rossi.
E mozgalom eredetéről és keletkezéséről néhány szóval meg kell emlékeznünk.
A nyugoti egyházban idővel sok olyas fejlett ki, a mit a kereszténység eredeti, apostoli elveivel nem lehetett összeegyeztetni. Ilyen volt különösen az egyház szervezete, a mely majdnem katonás rangfokozataival igen eltért az eredeti egyenlőségtől; az óriás vagyon az apostolok utódai kezében is kissé különösnek tünt fel; a papság igen világias életet élt, az erkölcsök meglazultak, a pápák hatalma pedig tulságosan nehezedett világiakra és egyháziakra egyaránt. Ezen visszaélések, az eredeti iránytól való eltérések idővel vitákat, mozgalmakat idéztek elő, melyek főleg az egyház szervezetére, a vallásos érzés emelésére s általában a szigorúbb erkölcsi életre fektették a fősúlyt. Ily egészségesebb irányú mozgalom volt például a huszitáké, ilyen volt az egyház előkelő köreiben az, a melynek a konstanczi s a bázeli zsinat volt az eredménye.
A huszita mozgalomnak, ha közvetlenül nem volt is teljes sikere, általánosságban mégis jó hatása volt, a mennyiben az egyház sietett egy vagy más visszaélést megszüntetni, hogy a mozgalomnak elejét vegye. Kevesebb eredményt mutathatott azonban fel a két zsinat. Nagy erőfeszítésekre kényszerítették a pápaságot, a mely nagy nehezen győzedelmeskedve, engedni nem akart. Így mind általánosabb lett az óhajtás az egyház reformja iránt. E vágyat az is előmozdítá, hogy a míveltség ekkortájban mindinkább terjedt. Mind többen a póriasságon felülemelkedve, nem találtak már gyönyörűséget a tudatlanokra számított, szemkápráztató külsőségekben. A mellett a görög s a keleti nyelvek ismerete is mindinkább elterjedvén, többek képesekké lettek arra, hogy a szentírást eredetiben olvassák, s így meggyőződjenek arról, hogy egy vagy más tan vagy szokás nem alapul azon.
Búcsúval való üzérkedés.
Holbein J. fametszetéről.
A karszékek felett látható czimer a Medicieké, a mely családhoz tartozott tudvalevőleg X. Leó pápa is.
A reform-vágy előidézésében kiváló része volt a papságnak is. Ez a rend ugyanis ez időtájt óriási mértékben hanyatlott volt. Nem mintha nem lettek volna egyes kitünő tagjai, hanem az egésznek a szelleme nem volt helyes. A főpapok kezén óriási javak voltak, s azokat gyakran egészen más czélra fordították, mint a mire rendelve voltak. Óriási fényt űztek, a miben a világi urakat is rendesen felülmulták, mig az alsóbbrendű papságnak tetemes része igen szűk körülmények között élt. Ez az egyház tagjai között levő viszonyt is igen megzavarta. Addig, mig a főbb papi méltóságokra a vallásosságukkal és tudományukkal leginkább kitünt egyéneket emelték, addig az alsóbbrendű papok úgy tekintették őket, mint a kik nagyobb tiszteletet érdemelnek. Most azonban többnyire származás s nem érdem szerezvén meg a főpapi székeket, csak a szerencsésebb versenytárs iránti irigységet érzék velök szemben. Ennek a Dósa-féle lázadásnál is tanui voltunk, midőn az alsóbbrendű papok a lázadókhoz csatlakozván, az egyházi viszonyok felforgatását is kitűzték czéljokul. Nagy baj volt az is, hogy a papság szintén megingott hitében. A tudományosság által felköltött uj szellem a papokat is magával ragadta, s ők ép oly kevéssé tudtak a lélekölő külsőségeken megnyugodni s a becsúszott téves tanokkal egyetérteni, mint bárki más. Ezért a jobbak szinte kedv nélkül jártak el tisztökben. A valódi hit eme hiányának tulajdonítható az is, hogy a régi írók olvasgatásával – a mi egyébként a tudományok ujjászületését vonta maga után – valódi pogányoskodásra ragadtatták magukat, legalább a kifejezésekben; még pápai levelekben is olvashatók ilyenek: „az istenek”, „a legnagyobb és legjobb Jupiter” s több efféle.
Nagy mértékben elégedetlenné tették a népet a becsúszott téves tanok és visszaélések is, melyeknek a száma óriási volt. Csak egyet, a legfőbbet akarjuk közülök kiemelni, t. i. a búcsút. Ez a keresztes háborúk szüleménye. Mikor ugyanis a Szentföld visszafoglalásáért a keresztes háborúkat megkezdették, a résztvevők bűneikért búcsút nyertek, az lévén a kor véleménye, hogy ily szent czélért való küzdéssel sok mocskot le lehet mosni az ember lelkéről. Azonban olyanok is szerettek volna a magasztos czélért valamit tenni, a kik nem voltak képesek a fegyverfogásra. Az ilyenek pénzzel járultak a szent vállalathoz, s miután csak oly hasznot tettek, mint azok, a kik harczoltak, őket is részesíték a búcsú áldásaiban. Oly dolog volt ez, a melyen középkori felfogás szerint nem igen lehetett megbotránkozni, mert a súly mindig valamely zarándoklásra és bizonyos meghatározott szent vállalatban való, habár nem személyes részvételre volt fektetve. Azonban természetes, hogy gyakrabban alkalmazva, mind visszataszítóbb szokássá vált. Mert nemsokára úgy tünt fel a dolog, mintha nem a török elleni védelme a hitnek szerezné meg a búcsút, hanem az a pár forint vagy krajczár, a mit a búcsús beszed. Annál inkább, mert idővel bizonyos tarifaszerűség lépett életbe, úgy hogy mindenki számíthatott arra, hogy ennyivel egy mérgezést, ennyivel egy szentségtörést, ennyivel egy rablást megválthat. S épen ez az intézmény volt az, a mely a reformáczió kitörésére legközelebbi okul szolgált.
Luther Márton mint Ágoston-rendi szerzetes.
Kranach Lukács 1521-ben készített metszetének másolatáról.
A finom ízlésű és igen művelt X. Leó pápának nagyszerű építkezéseihez s a sok görög és latin kézírat összegyűjtéséhez ugyanis igen sok pénzre lévén szüksége, e czélból igen jó eszköznek vélte a búcsúosztásnak nagyobb mértékben való alkalmazását. Hogy azonban a nép elég könnyen hozzáférhessen a búcsúhoz, nem lehetett annak osztását egy-két helyre szorítani, hanem a lehető legszélesebb alapra fektetve, körül kellett azt hordozni. Így azonban az ellenőrzés szinte lehetetlen lévén, a pápa arra a gondolatra jött, hogy a búcsúból befolyó összegek szedését legczélszerűbb volna haszonbérbe adni. Németországra nézve például kivette azt a mainczi érsek. Ez természetesen nem járhatván faluról-falura, ismét másokat bízott meg a búcsúczédulák elárusításával, még pedig többnyire barátokat, a kik valóban szemtelen módon kinálgatták „árujokat”.
Különösen nevezetessé lőn bizonyos Tetzel János nevű Domonkos-rendi barát, a ki Szászországban járt körül. Minden bűnre adott czédulát, amelyek segélyével még a holtakat is lehetett a tisztító tűzből vagy a pokolból kiszabadítani. A nép tömegesen tódult hozzá, de a művelt közönség a legnagyobb mértékben megbotránkozott eljárásán s milliók véleményének adott kifejezést az, a ki hatalmas szavát fölemelé a mindinkább elharapódzó visszaélés ellen.
E férfi Luther Márton volt, egy a hittudományokban régóta búvárkodó, wittenbergi egyetemi tanár és Szent-Ágoston-rendi szerzetes.
Az 1517-iki évi október 31-ikén támadta meg a búcsúosztogatást némely más visszaélésekkel együtt, a wittenbergi templom ajtajára szögezett kilenczvenöt vitapontban. De nemsokára mind több és több pontot állított fel, a melyekben nézete az egyház akkori tanaival ellenkezett. Mindinkább meggyőződött azonban arról is, hogy nézeteit nem lehet az egyház akkori hatalmasai utján keresztülvinni, s míg ügyét eleinte a rosszul értesült pápától a jobban értesült pápához, majd az egyetemes zsinathoz fölebbezte, később átlátta, hogy a hit dolgában lehetetlen felsőbbséget elismerni, mert ebben csak az embernek saját lelkiismerete lehet a biró. S így erre nézve kimondá a szabad kutatás elvét.
Tanait mindenféle nagy örömmel fogadták, első sorban természetesen Németországban, a mely országnak nyelvén írta nagyszámú munkáit. Tanainak legbuzgóbb apostolai addigi rendtársai, az Ágoston-rendi barátok voltak, a kik még a külföldön is nagyrészt hozzá csatlakoztak. De a többi papságra is nagy hatást tőnek azok. A kik megnyugovást nem találva, addig csak épen kötelességből jártak el a papi tisztökben, lelkesülten fogadták az uj irányt s készek voltak érte még a máglyára is lépni.
Így nemsokára odafejlett a dolog, hogy az egész német nemzet megoszlott a hit dolgában s a szomszéd államokban is megindult a vallási mozgalom. A pápa sem tekintheté, mint kezdetben, csak egyszerű theologiai vitának s 1520-ban, majd 1521-ben kénytelennek látta magát arra, hogy Luthert kiátkozza. De az átok ép oly keveset ártott neki, mint az 1521-i wormsi birodalmi gyűlés, a melyen, mint említők, Luther Verbőczivel is megismerkedett. A híres reformátor utja odáig valóságos diadalmenet volt; az egész város mellette tüntetett, míg a pápai követ bántalmazásoknak volt kitéve. A birodalmi gyűlés ugyan kimondta rá az átkot, de ez nem volt képes a reformáczió ügyét feltartóztatni.
Európaszerte megvoltak, habár némileg különbözőleg, mindazok az okok, a melyek Luthert föllépésre bírták s így ki csodálkozhatnék azon, ha iratai mindenüvé elhatottak, a hol művelt keresztények laktak s hogy mindenütt mozgalmat keltettek.
Azon országok sorában, a melyekben a reformáczió legelőbb feltünt, találjuk hazánkat is. Mindenekelőtt, úgy látszik, a magyar királyi udvarba hatott el. A Mária királynéval bejött német udvari személyzet ismerte és olvasta Luther és társai munkáit már Németországban, s természetesen itt is foglalkozott velök. Az ő révükön azután könnyen megismerkedtek az uj mozgalommal a többi udvari emberek is.
Azok között, a kik a reformáczió iránt nagyobb érdeklődést tanusítának, kiváló helyet foglal el maga a királyné. A fiatal asszony, nem mondhatnók, hogy megfelelt volna a beléje helyezett reményeknek. Fiatal volt, élénk, mikor az innsbrucki kolostor magányából a minden szegénysége mellett is fényes magyar udvarba került, s jövedelmeiről fényesen volt gondoskodva. Ki csodálhatná, hogy elnyomott vágyának az élvezete után, szabad féket eresztett s míg a nemzet azt várta, hogy Lajost addigi örökös vadászataitól, lakomáitól elvonva, csöndesebb élethez szoktatja, maga is teljes mértékben csatlakozott hozzá s a magyar királyi udvar még könnyelműbb életet folytatott, mint annakelőtte. Mindazonáltal igen tévedne az, aki Máriát csak ezek után itélné meg. Későbbi élete tanuságot tehet arról, hogy valóban ritka okos, értelmes asszony volt, de már ebben az időben is több jelét adta annak, hogy komolyabb ügyek iránt is érdeklődik. Erre mutat a reformáczió iránt tanusított érdeklődése is. Ő ugyan nem csatlakozott teljesen az uj irányhoz, de papjai: Cordatus és Henckel annak voltak többé-kevésbbé a hívei s a királyné maga is szorgalmasan olvasgatta Luther munkáit. Lajos királyról kevésbbé tudjuk, hogy mily nézeten volt az uj vallási mozgalomról, de eljárása arra mutat, hogy legalább felesége kedvéért nem viseltetett ellenszenvvel iránta.
De a nép között sem maradt az uj mozgalom sokáig ismeretlen. Akkoriban a magyarok még nem indultak ugyan annyira a németek után, mint jelenleg, s a magasabb műveltség elnyerhetése czéljából nem annyira a német, mint az olasz egyetemeket szokták látogatni ifjaink; mindazonáltal különösen a felföldi és erdélyi városokból többen jártak a német egyetemekre. Ezek ott megismerkedtek Luther tanaival és siettek azokat Magyarországon is megismertetni, a miben különben a városainkból Németországba járó kalmárok nem kis mértékben támogatták őket. Már 1522-ben annyira csatlakozott az uj irányhoz Buda városa, hogy midőn Bécsből egy Speratus nevű papot erősen reformátori szónoklatai miatt kiűztek, azonnal meghívta papjául. Nehány év mulva pedig egy halálra itélt vallomásaiból kiderült, hogy a város lakosai közől oly számosan hívei a reformácziónak, hogy Buda faluvá sülyedt volna alá, ha kiűzték volna őket. A magyar ifjak közül is számosan siettek Wittenbergbe, hogy személyesen megismerkedhessenek a nagy reformátorral. Már 1521-ben ott találjuk Szentantali Gergelyt, 1522-ben Cziriáki Mártont Lőcséről és Baumheckel Györgyöt Beszterczebányáról; a következő években pedig mind többeket. S mindazok, a kik onnan haza kerültek, buzgó apostolai lettek a reformnak, úgy hogy nemsokára az egyszerű falusi nép között is akadtak hívei.
Így álltak a viszonyok, midőn az 1523-iki törvényhozás oly szigorral lépett fel az „eretnekek” ellen.
Természetes, hogy e föllépésnek nem volt sok sikere. Olvassuk ugyan, hogy egy-két helyen nehányat megégettek a lutheránusok közül, de ez csak nehány földesúr tulságos buzgalmából történt. Általánosságban senki sem gondolt arra, hogy a törvényt végrehajtsa; annál kevésbbé, mivel az udvar sem volt arra hajlandó, mivel számos tagját első sorban érte volna a büntetés.
Hogy így volt, élénken tanusítja Boroszló városának ügye. Innen elűzték a püspököt s a reformáczióhoz hajló papot választottak. A püspök erre a királyi tanácshoz fordult elégtételért. A magyar tanácsosok készek is voltak erre, de György őrgróf, szintén híve Luthernek, az ez iránt való intézkedést a reformáczió ügyében összeülendő egyetemes zsinatig kívánta elhalasztani. Ekkoriban ugyanis még általános volt a remény, hogy ily zsinat megtévén az egyházi reformokat, az egyház egysége ujból helyreáll. E nézetet a király is igen helyesnek találta. Két hétig sem nyilatkozott az iránt, csak miután a november 26-iki ülésen ujból szóba hozták az ügyet. Ekkor Szalkai kanczellár útján szigorúságot igért, de csak nem tőn semmit, úgy hogy deczember végén ismét ostromolták. Ekkor igérte, hogy két nap alatt intézkedni fog, azonban egy hónap is eltelt, míg az ügy megvizsgálására biztosokat nevezett ki, a kik között találjuk a reformálók pártfogóját, Brandenburgi György őrgrófot is. Ez is mutatja, hogy a királyi udvarban, tekintve a főpapok óriási hatalmát, nem volt ugyan elég bátorság, hogy nyiltan csatlakozzék a reformáczióhoz, de hogy azt akadályozni sem akarta semmiképen.
Ugyanezt bizonyítja egy esemény az 1524-ik évből. Ez év tavaszán Cordatus, a királyné udvari papja, az egész udvar jelenlétében egyházi beszédet tartván, erősen Luther szellemében nyilatkozott. Ennek hírére a pápai követ erélyesen felszólalt, az udvar megijedt s nemsokára Szalkai kezében volt az elzáratási parancs. De midőn ezzel a rendelettel a közfigyelmet az eseménytől elvonták, a királyné kinyilatkoztatá, hogy az országtanács ugyan elrendelheti Cordatus elűzését, de ő még sem ereszti el. Szalkai ily körülmények között nem merte a kiadott rendeletet végrehajtani, de a magyar országtanács tagjai, a pápai követ beleegyezésével, sőt tanácsával, kinyilatkoztatták a király előtt, hogy ők itt „eretneket” meg nem tűrnek – nevet nem említettek, de a király és a királyné tudták, kiről van szó – s azt még a királyi pár jelenlétében is felkonczolni készek. Ennyire azonban nem akarták, hogy jőjjön a dolog. A királyné kedves papjától megvált, de a helyébe most is a reformhoz hajló, habár mérsékeltebb embert: Henckel Jánost nevezte ki.
Brandenburgi György.
Egykorú festményről. Rajzolta Baránski E.
Ez évben még néhány más intézkedést is tettek a reformáczió terjesztői ellenében s Winzheim Vidát és Grinaeus Simont, a budai egyetem nagytudományú tanárait, a kik szintén a reformáczióhoz csatlakoztak, elűzték. Sőt az utóbbi egy ideig fogságban is volt, míg csak több előkelőnek, köztük Thurzó Eleknek, közbenjárására ki nem szabadult. Eretnekség miatt perbe fogták még Mild János szebeni iskolai igazgatót is, egy György nevű embert pedig, a ki a Wittenbergbe ment Cordatus megbízásából könyveket hozott Budára, a piaczon elevenen megégették. Következménye volt ez egy márczius 9-ikén kiadott rendeletnek, a mely szerint Luther iratait országszerte fel kell kutatni, s azoknak nemcsak terjesztőit, hanem olvasóit is példásan meg kell büntetni.
Ezzel a pápai követ is meg volt elégedve s azt írá a pápának, hogy a magyarok nagyon ragaszkodnak Rómához.
De a buzgalom, amelyet az országtanács kifejtett, nem tartott sokáig. Sokkal inkább buzdult a nemzet minden rétege a reformáczió ügye iránt, hogysem erőszakkal elnyomhatták volna. Nemsokára visszatért Budára a Wittenbergbe ment Cordatus és Kreyszling budai plébánossal versenyezve hirdette Luther elveit. Ugyancsak az 1523. évben az erdélyi szászok már nyiltan a reformáczióhoz csatlakoztak. Mindazonáltal még mindig többségben volt a buzgó katholikus elem – a köznemesség majdnem teljesen az volt még – s az 1525-i országgyűlés drákói törvényt hozott: „Minden lutheránust irtsanak ki az országból, s bárhol találják is őket, nemcsak egyházi, de világi személyek is szabadon elfoghatják és megégethetik.”
Zvingli Ulrik.
Asper János festményéről, a mely Zürich város könytárában őriztetik.
Oly törvény volt ez, a melyhez hasonlóan borzasztót a világ törvényhozása keveset, a magyar egyet sem mutathat fel. De sorsunk megóvta nemzetünket mindig a fanatizmustól. Bár a szigorú törvényt meghozták, végrehajtásáról majd senki sem gondoskodott. Csak igen kevesen voltak, a kiket a törvény szigora ért. Ebben különben nagy része volt annak is, hogy az udvar semmi kedvet sem mutatott, hogy a törvényt végrehajtsa, és csak Szalkai érsek meg Verbőczi, a ki mint látni fogjuk, rövid időre nádor lett, buzogtak érdekében, míg Brandenburgi György őrgróf és Thurzó Elek Luthernek voltak hívei.
Így történt, hogy a királyné ujból összeköttetésbe lépett Cordatussal s ennek útján Lutherrel is, úgy hogy Szalkai szükségesnek látta az ügyről a pápai követet értesíteni, a ki viszont nem mulasztá el az udvart figyelmeztetni. De bár a király s a királyné buzgó katholikusoknak vallották magukat, nem szüntek meg Luther felé hajlani s így nem csoda, hogy Luther a mohácsi csata után a királynéhoz négy vigasztaló zsoltárt írt.
Így álltak a viszonyok, midőn a mohácsi vész bekövetkezett. A királyi udvar erős lutheránus hajlamokkal bírt, bár azokat nyiltan bevallani nem meré; a főurak jó része már kezdett Luther felé hajlani; a városok s különösen a németek teljesen hívei valának. Csak a közép-nemesség s a magyar köznép soraiban nem tudott még a reformáczió lábra kapni. Kétségkívül ez a két osztály is érezte mindazokat az okokat, amelyek a többi osztályokat oly hajlandókká tették a reformáczió befogadására, de még nem támadt kellő apostoluk. Úgy látszik a Luther-féle, a hatalmasok pártfogását kereső irány, kapcsolatban azzal, hogy „német hit” szinében tünt fel, nem tudott rá vonzó erőt gyakorolni, csak előkészítőül hatott. De már éltek azok, a kik utóbb felkeresték Svájczot, a melynek bérczei között egy férfiú: Zvingli Lutherrel majdnem egyidejüleg, egy másik Kálvin pedig nehány évvel később szintén megindította a vallási reformot, amattól hit dolgában csak kevéssé eltérve, de tisztán demokratikus alapon és nagyobb szabatossággal. S a reformácziónak ez az árnyalata oly nagy mértékben meg tudta a nemzet legmagyarabb elemeit nyerni s oly üdvös hatást gyakorolt nemzetünkre, hogy azt nem tudjuk helyesebben kifejezni, mint egy katholikus vallású koszorús történetíró következő szavaival: „Ha látjuk, hogy ez a hitvallás épen akkor keletkezett, mikor a magyar nemzetre a legnagyobb csapás volt kimondva, ha tudjuk azon roppant szolgálatokat, amelyeket e vallás hívei a magyar nemzetiségnek tettek: hajlandók leszünk mi is, a kik nem tartozunk e hívek közé, azon két esemény találkozásában a Gondviselés művét látni.”
* * *
De térjünk vissza az országos történet folyamához, a melyet az 1523-ki országgyűlésen elhagyánk. Ez év további eseményei közül leginkább említésre méltó a Frangepán György halála óta már jó ideje megürült kalocsai érseki szék betöltése Tomori Pállal. Ez mint jeles vitéz már előbb is nem egy ízben tüntette ki magát s egy időben a budai várnak is parancsnoka volt. Később azonban, hogy egymásután két menyasszonya meghalt, ebben Isten ujját látta s Esztergomban a cseri barátok kolostorába vonult vissza, egészen az ájtatosságnak kívánván szentelni életét. Ámde az idők nem voltak olyanok, hogy ily tehetséges vezért nélkülözhettek volna s így történt, hogy a király őt egyszerű szerzetes létére az érsekségre emelte, nem annyira egyházi, mint katonai érdemeinél fogva. Ugyancsak reábízták az alvidék ama részének főkapitányságát is, amely nem állt a temesi főispán alatt. Mint ilyen sietett is megmutatni, hogy nem érdemtelen a belé helyezett bizalomra. Ez év augusztus havában ugyanis Ferhád basa Osztrovicza elfoglalása után átjött a Száván s Szerém- és Valkó-megyékben óriási pusztítást vitt véghez. Tomori Batthyányi György péterváradi parancsnok, Bosnyák Tamás, Bánfi Jakab s a vitéz Bakics testvérek kiséretében, megtámadta és megverte őt. Maga a basa is a halottak között volt. De más oldalról is kitünteté Tomori, hogy igen jó főkapitány. Ezen időben igen ritka erény volt a katonai fegyelem. Tomori erre kiváló figyelmet fordított s mindjárt ez évben egy Bárdi István nevű, egyébként derék és vitéz hadnagyot három falu feldúlásáért lefejeztetett.
Kálvin János.
Egykorú metszetről.
Ez év végén hunyt el VI. Adorján pápa, X. Leó utóda, rövid ideig tartó erélytelen pápálkodás után. Helyét VII. Kelemen foglalta el. Ez is méltányolván Magyarország nehéz helyzetét az egyre erősbödő török hatalommal szemben, mindjárt 1524 elején báró Burgio Antalt követül küldé. Némi segélypénz hozatalával is megbízta őt. E pénz, a melyet Burgio a Fugger-háznál tett le, a pápa vagy németországi követe: Campeggio bíboros rendelkezése szerint a török ügyre volt fordítandó.
Ekkorában hunyt el Magyarország primása: Szatmári György. Végrendeletében tanujelét adá annak, hogy bármely politikát űzött is, a haza épsége iránt érzékkel viseltetett. Ugyanis hatvanezer aranyat hagyott oly rendeléssel, hogy abból az Ausztria kezén levő magyar várakat és birtokokat kiváltsák. Csodálni lehet, hogy bőkezűségét nem inkább valamely a töröknek kitett helylyel érezteté.
Szatmári befolyását utóda: Szalkai és Báthori István nádor örökölték. Mindkettő gyönge ember volt, a kiknek legfőbb törekvésök odairányult, hogy a szemökben veszélyes Szapolyai hatalmát ellensúlyozzák, illetőleg a lehető legalacsonyabb fokra leszállítsák. De nem értek czélt. Ellenkezőleg politikájok csak azt eredményezé, hogy Szapolyai annyi sértés után az udvar ellensége lett. Más nagy hibája is volt politikájoknak. Nem látták át, hogy a nemesség – a mely pedig a Hunyadiak kora óta mindinkább kezdett az országos dolgokban tényezővé válni, s Verbőczi föllépte, de különösen a tolnai és bácsi országgyűlések óta rendszeresen oda működött, hogy az ország alkotmányát igényeinek megfelelőleg átalakítsa – már nem oly osztály, a mely a főuraknak vakon engedelmeskedve, csak azzal a rendeltetéssel bír, hogy határozataikra rámondja az áment. S így történt, hogy ez a trón érdekében minden alkalommal annyi buzgóságot tanusító osztály teljesen az ellenzék karjaiba vetette magát.
Ez évben nem akartak rendszeres országgyűlést tartani, és pedig épen a nemesség zavargásai elkerülése czéljából. E helyett nagyobb országtanácsot hívtak össze, amely azonban semmi eredményt sem mutathatott fel. De a köznemesség vezérférfiai: Verbőczi, Ártándi, Glessányi, Nikolai, továbbá Korlátkövi Péter főúr másokkal együtt is tartottak összejövetelt, sürgetvén, hogy ez évben Hatvanban fegyveres országgyűlés tartassék, a honnan azután egyenesen a török ellen lehetne fordulni.
Az udvarnak semmi szándéka sem volt, hogy e férfiak szavára hallgasson. De a török ostrom alá vevén Szörényt, pénzre volt szükség, s így mégis hívtak össze országgyűlést a Rákosra. Szeptember 8-ikán kezdődött meg a nagy számmal egybesereglett nemesség gyülésezése. A király megjelent köztük s felszólítá őket, hogy gondoskodjanak az ország veszélyeztetett végeiről. Erre felállott Verbőczi, mint az országgyűlés szónoka s élénken ecsetelé az ország nyomorúságos helyzetét és annak okait. Különösen kiemelé, hogy a királyi javak legnagyobb részt el vannak idegenítve, hogy a külföldi fejedelmek követei az ország ügyeibe avatkoznak, s hogy az urak magukat a közterhek alól kivonják. Hogy e bajokon segítve legyen, a nemesség kívánta, hogy a császár és Velencze követei küldessenek ki az országból, a pápáé pedig ezentul a kincstárból ne huzzon fizetést; válaszszon a király az urakból és nemesekből uj tanácsot, s ezzel, nem pedig Szalkaival, a „varga-ivadékkal” – a nemesség különösen neheztelt azért, hogy egy varga fiát emelték a legfőbb papi méltóságra – s a részeges Báthorival kormányozza az országot; foszsza meg a kikeresztelkedett zsidó Szerencsést a kincstartóságtól, a bányabérlő Fuggereket, a kik az országot óriás összeg erejéig meglopták, kergesse el, az ország egyéb bajainak orvoslására pedig tartsanak a jövő év Szent-Iván napján (junius 24.) Hatvanban fegyveres országgyűlést. Végre megszavaztak egy forint rendkívüli adót. A király azonban megtagadta e végzésektől a szentesítést s csak az adóra vonatkozó ajánlatot fogadá el.
II. Lajos király pecsétje.
Az Orsz. Levéltárban őrzött eredetiről. Rajzolta: Baránski Emil.
Közepén négyfelé hasított pajzsban a magyar-cseh czimer; a szivpajzsban a lengyel sas. A kisebb czimerpajzsokban Magyarország (a kettős kereszt), Dalmáczia, Csehország, Morvaország, Tótország és Bosznia czimerei. A körirat: S(igillum) SER(enissimi) PRIN(cipis) D(omini) LODOVICI DEI GRACIA REGIS HVNGARIE BOHEMIE DALMACIE CROACIE ETC. Azaz: A felséges fejedelemnek, Lajos úrnak, Isten kegyelméből Magyarország, Csehország, Dalmáczia, Horvátország stb. királyának pecsétje.
Alig oszlott el az országgyűlés, elesett Szörény. A kicsinyes politikát űző Báthori és Szalkai ezt hasznukra óhajtván fordítani, Szapolyait, mert meg nem segíté őket, hazaárulóként kizárták az országtanácsból. Pedig Verbőczi kimutatta, hogy Szörény kapitányát egyenesen a király nevezte volt ki, s így Szapolyainak semmi bűne nincsen a dologban.
A következő évben (1525.) is úgy vélték, hogy ha országgyűlést tartanak, az kétségkívül igen viharos lesz. De tekintettel a Törökország felől fenyegető veszedelemre s a nemesség fenyegető állására, mégis kénytelenek voltak, hogy országgyűlést tartsanak. De hogy legalább a fegyveres országgyűlés rémétől szabaduljanak, ismét csak közönséges országgyűlést hívtak össze, május 8-ikára. De a nemességet ezzel az egyszerű csellel nem lehetett kijátszani, mert tömegesen és fegyveresen jelent meg.
Mindjárt kezdetben erős volt a mozgalom, a mit különösen az okozott, hogy a király a két év előtt letett Báthorinak nemcsak folyton a tanácsára hallgatott, hanem őt a nádori székbe is visszahelyezte. Két nagy úr is folytonosan a „vitézlő rend” között forgolódott, hogy azt még inkább feltüzeljék a kormány ellen és saját czéljaiknak megnyerhessék. E két úr Szapolyai János és Frangepán Kristóf valának. Egyikök sem volt ugyan a nemességnek különösen őszinte híve, de tudták méltányolni annak jelentőségét. Az előbbi régóta folytonosan az ellenzék feje volt s a nemességgel állandó összeköttetésben állott. Most azonban különös oka is volt annak, hogy feljött Erdélyből a Rákosra. Ugyanis ez évben elhunyt Ujlaki Lőrincz herczeg s benne fényes családjának magva szakadt. Szapolyai támaszkodva az atyja s az elhunyt között még 1493-ban kötött kölcsönös örökösödési szerződésre, a melyet 1495-ben Ulászló király is megerősített, követelte az örökséget. Az udvar ellenben semmit sem akart tudni annak kiadásáról, miután az említett szerződést nem is Magyarországon, hanem Prágában, a magyar szokások épségben tartása nélkül kötötték, s általában, mert minden magvaszakadt család birtokának természetes örököse a korona. S az udvar csakugyan nem is engedé, hogy az Ujlaki-birtokok Szapolyai kezére jussanak. Németujvárat Batthyányi Ferencz, Galgóczot Thurzó Elek nyeré adományul. A többi birtokot Ujlaki özvegyének a kezén hagyták, a ki részben az udvar eszközlésére sietett letenni az özvegyi fátyolt s kezét a királyi főpohárnokmesternek, Móré Lászlónak nyujtá. A másik főúr: Frangepán Kristóf, miután 1519-ben kiszabadult a velenczei fogságból, a melybe mint Miksa német császár vezére esett, hazajött, itthon kivánván hadvezéri tehetségeinek megfelelő tért keresni. S erre horvátországi birtokai különösen alkalmasok valának, a törökök folytonos becsapásai miatt. A mult évben (1524.) is nagyobb támadást intéztek s Jajczát ostrom alá vették. Frangepán akkor a vezérlet élére állott s Korbáviai János meg Batthyányi Ferencz kíséretében teljes győzelmet aratott rajtok. E győzelem után abban a meggyőződésben volt, hogy a horvátországi bánságra teljes joggal igényt tarthat s igen zokon vette, hogy a Korbáviai után e tisztet Tahi Jánosra ruházták át, a ki a minap a vránai perjelséget is elnyeré. S míg Batthyányi is jajczai vitézségéért Németujvárat nyerte, őt egyedül a „Tót-, Dalmát- és Horvátország védője” czímével ruházták fel. Ennek következtében az ellenzékhez csatlakozott, remélvén, hogy a nemesség segélyével jut azon álláshoz, melyet az udvar tőle megtagadott.
Ily körülmények között nem csoda, hogy az udvar előre is aggódva tekintett a gyűlés elé. A nemesség május 10-ikén Pesten, a Szent-Péter templomában, 11-ikén pedig Budán Sz.-Jánoséban tartott előleges értekezletet. Ez utóbbiban, hogy minden következménynek elejét vegyék, elhatározták, hogy az országgyűlés fegyveres legyen. A király ismét előterjeszté, hogy az országot a végső veszedelem fenyegeti s ezért a nemességtől bő pénzsegélyt kért. A nemesség azonban tapasztalván, hogy az általa megszavazott segélyt ugyan beszedi az udvar, de határozatai nem nyerik meg a királyi szentesítést, mindenek előtt négy kívánságának teljesítését követelé. Először is, hogy a király űzze el az udvarból a németeket öt nap alatt, valamint Ferdinánd osztrák herczeg is elbocsátá az Anna herczegnő szolgálatában álló magyarokat. Hogy e kivánsága mégis ne tűnjék fel pusztán sovinizmusnak, hozzá tevék, hogy mindnyájan lutheránusok, ők pedig a pápához hívek akarnak maradni, a ki most sem feledkezett meg rólunk, s ujból küldött segélypénzt. Másodszor követelék, hogy a király küldje haza a császár és Velencze követeit; harmadszor, hogy az országtanácsot a mult országgyűlés végzései értelmében szervezze; végül negyedszer, hogy Szerencsés vegye el méltó büntetését.
II. Lajos emlékérme.
A Nemz. Muzeum régiségtárában. Eredeti fényképről.
Középen a király mellképe, akkori német viseletben. Fején baretthez hasonló lapos kalap, mely drágakövekkel van kirakva. Ruhája alól fodros és himzett inggallérja látszik ki. Testét hermelin-prémes köpeny takarja, nyakáról nehéz aranyláncz lóg le. A körirat: LVDOVICVS VLADISLAI FILIVS HVNGARIAE ET BOHEMIAE ETC. REX. 1525. Azaz: Lajos, Ulászló fia Magyarország és Csehország stb. királya, 1525.
De az udvar még nem akart engedni s a király a rendek izenetét átadó követségnek csak két nap utánra igért választ. E közben a tömeg fel s alá hullámzott a Rákoson. Képzeljük el csak a helyzetet: nagyszámú ember, minden foglalkozás nélkül, egy határozatra várakozva. Hogy ily körülmények között nagyobb rendetlenség nem történt, azt valóban a magyar faj higgadt, komoly jellemének lehet tulajdonítani. Mégis némelyek élénk képzelődésöknek szabad féket eresztettek, minek nem egy alaptalan hír köszönheté eredetét. Így különösen beszélték, hogy az udvar a nemesség ellenében felfegyverzi a budai és pesti polgárságot, mire a nemesek komolyan kezdtek tanácskozni: hogy kellene ily körülmények között a fővárost kiéheztetni s az udvart engedékenységre szorítani? Arra aligha gondoltak, hogy ily esetben alkalmasint ők lennének, a kiket leghamarabb kiéheztetnének. Különben az egész csak szóbeszéd volt. A henyélő tömeg körében az is nagy esemény volt, hogy Budáról nehány apród atyafiat látogatni lejövén, egy fabábut hozott magával, a mely teljes magyar vitézi egyenruhába volt öltöztetve s amelyet a király unokaöccse, a lengyel király kis fia számára ajándékul szánt. Megeredtek erre is a csípős megjegyzések, hogy a király ily katonákkal akarja az országot megvédelmezni, hogy a királyné udvarhölgyei ily vitézeknek adtak életet stb. Végre a bábut ünnepélyesen felakasztották.
Majd három napi hosszú várakozás után jelentést tett a százhúsz tagú küldöttség, a mely előtte való nap válaszért a királyt fölkereste. A válasz kitérő volt: a németek eltávolításával s a követek hazaküldésével kár volna ellenségeink számát szaporítani; Szalkai önként ajánlkozott, hogy magát törvénylátásnak aláveti, Szerencsést is vizsgálat alá vetik: ha bűnösöknek találtatnak, nem kerülik el a büntetést. A nemesek e válaszszal sehogy sem voltak megelégedve s azt vitatták, hogy meg kell a királytól kérdezni: akar-e engedni kívánságaiknak vagy nem? hogy ahhoz képest intézhessék működésöket. Ennek híre eljutott Budára is s ott nagy felindulást idézett elő. A lengyel követ sietett a királyt felkeresni s kérni, ne ellenkezzék az országgal, míg a többi tanácsosok általában az ellenkezőjét javasolták. De a király összeszedte most bátorságát s meg lévén győződve arról, hogy a magyar király a magyar nemzet között mindig biztonságban van, nem hallgatott tanácsosaira, gondolván, hogy a legrosszabb eredmény sem lehet egyéb a semmi eredménynél. Megizené tehát a nemességnek, hogy május 18-ikán személyesen és pedig tanácsosai nélkül fog a Rákosra menni. Meg is jelent s a nép szokott tisztelettel fogadá. A király s a nemzet úgy látszott, hogy kibékült, de mihely Lajos visszament Budára, ismét régi tanácsosai befolyása alá került, és ismét vonakodott minden határozott tettől, sőt még szótól is. Erre a nemesség százötven tagból álló bizottmányt választván végzései szerkesztésére, adó ajánlása nélkül szétoszlott, minden reményét az ez év nyarán Hatvanban tartandó gyülésbe helyezvén.
A bizottság ismét hiában fáradozott: a király nem erősítette meg a határozatokat. Mindazonáltal nagy tévedés volna azt hinni, hogy az országgyűlés kimenetele nem volt hatással az udvarra. Sőt azt lehet mondani, hogy általános megdöbbenést idézett elő. Mindenki világosan közeledni látta a forradalmat, a mely az addigi állapotokat felforgatni készül. Így állván a viszonyok, az udvarnál eddig uralkodott párt megoszlott a teendőkre nézve. Báthori, az öreg Bornemissza és Sárkány Ambrus országbíró voltak az egyik árnyalat vezérei, a kik abban a véleményben voltak, hogy az addigi politikát hajthatatlanul folytatni kell. Szalkai érsek ellenben és Thurzó annak az iránynak voltak a főképviselői, amely meg akart alkudni a viszonyokkal s az engedmények terére lépni. Egyelőre ugyan még az előbbi irányzat maradt túlsúlyban. A király junius 5-ikén körrendeletet küldött a megyékhez, a melyben a hatvani országgyűlésnek, mint törvénytelennek, látogatását megtiltja, kijelentvén, hogy nem fogja tűrni, hogy bárkit is az emlitett gyűlésről való elmaradás miatt megbüntessenek. De a Báthori-párt túlsúlya nem tartott sokáig. Maga a király s a királyné is kezdték belátni, hogy utóvégre is lehetetlen olyan emberekkel kormányozni, a kik a nemzet nagy része előtt határozottan népszerűtlenek s minél kevesebb tiszteletben részesülnek. E felfogást nemsokára egy magában véve kisebb jelentőségű esemény is előmozdítá. A mult országgyűlés vádjai következtében ugyanis Szerencsést, részben talán csak azért, hogy a nemesség elől biztosítva legyen, fogságra vetették; most azonban kibocsátását rendelték el. Az udvarnokok egy része ennek örömére némi ünnepélyt rendezett Szerencsés házánál. A tömeg e miatt felbőszülve, neki rontott Szerencsés házának, a mely a Szent-György terén volt, betörték kapuját, úgy hogy Szerencsés és vendégei kénytelenek voltak kötélhágcsók segítségével a várfalon keresztül menekülni. A tömeg ez után a házban garázdálkodott, Szerencsésnek állítólag hatvanezer aranyát elrabolta, a mi azonban tekintettel az akkori viszonyokra, igen soknak tetszik. Majd a városbeli zsidóságnál készültek folytatni romboló munkájokat. A király közeli palotájából tétlenül nézte az eseményeket s bizony senki sem vet gátat a fosztogatásnak, ha Szapolyai György Bodó Ferencz nevű hadnagyát oda nem küldi csapataival s a dulakodó tömeget szét nem vereti. Ez az eset is a mellett tanuskodott, hogy Báthoriék a kormányra tehetetlenek s hogy azt más erőkre kell bízni.
De Szapolyaiék sem kívánták elhalasztani a jó alkalmat. A rákosi gyűlés megmutatta hatalmukat vagy legalább ellenségeik tehetetlenségét. György gróf pedig legutóbbi föllépésével annak adá tanujelét, hogy a Szapolyaiak ugyan ellenségei a kormánynak, de azért a rendet ők sem akarják felforgatni. Összeköttetésbe léptek tehát a legutóbbi országgyűlés óta mérsékletre intő Szalkaival s maga János vajda sem vonakodott a kellő biztosításokat megadni czéljai felől. A királyné kiváltkép megbízott embere: Thurzó Elek kincstartó útján Verbőczivel is érintkezésbe lépett, a kinek a nemzet szeretetén és bizalmán alapuló hatalmát a mult országgyűlés óta az udvariak is kezdték méltatni, igérvén, hogy nem fogják ellenezni az ujításokat. „Itt van immár az ideje – írja Thurzó Verbőczinek – hogy valahára végök szakadjon ezeknek a bajoknak s ujból megtörténjék minden a király és országai javára.” Viszont Verbőczi is, nem hogy visszavonult volna, hanem sietett összeköttetésbe lépni a királylyal s a királynéval, igérvén, hogy a hatvani országgyűlés helyre fogja állítani tekintélyöket.
Ily körülmények között az udvar nézeteiben fordulat állt be. A kiegyezők: Szalkai és Thurzó, meg az ellenzék együttesen erőt vettek a csökkönösökön. A király és királyné – őszintén-e vagy színre? – határozottan abban a reményben valának, hogy ezentúl jobb rendbe jő az ország s így nem is késett a király a hatvani országgyűlés megtartását megengedni, „tekintettel a nemesek gyakori alázatos esdekléseire”; sőt személyes megjelenését is megigéré.
Ez körülbelül junius derekán történt, épen jókor, mert a nemesség már gyülekezőben volt.
Verbőczi, a ki az udvart megnyerte az országgyűlés ügyének s így hátát biztosítva tudá, sietett Hatvanba, hogy ott befolyását érvényesíthesse. De az udvarral ezentul is folytonos összeköttetésben maradt s a királyi számadásokban nem egyszer látjuk, hogy udvari titkárok Verbőczinek Hatvanba izenetet vagy levelet vittek.
A Báthori-párt mindamellett nem mondott le a reményről, hogy a királyt sikerülni fog a hatvani gyűlésben való részvételről lebeszélni. Elkezdték őt ostromolni, hogy ne menjen el, s mindenféle rémképekkel ijesztgették. De a király egyelőre ragaszkodott Verbőczihez, s ha azoknak nem mert is egyenesen ellent mondani, emennek titkon levelet írt. Tudatta vele ellenzését s felszólítá, küldjön biztosításokat; nem mintha nem bíznék benne, hanem hogy azokat meggyőzhesse állításaik valótlanságáról. Verbőczi ennek alapján hatvan tagból álló küldöttséget menesztett az országgyűlésből Budára, hogy a királyt meghívja. A király megigérte, hogy haladéktalanul lemegy Hatvanba. Mikor azonban a nemesség küldöttei eltávoztak, előfogták tanácsosai s nem akarták ereszteni. S a gyönge Lajos, a ki az urakkal szemben az uraknak, a nemesekkel szemben pedig a nemességnek adott igazat, ismét nem mert határozottan szavának állani, hanem beleegyezett, hogy nehány főúr menjen helyette Hatvanba, a tárgyalások megkezdésére. Titkon azonban megizené Verbőczinek, hogy el fog menni, küldöttei tehát ne hallgassák meg. Így is történt. A rendek kinyilatkoztatták, hogy ők magával a királylyal akarnak értekezni, mire Lajos julius 2-ikán elindult, 3-ikán pedig Hatvanba érkezett, környezve több vele jött úrtól és nagyszámú nemesektől, a kik eléje mentek, hogy őt üdvözöljék.
A nemesség a legszebb rendben táborozott. A mező korlátokkal volt elrekesztve; azokon belül emelvény a király és kísérete, továbbá hely a nemesek számára; a korlátokon kívül pedig minden megyéből huszárok, hogy a kivül bámészkodó tömeget féken tartsák. Kivül voltak még a vidékről minden felől összecsődült kereskedő emberek, a kik mindenfélét árultak s mint az egykorúak kiemelik, soha semmiben kárt nem szenvedtek. A nemesség számát egykoruak 7–14000-re teszik.
Mária királyné emlékérme és aláirása.
Az „Arch. Értesítő” 1887-iki évfolyamából. Dr. Hampel József szivességéből.
A királyné fején a barettszerü kalap, hajában s a nyakán gyöngysorok. Testhez álló ruhát visel, amelynek ujja bő és hasitékos. A ruhát elől, a mell s a váll irányában, gyöngysorok szegélyzik. A körirat: MARIA HVN(gariae) BOH(emiae) REG(ina) MDXXI. Azaz: Mária Magyarország és Csehország királynéja, 1521. – Az aláirás: Maria Regina manu propria.
A király mindjárt megjelent a rendek között, a kit tudván, hogy az utóbbi időben a nemesség felé hajlott, kitörő lelkesedéssel fogadták. Az örömzaj addig tartott, míg a király és kísérete elhelyezkedék. Ekkor Verbőczi, mint a gyűlés elnöke és szónoka, felállott s két óráig tartott nagyszabású magyar beszédet mondott. Sötét színekkel rajzolá az ország szomorú állapotát, rámutatott annak okaira és orvosszereire, kiemelvén, hogy nem a király idézte elő a bajokat, hanem a rossz tanácsadók, a kiket szükséges, hogy a felség hivatalaiktól megfoszszon s helyöket igaz hazafiakkal töltse be. Mikor pedig szónoklatát elvégzé, azzal a kérdéssel fordult a nemességhez: vajjon híven tolmácsolta-e nézetöket, szivök szerint szólott-e? Általános helyeslés volt a felelet s minden oldalról kiáltozák: „Mentsen meg minket, mentse meg magát felséged a rossz tanácsadók zsarnokságától!” Egyszersmind az egyes tanácsadókat névszerint is gyalázták: Báthorit, Sárkányt, Thurzót, Széchi Tamást, mindenek felett pedig Szalkait, ámbár kevésbbé, mint annak előtte, mert tudva volt, hogy ujabban Verbőczi és Szapolyai irányához kezdett csatlakozni.
A megtámadottak megkísérlék a védelmet. Szalkai, a kinek komoly, higgadt beszéde tiszteletre inté a népet, a fősúlyt arra fektette, hogy ő, mikor érsek lett, azonnal lemondott a kanczellárságról, amelyet csak a felség különös kivánatára visel s bármely pillanatban másnak átengedni kész. Kevesebb szerencséje volt Báthorinak. Igen alázatos hangon beszélt ugyan, de minden szavából kirítt görcsös ragaszkodása a főhivatalhoz, a melytől csak arra az esetre volt hajlandó megválni, ha „törvény lenne reá és ha a törvény megterhesíteni”, azaz ha elmarasztalnák. Szavaiba vágtak, hogy itt nincs szükség törvénylátásra, a nélkül is tudja mindenki, hogy nem képes tisztét betölteni. Még mindig meglehetősen rendben ment minden, mígnem Sárkány országbiró meggondolatlan beszédével a nemességet teljesen fölingerlé. Nagy hetykén hánytorgatta, hogy ő mind Ulászló, mind Lajos korában oly sok érdemet szerzett, hogy hozzá fogható két-három ember ha van az egész gyülekezetben. Beszéde általános ingerültséget keltett s csak a király iránti tiszteletnek köszönheté, hogy nem történt bántódása.
Ily körülmények között igen bölcsen tették Széchi és Thurzó, hogy az ellenök emelt vádakra nem is feleltek. A nemesség türelmetlenül várta a király válaszát s még azután is követelte, mikor Szapolyai János türelemre inté őket. De a király meg kivánván tartani méltóságát, a zaj lecsillapultával kijelenté, hogy másnap tudatja határozatát. A nemesség ebben megnyugodott s egész csöndben szétoszlott. Báthori és Sárkány félve a nemesség fenyegetéseitől; a rákövetkező éjszaka megszöktek.
Másnap megküldé a király Szalaházi Tamás veszprémi püspök és Drágfi János temesi főispán által izenetét, a mely szerint nem helyesli, hogy bárkit is a törvényes eljárás mellőztével hivatalától megfoszszanak. A királyi izenetet Verbőczi hirdeté ki. Csak kevesen voltak vele megelégedve, az óriási többség zúgott és uj nádor választásához kivánt fogni. Verbőczi ekkor azt a közvetítő indítványt tette: küldjenek ki négy nemest, hogy a király megegyezését kikérjék. Ezt helyeselték, mire a király sem látta jónak, hogy tovább ellenkezzék.
A király beleegyezését általános örömmel fogadták s azonnal hozzá láttak a választás megejtéséhez. Hogy ki legyen az uj nádor, vagy, mint akkoriban mondták, a nádorispán? az iránt nem volt kétség. „Válaszszunk valahára a mi tagunkból s ne csak mindig a régi úri nemzetségből nádorispánt, a kinek fájjon a szegény nép gyermeki nyomorúsága!” – kiáltozák. S közhelyesléssel megválasztották Verbőczit. A választás eredményét követek utján azonnal tudatták a királylyal.
Míg ezek odajártak, két nemest fogtak el, a kik valami Sibrik nevű úr megbizásából Verbőczit elveszteni akarták. A tömeg hirtelenében fel akarta őket konczolni, de Verbőczi nem akarta ilyesmivel kezdeni meg hivataloskodását s kérte a rendeket, hadd vigyék őket rabul Budára, ott ha bűnösök, majd elveszik büntetésöket.
Nemsokára megérkezett a király válasza, a melyet három népszerű főúr: Várdai Pál egri püspök, Drágfi János és Kanizsai László tolmácsolt. A válasz úgy hangzott, hogy a király helyesli és elfogadja Verbőczi megválasztását. Erre nagy lelkesedés szállta meg az „országot” – az országgyűlés tagjait együttesen országnak szokták volt nevezni – s mindjárt a többi hivatalokat is uj emberekkel tölték be: Várdai Pált megválaszták kanczellárrá, Drágfit országbiróvá, Kanizsai Lászlót kincstartóvá, Frangepán Kristófot pedig horvát bánná. Egyszersmind Sárkány és más „hűtelenek” jószágait eladományozták.
Másnap történt az ünnepélyes beiktatás. A király tanácsosaival megjelent a nemesség között s elfoglalá helyét. Ártándi és Glessányi a gyűlés nevében színe elé járultak, kérvén, erősítené meg választásukat, mit a király Korlátkövi Péter udvarmester által eszközöltetett. Most Verbőczi kezdett szólani. Megköszönte a királynak s az országnak beléje helyezett bizalmát, de kérte, mentsék fel e nagy tiszt viselése alól, mert arra magát képtelennek érzi.
Erről azonban nem akartak tudni. „Ha tudnák, hogy elég nem volna te kegyelmed reája, nem választanák te kegyelmedet reája” – kiálták.
Az urak is csatlakoztak a nemességhez. Végre Verbőczi kijelenté, hogy meghajol az általános kivánság előtt s elfogadja a választást. Nagy örömmel háromszor fölemelték erre s a király elé vitték, a hol az esküt letévén, a király jobbján foglalt helyet.
Ezután a nemesség előterjeszté kivánalmait, kérvén a tegnapi választások és adományok, valamint a határozatok megerősítését. Ezek közül leginkább figyelemre méltó az országtanács annyi idő óta sürgetett ujjászervezése, a melybe most nyolcz nemes ülnököt kivántak fölvétetni, a kik a nádorral, országbiróval, kanczellárral és a kincstartóval együtt képezzék az igazgató kormánytanácsot, mindazonáltal a tanácskozásból a többi főurakat sem akarták kizárni. Fontos továbbá a honvédelem ujjászervezése, mely szerint ezentúl senki se vezethessen saját zászlaja alatt csapatokat, a ki legalább ötven embert nem állít ki. Az ilyenek adják be a jobbágyok részéről fizetendő hadi adót a megye pénztárába s az fogad abból zsoldosokat, a kik a megye által választott kapitány alatt állanak. A főurakat és papokat szorítsák zászlóaljaik gondos kiállítására; az utóbbiak a tizedet is a hon védelmére fordítsák stb. Azonban a király kinyilatkoztatá, hogy valamint ő tiszteletben tartja a rendek jogait, úgy azok is tartsák tiszteletben az övéit; ez okon nem is erősíti meg a választásokat, adományokat. A nemesség nem neheztelt meg, maga is belátván, hogy a választás csak az első fölhevülésnek volt eredménye s azzal csak az említett férfiak iránt való jó indulatát akará kifejezni.
A határozatokat is nagyjából helyeselte a király, csak a főpapok tizedeinek elvonását nem. A nemesség ettől is készséggel elállott, míg a többi határozatokat kidolgozva is helybenhagyta a király.
A gyűlés végre minden jobbágytelek után egy arany-forintot szavazott meg három negyedrészben a király, egy negyedrészben Verbőczi javára. Ez a harmadik eset volt, hogy a nemzet Verbőczinek tiszteletajándékot szavazott meg, ezúttal kétségkivül azért oly nagy összegben, hogy egyszerű nemes létére magas állásának megfelelő fényt tudjon kifejteni. Ő azonban, nehogy kapzsisággal vádolják, lemondott róla s a királynénak kérte adatni; s ehhez a gyűlés is hozzá járult.
Másnap, julius 5-én a király visszatért Budára s mind ő, mind felesége, megelégedve a gyűlés által irántok tanusított jóindulattal s elkapatva a nemesség lelkesedésétől, szép reménynyel néztek a jövő elé.
* * *
A hatvani gyűlésen a nemesség s az azzal szövetkezett Szapolyai-párt teljes diadalt aratott. A dolog legnehezebb része azonban még hátra volt. A mennyivel könnyebb volt a helyzete Verbőczinek, az izgatónak, annyival nehezebb volt a nádoré. A nagy közönség, amely oly készségesen adott hitelt felrázó szavainak, s amely benne mintegy Messiását látta, most szerette volna látni a kész eredményt. A közvélemény mindig abban a bajban szenved, hogy mindig azt képzeli: egy személy változásával mintegy varázsszóra megváltozik minden. Ha elég lett volna a haza bajainak orvoslására Báthori, Sárkány eltávolítása, ha elég lett volna az uj nádorban a tudományosság, az odaadó önzetlen buzgalom, úgy Verbőczi kétségkívül igen jól betölti vala tisztét. De ez távolról sem volt elég. A bajok legnagyobb részt olyanok voltak, hogy rajtok csak hosszú idők ernyedetlen munkája segíthetett volna s orvosnak sem volt elég az egyszerű jogtudós. Még katonának is kellett volna lennie, roppant erélylyel meg vagyonnal is kellett volna bírnia, ha meg akarja állani a küzdelmet az ellenpártiakkal.
II. Lajos ezüst garasa.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról
Előlapján Mária, a gyermek Jézussal. A körirat: LVDOVICVS D(ei) G(racia) R(ex) VNGARIE. Azaz: Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya. Hátlapján hasitott pajzsban a négy pólya s a halomból kiemelkedő kettős kereszt. A körirat: MONETA NOVA AN(n)O DOMINI 1521. Azaz: Uj pénz, az Úr 1521-ik esztendejében.
Az ugyanis előre látható volt, hogy a Báthori-párt nem fog megelégedni a hatvani gyűlés folytán beállott állapotokkal, s mindent meg fog tenni azok megváltoztatására. S ezzel nem is késett sokáig. Először azt hitték e párt hívei, hogy a dolgot erőszakolni lehet s Verbőczit az országtanácsba választott nyolcz nemes ülnökkel együtt úgy elkergethetik, mint azt az előbbi nemesi ülnökökkel, Báthori nádorrá választásakor tették. Ezért is az első országtanácsi ülésen Báthori jókor megjelent s a király oldala mellett a nádori széken foglalt helyet. Bármily szerény ember volt azonban Verbőczi, ezt nem engedhette meg; mert ez annyi lett volna, mint saját választását törvénytelennek nyilvánítani. Felszólítá tehát Báthorit, hogy hagyja el a nádori széket, a mely őt meg nem illeti. Erre élénk szóváltás támadt. Báthori azt vitatá, hogy ő addig, míg felette törvényt nem láttak, bűnét be nem bizonyították és letételének alaposságát ki nem mutatták, magát nádornak tekinti. Verbőczi viszont azt veté ellene, hogy nem tartozik magyarázni az okokat, a melyek azokat, a kik Báthorit előbb megválaszták, arra indították, hogy letegyék és helyébe őt, t. i. Verbőczit válaszszák meg. A vita mind hevesebb lőn s utoljára azzal végződött, hogy a tanács összes tagjai, a királylyal együtt, elhagyták a termet s a két nádort magukra hagyták. Tudjuk, hogy a király Verbőczi választását törvényesül ismeré el, kötelessége lett volna tehát mindjárt a vita kezdetén közbe lépni. De ezt nem tevé, s igy ismét nevezetes tanujelét adta gondatlanságának. A főurak mindazonáltal meggyőződtek e körülményből arról, hogy Verbőczi, ámbár csak köznemes, nem abból az anyagból való, hogy vele paczkázni lehessen s így jobbnak látták a dolgot nem erőszakolni tovább. Báthori vonuljon egyelőre félre – gondolák – míg Verbőczi is tesz olyant, a minek alapján a közönséget ellene fellovalni lehessen. Ugyanekkor lemondott Thurzó Elek is a kincstartóságról. Verbőczivel való barátsága elhidegült, sőt legközelebb főellenségei sorában foglalt helyet. Visszalépését különben az is tanácsolá, hogy ekkortájban jöttek napvilágra a roppant csalások, melyeket a Fuggerek, mint bányabérlők a korona kárára elkövettek s ezekben a Thurzóknak is volt részök. Helyette a Szapolyai-párti Dóczi Jánost nevezték ki kincstartóvá.
Az addig kormányon volt párt így egy időre visszavonult a közügyek teréről s Verbőczi állását szép csendesen aláásni igyekezett. Legelső teendőjük az volt, hogy a királyt s a királynét rossz hangulatba hozzák iránta, minthogy a hatvani gyűlés előtt és annak idején nagy befolyással bírt reájok s a királyné iránti tiszteletének is oly kézzelfogható tanuságát adta a telkenként neki megszavazott egy negyed forint átengedésével. S a régi udvaronczoknak ez korán sem volt oly nehéz, mint gondolnók. Egész életében mindig a főurak között forogván, a „zavargó” köznemesek irányában a királyi pár különben is bizalmatlan volt. Vérmes reményeik, melyeket a hatvani gyűlés keltett, sem teljesülhettek, mert első sorban azt várták, hogy korlátlan mennyiségű pénzt fog kincstárukba juttatni. Ezenkívül a főurak ismét elkezdték az udvart Szapolyaival ijesztgetni: hogy mennyit nyert hatalma a nemesi ülnököknek az országtanácsba való felvétele által; hogy Verbőczi, ha nyiltan nem is, de titkon az ő kezére fog dolgozni; végül, hogy Szapolyai azért nem választatta meg magát nádorrá, mert nagyobbra vágyik. E hírek ugyan eléggé ellenkeztek a józan észszel, mégis hívőkre találtak. Maga a király is hitelt adott nekik. Így történt, hogy alig pár hét mulva Lajos feleségének, Bornemissza s a lengyel követ jelenlétében kinyilatkoztatá, hogy a hatvani gyűlésen csak kényszerűségből, a lázadástól való féltében egyezett bele a nemesség kivánataiba. Hogy a Verbőczihez titkon, a főurak háta mögött küldött követeket is kényszerűségből bocsátotta-e oda? arról nem emlékezett meg.
Miután a királyi párt a főurak megnyerék, nagy buzgalommal láttak hozzá, hogy most már csakugyan elűzhessék Verbőczit a nádori székből. Az összeesküvésben különösen nagy szerepet játszott a Fuggerek pénzére támaszkodó Thurzó Elek, a ki először győződött meg az eseményekből arról, hogy a lenézéssel, melyet a Báthori-párt a köznemesség iránt eddigelé tanúsított, sokra menni nem lehet s ha valamit keresztül akarnak vinni, épen ennek az osztálynak a támogatását kell megnyerniök. S ez teljes mértékben sikerült is. Első pillanatra ugyan alig látszik hihetőnek, hogy ugyanazok, a kik kevéssel ez előtt bálványozták Verbőczit, most ellen forduljanak; de tudván, hogy a nép hangulata mily hirtelen változik, ezen nem csodálkozhatunk. Némelyek úgy találták, hogy mióta a nádor hivatalban van, korán sem oly nyájas, mint volt annak előtte s hogy most a néptől elfordulva, inkább az urak barátságát keresi. S e vádban kétségkívül volt is valami, mert a munka teljesen igénybe vevén Verbőczit, nem érhetett reá, hogy a nép között járjon-keljen és szónoklatokat tartson. Sokan voltak bizonyára olyanok is, a kik eddig vele tartottak, de miután nagyravágyásukat egy-egy zsíros vagy tekintélyes hivatallal nem elégítette ki, ellenségeivé váltak. Végre a gondolkodni nem tudók tömege azért volt elégületlen, mert Verbőczi már pár hónapja a nádori székben ült s az ország állapotában valami különös javulás nem volt tapasztalható. Ezek voltak azok az elemek, a melyekre az udvari párt számított és nem hiába. Legelőször is két ismert népvezért nyert meg: egyik volt Ártándi Pál, a nemesség legfőbb korteseinek egyike s Verbőczi buzgó híve, de a ki most elfordult tőle; a másik Tárczai Miklós. Ezek az előkelőbb köznemesekből egy „kalandos” nevű társaságot szerveztek.
A kalandosok neve, bár vállalatukra igen jól illenék, nem a kaland-szótól származik, hanem a latin Calendae-szótól, a mely a hónap első napját jelenti. Ugyanis már régóta voltak Magyarországon egyesületek, a melyeknek tagjait, ha megbetegedtek, segélyezték, ha elhaltak, eltemetésökről, a lelki üdvökért való imádságokról gondoskodtak. E társulatok összejöveteleiket a hónap első napján tartván, azért nevezték „kalandos társulatok”-nak.
Hogy Ártándi és Tárczai ily vallásos egyesület formájába bujtatták czéljaikat, azért történt, hogy jobban elrejthessék a kötött szövetséget. Ugyan e czélból az összejöveteleket nem tarták Budán vagy Pesten, hanem a fővárostól nem nagyon messze fekvő, de mégis eléggé félreeső Kecskeméten. A szövetség czélja nem volt határozottan körülírva. A belépők csak arra esküdtek meg, hogy a király s a királyné méltóságát minden irányban meg fogják óvni, s hogy azt tekintik legfőbb feladatuknak. A társulat tagjainak száma rohamosan szaporodott, mert a pénzt a lélekvásárlástól nem kimélték. Már novemberben nyiltan fölléphettek s kecskeméti gyűlésökön elhatározták, hogy a következő országgyűlésen oda fognak működni, hogy a hatvani gyűlés végzéseit eltöröljék. A király s a királyné most már teljesen meggyőződött arról, hogy ezen az úton mindenesetre helyreáll a rend, tehát egészen a kalandosokhoz csatlakoztak, igérvén, hogy a mennyire tőlük telik, támogatni fogják őket.
II. Lajos emlékérme 1525-ből.
A Nemzeti Muzeum régiségtárában. Eredeti fényképről.
Előlapján a király, talpig pánczélban, amint takaróval boritott, tollbokrétás lován ül. A körirat: LVDOVICVS DEI GRACIA HVNGARIAE DALMACIAE CROACIAE BO(hemiae) REX. Azaz: Lajos, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Csehország királya. A körön belől, félkörben e felirat olvasható: KREMNICZ BERNHART BECHEM, amelyből az érem verőhelyét és készitőjét ismerjük meg. Hátlapján Magyarország és Csehország, valamint a melléktartományok czimerei; a két nagyobb pajzs alatt Lajos és Mária monogrammja. A körirat: MARCHIO MORAVIAE DVX LVCENBVRGENSIS ET SLESIAE, M D XXV. Azaz: Morvaország őrgrófja, Luxemburg és Szilézia herczege, 1525-ben.
De az udvar higgadtabb elemei, bármennyire óhajták eltávolítani Verbőczit nádori székéből, ily valóban kalandos vállalat támogatására nem sok hajlamot éreztek magokban. Hogy az ellentéteket kiegyenlítsék, egy részök Báthorit a temesi főispánságra akarta emelni; mások a nádori székbe akarták visszahelyezni, Verbőczit pedig Szalkai helyébe kanczellárrá akarták tenni. De a kiegyezés nem sikerült s a kanczellárságot más emberrel, t. i. Bodarics István szerémi püspökkel töltötték be.
Hogy az udvaronczok ily merészen léptek fel Verbőczi ellen, az világos tanusága annak, hogy ő e tisztre nem volt alkalmas. Nem mintha nem lett volna meg benne az igazi buzgalom és igazságszeretet, hanem mert nagyon is meg volt benne, úgy hogy mindent inkább a biró, mint a politikus szempontjából cselekedett. Ez különösen kitünt az Ujlaki-féle per tárgyalásánál. Az elmult évben e vitás ügyben közbenjártak a rendek a királynál, azt az ajánlatot tevén: vonja vissza a felség e birtokokból tett adományait s engedje át az egész örökséget a Szapolyai-testvéreknek; viszont ezek bocsássák vissza a király kezébe a nálok zálogban levő harminczadokat és jószágokat. A rendek ugyanis mindez ideig hiába szavaztak meg adót ezek kiváltására, soha sem tudott a dolog dülőre jutni. De mind a király, mind főtanácsadói idegenkedtek attól, hogy Szapolyai hatalma az Ujlaki-féle óriási vagyonnal is gyarapíttassék. A rendek közbenjárása sikertelen maradt; a következő év elején ujból a királyi törvényszék elé került az ügy. S Verbőczi, a ki a Szapolyaiakkal szövetkezve emelkedett fel, tisztán csak az igazság érdekét tartva szem előtt, nem habozott kijelenteni, hogy a Szapolyaiak igényeit nem tartja jogi alappal biróknak, minek következtében a királyi főtörvényszék ily értelemben mondá ki február 18-ikán a határozatot. Verbőczi ez alkalommal a legelfogulatlanabb bírónak mutatá magát, de ezzel saját helyzetét igen megingatá. Szapolyaiék igen megbotránkoztak ítéletén s ha nem csatlakoztak is Báthoriékhoz, hogy őt megbuktathassák, visszavonultak a közélettől s megbuktatását örömmel látták. Így veszté el Verbőczi Szapolyainak és pártjának támogatását. Az udvar s az összeesküdtek azonban nem tekintették ezentúl sem jobb szemmel; sőt Szalkai is, a ki vele, mint a reformáczió ellenével színleg igen szívesen fogott kezet s a ki az országtanácsban többnyire vele tartott, titkon be volt avatva az összeesküvők terveibe, bár ezek nem tekinték a maguk emberének.
Az összeesküdtek tüzesebbjei most már elérkezettnek vélték az időt működésök megkezdésére. Más részök azonban még habozott s így történt, hogy a felforgatás eszközlésére hivatott országgyűlést, a melyet eleinte farsang végén akartak megtartani, csak Sz.-György napjára írták ki. A pápa derék követe semmikép sem helyeslé e tervet s azt mondá: „Felségtek sok fát raknak a tűzre, félek, hogy tovább terjed, mint akarnák. A dolognak nem lesz jó vége!”
De az elbizakodott udvar tovább haladt a veszedelmes lejtőn. S Verbőczi mintha vak lett volna. Oly időben, mikor ellene már a kést fenték, elment a bányavárosokba, hogy az ott lázongó és Lutherhez hajló munkások között rendet csináljon. Pedig tudhatta, hogy mihelyt eltávozik, senki sem hallgat az országtanács nemesi tagjaira. S csakugyan, ezek hiába javaslák, hogy az országgyűlést Pécsett vagy Szegeden és pedig fegyveresen tartsák, hogy onnan egyenesen a török ellen lehessen fordulni: a király kereken megtagadá e kivánság teljesítését, s Budára hívta össze az országgyűlést. S hogy a tanácsosok „további alkalmatlankodásai”-tól meneküljön, Visegrádra ment. Itt nagy volt az elbizakodottság s oly beszédek járták, hogy Verbőczit megnyúzatják, Szapolyait megfosztják a vajdaságtól, a kétszínű Szalkait pedig börtönbe vetik. A hebehurgya udvar, a mely tavaly Verbőczinek adott hitelt, most teljes mértékben elmerült a kalandosok ármányainak örvényében. Építették a légvárakat s a király azoknak a „boldog” időknek közeledtét várta, mikor országgyűlés nélkül, tetszése szerint vethet ki adót.
Ily viszonyok között érkezett el az országgyűlés határideje. Minden jelenség arra mutatott, hogy nagy dolog van készülőben. Az urak oly csapatok élén jöttek, a melyeket érdemes lett volna az ellenség ellen vezetni; igy maga Báthori ötszáz emberrel, sőt a kalandosok vezérei is tetemes számú kísérettel. A felföldről csak imént hazaérkezett Verbőczire a leggyalázóbb szavakat szórták, míg a budai várlaktól Czinkotáig a taval gyűlölt Báthori éltetése hallatszott. A nádort mindenki elhagyta. Szapolyai, a kit az Ujlaki-perben tanusított eljárásával megsértett, visszavonult; a nemesség pedig, a melyet magasztos czéljai érdekében az izgatáshoz szoktatott, most azokra hallgatott, a kik túlkiáltották. Maga ugyan gyüjtött még az utolsó órában csapatokat, de ezek elenyésztek az ellenfél erejével szemben. Mindjárt látta, hogy lehetetlen az áramlattal megküzdenie s 27-ikén, mikor Báthori követei megjelentek a rendek előtt, hogy nádori székébe visszahelyezését követeljék, sietett a királyhoz, a kinek emlékezetébe hozá, hogy csak kényszerítve vállalkozott e nagy méltóságra és felmentését kérte. „Térjen haza és ott várja be a király és a rendek határozatát!” – ezt nyerte válaszul.
E közben értesült, hogy gyilkos szándékkal vannak ellene, sietett tehát Szobi Mihály hű barátjával együtt futással menekülni. Másnap reggel körülfogták Báthori emberei a háza tájékát s őt halálra keresték. Azután neki ment a feluszított nép a háznak s azt le akará rombolni. Csak Lajos király ellenzésére hagyott fel szándékával, a ki azt mondá, hogy csak iratok és boros hordók vannak ott: ha az iratokat elpusztítják, annak nem egy nemes vallaná kárát, míg a bor lábukról rántaná le a buzgó honfiakat. S ezek elég alapos okoknak látszottak, hogy a most „fő-főgonosztevő” hírébe került Verbőczi házának megkegyelmezzenek. Ugyanezen a napon kihirdették a nép ujjongása között, hogy a király „megkegyelmez a hatvani gyűlés által rajta elkövetett sértésért, miután az inkább csak néhánynak tudható be.” Továbbá Báthorit újból beiktatták nádorságába, azon hozzátétellel, hogy mind ő, mind utódai a nádori széken e tisztet életök fogytáig viseljék.
Verbőczi ezalatt túl volt a budai, túl a pesti láthatáron s birtokain keresett menedéket. Az ország ügyeibe lehetetlen volt beleavatkoznia. De azért a felbőszült urak s az általok felizgatott és felbérelt nép ezzel nem volt megelégedve. Követelték, hogy Verbőczit és Szobit itéljék el. A király készséggel engedett e kivánságnak s április 30-ikán megidéztette őket, hogy három nap alatt jelenjenek meg. Természetesen nem voltak hajlandók fejöket a hóhér bárdja alá hajtani s nem jelentek meg, mire mint makacsokat fő- és jószágvesztésre ítélték őket. De a Verbőczi, mint nádor által hozott végzéseket mégis helyben hagyták. Érdekes, hogy az itéletben nincs semmi megokolás, csupán csak a lázadásról van szó, a mely alatt a királytól is látogatott hatvani gyűlést értették. Nem gondolták meg Verbőczi ellensége, mily nagyszerű emléket állítottak az ítélet-levélben az általok gyűlölt férfiúnak; mert kitünik belőle, hogy semmi olyat nem követett el, a mivel jogosan vádolni lehetett volna, míg bármely úrra akkoriban – talán Szapolyait kivéve – egész sorát oly tényeknek lehetett volna rábizonyítani, a melyeket mai napság rablás, gyilkosság, csalás stb. néven szokás nevezni. Mert ha bármily parányi effélét felhozhattak volna, kétségtelen, hogy nem mulasztják el.
A nemesség így elvégezvén főteendőjét, miután egy pár napig minden eredmény nélkül torzsalkodott, haza kívánkozott. A király ebbe beleegyezett, miután a nemesség egy száz tagból álló választmányra ráruházta a további teendőkben való határozás jogát.
De ez a bizottmány sem felelt meg a király s az udvar intenczióinak. Nemcsak megtagadta az udvar főkivánságát, hogy t. i. azokat a pénzeket, amelyeket a nemesség eddigelé a megyék pénztárába fizetett s a melyek a birtok arányában kiállítandó zsoldosok fentartására szolgáltak, mint az Mátyás király idejében is szokás vala, egyenesen a királyi kincstárba fizessék be. Kétségkívül az a tudat vezérlé őket, hogy e pénzeket mihamarább fölemésztik az udvari mulatságok. A királyi hatalmat korlátozó több végzést is hoztak. A királyné, a ki előbb azt hivé, hogy most rengeteg pénz kerül a kezökbe, reményében csalatkozván, keresztül húzta a megerősítés végett felterjesztett végzést, s azt írta rá: „Unus princeps, unus dominus!” azaz: „Egy fejedelem, egy úr!” a király pedig azt emlegeté, hogy azt kivánják tőle, hogy uralkodjék s az uralkodáshoz szükséges eszközöket mégis megtagadják.
Most napokon át folyt a viszálykodás. Főpapok, főurak, nemesek s az udvar bőszült tánczot jártak, miközben össze-vissza alkottak határozatokat, a melyek egymással teljesen ellenmondásban valának. A hatvani gyűlés végzéseit legnagyobbrészt ismét határozattá emelték, csakhogy rend és összefüggés nélkül. Látszik, hogy Verbőczi nem működött közre. Az egyik czikk a királyt teszi teljes úrrá a kincstár felett, a másik a kincstartót ruházza fel óriási hatáskörrel; s míg emez a királyra bízza teljesen a sereg vezérletét, addig amaz a főkapitány választását sürgeti.
Így majdnem ész nélküli egyveleg volt az, a mit a honmentő s udvarszabadító kalandosok vezetése alatt állott országgyűlés megerősítés végett a király elé terjesztett. Ez egy napi türelmet kért, hogy mégis némi rendet hozzanak a végzésekbe; ami meg is történt. Adó fejében pedig telkenként ötven dénárt ajánlottak meg.
A király így teljesen kiábrándulva s minden reményét elveszítve, megerősíté a végzéseket. Még egy jelenet azonban hátra volt. A százas bizottmány egyik tagja, feleletül az udvar vádjaira, felállott s az egész bizottmány helyeslése mellett, tanúul a külföldi követeket híva, kinyilatkoztatá, hogy a nemesség mindent megtett: kimutatá a szükséges jövedelmeket s őket nem terhelheti vád, ha a haza elvész. Erre a király is felállott, kijelentvén, hogy ő ugyan mindent meg fog tenni, a mit lehet, de pénz nincs, a rendek számításai nem felelnek meg a valóságnak. Egyszersmind óvást tett ő is, hogy nem oka, ha a közelgő veszedelem elsöpri a hazát.
„Így alakoskodtak a király s a rendek – jegyzi meg helyesen a pápai követ – mikor a szultán már útban volt, hogy Magyarországot megsemmisítse.”
* * *
A pártnak, amely Verbőczit megbuktatta, s az udvarnak könnyelműségét, sőt részben hitványságát semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy ily roppant belviszályt épen akkor támasztottak, mikor már nyilvánvaló volt, hogy a szultán ujból megkezdi a hadjáratot, hogy Magyarországot eltörölje a föld színéről. Sőt azon, bár különben elég csekély értékű mentségök sem lehet, hogy a török készületeiről nem volt tudomásuk. Ugyanis már a télen történt, hogy Bakics Pál, a meggyilkolt Ferhád basa titkára, Magyarországba menekült, hírt hozván azokról, valamint arról, hogy a nándor-fehérvári és szendrői basák ugyancsak erősítik váraikat, nagyban szereznek élelmet és lőszert, s hogy a törökök dunai hajóhadukat is igen szaporítják. A török készülődések nyilvánvalóságát az is tanusítá, hogy a magyar kormánytanács már április 13-án a pápához fordult segélyért, kiemelvén, hogy az ellenség most nem egy-két végvárat akar meghódítani, hanem az egész országot akarja zsákmányul ejteni. A pápa csakugyan küldött ötvenezer aranyat s azonfelül az összes európai keresztény fejedelmekhez fordult, felszólítván őket, hagyjanak fel legalább pár évre az egymás ellen való torzsalkodással s forduljanak a kereszténység közös ellensége: a török ellen. Gondolják meg – írá – hogy Magyarország, a mely eddigelé biztos védő bástyája volt a kereszténységnek, már-már képtelen az ellenállásra. Már pedig, ha ez ledőlt, el van határozva Olasz- és Németország sorsa is. Különösen a császárt, V. Károlyt, a ki amúgy is sógora Lajosnak, továbbá Ferencz franczia királyt és VIII. Henriket, Anglia uralkodóját igyekezett terveinek megnyerni. Mind hiába.
I. Ferencz franczia király.
Tizian V. festménye után készült, s a bécsi cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében őrzött metszetről.
Az európai fejedelmek közönyét, azonkívül, hogy ekkoriban már bekövetkezett annak a szívtelen diplomácziának a korszaka, a mely minden magasztosabb eszmétől távol, tisztán a legszűkebb értelemben vett saját érdekek megóvását tartja szem előtt, leginkább az európai államok egymás között való helyzete magyarázza meg. Ekkoriban ugyan majdnem egész Európa két nagy pártra volt oszolva: az egyik párt élén V. Károly, a másikén Ferencz franczia király állott. Az utóbbi pártnak czélja volt, hogy az akkor óriási hatalomra jutott és világuralomra törekvő ausztriai házat, a melynek birtokai voltak ekkor: Spanyolország, Németalföld, Burgundia, Olaszország legnagyobb része, azonkívül a régi osztrák-német tartományok, valamint az ujonnan felfedezett Amerika – minden módon annyira korlátozza, hogy ne legyen veszedelmes a többi európai államokra nézve. E törekvés magában véve helyes volt, de nem valának helyesek az arra kiszemelt eszközök. Mikor t. i. a mult évben Ferencz király seregeit Pávia alatt tönkre tették s magát is elfogván, Madridba vitték s ott igen kemény föltételek elfogadására kényszerítették: az elhatározá magában, hogy a kereszténység közös s akkoriban épen hatalma tetőpontján álló ellenségével. a törökkel lép szövetségre, csakhogy bosszút állhasson gyűlölt ellenfelén. Ezért, noha első követségét már a török határon belül leölték és kifosztották, ujabbat küldött Konstantinápolyba. E követség vezére gróf Frangepán János volt s így épen egy magyar főúrnak jutott az a szomorú dicsőség, hogy ő volt az első, a ki a törökök és keresztények között, nem számítva az ó-hitűeket, szövetséget hozott létre és pedig oly értelemben, hogy mig Ferencz V. Károly császár ellen indítja meg ujból a háborút, Szulejmán magára vállalja, hogy Lajost, a magyar királyt támadja meg, s ekkép Ferdinánd osztrák herczeget is féken tartja. Ez utóbbival is volt már egyébiránt évek óta dolguk a törököknek. Miután Horvátország csak csekély kiterjedésű volt, a törökök kezdtek azon át Ausztriába becsapkodni s az osztrák tartományokat egész Gráczig, Stíria fővárosáig pusztítgatták. Hogy ezen, mind gyakoribbakká vált becsapásokat jobban felfoghassa, Ferdinánd 1524-ben kieszközlé, hogy több horvát vár védelmét a magyar kormány az ő kezére bizta.
Egyébiránt természetes, hogy nem Ferencz király hozta Magyarország nyakára a törököt. Mert hiszen annak is, hogy Szabács és Nándor-Fehérvár bevétele óta komoly támadás nélkül ennyi idő telt el, csak az volt az oka, hogy a szultán másfelé volt elfoglalva. De az is természetes, hogy Ferencznek vele való szövetsége igen káros következményű volt reánk nézve. Ez ugyanis megfosztott bennünket a külföldi segélynek mondhatni még a reményétől is. A franczia király s az ő pártja csak nem jöhetett szövetségese ellen, V. Károly és hívei pedig a francziák miatt nem mozdulhattak. Még azok az államok sem segíthettek meg minket, a melyek nem voltak részesek a franczia-német viszályban. Mind Velencze, mind Lengyelország békében voltak a törökkel s azt csak arra az esetre voltak hajlandók felbontani, ha nagy, általános hadjáratra van kilátás. Így legfeljebb Ferdinánd herczegtől lehetett várni valamit.
S a külföldi segélyt teljesen nélkülöző ország maga is mindenben hiányt szenvedett, a mi csak egy hadjárathoz szükséges: pénzben, katonában és vezérekben. Az országgyűlés, a mely Szt-György napján gyűlt össze, kevés figyelmet fordított a pénzügyekre, mert hiszen sokkal égetőbb dolgokkal, mint például Verbőczi letételével volt elfoglalva. Megszavazott ugyan telkenként félforintot, de ez csak Márton-napján (november 10.) volt fizetendő s így az ez évi védelemre nem volt fordítható. Így valóságos végső szükség támadt a magyar királyi kincstárban, a mely gyakran oly fokra hágott, hogy kisebb fizetések eszközölhetése végett is kénytelenek voltak az apostoli szék követének segélyét igénybe venni. Még szerencse volt, hogy a pápa, tekintettel a nagy veszedelemre, megnyitotta erszényét az inségben levő magyar kormány részére, nem úgy, mint a többi európai uralkodók, a kik, mint például a franczia király is, beszedték alattvalóiktól az úgynevezett „török-adót”, de abból egy fillért sem juttattak a kezünkbe.
E roppant pénzszükségben természetesen igyekezett a kormány mindenhonnan pénzt teremteni elő. Az ország főtisztviselői kénytelenek voltak zászlóaljaikat saját pénzükön fentartani, az azokra fordított költségek utólagos megtérítésének reményében. A városokon mindenféle rendes és rendkívüli adót szedtek be, sőt egy valóban csak a végső szükséggel menthető eszközhöz is nyultak, a melyet Mária királyné ugyan már egy ideje javaslott volt, de a melynek végrehajtását a főpapok, továbbá Verbőczi és Szapolyai mindig megakadályoztak, t. i. az egyházi ékszerek és kincsek beolvasztását és pénzzé verését is foganatba vették. Elvül kimondták, hogy az összes ékszerek felét a pénzverőbe küldik. Az egész ügy lebonyolítására egy bizottságot neveztek ki, amelynek élén Móré Fülöp püspök állott. A vállalat azonban igen sok nehézségbe ütközött. Mindenütt igyekeztek legalább a becsesebb darabokat elrejteni, hogy észre ne vegyék s még akkor sem szünt meg e vonakodás, mikor a pápától levél érkezett, hogy beleegyezik az olvasztásba, s mikor a király kinyilatkoztatá, hogy a háború után mindent helyre pótol. S ennek meg volt a maga alapos oka. Bármennyire ragaszkodott is minden jóravaló pap egyházának kincseihez, a legnagyobb rész mégis kész lett volna azokat a fenyegető veszedelem elfordítására szentelni, csak arról lettek volna biztosítva, hogy a szent eszközökből befolyó pénz valóban rendeltetése helyére jut. De épen erről nem voltak meggyőződve s csakugyan nem egy eset fordult elő, hogy a biztosok sikkasztást követtek el. A közvélemény magát a királynét is vádolá ezzel.
Az akkori eljárásnak, bármennyire elszomorító is, nem mulaszthatjuk el egyik feltünő példáját felhozni. Az egri prépostot s egy világi biztost ugyanis elküldték Lőcsére, hogy az ottani egyház kincseit lajstromba szedjék s azok felét elhozzák. S íme mi történt? A városi tanács nagy tisztelgéssel járult a biztosok elé, mindegyiknek két-két ezüst kanalat ajándékozott s őket a plébánosnál gazdagon megvendégelé. S ők viszonzásul két nagy monstráncziát, három nagy gyertyatartót, nehány kelyhet, összesen százhuszonöt gírát ezüstben (egy gíra vagy márka körülbelül egy negyed kilogrammnak felel meg) nem vettek fel az összeírásba, s a többi százhatvannégy gírára menő egyházi készletet is csak száztizenkettőnek számították. Valóban megérdemelték, hogy Lőcse városának akkori polgármestere emlékíratában eljárásukat megörökítse s őket átadja az utókor megvetésének.
Mindezek mellett a csalások és sikkasztások mellett is igen sok minden jött össze, különösen a fővárosból s annak vidékéről. Sietve pénzt is vertek belőle, csakhogy rosszat. Az udvar azonban az ebből eredő hasznot nem találván elegendőnek, a középkorban Európaszerte divó rendszabályokhoz nyult. Kihirdették ugyanis, hogy jó pénzt vernek, a minek segélyével sikerült a közönségben oly bizalmat ébreszteni, hogy sokan odavitték ezüstjöket, hogy tekintettel a veszedelmes időkre, pénzzé váltsák fel. Így a kormány ismét valamivel több eszközt nyert üres kincstára betöltésére, de sok honpolgár nem kis mértékben károsodott, mert a nyert pénznek rossz volta kitünvén, minél hamarább becsét veszté.
Hogy sereg dolgában sem álltunk jobban, azt alig szükséges említenünk. A török már réges-régen megindult s nem is volt már oly messze hazánktól, s még mindig nem történt semmi. Sem a király, sem a főpapok, sem a főtisztviselők nem állíták ki bandériumaikat, ez utóbbiak kétségkívül azon nem alaptalan mentségre hivatkozva, hogy ők fizetésöket nem kapták meg, ezért nem képesek arra. Csak egy főúr tett kivételt: Szapolyai János, az erdélyi vajda. Ő már akkor, midőn az udvarban még csak Verbőczi megbuktatásáról gondolkoztak, megkezdte seregeinek szervezését, majd Enyeden gyűlést tartván, katonai szabályzatokat alkotott, amelyeket a Szent György-napi országgyűlés elé terjesztett elfogadás végett, s melyeket az el is fogadott. E szerint Erdély összes világi, sőt egyházi lakosságának is fel kellett kelnie, kivévén a háztűzőrzőket s minden második falu papját. Ilyképen sikerült is nyárig valami negyvenezer emberből álló hadsereget állítani össze, a melyben még a fegyvert nem igen szívesen hordozó szászok is ötezer emberrel voltak képviselve. Szapolyai a veszély nagyságának tudatában járt el, míg Budán mindenki mással volt elfoglalva s maga a király is, mint a pápai követ írá, délig aludt, a tanácsot csak ebéd után kereste fel s ott is kevés volt a tekintélye. „Akkor – teszi hozzá a követ – tesznek így, mikor nincs semmi hadi készület, nincs pénz s nincs egy csolnak sem Dunán!”
De ha a Szapolyai nagyszerű példájának követésére kevés hajlandóságot mutattak is az udvarnál, annál nagyobb buzgalmat tanusítottak a gyűlölt vajda rágalmazásában. A híreket Szapolyai árulásáról s a török szultánnal való czimborálásáról csakugyan sikerült is annyira elterjeszteniök, hogy már a pápa követe is komolyan foglalkozott azokkal s nem mulasztá el ujabb meg ujabb változataikat Rómába megírni.
A sok baj között nem utolsó volt az, hogy nem volt vezérnek való ember; a minek oka leginkább az vala, hogy hosszú idő óta nem viseltünk egyéb hadjáratot, mint határszélit, pedig abban az időben csak hosszú gyakorlat alapján válhatott valaki vezérré. A király ily körülmények között Salm Miklóst, V. Károly császár vezérét, igyekezett a hadjárat fővezéreül megnyerni; ő azonban öreg korát adva okul, visszautasítá a neki szánt kitüntetést. Ezután Frangepán Kristófra gondoltak, ugyanarra, a ki pár év előtt Jajczát felmentette, majd Budán az országgyűlésen a nemeseket izgatta Szapolyaival együtt. Mint másutt említők, külföldön éveken át vett részt hadjáratokban s épen annak köszönheté, hogy a vezérséggel megkínálták. Nem utasította vissza, de eléggé kitérően válaszolt. Az ország előkelői iránt általában nem voltak bizalommal. A nádor országszerte rossz katona hírében állott, valamivel jobb hírben Szapolyai, a ki különben nagy buzgalmáért is érdemelt volna figyelmet, de az udvar félt tőle. Legáltalánosabb volt még a bízalom Tomori iránt, a ki mint kalocsai érsek s az alvidék főkapitánya kitartó, önzetlen buzgalmat tanusított s érsekségének összes jövedelmét is a hon védelmére fordítá. Tulajdonkép azonban ő sem volt alkalmas a hadvezéri állásra, mert összes katonai működése kisebb határszéli harczokra szorítkozott. Különben épen ekkoriban mondott le főkapitányságáról, miután Budáról nem kapott zsoldot katonái számára. A magáét már előbb rájok költötte, s minthogy nem volt képes őket fizetni, rendben sem tarthatta. A pápai követ azonban nem akarta engedni, hogy leköszönjön. Leutazott hozzá s az Istenre kérte, hogy maradjon, sőt katonái zsoldhátralékának kifizetésére tetemes összeget is adott át neki. Ezzel aztán sikerült őt állomásán továbbra is megtartani.
* * *
A fővezéri kérdés egyelőre eldöntetlen maradt, de a sereg kiegészítésére mégis csak kezdtek gondolni. Mind sürűbben érkeztek ugyanis a hírek a törökök közeledéséről. Ennek következtében junius 12-én az országtanács végre kiadta a rendeletet, a melyet már régen kellett volna kiadnia: fegyverre hívta a nemességet jobbágyaik egy ötödével, mint azt az elmult országgyűlés rendelé. Gyülekező helyül Tolnát tűzték ki, határidőül pedig julius 2-ikát. Egyszersmind a városokra is bizonyos számú katona és ágyú kiállítását rótták; megengedték azonban, hogy e teher alól pénzen megválthassák magukat. S ezt tették is többnyire: Székes-Fehérvár például háromezer, Szeged ezer forintot fizetett váltság gyanánt.
Török főtiszt.
A mohácsi csata idejéből. Egykorú nyomtatvány czímlapján. A Nemzeti Muzeum könyvtárában.
Junius 21-ikén különösen nagy lett a rémület. Ugyanis török fogságból megszökött rabok érkeztek Budára s hírül hozták, hogy a török sereg csak pár napi járásra van Nándor-Fehérvártól. Ámbár tudva volt, hogy a szultán már áprilisban megindult, még sem akarták Budán hinni, hogy ily közel legyen az ország határához. S rémülve látták, hogy Magyarország még ezután akar készületeket tenni. Pár nappal előbb elküldték volt Hardecket Ferdinánd osztrák herczeghez, Nádasdit pedig Németországba segélyért. Most minden megyéhez és főúrhoz küldtek megbizottakat, a kik a seregek szapora kiállítását sürgessék. Arra is gondoltak, hogy talán az ősi szokásnak fölelevenítése, amely szerint nagy veszedelem idején véres kardot hordoztak körül az országban, szintén tenne hatást. Meg is kísérlék, de eredmény nem igen mutatkozott. Báthorit ugyanakkor haladéktalanul megbízták a Dráva vonalának védelmével. Ez, miután köszvénye miatt több napig késett, junius 30-ikán visszatért jelentvén, hogy a nemesség, hivatkozva jogára, mely szerint csak a királyt tartozik harczba követni, nem engedelmeskedik neki.
Pedig épen előtte való nap jött a híre, hogy a török már Nándor-Fehérvárnál áll. A szultán maga is odaérkezett julius 8-ikán s a beirám-ünnepet ott ülte meg. A nemességnek e napokban kellett volna Tolnába érkeznie, s még senki sem volt ott. Egy rész még folyton megmaradt elbizakodottságában. Némelyek azt erősítgették, hogy az ujjakon lévő pecsét-gyűrűkkel is agyonverik a törököt; s az óvatosabbakat hazafiatlanoknak és gyáváknak nevezték. De ilyen szájhősök csak kevesen voltak. A legnagyobb rész teljesen felfogta a veszedelem nagyságát s csak az volt a hiba, hogy nem lévén arra elkészülve, nem a kellő meggondolással, hanem lázas izgatottsággal, ide-oda kapkodva tették meg az előkészületeket. A fegyverkezést s a külföldi segélyt szorgalmazó követeket egyre küldték mindenfelé. Csehországba is küldtek, hogy ez a magyar király uralkodása alatt álló ország is tegyen valamit. De a külföld igen lassan mozgott s még azok is, akik ragaszkodtak hozzánk, úgy intézték lépteiket, hogy a mennyire lehet, csata után érkezzenek. Jött ugyan Csehországból valami négyezer ember, de ezeket nem az ország küldte, hanem a pápai követ: Burgio fogadta fel. Ez volt körülbelül a legtevékenyebb s a leghiggadtabb ember az egész udvarban, de ő is elvesztette bizalmát. Mert julius 10-ikén oly értelemben írt a pápának, hogy tegye el innen oly helyre, a hol valamit tehet; mert Magyarország már el van veszve s csak annyi marad meg belőle, a mennyit a török meghagyni jónak lát. A pápa azonban, igen helyesen, nem hívta vissza e derék embert.
Julius 12-én érkezett a török Pétervárad alá. Ekkor ez volt hazánk legfontosabb végvára. A Duna jobb partján igen jól védett helyen áll s bevehetetlennek tartják. Akkor sokkal gyöngébb volt ugyan, de a kor viszonyaihoz képest mégis igen figyelemre méltó erősség. Szemközt vele, ott, a hol most Ujvidék van, némi sánczok voltak. Építési modora olyanforma volt, mint Nándor-Fehérváré. A tulajdonképi erősség hegyen feküdt, s annak tövében volt a város. Ez utóbbi csak gyöngén volt erősítve s így fel kellett áldozni. Tomori ugyan negyven naszáddal védelmére kelt, de nemsokára meggyőződött, hogy nem képes fentartani. Hiszen mindössze csak háromezer embere volt, azokon kívül, a kik Alapi György hadnagy alatt a várőrséget alkották. Nem akarván mindent koczkára tenni, ezer embert még a várba vetett, kétezer lovasával pedig Bácsra vonult vissza. A város így csakhamar elesett s megkezdődött a vár vívása.
Tomori előtt, mikor visszavonult, Hunyadi János példája lebegett, a ki – mint annak idején bőven elmondtuk – Nándor-Fehérvárat oly sikerrel megvédte s a törököt tönkre is tette. Neki is az volt a véleménye: hagyni kell most, hogy a török kifáradjon a vár ostromában, azután támadni meg pihent magyar csapatokkal. Az ő kétezer emberével, az igaz, nem lehetett volna e vállalatot végrehajtani. Írt tehát Budára, hogy küldjenek tíz-tizenkétezer embert; ennyivel többet lehetne tenni Pétervárad alatt, mint később ötvenezerrel.
A királyi udvarban igen helyesnek találták Tomori véleményét, de a kívánt számú katonákat nem küldték el, abból az egyszerű okból, mert nem voltak. Igaz, hogy már a királynak s a nemességnek Tolnán kellett volna lennie, de bizony még senki sem volt ott a helybelieken kívül. Tomori üzenetének azonban volt annyi hatása, hogy a királyt, a ki mindeddig nem vette a dolgot komolyan, felrázta egykedvűségéből. Kinyilatkoztatá, hogy személyesen fog a hadak élére állani s miután a pápának még egy levelet írt a legsürgősebb segély érdekében, julius 20-ikán elindult. Még az nap Érdre érkezett, a hol Sárkány Ambrusnál, a volt országbírónál, szállott meg. Kísérete csak pár ezer emberből állott: a saját, a királyné s az esztergomi érsek zászlóaljaiból. Útját lassan folytatá, hogy az uraknak a csatlakozásra alkalmat nyujtson. Felesége elkísérte a Csepelsziget végeig. Julius 24-ikén elváltak egymástól örökre.
II. Lajos arczképe.
1526-ban, életének utolsó évében megjelent metszetről. Az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.
A király junius 28-ikán még csak Pentelén, Fehér-megyében, volt. Itt találta Basi György, Szapolyai János küldötte, a ki ura panaszát tolmácsolá, a miatt, hogy nem tud eligazodni az egymásnak ellenmondó rendeletek között. Először t. i. Vingárti Horvát János érkezett hozzá azzal az izenettel: siessen, hogy minél előbb egyesüljön a főhadsereggel. Majd Batthyányi Orbán jött azzal a megbízással, hogy üssön a havasalföldi vajdával Bolgárországra s ezzel a hátulról való támadással bírja a törököt visszavonulásra. Végül somlyai Báthori István ismét a fősereghez való csatlakozást sürgeté. „A vajda ő kegyelme – mondá Basi – nem tudja, mit csináljon ennyi különböző rendelet mellett s hogy melyiknek engedelmeskedjék.” De tolmácsolá urának azon véleményét is, hogy már elkésettnek tartja a betörést Bolgárországba, részint mivel a szultán már igen előre haladt, részint pedig, mert a magyarokhoz hű havasalföldi vajda kénytelen volt egyetlen fiát Szulejmánnak túszul adni. A követ a királyi sereggel együtt megtette az utat Duna-Földvárig, a hol a király azt a szomorú hírt vette, hogy Pétervárad nem bírván magát tovább tartani, elesett. Most még nagyobb volt a veszély. A követet tehát azzal az izenettel bocsátották útnak, hogy Szapolyai, a mily gyorsan csak teheti, siessen minden erejével a királyi táborba, s egyszersmind vegye fel az útjába eső megyék népeit is. A követnek Statileo udvari titkárt is társul adták, nagyobb biztonság okáért.
Tolnára, a hova a királynak s a nemességnek julius 2-ikán kellett volna megjelennie, Lajos augusztus 6-ikán érkezett meg. Innen ismét küldöttek mentek a szélrózsa minden irányában, hogy sürgessék különösen a már készülődő urakat; továbbá a királynéhoz: járna közben bátyjánál, Ferdinándnál, hogy az ígért segélyt minél előbb megküldje; s különösen az ágyúkra legyen gondja, mert a magyar sereg ezek dolgában mód felett szegény, míg a törökök épen ezekben bővelkednek. Írtak Nádasdi Tamásnak is, a ki Magyarország követe volt a német rendeknél: kérjen tőlök segítséget s eszközölje ki, hogy az általok megajánlott segédhadat tényleg útnak indítsák. Apránként kezdtek már szállingózni az urak is. Az elsők között volt Szapolyai György másfélezer emberrel, majd Gnojenszki Lénárd ugyanily számú lengyel vitézzel. Ezeket nem a lengyel király küldte, mert az épen a mult évben kötött a szultánnal hét évre békét, hanem a pápa fogadta.
Augusztus 8-ikán már Ujlak, az utolsó számottevő erősség a Dráván túl, is elesett egy heti ostrom után, úgy hogy az ezen folyó való átkelés megakadályozása most már elodázhatatlanná vált. Ismét arra a szerencsétlen gondolatra jöttek, hogy e feladatot a nemességtől gyűlölt Báthori nádorra bízzák. De az most sem engedelmeskedett neki s így nyilatkozott: „Nincs hazánk, ha nincs szabadságunk!” A nemesség legfőbb becsülete abban áll, hogy senki másnak zászlaja alatt nem tartozik harczolni, csupán a királyé alatt!” Báthori e kudarczról ismét jelentést tett a királynak, a ki nagy haragra lobbant s így szólott: „Látom már, hogy mindenki velem takaródzik. Azért hoztam a fejemet ide, hogy azt a hazáért bármi veszélynek kitegyem. Hogy tehát senki a maga gyávaságát velem ne takargassa s engem ne okolhasson, Isten segítségével veletek holnap személyesen megyek oda, a hova mások nélkülem menni nem akarnak!”
A királynak ez a pillanatnyi elkeseredés-szülte nyilatkozata igen lényeges pont a hadjárat történetében. Eddigelé az előnyomulás s a visszavonulás barátai – az utóbbiak között különösen kitüntek: Brodarics, a szerémi püspök és kanczellár, meg Tomori Pál – a kik még adófizetés árán is készek voltak megbékélni, meglehetősen egyensúlyban voltak. Innen kezdve bizonyos halálra szánt lelkesültség vett erőt az egész királyi táborban. Általában megszüntek számítani. Mindent fel akartak tenni egy koczkára, azt gondolván: vagy győzzünk, vagy veszszünk el egy csapásra egy csatában! Úgy látszik, egészen kívül esett eszmekörükön az a gondolat, hogy azzal, ha ők elesnek, még nincs vége mindennek, hogy a hazának még akkor is élnie kell. Mindenki azt akarta megmutatni, hogy nem gyáva, hogy ha a hazáért élni nem tud, képes meghalni érte. A táborban uralkodott hangulatra az is jellemző, mennyire irtózott mindenki bárminemű parancsnokságtól. Mindenki kész volt harczolni, de vezérelni, a felelősséget magára vállalni, erre egy sem mutatott hajlamot. Oly szellem, a mely helyén volna az ellenségnek áldozatul oda vetet kis vár, vagy valamely a thermopylaeihez hasonló szoros őrségénél, de nem méltó egy fősereghez, a melynek tágabb látkörrel kell bírnia.
Augusztus 13-ikán mondta a király a fent említett szavakat, azután megindult s 15-ikén Bátára, a Duna mellé érkezett. Trepka Endre, a király lengyel udvarmestere még mindig a visszavonulást hangoztatta, de arról már alig volt szó. Ellenben egy más kérdés támadt, a mely igen sok gondot adott, t. i. a vezérlet kérdése. Már fentebb láttuk, hogy az egész magyar seregben tulajdonkép nem volt arra való ember, de még nem is akarta azt elvállalni senki. A király, hogy olyat bízhasson meg a vezérlettel, a ki a közóhajtásnak megfelel, a befolyásosabb egyének véleményét titkon és egyenként meghallgatta. A többség Tomori Pál mellett nyilatkozott, a kisebbség Szapolyai György mellett. Mindkettő vonakodott a megtisztelő, de nagy felelősséggel járó állástól. Tomori arra hivatkozott, hogy papi ember s hogy mint barát, inkább szokott az engedelmességhez, mint a parancsoláshoz. Azután nagyobb hadjáratban soha sem volt része s csak mint az alvidék kapitánya működött eddig. Annyira képtelennek érzi magát e tisztre – úgymond – hogy inkább kész a király s a nemzet haragját magára vonni, mint azt a felelősséget elvállalni, hogy hozzáértés nélkül fogadta el a vezéri tisztet. Hasonlókép ellenkezett Szapolyai György is. Hiszen nem is próbálta a katonáskodást – így szólt – a fegyverforgatást csak a lovagi játékokból ismeri, hogy legyen ő vezér? Más vezérnek való ember épen nem volt. Tomori Szapolyai Jánost és Báthori nádort említé. De ezek közül az előbbi nem volt jelen s különben sem volt kedves az udvar előtt, az utóbbit vezérré tenni pedig annyi lett volna, mint a nemesség nagy részét lázadásra bírni. Ismételten ostromolták tehát mind Tomorit, mind Szapolyai Györgyöt. Végre az utóbbi engedett a sok unszolásnak, de csak két föltétel mellett: hogy mihelyt bátyja: János megérkezik, azonnal annak adhassa át a vezérletet, s hogy társa Tomori legyen. Ekkor ez sem ellenkezhetett tovább: rámondták, hogy ez parancs s hogy engedelmeskednie kell.
E közben lassú menetben előnyomult a tábor, apránként felszedvén a nagy lassúsággal közeledő egyes hadtesteket. Így érkeztek el Mohácsig. Itt vették a hírt, hogy augusztus 22-én Szulejmán átkelt a Dráván s másnap Eszéket meg a nagy fáradsággal épített drávai hidat lerombolta. Azzal is akarta a szultán a magyaroktól még mindig félő csapatait bátorságra serkenteni, hogy a visszavezető hidat lerombolá.
A magyar táborban tanácskozás tanácskozást ért, csakhogy a legjobb határozattal mindig elkéstek. A király maga nem volt ott, sátra nem érkezvén még meg Budáról. Szekcsőn Maczedóniai Miklós házában tartózkodott. Itt felkereste őt Brodarics kanczellár, a kit a királyné különösen megbízott, hogy a király személye felett őrködjék. Előadta neki, mily csekély jelenleg a magyar sereg s ha már késő a szultánnal megbékélni, legalább vissza kellene vonulni, az ütközetet halasztani s bevárni, míg a kintlevő segélycsapatok megérkeznek. Hiszen a legrövidebb idő alatt való megérkezését jelezte Szapolyai János, Frangepán Kristóf, Batthyányi Ferencz tótországi bán, továbbá Brandenburgi György, a ki a magyar király adományából nehány sziléziai herczegség birtokába jutott s ott tartózkodott. Közeledőben voltak azon kivül számos magyar úr csapatai, valamint a csehek, a morvák s a Ferdinánd osztrák herczeg által útnak indított csapatok is. A király, akinek multkori felbuzdulása már lehült, igen helyesnek találta Brodarics fejtegetéseit s megbízta azzal, hogy nézeteit, az ő üzeneteül, a hadi tanácsba is kifejtse. Ezt meg is tette a kanczellár, de az urak tudni sem akartak a halasztásról. Erre a király személyesen jelent meg a táborban s megkérdé az urak véleményét. Kevés kivétellel a megütközés mellett nyilatkoztak s köztük volt Tomori is. Lajos alig tudott magához jönni csodálkozásából azon, hogy az, a ki kevéssel előbb adófizetéssel is kész volt a békét megvásárolni, most nem akarja elhalasztani az ütközetet. Kérdé tehát, mily számmal vannak a törökök s hányan a magyarok? S Tomori elmondá, hogy a török sereg, hír szerint 300,000 emberből áll – a mi túlozva volt, mert nem ment sokkal többre százezernél – míg a magyar csak 20,000-ből. E szavakra általános lőn az ijedtség. De Tomori sietett hozzátenni, hogy a török sereg jelentékeny része csak rendetlen csapatokból áll; a harczra képesek csak valami hetvenezren vannak. Igaz, hogy ez is sokkal nagyobb szám a magyarokénál – tevé hozzá – de kilátás van arra, hogy az ellenségnek jobbára olasz és német ágyúsai csata közben a törökök ellen fordulnak. Mindez azonban nem igen volt meggyőző, tekintettel kivált arra, hogy seregeink mindenfelől útban voltak s haderőnket még eléggé szaporítani lehetett. Ekkor megjelent Tomori táborának küldöttsége s nagy hangon követelé a megütközést. Egyszersmind tiltakozott az ellen, hogy táborukat a királyi táborral egyesítsék, miután az szégyenletes visszavonulás színével bírna. S ez volt az ok, a miért Tomori a megütközést javaslá. Attól tartott ugyanis, hogy ha nem engednek a vitézek kivánságának, még fel is lázadnak.
Ennek következtében azt határozták, hogy a csatát Mohács alatt elfogadják. Szapolyai és Frangepán, a kik közül az egyik Szegeden, a másik Kőrösön állott csapataival s a kik várakozást kértek, már nem érkezhettek ugyan meg, de igen Batthyányi Ferencz, a tótországi bán, a ki Pécsett állott seregével. Még másokat is lehetett várni.
Mikor a tanácskozást befejezték, Perényi Ferencz, az ifjú és elmés nagyváradi püspök így szólt: „Az egyház eddig csak tizenegyezer vértanút tisztelt, de a mely napon az ütközet lesz, az méltán Pál barát s a húszezer magyar vértanu napjának nevezhető. Szentté avatásuk végett jó lesz Brodaricsot, ha megmarad, Rómába küldeni, a pápa s a bíborosok követségeiből amúgy is ismerik őt.”
Augusztus 25-ikétől kezdve tényleg egyre érkeztek a csapatok. Tomorinak is sikerült végre katonáit rábírni, hogy a királyi táborba jőjjenek. A hadi tanácskozások is folytak, de mindenki a maga feje szerint akar működni, minek folytán a határozatoknak alig lett foganatjok. Így érkezett el augusztus 29-ike, a mely az egyház naptárában is szomorú eseménynek van szentelve: János fővételének napjául lévén beírva.
Mielőtt azonban a csata leírásához fognánk, tekintsük végig a csapatokon s lássuk, minő állást foglaltak el.
A mohácsi csata tervrajza.
A „Magyar Hadi Krónika” nyomán. Rajzolta: Hátsek Ignácz.
A magyar csapatok közel Mohácshoz voltak felállítva. Az egész sereg két hadtestre oszlott. Az első hadtest közepén gyalog és tűzér-csapatok foglaltak helyet, nyolczvan ágyúval; a jobb szárnyon Batthyányi Ferencz és Tahi János parancsolt, a balon, amely egy mocsárra támaszkodott, Perényi Péter. Az első hadtesttől egy kőhajításnyinál alig nagyobb távolságra volt a második hadtest. Ennek első sorait Tárczai Miklós és Korlátkövi a magyar udvarmesterek, továbbá Trepka a lengyel udvarmester, a cseh Schlick István és mások vezérelték. A negyedik sorban volt maga a király, jobbra tőle az esztergomi érsek, a váradi, a pécsi, zágrábi, szerémi, nyitrai meg a boszniai püspök, legközvetlenebb közelében pedig a védelmével megbízott három testőr: Kállai, Ráskai és Török Bálint; balra a nádor, a győri és a váczi püspökökkel. A második hadtest csupa lovasságból állott, kivéve a szárnyakon elhelyezett némely gyalogokat. A sereg legvégén állott egy ezred, a melynek közepén Drágfi János országbíró az ország zászlaját lobogtatá. Csizmájára, ősi szokás szerint, nem volt sarkantyú verve; jeleül annak, hogy az ország zászlajával megfutni nem szabad.
A magyar sereg elhelyezéséről elmondhatni, hogy az a lehető legszerencsétlenebb volt. Táborukat vagy a babarczi, szajki hegyeken kellett volna felütni vagy legalább a töttösi és majsi dombokat kellett volna elfoglalniok. Ekkép a hátuk védve lett volna, uralkodhatnak vala a Baranyavár felül Mohácsnak tartó országúton, míg a törökök a völgyben minden hátvéd nélkül lettek volna kénytelenek előnyomulni. E helyett a mieink Mohács alatt a síkságban foglaltak állást, mely csak a balszárnyon volt némileg védve a Duna mocsárai által. Ez már magában is kész vereséget jelentett, mert a törökök bezzeg nem mulaszták el a síkságon uralkodó töttösi és majsi dombokat választani ki táborhelyül.
A szultán csapatai a következőkép voltak felállítva: Az első csatasort Ibrahim nagyvezér vezette. Ebben voltak az úgynevezett ruméliai vagyis európai török csapatok. A másik sor élén Behram basa állott, akinek vezérlete alá az anadoli-i vagyis ázsiai török hadak voltak rendelve. Ezeknél meglehetősen hátrább állottak a törökök állandó csapataik: a gyalog janicsárok s a lovas szpáhik. Mindkét csapat abban a korban mind vitézségre, mind képzettségre Európa első katonáiból állott. Közöttük foglalt helyet testőreitől környezve a szultán, az egész sort pedig megelőzte a tűzérség, háromszáz, egymással összekapcsolt ágyújával. E válogatott csapatoktól oldalt portyázó csapatok voltak felállítva. A törökök ezen felül nem mulasztának el gondoskodni hátvédő csapatokról s egy oldalszárnyról, a mely Nagy-Nyárád felett lévén felállítva, azzal a rendeltetéssel bírt, hogy majdan a magyaroknak hátukba kerüljön.
S most nézzük a két sereg számbeli viszonyait. A török sereg jelentékenyen túlhaladta a magyart s alkalmasint fölül volt a százezren; a mieink azonban tulozva háromszázezerre becsülték. Ellenben a magyar sereg az utolsó napi csatlakozások után is csak huszonhét-huszonnyolczezer főre ment. Valóban borzasztó aránytalanság, kivált ha hozzá vesszük a magyar sereg egyéb fogyatkozásait. Pedig a magyar haderőt könnyen föl lehetett volna vinni százezer emberre, ha idején hozzá fognak a csapatok kiállításához. A magyar királyi tanács a király megindulásakor a következő számítást tette: A magyar csapatok – Erdély nélkül, a mely maga kiállít valami 40,000 embert – mehetnek 50,000-re, a csehek 16,000-re; összesen van tehát 106,000 ember. Ehhez járultak volna még az Ausztriától, Brandenburgi Györgytől s a pápától mindenesetre várható segédcsapatok, úgy hogy az egész sereg könnyen 110,000-120,000 emberre emelkedett volna, a mely esetben mint egyenlők küzdhetünk vala és pedig mint védő sereg, nem minden kilátás nélkül a szerencsés kimenetelre. S nem mondhatni, hogy nem lett volna buzgóság a csapatok kiállításában. Mert tény, hogy legnagyobb részöket lábra állították. A királyi hadsereg 28,000 embert számlált, Szapolyaié, a ki már Szegednél állott 40,000-et. Frangepáné is számot tett, úgy hogy e három főhadsereg is elérte a 70,000-et. Ehhez számítva a még útban levő magyar, cseh, morva és osztrák csapatokat, az összes sereg száma körülbelül elérte volna a 90–100,000-et. Valóban oly tekintélyes haderő, minőt Magyarország még alig állított ki valaha. És e csapatok a legrövidebb idő alatt megérkezendők voltak, úgy hogy mindenesetre vissza kellett volna vonulni s például Buda vagy akár Pozsony alatt vívni meg a főcsatát. De a magyar seregben nem volt vezér, a ki parancsolni tudjon s már azért is meg kellett ütközni, hogy a sereg fel ne lázadjon.
A mohácsi csatatér.
Fischer J. L. rajza. A „Hist. Landschaften aus Oesterreich-Ungarn” czimű műből.
A magyar sereg mindjárt jókor reggel csatarendbe állott, sorait lehetőleg kiterjesztvén, hogy a nagyobb számú török sereg könnyen be ne kerítse. A hangulat lelkesült volt s emelésére a király, Báthori nádor kiséretében, ellovagolt a sereg előtt. „Ime a király ő felsége – mondá a nádor – itt maradt közöttünk s kész meghalni a hazáért, Krisztus szent vallásáért, hitvesetekért, gyermekeitekért! Viszont ti is harczolni fogtok érte, mint vitézekhez és magyarokhoz illik. Ne feledjétek el, hogy utódai vagytok azoknak a hősöknek, a kik annyi fényes diadalt arattak az ellenségen, a melylyel ma küzdeni fogunk. A győzelmet nem a sokaság, hanem a vitézség s a jó rend dönti el. Isten maga is segíteni fogja a szent vallásáért küzdőket. Ma nemcsak magunkért, nemcsak a hazáért, hanem az összes kereszténységért fogunk harczolni!” Hasonló szellemben szólott a király is s miután körutját megtette, visszatért helyére.
A magyaroknak most csak az volt a kívánságuk, hogy minél előbb összecsaphatnának az ellenséggel. De az sokáig váratott magára. Szulejmán épen nem csekélylette a magyar sereg jelentőségét, sőt inkább túlbecsülte. Ép azért nem mulasztott el semmi elővigyázati rendszabályt. Láttuk, mily gondosan állítá fel seregét s elővigyázatból lehetőleg húzta-halasztotta az összecsapást. Észrevette, hogy a magyar sereg teljesen csatarendben van s tudta, hogy az, ha nem harczol is, naphosszat a melegben állva, eltikkad. A maga seregét ellenben, a mely az erdők között nem is volt annyira kitéve a nap hevének, bár csatakészen tartá, teljesen nem állította fel, hogy majd a kifáradt magyarokat pihent csapatokkal támadhassa meg.
Már elmult délutáni két óra s az ellenség még sem mutatkozott. A magyarok már igen unták a dolgot és sokan már azt tanácsolták, hogy ne várjanak tovább, hanem térjenek vissza a táborba. De ez a gondolat alig fogamzott meg, az események már is túlhaladták. Három óra tájban Nyárád felől az eddig rejtve volt török oldalszárny Bali bég vezérlete alatt előnyomult s nem sokkal később előbukkant az erdőségből a török fősereg is. A szultán előbb katonáinak színe előtt fennhangon imádkozott: „Allah, nálad van az erő s a segítség! Allah, segítsd Mohammed hű népét!” Mire arczát könnyek boríták, vitézeit pedig lelkesedés szállotta meg: leszökdöstek lovaikról s a földre borulva csatlakoztak urok imádságához.
Tomori Bali bég ellen a király személyes védelmére rendelt csapatokat küldé, nem akarván a harczi rendet felbontani s remélvén, hogy ezek azt visszavetik, mire a király csatasora is tűzbe jő. Ámde a csapat vezérei: Kállai, Ráskai és Török tiltakoztak ez ellen s csak akkor engedelmeskedtek, mikor a király maga is kijelenté helyeslését.
Ezután megfútták a riadót. Lajos király fejére föltették a sisakot. Arczát halálos sápadtság borítá, mintha a halál előérzete szállta volna meg. A magyarok bátran kezdték meg a küzdelmet. Nyolczvan ágyút elsütöttek, s azután neki rohantak az ellenségnek. Minden csapat a legszabályosabban nyomult elő, de különösen kitünt a derékhad. Tomori vezeté, a ki vezértársával, Szapolyaival a többi hadosztályokban is meg-megjelent, hogy ha valamire szükség volna, azonnal intézkedhessék.
A törökök első csatasora nem tudott az erős rohamnak ellenállani, minek következtében Ibrahim hadai kissé megzavarodva az anadoliaiakra dőltek. Az egész magyar sereg azt hivé már, hogy győzött s Báthori Endre, a nádor öccse, diadalmasan vágtatott a királyhoz, fölhívta őt az előnyomulásra. A magyar második hadtest csakugyan megindult. De ekkor ketté vált az anadoli-aiak hadvonala is s a magyarok szemben találták magukat négyszáz török ágyúval, a melyek mögött a török sereg színe-java: a janicsárság tünt fel. Egyszerre megdördült a négyszáz ágyú, inkább csak zavart okozva, különösen a lovak között, mintsem kárt. Sokkal hatásosabb volt a janicsárok sortüze. De a magyarokat az sem állítá meg. Némelyek halálra szántan, egész a szultán sátoráig nyomultak, de az odasiető janicsárok által felkonczoltattak. Azt mondják, hogy e merész csapat a pécsi egyetem hallgatóiból alakult. E közben oldalt rendbe jött az anadoliai s a ruméliai lovasság és újból megkezdé a harczot. Bali bég is visszaveté Ráskait társaival együtt s a magyarok hátába került. A magyar had, a mely kevéssel előbb győzelmet remélt, teljesen be volt kerítve s rövid idő alatt – a csata nem tartott tovább másfél óránál – tönkre tétetett. Futott, ki merre tudott.
A szultán maga sem akarta hinni, hogy már vége a csatának, s cseltől félve, csapatainak megtiltá az üldözést. Ez s a nemsokára megeredt zápor volt az oka, hogy a törökök estig nem vették üldözőbe a futamlókat s így sokan megmenekültek. De a zápor okozta azt is, hogy sokan menekülés közben a büzhödt mocsárból nem tudván kivergődni, abban lelték halálokat.
Csak másnap reggel győződtek meg a törökök diadaluk nagyságáról. Az egész tér holtakkal volt borítva s köztük volt az ország színe-java. A főpapi rendből elesett a két érsek: Szalkai és Tomori, továbbá Móré pécsi, Perényi nagyváradi, Baksi Balázs győri, Csaholy Ferencz csanádi, Palinai György boszniai püspök; a főurak közül: Szapolyai György, Drágfi János országbíró, Korlátkövi Péter udvarmester, Sárkány Ambrus, a hatvani országgyűlésen letett országbíró, Széchi Tamás, Frangepán Mátyás, Perényi Gábor, Ország Ferencz, Batthyányi János és még számosan. A nemesi rendből elesettek között méltóbbak az említésre: Tarczai Miklós, Balassa Ferencz, Podmaniczki Mihály, Tornallyai János, Várdai Imre, Istvánfi János, összesen valami ötszázan. Az elhullott közvitézek száma meghaladta a húszezret.
A mohácsi csata emlékére vert érem.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján II. Lajos és nejének arczképe. A felirat: LVDO(vici) VNGAR(iae) BOHE(miae)QVE REGIS ET MARIAE REGINAE DVLCISS(imae) CON(n)IVGIS AC PROC(uratoris) ETC. IN FLAN(dria.) Azaz: Lajos, Magyarország és Csehország stb. királyának és Mária királynénak, a legkedvesebb feleségnek és Flandria kormányzójának (képe). – Hátlapján a mohácsi csatát ábrázoló kép. A felirat: LVDO(vici) HVNG(ariae) BO(h)EM(iae) QUE REX AN(n)V(m) AGENS XX. IN TVRCAS APVD MOHAZ CVM PARVA SVORVM MANV PVGNA(n)s HONESTE OBYT MDXXVI. Azaz: Lajos, Magyarország és Csehország királya, húsz éves korában, a törökök ellen kevés övéivel Mohácsnál csatát viván, elesett 1526-ban.
Borzasztó csapás volt ez, a melyhez hasonlót alig mutathat fel történetünk. De még nagyobbá tette a király halála. A csata hevében előnyomult volt s már-már bekeríttetett, de kísérői kiragadták a törökök közül s futni kezdtek vele. El is érkeztek minden nagyobb akadály nélkül a Mohácstól északra, valami fél mérföldnyire folyó Csele-patakhoz, a melyen nyaranta többnyire száraz lábbal lehet átkelni, de amely most a záporesőtől igen megáradt volt. Elől jött Czettricz Ulrik, a király kamarása, a ki a tulpartra szerencsésen fel is kapaszkodott, de a király lova hanyatt esett s urát maga alá temette. Aczél István, a másik kísérő, azonnal utána ugratott, de maga is ott veszett. Minthogy az ár egyre nőtt, Czettritz nem merte a király megmentését megkísérleni, hanem megjegyezvén magának a helyet, ahol a szerencsétlenség történt, elvágtatott.
Miután a törökök ily elhatározó győzelmet arattak az általok mindeddig igen félelmes ellenségnek tartott magyarok felett, szabad féket eresztettek dühöknek és rablás-vágyuknak. Először is a tábort fosztották ki. Szeptember 3-ikán borzasztóbb látvány következett: a férfi-foglyok legyilkolása. Összesen valami négyezerre ment az áldozatok száma, akik között igen sok előkelő is volt. Csak nehányan kerülték el a lemészárlást. Igy Herczeg Miklós, a ki csak nevének köszönheté menekülését, mert valóságos herczegnek tartották. Megmenekült még Majthényi Bertalan, Imrefi Mihály, végül két lengyel udvarnok: Pileczki és Maczyeovszki. A szultán igen szívesen bánt velök. Ajándékokkal halmozta el őket s tolmácsokul, kalauzokul használta. Az asszonyokat és gyermekeket a törökök magukkal vitték.
Szulejmán, a ki jövet egy-két bolgár falu fölperzseléseért embereit rendre akasztatta, most szabad rablást engedett, hogy a magyar népet mind jobban elrettentse. Katonái erre bekalandozták a szomszéd Baranya-, Tolna- és Somogy-megyéket, Magyarországnak akkoriban legvirágzóbb részét és feldúlták. Pécs, a gazdag püspöki város, azzal akarta az ellenséget megkérlelni, hogy eléje küldé kapuinak kulcsait. De hiába. A lakosokat leölték, a házakat kirabolták és leégették. Csak a vár maradt meg a benne levő székesegyházzal.
Miután e vidéken a törökök kissé kitombolták magukat, siettek Buda felé. Még mindig nem tartották a magyarokat teljesen legyőzötteknek s míg egyrészt diadalukat nem tekintették teljesnek, hacsak a fővárost fel nem keresik, másrészt attól tartottak, hogy Szapolyai és Frangepán egyesült erővel, a már meglehetősen kifáradt török seregre támadnak s ha nem is győzik le, benne tetemes kárt tehetnek. Ezért igyekeztek budai diadalutjokat lehetőleg gyorsan megtenni, s csakugyan szeptember 10-én már a főváros alatt állottak.
A szultán csalatkozott, mikor azt hitte, hogy Budán ellenállással fog találkozni. Sem Szapolyai, sem Frangepán nem jött ide seregével. A királyné s a vele volt Thurzó Elek, Bornemissza, Szalaházi Tamás veszprémi püspök, valamint Burgio, a pápai követ azonnal elmenekültek, mihelyt a mohácsi csatavesztés híre az augusztus 30-ról 31-re virradó éjszakán Budára érkezett. Példájokat a német polgárok követték; a magyarok csak akkor, mikor a törökök egész közel nem nyomultak Budához s mikor már le kellett tenniök arról a reményről, hogy Szapolyai az ellenállást szervezze. Igaz, hogy sokkal szebb lesz vala, ha a polgárság mind e mellett sem hagyja el tűzhelyét, hanem annak védelmére kel. De tekintetbe kell vennünk, hogy az ellenség sokkal idegenebb, sokkal félelmesebb volt, hogysem a polgárok, a főbbektől teljesen elhagyatva, ellent mertek volna állani. A szerencsétlen főváros kulcsait a városban maradt nehány ember Földvárig küldte a győztes ellenség elé.
Szulejmánnak, a ki szeptember 11-én vonult be Budára, hízelgett e megadás. Meg akarta a várost kímélni s ez iránt parancsot is adott katonáinak. De a tíz napi szabad rablás idején elfeledkeztek a török katonák az alárendeltségről s minden tilalom mellett is a várost több oldalról felgyujtották. Alig maradt meg egyéb épület a királyi palotánál, a melyben a szultán nagy elégtétellel mulatozott.
Innen tovább terjeszték a törökök dulásaikat s a Dunán túl egész Rábáig hordozták égő üszkeiket. A szerencsétlenségben még szerencse volt, hogy ostromszerek nélkül jártak, s így az erődített helyek magukat fentarthatták. Így menekült meg Székes-Fehérvár, Komárom, Tata, Esztergom és Visegrád. Esztergomot a káptalan hajdúi mentették meg, Nagy Máté hadnagyuk alatt, Visegrádot pedig nehány pálos-barát s a parasztság. Ellenben a nyilt helyek sorra elpusztultak. Ezeknek a lakossága különben jó részt elfutott s erdőkben, mocsarak között s egyéb félreeső zugokban keresett menedéket. Így több ezeren a Vértes valamely szorosában, az Esztergomhoz közel fekvő Marót mellett gyűltek össze, s ott feleségökkel, gyermekeikkel s minden holmijokkal elsánczolták magukat. A törökök azonban megszimatolták a menekülni vágyók eme tanyáját és ismételten megrohanták. De a bentlevők vitézül ellenállottak. Utóbb a törökök ágyúkat voltak kénytelenek hozni s most már csakugyan sikerült a sánczba nyomulniok. A kit elől-utól értek, azt levágták. Némelyek futással akartak menekülni. Ezek között volt Dobozi Mihály Fehér-megyei nemes is, a ki feleségét paripájára maga elé ültetvén, úgy próbált menekülni. De a törökök észrevették s üldözni kezdték. Dobozi paripája, mintha érezte volna, hogy urának vesztére törnek, mint a szélvész rohant tova, de hiába. Üldözői közvetlen nyomában voltak Dobozinak, aki már-már meggyőződött arról, hogy lehetetlen a menekvés. Felesége, a ki mint igazi magyarlelkű asszony, nem életét, hanem becsületét félté a törököktől, mikor látta, hogy nincs menekvés, maga kérte urát, hogy döfje át kardjával. Dobozi habozott, de midőn neje térdre esve ismétlé kérését, éles tőrét a szívébe döfé. Majd szembe szállott üldözőivel, elkeseredetten küzdött velök, mig végre neje mellett holtan lerogyott.
Dobozi.
Székely Bertalan festménye. A Nemzeti Muzeum képtárában.
Csak ily kisebb, részleges ellenállással találkozunk, nagyobbszerűvel sehol, Szapolyai kitüntette, hogy nemcsak nem meggondolatlan ember, sőt inkább nagyon is óvatos. Mert ha csapataival Budára nyomul, épen nem lett volna lehetetlen a sikeres ellenállás. De úgy látszik, azt gondolta, hogy nem kell ingerelni a győztes ellenséget, a ki ez esetben beéri a mohácsi győzelemmel s minél előbb kitakarodik. E helyett a Tisza partján vonult fölfelé, hogy összeköttetésbe lépjen Várdai Pál egri püspökkel és társaival, a kik a tisza megyék csapataival egyesülve, némi intézkedéseket tettek a haza, első sorban természetesen saját vidékök érdekében.
Báthori István nádor, Brodarics, Jozefics a zengi, Erdődi Simon a zágrábi püspök, Batthyányi Ferencz tótországi bán, Török Bálint, Perényi Péter, Bánfi János és mások, a kik a mohácsi csatából megmenekültek, csapataik elvesztése után alig tehettek valamit s azt is többnyire bár ne tették volna. Ez áll különösen Báthori nádorra, a kit szolgája saját életének feláldozásával mentett meg az őt üldöző törökök elől, s ő mégis nem gondolva Isten eme csodálatos kegyelmére, gyalázatos rablással szennyezé be kezeit. A mint ugyanis Batthyányi Ferenczczel együtt visszavonult, találkozott a pécsi káptalan szintén menekülő tagjaival, s ahelyett, hogy óltalmába vette volna őket, elvette tőlük kincseiket és pecsétjöket. Hasonlókép tett a pannonhalmi apát a báttai monostor menekülő tagjaival. Orbáncz Endre, Esztergom város vitéz kapitánya pedig, a ki az ellenség közeledtére jónak látta tisztét másra hagyni, a Budáról Pozsonyba menekülőknek, s mint mondják, magának a királynénak is a málháját kirabolta.
Csupán Frangepán Kristóf működését említhetjük örömmel. A csata után ugyan egy ideig habozott, de később előnyomult egész Székes-Fehérvárig. A minek annyi haszna volt, hogy a törököknek szeptember 23-án a Dunán Pestre átkelő utócsapatait oly rémületbe ejté, hogy csak úgy tolongtak át a hídon, miközben számosan a vízbe fultak, foglyaik pedig elszabadultak.
E közben ugyanis Szulejmán visszavonulót fuvatott, elvivén magával Mátyás palotájából Herkules, Diana és Apolló szobrait, valamint a híres Corvin-könyvtár egy részét. Ezekkel akarta otthon diadalának nagyságát feltüntetni.
A visszavonulás a Duna és Tisza közén történt, miközben a törökök a szegény népet borzasztón sanyargatták. Szegedet kirabolták s felgyujták. Hasonlókép jártak a bácsiak, a kik hiában védelmezték magukat megerősített templomukban; a szabadkaiak azonban elkerülték a pusztulást.
Végre október 12-ikén Szulejmán befejezé hadjáratát, ekkor hagyván el hazánkat. Egyelőre semmi őrséget nem hagyott hátra, kivéve Péterváradon s némely más szerémi erősségekben, hogy megtámadásunkra bármikor készek legyenek. Tényleg tehát még nem hódította meg hazánkat, de valami kétszázezer emberrel apasztá annak lakosságát. Ezeket a törökök részint leölték, részint foglyokul magukkal hurczolták.
A Mohácsnál elesetteket mindjárt a csata után való napokon maguk a törökök temették el. Jó részök azonban sokáig temetetlenül hevert, mignem Kanizsai Dorottya, Perényi nádor özvegye, nehogy tetemeik a ragadozó állatoknak szolgáljanak eledelül, négyszáz embert fogadott fel, akik elásták őket.
A királyné is sietett, hogy férje holttestét fölkerestesse. E végett elküldé Czettritzet, Sárffi győri parancsnokkal együtt. Odaérve Czettritz azonnal az előtte ismeretes hely felé tartott. Meg is találták a király paripáját és fegyverzetét, de nem a holttestét. Némi keresés után a közelben egy ujonnan hányt sírdombon akadt meg a szemök s abban csakugyan meglelték a fiatalon elhunyt királyt. Czettritz azonnal elvitte urának szakállát és jegygyűrűjét a királynéhoz, bizonyságul, hogy csakugyan ráakadtak. Út közben tudósítá a dologról Székes-Fehérvár bíráját és tanácsát is, a mely azután ünnepélyesen vonult ki a szerencsétlen király holtteste elé. Egyelőre csak a prépostság sírboltjában helyezték el s Horváth Márton gondjaira bízták, mignem november 9-ikén, Szapolyai rendeletéből, királyaink mauzoleumában nagy pompával eltemették.
Zárókép.
Benczur Bélától. Az „Osztrák-magyar monarchia irásban és képben” czimű mű III. kötetéből.
II. Lajos holttestének föltalálása.
Székely Bertalan festménye. A Nemzeti Muzeum képtárában. – Morelli G. fametszetéről, mely az „Osztr.-magyar monarchia irásban és képben” czímű mű IX. kötetében jelent meg.
