1. II. Ulászló. (1490–1516.)
1. II. Ulászló. (1490–1516.)
Országos hangulat Mátyás halála után. A főurak. Trónkövetelők: Corvin János herczeg, Miksa király, Ulászló király és János Albert lengyel herczeg. A főemberek és Beatrix királyné Ulászló mellett nyilatkoznak. Királyválasztó országgyűlés. A lengyel párt hirtelenkedése. A követek kihallgatása. Egyezkedés Corvin János herczeggel. A Corvin-párt legyőzése. Szapolyai István, a bécsi kormányzó Ulászló javára dönt. Ulászló királylyá választása. A választás föltételei. Ulászló esküt tesz rájok. Koronázás. Corvin János megbékül. Ulászló öccsét visszatérésre birja. Miksa visszafoglalja Ausztriát Bécs városával együtt. Benyomul Magyarországba. Székesfehérvár ostroma. Miksa visszavonulása. Albert herczeget Szapolyai békére kényszeríti. Székesfehérvár visszavétele. A németek kiűzése. Békealkudozások. A pozsonyi béke. A béke hatása, megerősítése. Albert ujabb nyugtalankodása. Szapolyai megveri és rászorítja, hogy békét kérjen. Zajos országgyűlés Budán. A Miksával kötött békét az országgyűlés visszautasítja, de a főurak és városok elfogadják. Szapolyai István nádor. A királyi hatalom korlátozása. Beatrix ügyének elintézése. A törökök betörése. Ulászló tétlensége. „Dobzse László”. Magyarország hanyatlása. A fekete sereg megsemmisítése. A Halas melletti ütközet. Ulászló viszonya Lengyelországhoz. A főurak egymás ellen való fondorkodása. Szapolyai, Báthori és Bakócz. Két vajda Erdélyben. A törökök Erdélyt megrohanják. Csata Ubdine mellett Horvátországban. Derencsényi Imre bán. A főurak vádjai Ulászló ellen. Ulászló válasza. Fejedelmi összejövetel Lőcsén. A kassai gyűlés. Ulászló körútja. Kinizsi halála. Török békeajánlat. Ulászló föllépése Ujlaki Lőrincz herczeg ellen. Pénzügyi állapotok. Ernuszt Zsigmond pécsi püspök kincstartó. A nemesség nagyobb mérvű szereplése. Verbőczi István. Az 1498-iki országgyűlés végzései. Thúz Osvát és Szapolyai István halála. Viszonyok a törökkel. A béke megszegése. Ujabb béke. Háború Velencze és Törökország között. A pápa és Velencze Ulászlót csatlakozásra hivják fel. A törökök megtámadják Jajczát, de Corvin János visszaveri őket. Corvin János 1502-iki hadjárata. Bodon bevétele, Nikápoly felgyujtása. Az 1503-iki békekötés pontjai. Ulászló házasságra lép Candalei Annával, a franczia király unokahúgával. Anna királyné útja, koronázása és esküvője. Országos rendetlenség. Lázadás a Tisza vidékén. Félrendszabályok. A Szapolyaiak növekedő befolyása. Hedvig tescheni herczegnő tervei. Szerződés Frangepán Beatrix-szal, Corvin János özvegyével. Az 1505-iki országgyűlés határozata a trón betöltését illetőleg. Ulászló titkon Miksával házassági egyességre lép. Miksa fenyegető magatartása. Lajos születése. Anna királyné halála. Ulászló gyásza. Udvari klikk s az ellenzék. Szapolyai János az ország főkapitánya. Lajos koronázása. Zsigmond lengyel király. Nőül veszi Szapolyai Borbálát. Szélim trónra lépése. Határszéli harczok. Szapolyai betör Bolgárországba. Megkéri Anna hercegnő kezét, de kosarat kap. Egyetemes zsinat Rómában. Bakócz Tamást X. Leó pápa megbizza, hogy a törökök ellen keresztes háborút hirdessen. Az országtanács többsége a keresztes háború mellett. Telegdi István. A keresztes háború kihirdetése. Dósa György a keresztesek vezére. Hadnagyai. A pesti kurucz tábor. A földesurak erőszakkal visszatartják a kereszteseket. A pórlázadás kitörése. Intézkedések a lázadás elnyomására. Dósa hadával az alföldre vonul. Czeglédi kiáltványa. A gubacsi győzelem. Csata Csanád mellett. A kuruczok kegyetlenkedése. Szapolyai szétveri őket Temesvár alatt. Dósa kivégzése. Az 1514-iki országgyűlés határozatai. A királyi jövedelmek szabályozása. Verbőczi „Hármas könyve”. Fejedelmi értekezlet Pozsonyban. Kettős eljegyzés a Habsburgok és Jagellók között. Perényi nádor tiltakozása. Ulászló királyi halála. Uralkodásának jellemzése.
Kezdőbetü Szt. Jeromos párbeszédeinek codexéből.
A bécsi udv. könyvtárban. Hajdan Mátyás király könyvtárában volt.
MÁTYÁS halála után nagy szerencsétlenség volt, hogy a királynak nem maradt törvényes fia, a ki egyszerűen székébe ülhetett volna, vagy hogy törvénytelen fiát: Corvin János herczeget nem választatta meg utódjává. Ily viszonyok között az egymást addig ellensulyozott érdekek érvényesülni iparkodtak. Mindenki azon törte a fejét: ki volna a királyi méltóságra az ő szempontjából legalkalmasabb? Mert minden baj megszünését a trónnak miként történendő betöltésétől várták. A hangulat sokféle volt. A nemességnek nem lévén erélyes vezére, a főurak valának a hangadók. Azok pedig mindent a saját osztályuk érdeke szerint tettek. Minthogy Mátyás féken tartotta őket, mindenek előtt meg akarták lazítani a kormányt s arra törekedtek, hogy – mint Szapolyai István a bártfaiakhoz intézett levelében írta: „Magyarország (értsd: a főuri osztály) felszabaduljon a szorongatás- és elnyomásból, a melyben addig volt és visszahelyeztessék régi szabadságaiba.” Igy vélekedtek azok, a kik Mátyásnak köszönhették emelkedésöket. Nem csoda, ha a főurak oly király körül csoportosultak, a kiről tudták, hogy „szabadságaikban” legkevésbbé fogja háborgatni őket.
Trónkövetelőkben természetesen nem volt hiány. Az egyik a nagy király fia: Corvin János herczeg volt; a másik Miksa római király, III. Frigyes császár fia; a harmadik, Ulászló cseh király; végül a negyedik Ulászló öccse: János Albert.
Corvin János arczképe és aláirása.
Az eredeti arczkép Lepoglúván. Baránski E. rajza.
Az aláirás: JOHANNES CORVINUS DUX MANU P(ro)P(ri)A. Azaz: Corvin János herczeg saját kezével.
Az első tizennyolcz-húsz éves fiatal ember volt, igen jó, szelid természetű, a kiben semmi sem volt abból a határozottságból és erélyből, a mely atyja trónját biztosítá. Ha törvényes fia Mátyásnak, betöltheti vala a trónt s a jobb középszerű királyok között foglal helyett; de arra nem volt alkalmas, hogy igényeit a fenforgó viszonyok között érvényesíteni tudja.
A másik trónkövetelő: Miksa, a trónhoz való jogát a Mátyás és Frigyes között 1463-ban kötött békére alapította. Ámde ezt az alapot megingatta az a körülmény, hogy azóta háború folyt Magyarország és Miksa atyja között. Ép azért Miksának az országban csak igen csekély pártja volt.
A harmadik: Ulászló cseh király, anyja: V. László nővére révén vallotta magát a magyar korona örököseül. Ha Miksa a római szent birodalom és Ausztria segélyével bíztatott, Ulászló a már kezében levő Csehországgal való végleges kiegyezéssel akart hatni. S míg amaz azt vitatá, hogy az ő megválasztásával a meghódított cseh tartományokat lehetne megtartani a korona számára, Ulászló mellett azt hozták fel, hogy így meg Ausztria maradhat jobban magyar kézben. Azt is hitték a magyarok, hogy Ulászló megválasztásával atyjának, a lengyel királynak is kedves dolgot cselekszenek.
A negyedik trónkövetelőt: János Albert lengyel királyfit szülei akarták minden áron a magyar királyi székre emelni, Ulászlót Csehországgal kielégítettnek vélvén. Főleg anyjának volt ez az óhajtása.
Corvin népszerű volt a köznemesség előtt. Ő volt az ország leggazdagabb embere; a koronajavak jelentékeny része, az országos fővárak, mint Buda, Visegrád, Nándor-Fehérvár, a szent koronával együtt kezében voltak. Pártja különösen az ország délnyugoti részén igen erős vala s hívei sorában Ujlaki Lőrincz, Kanizsai György, Székely Jakab, Kis Horvát János, Ernuszt Zsigmond pécsi, Proszniczi János váradi, Bakócz Tamás győri püspök s Beriszlói Bertalan vránai perjel neveivel találkozunk. Mégis az intéző körökben alig volt szó megválasztásáról s pedig nemcsak törvénytelen születése miatt, hanem mert a vezérlő államférfiak annyira beleélték magukat Mátyás külföldi politikájába, hogy az ország ügyeit elsősorban ennek szempontjából tekintették; úgy hogy csak az volt mintegy a kérdés: melyik országgal akarnak szövetkezni? A Lengyelországgal szomszédos vidékekről valók többnyire Albertet óhajtották; így a Perényiek, a Rozgonyiak, Magyar Balázs s az erdélyi vajda: Báthori István. Miksának még kevés volt a pártja s mivel mindig csak azt hangoztatta, hogy Magyarország őt illeti, csakhamar igen ellenséges lett irányában a közvélemény. De a legbefolyásosabb emberek: Szapolyai István, Bécs kormányzója, Kinizsi Pál, Dóczi Orbán az egri püspök s nádori helytartó, Drágfi Bertalan s mások Ulászló mellett nyilatkoztak, a miben igen nagy része volt annak, hogy e főurak megunván Mátyás erélyes kormányát, olyan utódot óhajtottak, a kitől legkevésbbé lehetett tartani. Már pedig Ulászló olyannak mutatta magát Csehországban, míg Albert és Miksa erélyes emberek hírében állottak. Ulászló ügyét nagyban előmozdítá Beatrix királyné is. Ennek ugyanis már az 1479-ki alamóczi találkozás alkalmával igen megtetszett az ifjú cseh király s azóta nem is feledte el. Uralomvágyból ugyan Miksához is hozzáment volna, ha magyar királylyá lesz vala, csakhogy Miksa nem nyujtott semmi reményt a házasságra. Az is Ulászló pártjára vonzá a magyar főurakat, hogy bent voltak a cseh politikában, minél fogva megválasztását olybá vették, mintha így könnyű szerrel elérik azt, a mi után Mátyás oly kevés sikerrel törekedett.
Ennyi pártra oszolva találta a május 17-ikére, a Rákosra összehívott országgyűlés a nemzetet. A megjelenéssel leginkább sietett a lengyel párt, mely Báthori István vajda vezetése alatt ki is kiáltotta Albertet királyul. Azonban a Corvin és Ulászló pártjából jelenlevők ez ellen tiltakoztak s Albert pártja szégyenszemre elhagyta a tábort. Különben e pártot rövid időn nagy veszteség érte, a mennyiben vezérét: Báthori Istvánt sikerült a királynénak Ulászló részére megnyernie.
Az országgyűlésen a főurak szándékosan későn jelentek meg. A köznemesség jókor érkezett, de mivel tudvalevő volt, hogy vagy Corvin János vagy Albert pártján lesz, az Ulászló pártján álló főurak azon voltak, hogy kiéheztessék, eloszlása után reájok maradván az ügy eldöntése. Ezért csak junius elején fogtak a követek kihallgatásához.
Legelőbb Corvin megbizottai: Proszniczi János és Bakócz püspökök emeltek szót, hivatkozva a nagy király érdemeire s arra, hogy nemzeti királyra van szüksége az országnak. Azután Miksa, majd Kázmér követei szóltak föl, utóbbiak Albertet ajánlván. Változatosság kedvéért most a nápolyiak következtek, hogy a nemzet figyelmébe ajánlják a Beatrixról való gondoskodás ügyét. Legutoljára állottak föl Ulászló hívei. Dóczi püspök intézte így a dolgot, hogy a replikától nem tartva, ő és pártfelei minden előbbi szónok beszédjére reflektálhassanak.
Mindamellett az urak egyre húzták-halasztották az ügyet, úgy hogy a köznemesség türelmét vesztve, végre is eloszlott, hatvan megbizottat hagyván hátra. S ezzel körülbelül el volt döntve a választás ügye. Látván a dolgok fejlődését, Proszniczi János és Bakócz püspökök azt tanácsolták Corvin Jánosnak, hogy mondjon le a királyságról és fogadjon el egy, az ő érdekeit lehetőleg biztosító kiegyezést Ulászlóval, illetőleg az azt képviselő urakkal. Igaz, hogy ezek nem mint Ulászló megbizottai állíták ki az egyesség-levelet s Corvin névleg nem mondott le; de mikor oly részletesen írják le, mi legyen a herczegé, ha „Isten rendeléséből, vagy a nemzet akaratából” más választanék királylyá, az lényegileg nem tekinthető egyébnek lemondásnál. A jámbor ifjú, kit a hazaszeretetben neveltek fel s a ki úgy látszik törvénytelen születéséből származó kényes állásánál fogva kissé félénk természetű vala, kész volt az egyességre, csakhogy elkerülje a vérontást. Az egyezmény junius 17-én jött létre s főbb pontja a következők: Ha János herczeg nem választatnék királylyá, úgy kormánya alá adják Boszniát, a mely tartományt épúgy, mint előbb Ujlaki Miklós, királyi czímmel fogja bírni, továbbá Dalmát-, Horvát- és Tótországot; e tartományokban ötven jobbágytelek nagyságú birtokot is adományozhat s kinevezi a tisztviselőket, de a perek fölebbvitelét a magyar királyi kúriához nem akadályozhatja meg; megtartja az oppelni és liptói herczegi czímeket, összes Magyar- és Morvaországban levő birtokait, ellenben a sziléziaiakat és luzácziaiakat kiadja; az országos várak közül Buda, Visegrád és Nándor-Fehérvár a királyválasztásig, Pozsony, Komárom és Tata pedig mindaddig a kezén maradnak, míg azokat negyvenezer aranyon meg nem váltják tőle; a szent koronát azonban rögtön ki kell adnia.
Ily körülmények között Ulászló pártja elérkezettnek vélte az időt, hogy megejtsék a királyválasztást. Ámde időközben fölérkezett Ujlaki, Beriszló, Ernuszt, a pécsi püspök, és kijelenték, hogy ők a tudtokon kivül történt választást el nem ismerik s Corvin Jánost felbíztatták az ellenszegülésre. Ráskai Balázs, a budai várnagy tehát hadi lábra állította a várat, a herczeg pedig dél felé vonult, hogy ott mérkőzzék meg az Ulászló-párttal, a hol neki és híveinek nagy birtokai voltak. Ezt az előnyt azonban nem akarta neki megadni a már-már felülkerekedett Ulászló-párt s miután a főurak nagy fegyveres kísérettel jelentek volt meg a Rákoson, Kinizsi és Báthori István, a királyné, továbbá Esztei Hippolit, az esztergomi érsek és Dóczi Orbán dandárait a magukéival egyesítvén, utána indultak Corvinnak s Tolna-megyében, a Sárvíz lápjai között utól is érték. Heves csata fejlett ki, de mivel sem Corvin, sem hívei bármelyike is nem volt amazokhoz fogható vezér, a csata hamar eldőlt. A futásra maga a herczeg adott példát; kincses szekerei a győzőknek estek zsákmányul. Ő maga társaival Pécsre ment, a hol a püspöknél vendégszerető szállásra talált. Itt azonban a vezérek a csatavesztés felett összekoczczantak s Székely Jakab felmondván Corvin Jánosnak a szolgálatot, Stíriába ment s az ottani magyar birtokokat kézbe kerítve, Miksa hűségére tért. Ő volt az első jelentékenyebb ember, a ki hozzá csatlakozott.
Míg Kinizsi és Báthori fegyverrel egyengették Ulászlónak az útat a trónra, addig a rendek a Rákoson még egy komédiát játszottak el. Az Ulászló pártján volt előkelők ugyanis talán azért, hogy Corvin föllépésétől egyelőre megijedtek s azt hivék, hogy egész építményök összedől, pártatlanságoknak kivánván jelét adni, azt az ajánlatot tették: válaszszák meg Szapolyai Istvánt, a bécsi kormányzót biróul s a melyik trónkövetelő mellett dönt, azt ismerjék el királyul. Csakhogy Szapolyai – mint azt az ellenpártiak ugyan nem, de az Ulászló-pártiak igen jól tudták – már május 8-án szerződésre lépett Ulászlóval, mely szerint kötelezte magát, hogy Ulászló királylyá választása érdekében fog működni, a miért ez a Lengyelországtól kiváltandó szepesi városokat s azt igérte neki jutalmul, hogy morvaországi birtokában megerősíti. Az előre tudott válaszért a főurak követséget küldtek Bécsbe, élén Proszniczival, a ki a herczeg meggondolatlan föllépésében nem volt részes, sőt úgy látszik inkább már Ulászló pártjára állott barátjának: Pernstein Vilmosnak, Ulászló egyik főtanácsosának rábeszélésére. Legalább mikor Szapolyai az itéletet – mely szerint ő Ulászló választását annyira czélszerűnek találja, hogy ha senki más nem javasolná, még akkor is részére állana – kimondá, ő vállalta magára, hogy Morvaországba megy, kifizeti a fekete sereg zsoldját s ezzel megnyeri Ulászló ügyének.
Ekképen julius 15-én, az idegen követek jelenlétében ünnepélyesen kimondták, hogy Ulászló a magyar király. A nép most is örömujjongásban tört ki, a reményekkel eltelt Beatrix királyné pedig a nagy nap örömére pénzt szóratott közéje.
Most már követség ment Ulászló elé, a ki vagy tizenötezer emberrel az ország szélén állott, várva a meghívást. A követség tagjai között volt Szapolyai István is, a ki Bécset elhagyván, annak őrizetét Upor László alvezérére bízta. Julius 31-én Farkashidán, Nagy-Szombat és Szered között, tette le Ulászló az esküt a rákosi gyűlés által határozott föltételekre. E föltételek, melyek hazánk szokása szerint a törvénykönyvbe is fölvétettek, igen érdekes világot vetnek az ország akkori helyzetére és különösen az arisztokráczia felfogására Mátyás kormányával szemben, úgy hogy helyén valónak tartjuk, hogy azokat kissé bővebben ismertessük. Legelőször is mint elődei, a hazafiak szabadságainak és törvényes szokásainak megtartását igéri a király; igéri azután, hogy a Mátyás alatt divatba jött egy arany forintos adót, a melyet ugyan mindig mint rendkívülit vetettek ki, de amely már annyira szokásossá vált, hogy már rendes adóul kezdték tekinteni, nem fogja szedni s elődjének egyéb ujításait is mellőzi; hogy a Mátyás királytól elvett jószágokat előbbi tulajdonosaiknak visszaadja, ha csak nem rendes per utján vesztették el azokat; hogy a szent koronát s egyéb királyi díszjeleket nem tartja magánál, hanem megbízott főurakkal Visegrádon őrizteti; hogy a hivatalokat csak magyarokkal tölti be s tanácsosai csak magyarok lesznek; hogy a Csehországtól elfoglalt Morvaországot, Sziléziát és Luzácziát az alamóczi béke értelmében mindaddig a magyar korona nevében kormányozza, míg Csehországtól vissza nem váltatnak, s a mely esetben a váltságdíj az ország javára Visegrádon, a koronaőrök által fog őriztetni; hogy az elfoglalt Alsó-Ausztriát, a felső-ausztriai, stíriai, karinthiai és krajnai birtokokat nem adja vissza Frigyes császárnak, illetőleg fiának Miksának a rendek beleegyezése nélkül; a kárpótlásul netalán átengedendő területet Magyarországhoz kapcsolja vagy a fizetendő pénzösszeget a koronaőrökre bízza; hogy székhelye állandóan Magyarországban lesz s magyar lesz udvartartása; végül hogy mindazokat az intézkedéseket, amelyeket az országtanács Mátyás halála óta tett, helyben hagyja és megerősíti. E föltételek mutatják, hogy az arisztokraták tartottak egy uj, Mátyáshoz hasonló uralkodótól, ezért támadták meg hatalmát alapjában azzal, hogy a régi adóval kellett beérnie. Mátyás kormányát szinte zsarnokinak tüntetik fel, midőn ujításait eltörlik s az általa elvett jószágokat előbbi birtokosaiknak visszaadják. A koronának Mátyás által a Corvin kezébe helyezésének kritikája a következő pont. S mikor a hivataloknak magyarokkal való betöltését kivánják, nemcsak a bizalmatlanság szól az uj, külföldi király ellen, hanem a visszatetszés a felett, hogy Mátyás az ország legelőkelőbb hivatalaiba idegeneket ültetett.
Ulászló augusztus 9-én ért Budára. Koronázása, hogy minél többeken jöhessenek el, csak szeptember 18-án tartatott meg Székesfehérvárott. A szertartás körülbelül a rendes volt, csakhogy nem a gyermek esztergomi érsek, hanem Thúz Osvát, a zágrábi püspök végezé. Az ország díszjeleit vivő előkelők között látjuk Kinizsi Pált, Báthori Istvánt, a vránai perjelt és – a kinek jelenléte Ulászló szempontjából a legbecsesebb volt – Corvin Jánost. Ez felhagyván minden nehezteléssel szerencsésebb vetélytársa iránt, a junius 17-ki szerződés alapján ujra kibékült. Csak azt köté ki még, hogy az ellene vagy hívei ellen azóta kiadott intézkedések érvénytelenek legyenek. A koronát nemcsak kiadta kezéből, hanem személyesen hozta el s ő vitte az ünnepély alkalmával.
Miksa bevonul a magyaroktól elhagyott Bécs városába.
Reliefkép Miksa császár innsbrucki síremlékén. Eredeti fényképről.
Így jutott a magyar trónra Ulászló s vele a lengyel Jagello-ház.
* * *
Alig tette be lábát az ujonnan választott király a budai várpalotába, másnap már öccse Albert herczeg is a Rákoson állott. Ulászló alkudozásokba ereszkedett vele és sikerült is rábirnia, hogy visszavonuljon. De a másik külföldi trónkövetelő sem maradt veszteg. Frigyes császár és fia Miksa mindjárt Mátyás halála után elkezdtek fegyverkezni s a fegyverkezést még nagyobb buzgalommal folytatták, mikor látták, hogy a magyar nemzet nem Miksát választja királylyá. Ez csakhamar szép sereggel, melyben tekintélyes birodalmi segédhadak is valának, megindult az ausztriai herczegség visszafoglalására, a melynek védelmére magyar részről mondhatni semmi sem történt. Maga Szapolyai is elhagyta kormányzói székét, hogy tekintélyét, befolyását itthon latba vesse. Így nem csoda, ha azok a városok és várak, a melyeknek meghódítása annyi magyar pénzbe és vérbe került, majdnem kardcsapás nélkül jutottak Miksa kezébe. Augusztus 10-ikén, tehát másnap, hogy Ulászló Budára érkezett, Miksa Német-Ujhely alá nyomult. A magyar őrség az erősségbe vette magát s kénytelen volt nézni, mint hódol Miksának a polgárság. Miksa a fősúlyt Bécs birtokára helyezte. Az óriás városban Upor László várnagy alatt négyszáz magyar vitéz lézengett: oly csekély szám, hogy a bécsi polgárság tartózkodás nélkül tanakodhatott legjobb belátása szerint a teendők felett. S határozatuk csakugyan becsületére vált az okos és körültekintő polgárságnak, a mint régente a polgárságot általában nevezték; mert úgy szólt, hogy mind Magyarország, mind Miksa ki legyenek elégítve. Ugyanis meghódoltak Miksának, de nem mint osztrák herczegnek s a tartomány régi, természetes urának, hanem mint Mátyás király örökösének, az 1463-i békekötés értelmében. Ez történt augusztus 19-ikén. A magyarság a várlakban s a város határában az 1486. ostrom alkalmával hányt sánczok között tíz napig védelmezte magát. De Upor látván, hogy segély nem érkezik, szabad elmenetel kikötése mellett feladta a várost. Bécs ostroma alatt érkeztek Miksához Ulászló követei, hogy békét ajánljanak. Miksa azt mondá nekik, hogy várjanak egy kissé s csak akkor eresztette el őket, mikor Bécset már bevette. A felelet pedig, a melyet adott, úgy hangzott, hogy rövid időn maga fog eljönni Magyarországba. Bécs elestét a többi ausztriai erősségeké: a német-újhelyi váré, Brucké, s számos kisebb erősségé nyomban követte.
A helyzet a koronázáskor nem volt kedvezőnek mondható, a mennyiben két ellenség állott az országban. A koronázáson mind a király, mind a főurak számos csapatokkal jelenvén meg, azt várta volna méltán a nemzet, hogy lépéseket tesznek a haza védelmére. De bizony szépen eloszlottak, csak Albert ellen küldtek némi csapatokat, Miksa ellen nem. Talán azt hitték, hogy ha nem támadják meg, nem fog az őszön előnyomulni. De számításukban nagyon csalatkoztak, mert épen a koronázás előtt való napon, szeptember 17-ikén indult meg seregével Magyarország felé. Szeptember 28-ikán Bruckban, a Lajta mellett, a Kanizsai testvérek hódoltak neki. S minél inkább nyomult előre, annál inkább növekedett pártja: az urak, sőt a nemesség is mind nagyobb számmal csatlakozott hozzá. És ezért nem nevezhetjük őket rossz hazafiaknak. A legnagyobb rész Ulászlót soha sem akarta királyul s ha választásába egyébként belenyugodtak volna is, most megtévén az összehasonlítást, azt látták, hogy mennyivel derekabb fejedelem Miksa, mikor ily szép eredményeket mutathat fel. Nagy hasznára volt Miksának a Corvin-párt. Magát a herczeget nem sikerült ugyan minden igyekezete mellett is maga részére nyernie, legfeljebb semlegesen viselkedett egy ideig, de hívei tömegesen csatlakoztak hozzá. Az első ezek közül – mint láttuk mindjárt a sárvízi csata után – Székely Jakab volt. Példáját most Kis-Horváth, a Thallócziak, Bánffiak, Frangepán Kristóf, a Beriszlók, az Elderbachok és mások is követték, s nem sokára (nov. 8.) ifjabb Vitéz János, a veszprémi püspök is megnyitá városa kapuit Miksa előtt, kikötvén, hogy püspöksége mellé a bécsit is neki adományozza s a bíboros kalapot is megszerzi számára.
Székesfehérvár ostroma. (1490.)
Reliefkép Miksa császár innsbrucki síremlékén.
A németek egy része a birodalmi zászló alatt a vár falait meghágni készül épen, mig más részök a város egyik kapuján már bevonul. Érdekesek a várost övező várfalak, amelyeknek egyik őrtornyáról a magyar czimeres zászló leng. A kép közepén látható templom az ősi koronázó templom, királyaink mauzoleuma.
Már most Székesfehérvárra került a sor. Báthori és Kinizsi hevenyében ötszáz embert vetettek belé, de annyi erőt nem tudtak összeszedni, hogy a város védőit kivülről is támogathatták volna. Arra sem volt idő, hogy a város falait kellőkép kijavítsák; ugy látszik, nagyon bíztak a várost körülvevő nagy kiterjedésű mocsarakban. Mielőtt a védelemre kellőkép elkészülhettek volna, megjelent a német had. Ekkor a mieink a külvárost sok polgár nagy kárával felgyujtották, hogy az ellenségnek támaszul ne szolgáljon. Majd meggondolatlan kirohanást tettek, mely alkalommal az őrségnek s az ifjabb polgárságnak színe-java elesett. Így történt, hogy az ősi város november 16-ikán már az ellenség kezében volt. Gyalázatos volt a pusztítás, melyet a németek benne elkövettek. Raboltak, gyilkoltak, gyujtogattak, s ily körülmények között nem igen szolgált vigasztalására a sanyargatott polgárságnak, hogy a zsákmányon összeveszett németek maguk között is borzasztó öldöklést vittek véghez. Mily más volt az eljárás, a melyet Mátyás Bécscsel szemben tanúsított!
Mikor Miksa Székesfehérvárt bevette, abban a hitben volt, hogy most már csakugyan elnyeri a magyar trónt, pedig épen ez volt a forduló pont hadjáratában. A mily könnyű szerrel hatalmába esett eddig minden, ép oly könnyen el is vesztette. A szerencse először akkor fordított neki hátat, mikor Kristóf bajor herczeget Buda ellen küldé. Ez a várost feladásra szólítá fel, azonban Kinizsi és Báthori gúnyosan utasították el az udvari költőt, aki Miksa izenetét hozta. Ostromot megkísérleni nem lehetett, mert Miksának fizetetlen zsoldosai csapatonként hagyták el urok zászlaját. Ily körülmények között Miksa valóban örülhetett a közelgő karácsonyi ünnepeknek, a melyek színe alatt visszavonulhatott. Útjában hazafelé még egy nagyobbszerű vállalata volt, a mennyiben Kinizsi Pálnak Vásonkőn, Veszprém-megyében levő fényes kastélyát, amely majdnem őrizetlen volt, elpusztította.
Ugyanez időtájban a felföldön Albert is mozgolódni kezdett, azonban nem sok sikert aratott. A lengyel királyhoz ugyan hiába fordult Ulászló király s a magyar országtanács, hogy tiltsa el Albertet a további háborúskodástól, vagy hogy legalább ne lépjen fel követelőül. Azért 1491 elején az országtanács útnak indította a fekete sereg egy részét némely más csapatokkal Kassa felé, amelynek tájékát Albert kegyetlenül pusztítá. Január vége felé e sereggel egyesültek Szapolyainak a Szepességből magával hozott, körülbelül negyedfélezerre menő csapatai, Szapolyai személyes vezetése alatt, a ki egyszersmind az egész királyi had vezérletét kezébe vette. Albert herczeget aztán királyi csapatok, segítve a városukból ismételten kitörő kassai polgároktól, annyira szorították, hogy kénytelen volt békét kérni. A békét meg is kötötték február 20-án, a következő föltételek mellett: Albert elismeri Ulászlót Magyarország törvényes uralkodójául, viszont ez Glogau, Öls, Sagan, Oppeln, Tost és Kosel sziléziai herczegségeket adományozza neki; minthogy pedig Oppeln Corvin, Ols pedig Konrád herczeg kezében vannak, míg Ulászló kezére nem jutnak, jövedelmöknek megfelelő összeget fizet öccsének; egyszersmind Eperjes és Kis-Szeben is zálogul kezén maradjanak, míg Glogaut tényleg át nem adják neki.
A belföldi hadjárat bizalommal kezdte eltölteni a nemzetet, a mit az is előmozdított, hogy Kinizsi a becsapott törököket diadalmasan visszaverte. Annál kellemetlenebbül hatott, hogy Miksa ellen még mindig késnek a föllépéssel, és pedig főleg azért, mert a királyi kincstár üres volt, minek következtében a fekete sereg is jó darabig fizetetlen maradt. A németek kiűzését csak juniusban kezdték meg, természetesen Székesfehérvár ostromával. De e város őrsége jól el volt látva mind élelemmel, mind lőszerrel, úgy hogy a város csak julius 29-én került a kezünkbe. A nép látván, hogy Miksa, a kiből tavaly nagyszerű uralkodót várt, ép oly keveset vagy még kevesebbet tehet, mint Ulászló, arra a meggyőződésre jutott, hogy jobb a törvényesen megválasztott Ulászló mellett maradni s így a legkészségesebben fogadta be a Kinizsi és Báthori vezette hadakat. Ennek következtében a dunántuli városok és várak egymás után magyar kézre kerültek ismét. Corvin János is, a ki az elmult évben semlegesen viselte magát, de az Albert elleni hadjáratban már részt vett, szép sereget állított ki, s azzal ostrom alá vette a hatszáz némettől megszállott Zágrábot. Jött ugyan Miksától fölmentő sereg és pedig oly ember vezérlete alatt, a kit egy év előtt még Corvin pártján láttunk, t. i. a Székely Jakabé alatt, de azt Corvin visszaűzte Stiriába, a város falaira pedig nem sokára kitűzte a magyar lobogót.
Béketárgyalás Pozsonyban Miksa és Ulászló követei közt.
Egykorú kép a „Weisskunig”-ból.
Miksa e közben a német birodalomban járt, hogy ott segítséget eszközöljön ki a magyarok ellen. Azonban a német rendek korán sem voltak oly bőkezűek, hogy évről-évre ellássák sereggel. Így történt, hogy Miksa csapatait nemsokára majd minden magyarországi várból kiszorították, sőt a Mátyás hadjáratai idejéből még kezünkben levő alsó-ausztriai várak őrsége is támadólag kezdett föllépni. Miksa ily körülmények között szívesen fogadta a magyar kormány ajánlatát a békealkuvások megkezdésére. Mert az utóbbi, ámbár legfőbb oszlopai Szapolyai, Kinizsi és Báthori a híres hadvezérek valának, úgy látszik nagyon meg volt győződve a hadiszerencse forgandóságáról s azért akkor akart megbékülni, bár mérsékelt föltételek alatt, amikor ügyei a legjobban állottak. A békebizottságokat augusztus 22-én nevezték ki, s ezek november 7-én Pozsonyban megállapodásra jutottak. A föltételek megállapításánál a Frigyes császár és Mátyás között 1463-ban kötött békekötés volt irányadó. Mint akkor Frigyes, úgy most Miksa elismerte szerencsésebb vetélytársát Magyarország uralkodójául, de fentartá a maga számára is e czímet; viszont a magyar uralkodó épúgy, mint akkor, most is beleegyezett abba, hogy törvényes utódok hiányában Magyarország a Habsburg-házra szálljon. Ezen kívül Magyarország e háznak még némi kárpótlást is fizetett: akkor a korona és Sopron czímén hatvanezret, most a Miksa kezén lévő részekért százezret, ráadásul pedig visszaadta a százezerről szóló kötelezvényt, a melyet Frigyes a gmundeni béke alkalmával kiállított volt. A béke többi pontjai nem bírnak jelentőséggel, például hogy Ulászló nem kivánja azoknak az adósságoknak a megfizetését, a melyekkel Albert herczeg, Frigyes császár öccse, Podjebrád cseh királynak tartozott stb.
A magyar kormány intéző férfiai kétségkívül abból indultak ki, mikor e föltételekhez hozzájárultak, hogy 1463-ban is a rendek majdnem ugyanezek alatt a föltételek alatt kötött békébe egyeztek bele, csak a kárpótlásul fizetendő összeg lett nagyobb; erre nézve azonban azt vélték, hogy az nem oly jelentékeny dolog, mert ha csak egy évvel is tovább folytatják a háborút, már is sokkal többe kerül. Azt is tekintetbe kellett venniök, hogy akkor Magyarország királya eszes, tevékeny ember volt, ellenfele Frigyes pedig jelentéktelen; míg most a magyar király léha, lomha egyéniség volt, Ausztria ura pedig az eszes Miksa. Azonban a nemzet Mátyás későbbi uralkodása alatt egészen más külügyi eredményekhez volt szokva s a halála óta beállott körülményeket sem igen méltatta kellőkép. Mert a tavalyi csúfos hadjáratot az idei gyors sikerek váltották fel s így történt, hogy midőn a békepontok az országtanács elé kerültek, igen sokan voltak, a kik nem írták alá, a Mátyás kormánya alatt országos ügyekkel is foglalkozni kezdő budai polgárságban pedig majdnem lázadást idéztek azok elő. „Jőjjünk össze s inkább haljunk meg, hogysem a németek uralmát elfogadjuk!” – ily tartalmú feliratok voltak láthatók a falakon. A legfelsőbb körökben azonban nem sokat törődtek ezekkel a felszólalásokkal s noha november 29-én csak tizenöt főur járult a békéhez, Ulászló azt deczember 6-án megerősítette. Példáját Miksa ugyan e hó 20-ikán, Frigyes császár pedig, a ki ezt az ügyet különben egészen fiára bízta, 1492. január 4-én követte.
Azt hitte-e Albert, a ki Glogaut még mindig nem kapván kezéhez, Eperjest és vidékét még mindig megszállva tartá, hogy az elégületlenség megingatta Ulászló trónját? vagy azért neheztelt, hogy bátyja, mint azt kétségkívül megtudá, hogy szerződésre lépett Miksával, mely szerint magtalan halála után ez lenne örököse? elég az hozzá, hogy az év végén ismét kilépett tartózkodó helyzetéből s a vidéket irgalmatlanul sanyargatta. Kiűzését Szapolyai vállalta magára, a ki a herczeget egy nagy összecsapás alkalmával határozottan megverte, úgy hogy kénytelen volt békét kérni. A föltételek a régiek voltak, csakhogy Eperjesnek és Kis-Szebennek zálogként való birtoklásáról Albertnek le kellett mondania s csapataival az országból kitakarodnia. A herczeg aztán, hogy magyarországi hadjáratának némi hasznát lássa, kétezer hordó hegyaljai bort vitt el magával, bort nem termő honába.
Február 2-ikán nyilt meg az országgyűlés Budán, mely a Miksával kötött békét volt tárgyalandó, illetőleg elfogadandó. A nemesség oly számmal jelent meg, hogy nem volt terem, a mely befogadhatná, a miért is a trónbeszédet Ulászlónak a Szent-György téren kellett tartania. A király még nem tudott magyarul, azért cseh nyelven szónokolt, s beszédét Bálint, váradi püspök, a zárdába vonult Proszniczinak unokaöccse és utóda tolmácsolta. Már ez maga is rossz hatással volt a rendekre. Még inkább növekedett az izgatottság Bakócz Tamás püspök beszédére, a ki az ország siralmas állapotának festésével akarta a béke föltételeit mintegy igazolni. De beszéde nem felelt meg a közhangulatnak s nemcsak nem érte el czélját, hanem ellenkezőleg még inkább fölingerelte a kedélyeket. Képzelhetni, mily zivataros volt a gyűlés, mikor a békekötést pontról-pontra felolvasták! Bakóczot és Báthorit hazaárulóknak nevezték s az előbbit talán tettleg is bántalmazzák, ha a megerősítésért jött osztrák követekkel együtt nem keres menedéket a királyi palotában. Hogy milyen ingerült volt a hangulat, kitünik abból is, hogy a falakon felhívások voltak olvashatók, melyek szerint a nemzet inkább küzdjön meg a némettel, hogysem e szerződést elfogadja. S csakugyan az országgyűléssel a királynak minden igyekezete mellett sem sikerült a békeföltételeit elfogadtatnia. Úgy látszik Miksa is belátta, hogy nem czélszerű az elfogadást erőszakolni, s így az elmaradt. A nemzetet azután sem lehetett rábírni, hogy a békekötéshez hozzájáruljon.
Miksa császár.
Dürer Albrecht metszete.
De ha az országgyűlés elutasítá is a békét, a legjelentékenyebb emberek elfogadták azt s arról biztosító leveleket állítottak ki Miksa kezéhez. Az egyiket kiállitá hetven, szoros értelemben vett magyarországi nagy úr és nemes, köztük Corvin János, Szapolyai István, Báthori István, Kinizsi Pál, Ujlaki Lőrincz és mások; a másikat számos horvát- s tótországi úr, egy harmadikat pedig a főpapok. Több város is állított ki ily leveleket, mint Buda, Pest, Kolozsvár, Brassó, Besztercze, Medgyes, továbbá a szász föld. Mindazonáltal igen természetes, hogy ezeknek, a békét s első sorban Miksa örökösödését elfogadó okiratoknak csak épen a kiállítókra volt kötelező erejök.
Az országgyűlésen, mely különben áprilisig elhúzódott, a nádori széket is betöltötték, még pedig a Mátyás halála óta oly nagy szerepet játszott Szapolyai Istvánnal. Azon kívül számos végzést hoztak a királyi hatalom korlátozására. Ezek a farkashídi pontokon kívül részint a hadügyet szabályozzák, olykép, hogy minél kevesebb terhet képezzen, de egyszersmind, hogy az ország hadereje is kellőkép meggyöngíttessék: nem valami üdvös működés oly időben, mikor annyi ellenség szorongatta az országot; részint egyéb intézkedést foglaltak magokban, például, hogy a király csak száz jobbágy-telek erejéig adományozhat szabadon, nagyobb adományokhoz az országnagyok beleegyezése is szükséges.
II. Ulászló király emlékérme.
Előlapján a király mellképe. A körirat: WLADISLAVS D(ei) G(racia) R(ex) VNGRIE ET BOHEMI(e.) Azaz: Ulászló Magyar- és Csehország királya. Hátlapján egy felől a magyar, más felől a cseh czímer.
Az országgyűlés elé hozták Beatrix ügyét is. Láttuk, mily élénk érdeklődéssel viseltetett a királyné eleitől fogva Ulászló iránt, a ki, hogy a benne kinálkozó hasznos szövetségest el ne veszítse, a rendek beleegyezésével némi reményt is nyujtott neki a házasságra. Mikor pedig Miksa legnagyobb szerencsével küzdött s Albert is erős helyzetben volt a felföldön, a királyné kijelenté, hogy ha Ulászló nem tesz határozott igéretet, hogy elveszi őt, szintén az ellenséghez csatlakozik. Az országnagyok tehát azt ajánlák Ulászlónak, hogy nehány tanácsos jelenlétében biztassa Beatrixot. A király azonban tovább ment s négy szem közt is kilátást nyujtott neki a házasságra. Ezért a királyné 200,000 aranyat adott a háborúra s lemondott arról a 300,000-ről, a melyet az ország köteles lett volna fizetni neki. Természetes, hogy a közvetlen veszély elmultával többé szó sem volt házasságról, s azért fordult a királyné Váradi Péter érsek közbenjárásával az országgyűléshez. A rendek azonban nem éreztek semmi hivatást arra, hogy Beatrixot másodszor is királynévá tegyék, hanem igényeivel elutasították. Ő aztán Bécsbe, majd Rómába ment s botrányos, házasságot követelő pert kezdett Ulászló ellen, mígnem 1500-ban végkép elutasították. Életét Ischia szigetén a legnagyobb nyomorúságban végezte be.
Még együtt voltak a rendek, mikor híre jött a törökök becsapásának. E hírre az országgyűlés szétoszlott, az alatt a czím alatt, hogy fegyverre keljen. Így kihúzta magát a Miksával való béke újabb tárgyalásától, a mire a rendeket később sem lehetett rábirni. A törökök részéről fenyegető veszedelem egyébként nem volt valami nagy s Kinizsi a fekete sereggel gyorsan teljes diadalt aratott rajtok.
II. Ulászló arany pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján Mária a gyermek Jézussal, alatt a cseh czimer. A körirat: WLADISLAI D(ei) G(racia) R(egis) VNGARIE. Azaz: Ulászlóé, Isten kegyelméből Magyarország királyáé. Hátlapján: Szt. László, jobbjában a csatabárddal. A körirat: S(anctus) LADISLAVS REX. Azaz: Szt. László király.
Megszabadulván ellenségeitől, Ulászló tétlenségbe merült. Miatta minden úgy mehetett, a hogy tetszett. Mindenre rámondta, hogy „dobzse”, azaz „jól van”, a mely szokása már Csehországban megszerezte neki a „Dobzse král” (Jól van király) czímet, s a mely „Dobzse László” alakban nem sokára Magyarországon is közkeletűvé lőn. De igen tévedne, a ki eljárását alkotmányos elveinek, vagy érzületének tulajdonítaná. Ez az érzület nála teljesen ismeretlen volt s mint látni fogjuk, azon kevés alkalommal, midőn föllépett, működése egyenes ellentéte volt az alkotmányosságnak. Hogy nem avatkozott az ország ügyeibe, annak egyrészt az vala az oka, hogy nem volt elég erélye arra, hogy a főurakkal megküzdjön, másrész, mert nem volt kedve, hogy az uralkodás terhét vállaira vegye.
Ily körülmények között a Miksával kötött béke után nem a felvirágzó, hanem a hanyatló állam képét mutatta Magyarország. Már maga az a körülmény, hogy az ország ügyeit egyedül a főurak vitték, képes volt az országot a hanyatlás útjára vinni, mert mindent a magok szemüvegén át nézvén, a haza érdekét a magukéval azonosították. Szabadon folytathatták működésöket Mátyás újításai ellen, mert belátták, hogy ámbár nem nyult is a főurak irányában oly véres eszközökhöz, mint a külföldön szokásos volt s mint azokat épen Mátyás kortársa: XI. Lajos franczia király is kiváló buzgalommal alkalmazta, működése mégis veszélyezteti a főuri rend kiváló jelentőségű helyzetét, a melyet az országban addig elfoglalt. Az ujítások jelentékeny részét az országtanács már Ulászló megérkezéseig eltörölte vagy a farkashídi pontok semmisíték meg. Hátra volt még egy, a legjelentékenyebb: a fekete sereg. Igaz, hogy ennek sorsát már a pénzügyi viszonyok is eldönték, mert oly eszközökkel, melyek Ulászlónak álltak rendelkezésére, e sereget fentartani lehetetlen volt. De még sem szüntették meg azonnal. Szinte nehezökre esett Ulászló főtanácsosainak, a kik egykor Mátyásnak voltak elsőrendű hadvezérei, bár mint oligarchák az állandó seregnek ellenségei valának, hogy megsemmisítsék azt a csapatot, a melyről legjobban tudták, mily jelentékeny része volt Mátyás diadalaiban. Ezért egy ideig fenn is tartották s nem egy hasznát vették a nagy király halála utáni háborúkban. De nem tudták rendesen fizetni. Különösen Kinizsinek utolsó, a törökök ellen intézett harcza után, mikor Szeged vidékén helyezték el őket, sehogysem tudtak zsoldjukhoz jutni. Ez okból zsarolni, pusztítani kezdtek. Rablásaik mind gyakoriabbakká válván, a szegediek egyre ostromolták a királyt, tegyen már ellenök valamit. Ulászló végre megunta a sok zaklatást s a főurakkal elhatározta, hogy a fekete sereget meg kell semmisíteni. A nehéz feladat végrehajtásával természetesen a legerélyesebb vezért, Kinizsit bízták meg. De ez jól ismerve erejöket, tudta, hogy meggondolatlan támadással kudarczot vallhatna, sőt veszedelmet is okozhatna. Ezért nagyban gyüjtötte össze a katonaságot s a fegyverfogható népet, színből a törökök, de valóban a fekete sereg ellen. Ámde ez neszét véve a dolognak, Halas mellett elsánczolta magát. Kinizsi a csatában a megfutamlás taktikáját alkalmazá. Úgy tett, mintha csapatai már nem tudnának a fekete vitézek csapásainak ellentállani s visszavonulót fuvatott. A feketék, a kik jó katonák voltak ugyan, de nem volt vezérök, elbízták magukat s vakon rontottak utánok. Kinizsi ezt látván, hátban támadta meg őket, mi közben a megfutamodottak is visszafordultak s a felbomlott rendek között nagy mészárlást vittek véghez. A fekete sereg megveretett: négy-, mások szerint hétszázan estek el vitézei közül, sokan pedig a Halas körül elterült mocsarakba fúltak. A főbbeket Kinizsi Pál felakasztatta. Majd királyi rendelet feloszlatá az egész csapatot: egy részét a királyi bandériumba osztották be, másokat a főurak, különösen a nádor és Kinizsi csapataiba vettek fel. Jelentékeny részök azonban esküvel fogadván, hogy megveretésökért Magyarországon soha sem fognak bosszút állani, Haugvitz nevű hadnagyuk alatt kivonult. Az utóbbi csapatok még sok viszontagságon mentek keresztül. Eleinte osztrák elégületlenekkel álltak szövetségben, majd dán, később szász szolgálatba léptek. Utolsó romjaik harmincz év mulva mint I. Ferencz franczia király katonái Olaszországba jutottak s ott hullottak el. Így pusztult el az a csapat, a mely kellőkép fentartva, Magyarországot képes lett volna biztosítani török és német ellen egyaránt.
Harcz a törökök és Miksa hadai között.
Reliefkép Miksa innsbrucki síremlékén. Eredeti fényképről.
Még egy nevezetes kérdés dőlt el ez évben: Ulászló viszonya Lengyelországhoz. Ugyanis ekkor hunyt el Kázmér király s mint legidősebb fiú tulajdonkép Ulászló lett volna örököse. De Kázmér király abban a véleményben volt, hogy fia beérheti Magyar- és Csehországgal, Lengyelországot tehát hagyja öcséinek. Ezért végrendeletében minden örökségből kizárta s atyai átkával fenyegette, ha jogát, mint elsőszülött, érvényesíteni akarná. Ulászló maga is méltányosnak találta atyja intézkedését, s nemcsak most, hanem Albert, majd Sándor öccsének halála után sem igényelte az előtte különben már jó részt idegenné vált Lengyelországot.
* * *
Egy ideig minden külügyi bonyodalomtól menten folytak Magyarország napjai. Az ország főemberei kényelembe tették magukat s a király és tanácsosai békével hagyták forogni a világot. Csak a főuraknak egymás ellen való fondorkodásaik mutatták, hogy még élnek. Legbefolyásosabb emberek voltak azok, a kik Ulászlót a trónra segítették: Szapolyai István, Báthori István és Kinizsi Pál. Dóczi Orbán ekkoriban már elhunyt s helyét Bakócz Tamás foglalta el az egri püspöki széken, és nemsokára a királyi tanácsban is. A molnár-legényből fölemelkedett Kinizsit, mint az alvidék kapitányát, hivatala távol tartotta az udvartól; különben természettől fogva idegenkedett a politikai cselszövényektől. Azért leginkább Szapolyai, Báthori és Bakócz versenyeztek a király kegyeiért. Legügyesebb volt köztük Bakócz, a ki úgy látszott, arra törekedett, hogy a többieket egymásután kiszorítsa. Először a gyöngébb állású Báthori ellen fordult, rábírván az erdélyieket, hogy a vajda ellen kegyetlensége miatt panaszt emeljenek a királynál. Ez meg is történt s az ügyes pap kivitte, hogy az országtanács, a régibb szokásnak megfelelőleg, másod-vajdát is készült rendelni Báthori mellé. A szenvedélyes főúr azonban ezt nem akarta eltűrni, hanem – állítólag szintén Bakócz tanácsára – kijelenté, hogy abban az esetben lemond. Lemondását a király el is fogadta, a mi annyira bántotta Báthorit, hogy nem sokára elhunyt.
A két vajda kinevezését igen czélszerűnek találták az urak, kétségkívül fontosabbnak tekintvén azt, hogy egyik se nyerjen nagy hatalmat, mint a közigazgatás érdekeit. Báthori lemondása után tehát kettőt küldtek Erdélybe: Losonczi László és Drágfi Bertalan személyében. Azonban az uj vajdák még meg sem érkeztek rendeltetésök helyére, mikor a törökök, a kik a Mátyás halála után nem sokára lejárt fegyverszünetet nem ujították meg, tudomást nyerve a magyarországi bonyodalmakról, Erdélybe rontottak. Szerencsére Telegdi alvajda helyt állott s az ellenséget visszaverte.
Nem voltak ily szerencsések Horvát- és Tótország uj kormányzói: Lábatlani János és Derencsényi Imre, kiket a lemondott Corvin helyett neveztek volt ki bánokká. A törökök 1492-ben Karinthiában súlyos vereséget szenvedtek. Hogy e csapást megbosszulják, 1493 nyarán Jakub boszniai basa vezérlete alatt Stiriára törtek s azt két hétig tűzzel-vassal pusztitották. A Miksa szolgálatában állott Székely Jakabtól a Kulpáig visszaszoríttatván, midőn zsákmánynyal megrakodva visszatérőben voltak, Derencsényi és Lábatlani Udbine mellett Frangepán Bertalan unszolására megtámadták őket, de a csatát épen Frangepán gyávasága miatt elvesztették. Igen sokan hullottak el. Derencsényi fia és testvére is elesett, maga pedig fogságba került. A törökök tálon elébe hozták fiának és testvérének fejét, de a büszke magatartású férfiút, a ki fogságba kerültekor számot vetett életével, semmi meg nem ingatá. A szultán egy magányos szigetre száműzé, a hol nem sokára be is végezte életét.
Az ország hadi dicsőségén ejtett csorba általános megbotránkozást keltett. Maguk az országtanács tagjai s a többi előkelők is összejövetelt tartottak Ujlaki Lőrincznek a budavári Szent-György-téren levő palotájában. Megbizták Szapolyait, hogy nádori tisztéhez hiven a királyt kormányának hibáira, mulasztásaira figyelmeztesse. E vádak magukban véve jogosultak voltak, de kissé mégis különös, hogy épen azok emelték, a kik maguk is részt vettek az ország kormányában. Egyszersmind tájékozatlanságukat is tanusítja. Mert hogy kivánhatták Ulászlótól azt, a mit Mátyás is alig bírt végrehajtani, mikor az adót leszállították, a Mátyástól megszüntetett mentesítéseket jó részt helyreállították, sőt ujakat is alkottak? Ulászló válaszában nem ok nélkül hárította a vádat az országnagyokra. Arra a vádra pedig, hogy az ország pénzeit eltékozolja, azt felelé, hogy mióta trónra lépett, mindössze nem kapott negyvenezer aranynál többet, a mi – ha igaz volt – minden esetre nagy léhaságra mutat az ő részéről.
II. Ulászló aláirása.
(Wladislaus Rex manu p(ro)p(ri)a.)
A következő év tavaszán nagy fejedelmi összejövetelt tartottak Lőcsén, a melyen Ulászlón kívül jelen voltak öcséi: Albert lengyel király, Zsigmond herczeg és Frigyes bíboros, továbbá a brandenburgi választó fejedelem. Az összejövetel névleges czélja némely magyar-lengyel határkérdés elintézése volt, igazi czéljául azonban azt állíták, hogy a két testvér-király egymással alattvalóik ellenében szövetségre készült lépni. A körülbelül egy hónapig elhuzódott értekezlet alkalmával óriási fényt fejtettek ki; különösen Szapolyai István, a ki mint szepesi gróf a házigazda szerepét vitte. Innen Kassára ment a király. Oda rendelte kincstartóját, a pécsi püspököt is, s a körülötte levő főuraknak előterjeszté, hogy a rendes egy ötöd forintnyi adóval – minden kapu után – lehetetlen kijönnie, tehát szavazzák meg annak ötszörösét, mint az már Mátyás idejében is szokássá vált. A főurak, kiket különben nem illetett meg az adó megszavazása, megajánlották mégis azzal a kikötéssel, hogy csak a köznemesség jobbágyainak adóját fizessék a kincstárba, a főnemesek jobbágyaiét pedig az illető urak kezéhez, a kik azt bandériumaikra fordítják. Ez egyike volt a legszerencsétlenebb végzéseknek. Mert az ily módon fölemelt s a népre terhes adó mégis kevés volt az ország szükségleteire, a főurak pedig nem tettek nagyobb jövedelmöknek megfelelőleg nagyobb szolgálatokat, sőt potom áron föl-fölmentették magukat évekre is a katonáskodás terhe alól, s így bandériumaik inkább csak a közbiztonság veszélyeztetésére szolgáltak.
Kassáról aztán a király körútra indult. Először Erdélybe ment, a hol tapasztalván, hogy a gyönge Losonczi vajdasága csak arra szolgál, hogy Drágfi ne léphessen fel kellő erélylyel, őt udvarmesterré nevezte ki. Drágfi aztán erélyének a kormány előtt különösen kedves módon adá tanuságát, t. i. az Erdélyre kivetett hatvanezer aranyat a legnagyobb gyorsasággal behajtotta. Innen Temesvár felé folytatá útját a király, a hol Kinizsi néma tisztelettel fogadá, mert a szél nyelvét megütvén, beszélni nem tudott. A hős Báthori halála óta az országbirói méltóságot viselte, de azért inkább csak mint az alvidék kapitánya működött. Ez évben is egy nagyobb török támadást vert vissza, és néhányat a nándor-fehérvári őrség katonái közül, a kik velök czimboráltak, iszonyú kegyetlenséggel megöletett. Majd egy nagyobb hadjáratot tervezett. De ennek megindításában megakadályozá a halál, mely november 29-én elragadá őt az élők sorából. Halála után senkinek sem volt nagy kedve a harczra s miután a Konstantinápolyba küldött Móré Fülöp ott kedvező fogadtatásra talált, sőt a következő év elején török követség jelent meg Budán, hogy tíz évre békét kérjen, oda irányult az országtanács véleménye, hogy azt el kell fogadni, de csak három évre.
Ulászlóra úgy látszik mégis volt némi hatása a főurak dorgálásának, mert az 1494. évben csakugyan rendkívüli erélyt tanúsított. S ez nemcsak a fejedelmi összejövetelben s körútban nyilvánult, hanem abban is, hogy Ujlaki Lőrincz ellen is föllépett. A herczeg korán sem volt a legrosszabb a magyar főurak között, sőt a mi a határőrzés körül kifejtett buzgalmát illeti, a legjelesebbek sorában foglalt helyet. De a király iránt való köteles tiszteletet következetesen megtagadta s annyira ment, hogy ha említette, mindig ökörnek nevezte őt. A király egy ideig eltűrte sértegetéseit, de végre türelmét vesztve, sorra megostromoltatá várait s azt üzené neki, hogy annak, a kit ökörnek szokott gúnyolni, már igen hatalmas szarva van s a másik is nem sokára ki fog nőni, hogy azzal ellenségeit irgalom nélkül ledöfhesse. A herczeg alig tudott hova menekülni s Szapolyai is hiába vetette magát közbe érdekében. Csak miután Ujlaki több ízben a legnagyobb alázattal bocsánatot kért, kegyelmezett meg Ulászló életének. De javaira nézve még kétségben hagyta s csak később adta vissza azokat is nagy részben.
Azonban a király erélye nem volt tartós s nemsokára minden a szokott kerékvágásba zökkent vissza. Csak a pénzügyek rossz állapota izgatta fel a kedélyeket. Sem Ulászló, sem tisztviselői nem voltak képesek a pénzügyet rendben tartani. A kincstartóknak óriási nehézségeket okozott az, hogy alig lehetett tudni, kik vannak fölmentve valamely adó alól vagy hogy kik nem kötelesek a központi pénztárba fizetni adójukat, hanem például Nándor-Fehérvár kapitányának. A közvélemény a kincstartókat rendesen csalóknak tartotta s mint ilyet mozdította el az országgyűlés Lukács csanádi püspököt 1493-ban. Helyére Ernuszt Zsigmondot, a dúsgazdag pécsi püspököt emelték. De ez sem tudott a bajokon segíteni s midőn a kormány 1496-ban azzal az indítványnyal lépett fel, hogy egy forintos adót vessenek ki, kitört a zivatar. Érezte ő ezt előre s azért le is mondott, de a kormány nem fogadta el lemondását s így be kellett várnia míg Bakócz s a többi kormányférfiak minden hibát reá hárítanak. Azt határozták, hogy számadásait meg kell vizsgálni. S ezek valóban elszomorító képet nyujtottak az ország pénzügyeinek hanyatlásáról; mert 1491-ben a kincstár összes bevételei csak 177,305 – 1495-ben pedig 136,634 forintot tettek. Egyébként is találtak némi hiányt, de ez valószínűleg csak gondatlanságának volt következménye. Azonban a király, hogy a rendeknek megmutassa erélyét, óriási szigorral lépett fel: Dombai alkincstartót Temesvárt fogságra vetette, a pécsi püspököt pedig négyszázezer arany fizetésére ítélte. A közvélemény, mely szereti hinni, hogy a bajok egy ember hibájából vagy bűnéből származnak, nagy örömmel fogadta az itéletet s az országgyűlésen nem egyszer kiáltották: „Most már van igazi királyunk!” És hogy az irónia teljes legyen, mikor a nemesség az országgyűlés hosszúságát megunva hazaoszlott, megajánlották a főrendek azt, a minek követelése az egész zivatart fölidézte t. i. az egy arany forintnyi adót minden kapu után.
Mátyás halála óta az 1496-iki országgyűlésen olvasunk először a nemesség nagyobbszerű szerepléséről. De határozottabb föllépése csak az 1498-ik évvel kezdődik, mikor Verbőczi Istvánban kitünő vezérre tett szert.
Verbőczi beregmegyei nemes családból származott. Nem rendelkezett valami nagy vagyonnal, de eszénél, tudományánál és tevékenységénél fogva hosszú időn át nagy szerepet játszott közéletünkben. Első sorban jogász volt. Látva az ország politikai helyzetét, az a nézet erősödött meg benne, hogy Magyarország csak akkor fog kellő erőre jutni, ha nemcsak a főurak gyakorolnak sorsára befolyást, hanem a köznemesek is. S ez a nézet a politikai térre vitte őt.
Az 1498-ban tartott országgyűlésen több határozatot hoztak, a melyeken Verbőczi hatása szemmel látható. Ilyen, hogy a királyi udvari törvényszékhez az ország nagy biráin kivül húsz bírótárs adassék, a kik közül két főúr, két főpap és tizenhat nemes legyen. Tíz közülök a királyi tanácsban is mindig részt vegyen. Ugyancsak ezen az országgyűlésen azt is elhatározták, hogy azontúl a nemesség személyesen jelenjék meg az országgyűléseken, kivéve az egytelkes, jobbágytalan nemeseket, a kik közül minden tizedik vehetett csak részt azokon. Mindezekkel a határozatokkal csak azt akarták elérni, hogy a középosztálynak nagyobb befolyása legyen az országos ügyekre, de nem gondolták meg, hogy ezzel tulajdonkép a főrendieknek adnak fegyvert a kezökbe, mert sokkal könnyebben gyüjthettek pártot a köznemesség soraiban valamely ügy mellett, mintha csak egy-két művelt embert küldtek volna fel megyénként.
Verbőczi István aláirása.
St(ephanus) Werbewczy qui subscripsit(?) manu sua p(ro)p(r)ia.
A következő évben két nagy halottja volt a magyar nemzetnek: Thúz Osvát, a zágrábi püspök és Szapolyai István. Az előbbi harminczkétezer aranyat hagyott Nándor-Fehérvár, Jajcza, Szörény és Szabács erődítésére, az utóbbi húszezret és pedig felében a király, felében a rendek javára. Pedig a kezén zálogul volt harminczadokból már előbb elengedett húszezer forintot. Egyszersmind a királynak több kisebb értékű dolgot hagyott emlékül, kérvén mind őt, mind az urakat, hogy gyermekeitől pártfogásukat meg ne vonják. Többeket gyámokul is felkért, így Bakócz Tamást, a ki Esztei Hippolitot cserére kényszerítvén, most már esztergomi érsek volt; továbbá Szatmári György választott veszprémi püspököt, Ujlaki Lőrinczet, Geréb Péter országbirót, Ráskai Balázs tárnokmestert és Som Józsa alvidéki kapitányt. Benne a kor egyik legtehetségesebb vezére és államférfia hunyt el.
* * *
A század vége felé a törökkel való viszonyok is kezdtek mind zavarosabbakká válni. Az 1495-ben kötött békét a törökök egészben véve nem igen tartották meg. 1496-ban elfoglaltak számos boszniai magyar várat, mint Terzáczot, Koszorúvárát, Neretvát, a következő években pedig Moldva miatt Lengyelországot háborgatták. Ulászló az utóbbi támadást magára nézve is sértésnek vevén, 1498-ban igen erélyes hangon írt jegyzéket intézett a fényes portához. A törökök erre siettek békét kérni, a melyet két évre meg is kötöttek s abba Lengyelországot és Moldvát is befoglalták. Látni való, hogy Magyarországnak minden hanyatlása mellett is sokkal nagyobb volt a tekintélye, hogysem királyának erélyes hangon való föllépése hatástalan maradt volna.
Még le sem telt a fegyverszünet ideje, midőn Velencze és Törökország között kitört a háború. Az előbbivel szövetségre lépett a pápa is s mindketten Ulászlót csatlakozásra szólíták fel. Ulászló erre már 1500 pünkösdjén késznek is nyilatkozott, ámbár a béke ideje még nem telt le; viszont a velenczeiek kötelezték magukat, hogy addig, mig a háború tart, évenként százezer, azontúl pedig harminczezer arany évi segélyt fognak adni. Úgy látszik, a törökök neszét vették a dolognak, mert még a békeidő lejárta előtt nagyobb támadást intéztek Jajcza ellen. Corvin János herczeg azonban, a ki ujabban ismét elvállalta Horvátország kormányát s Kinizsi halála óta az egyetlen főúr volt, a ki egész figyelmét a török ügyre fordította, résen állott és visszaverte a kellemetlen vendégeket. A következő évben semmi nevezetes nem történt. 1502-ben is csak a buzgó Corvin viselt nagyobb hadjáratot. Átkelvén Horomnál a Dunán, előnyomult Szerbiába, majd Bolgárországba, a hol Bodont bevette, Nikápoly külvárosait pedig felgyujtotta. De mire e szerencsés hadjáratból visszatért, a velenczeiek már megkötötték az előzetes békét s igy Magyarországnak sem maradt egyéb hátra, mint hogy megkezdje az alkuvásokat, a melyek eredménye végül két évre szóló béke lett.
A békét 1503. augusztus 20-ikán kötötték meg. Kétségkívül egyike a legérdekesebb békekötéseknek. Egyrészt, mert teljesen feltaláljuk benne Magyar- és Törökország e korbeli határát, olyformán, hogy Raguza di Mezzo és Calamotta szigetekkel, továbbá Nándorfehérvár, Szendrő, Zrebernik és Szabács várak tartozékaikkal, végül Felső-Bosznia Jajcza várával a magyar királyé, ellenben Herczegovina és Alsó-Bosznia a szultáné legyen; másrészt, mert ez az utolsó nagyobb államszerződés, a melyben Magyarország mint az egész kereszténység képviselője szerepel. A békében ugyanis Magyarországon és összes melléktartományain kívül körülbelül minden európai állam benfoglaltatott, Orosz-, Svéd- és Dánország kivételével; és azzal a megjegyzéssel, hogy jogukban álljon egy év alatt Konstantinápolyban kinyilatkoztatniok: vajjon hajlandók-e a békéhez a maguk részéről is hozzájárulni? Hogy a fegyverszünetet senki se háborítsa, elrendelték, hogy a végekben egyik fél se emelhessen uj erősségeket, hogy rabló-hadjáratok ne forduljanak elő; ellenkező esetben nem csak a bűnösök, hanem a végbeli tisztek is büntetést szenvedjenek. Egyik fél követei a másik országba minden szabad jövetelt-menetelt biztosító levél nélkül is jöhessenek, de csak végbeli tisztek kíséretében. A kereskedők is szabadon járhatnak-kelhetnek áruikkal a másik fél országában.
A török háború idején még egy dolog foglalkoztatá nagy mértékben Magyarországot vagy legalább a magyar udvart, t. i. a király házassága, a melyre 1502-ben lépett, miután a pápa 1500-ban Beatrix irányában minden kötelezettség alól fölmentette volt. Nevezetes és az ország tekintélyét tanusító körülmény, hogy Ulászló a legelső fejedelmi házak leányai közül választhatott, mert a külföldi udvarok valóságos versenyre keltek a menyasszony-ajánlásban, hogy Magyarországot egyik vagy másik szövetség részére megnyerjék. Ulászló Francziaország felé hajlott. A kinált herczegnőket olasz festőkkel lefesteté, hogy a legszebbet választhassa közülök. Eleinte nem igen nyerték meg tetszését, végre mégis elhatározta, hogy megkéri Candalei Anna herczegnőt, a franczia király unokahugát.
Miután a házasságot meghatalmazott útján megkötötték, Anna királyné junius 21-ikén elindult Blois-ból előkelő urak és hölgyek, valamint hatszáz jól fegyverzett lovag kíséretében. Utja a velenczei köztársaság területén vezetett keresztül, a hol mindenütt nagy kitüntetéssel fogadták és ünnepélyeket rendeztek tiszteletére.
Zengben magyar területre lépett. Itt Lónyai Albert királyi kapitány fogadta. Üdvözletére elég sokan sereglettek össze, köztük Corvin János, Frangepán Bernát, egy Báthori és mások. Zengtől Zágrábig a török becsapások miatt nem lévén elég biztos az út, Corvin nagyszámú fegyveres csapatot rendelt melléje, azonban szerencsére erre nem volt szükség. A Drávánál Perényi Imre átadta neki a király levelét, magyar beszéd kíséretében, a melyet francziául tolmácsoltak előtte. Ugyancsak Perényi átadta Magyarország iparának akkor leghíresebb termékét: a király által küldött három aranyos, nyolcz-nyolcz lóra való hintót, a melyek szépségökkel a francziákat nem kis bámulatra ragadták. Szeptember 27-ikén érkezett a királyné Székes-Fehérvárra, a hol két nappal utóbb megkoronázták, míg az esküvőt Budán tartották meg.
II. Ulászló király pecsétje.
Az Orsz. Levéltárban őrzött eredetiről rajzolta Tull Ö.
A király diszes faragású, gót stilü trónuson ül. Fejét kettős korona ékesíti, jobbjában a jogar, baljában az ország almája. Trónusának kárpitját angyalok tartják. A trónuson látható czimerek Magyarország, Csehország, Dalmáczia, Galiczia és Lengyelország czimerei. Körirat: WLADISLAVS DEI GRACIA HVNGARIE BOHEMIE DALMACIE CROACIE ETC. REX MARCHIO MORAVIE LVCEMBVRGENSIS SLESIEQ(ue) DVX. Azaz: Ulászló, Isten kegyelméből Magyarország, Csehország, Dalmáczia, Horvátország stb. királya, Morvaország őrgrófja, Luxemburg és Szilézia herczege.
A király ezentúl még kevesebbet gondolt az ország ügyeivel s életét egészen feleségének szentelte. S ez meg is érdemelte férje nagy szeretetét. Mert az udvart rendbe szedte s elszoktatta onnan a sok tolakodót, a kik férje jó szivével visszaélve, tőle mindent kicsikartak. Nem csoda, hogy okos és tapintatos eljárásával rövid időn megnyerte az egész nemzet szeretetét.
Az országos ügyek azonban sehogy sem akartak rendbe jönni. Az adó a fentemlített visszás szokás kövekeztében annyira elégtelen volt, hogy a korona-jószágokat, városokat egymásután zálogba vetették. Így el volt már zálogosítva Eperjes, Bártfa és Sopron. Ily körülmények között a nép s a nemesség között mind nagyobbá lőn az elégületlenség, sőt a Tisza vidékén lázadás is tört ki. A király maga is beismerte, hogy a lázadóknak igazuk van, de arra már nem volt bátorsága, hogy ott keresse a baj orvoslását, a hol a hiba volt, t. i. a főrendek jobbágyainak adómentességében. E helyett félrendszabályokhoz nyult, és pedig olyanokhoz, a melyek ismét az amúgy is igazságtalanul zaklatott nemességet támadták meg. 1503-ban ugyanis nem mert az országgyűléshez fordulni az egy arany forintos adóért, hanem egyszerűen a megyék által szedette be. A rendek azonban felismerték, mily veszedelmes következményeket vonna maga után ez az eljárás, ha szokássá válnék, azért a legelső országgyűlésen, 1504-ben kimondták, hogy egy megye se merészeljen királyi rendeletre, az országgyűlés beleegyezése nélkül adót szedni, különben nemességét becstelennek fogják nyilvánítani s az ország többi nemesei sorából kirekeszteni.
II. Ulászló király ezüst garasa.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján négy felé osztott pajzsban Magyarország, Dalmáczia és Csehország egyesített czimere; a szívpajzsban a lengyel sas. A körirat: M(oneta) WLADISLAI REGIS VNGARI(e). Azaz: Ulászló Magyarország királyának pénze. – Hátlapján Mária a kis Jézussal. A körirat: PATRONA VNGARIE; azaz: Magyarország patrónája.
Ebben az időben a Szapolyaiak kezdenek kiváló szerepet játszani. E család nem tartozott az ország régi főuri családja közé, de Mátyás király idejében két tehetséges tagja: Imre és István, a legelőkelőbbek sorába emelte. Mátyás halála után még inkább növekedett a család hatalma, mert Szapolyai István volt egyik legfőbb eszközlője Ulászló trónra jutásának. Felesége Hedvig tescheni herczegnő volt, igen nagyravágyó asszony, a ki állítólag minden nap beleszőtte imádságába azt a kérést: vajha megérhetné a boldogságot, hogy fiának Jánosnak fején a magyar koronát láthatná. A család nagyravágyó terveit nagyon előmozdítá az a körülmény, hogy Ulászló sokáig nőtlen volt; továbbá, hogy házasságából eleinte csak egy leány, Anna született. 1505-ben a király annyira megbetegedett, hogy halálától lehetett tartani. Hedvig grófné ekkor azt az ajánlatot tette neki, hogy házasítsák össze az ő fiát, Jánost Anna herczegnővel s ha a király fiutód nélkül találna elhalni, ők kövessék a trónon. A király azonban nem felelt határozottan, csak annak a reménynek adott kifejezést, hogy még feleségétől fiutódja is lehet. Hedviget ez az elburkolt elutasítás nem riasztotta vissza, legfeljebb arra birta, hogy pártot gyűjtsön az országban, a mely terveit elősegítse. Összeköttetésbe lépett a Corvin-családdal, illetőleg az 1504-ben elhunyt Corvin János özvegyével: Frangepán Beatrix-szal s oly szerződést kötött vele, mely szerint Szapolyai György elveszi Corvin Erzsébetet, a kire a beteges Kristóf herczeg halála esetén a Corvin-család minden vagyona szállana. Ebből a tervből azonban nem lett semmi, mert nemcsak Kristóf, hanem Erzsébet is gyermekkorában elhunyt, Corvin özvegye pedig György brandenburgi őrgrófhoz ment másodízben nőül, a ki azután a Corvin-családnak romjaiban is óriás vagyonát majdnem teljesen elprédálta. Egyelőre természetesen ezt nem lehetett tudni s a Corvin- és Frangepán családok kész szövetségesekül kinálkoztak. Azt is tudta Szapolyainé, hogy a főurak nemzeti király választását elleneznék, bárki lenne is az; mert mindegyik a maga megalázásának tekintené, ha vele egyenlő, vagy kisebb rangú lenne királylyá. Ellenök tehát másra kellett támaszkodnia, t. i. a köznemességre. S mivel a köznemességnek is jól esett, hogy a főurak ellen folytatott küzdelmében ily roppant vagyonú és befolyású főuri családra támaszkodhatik, ezért szintén kész volt arra, hogy a Szapolyaiakkal hallgatag szövetségre lépjen. Így a viszonyok találkozása okozta, hogy hosszabb időn át a köznemesség s a Szapolyai-család mint szövetségesek működtek az országos ügyekben s egymás érdekeit, igényeit kölcsönösen elősegítették. E szövetségnek első gyümölcse volt az 1505-iki országgyűlésen hozott határozat, mely szerint a királyi család kihaltával csak magyart választanak királylyá. E határozat megokolása kemény kritika Ulászló uralkodására, ámbár színleg igen dicséri. „Miután az ország rémséges szétrongyolásának, gyöngülésének és jelen csúfságos pusztulására jutásának oka főleg azon idegen urakban és királyokban rejlik, – így szól a megokolás – a kik azt gyakorta kormányozták, de magánügyeikkel foglalkozva, nem hogy megtanulták volna erkölcseit e szittya népnek, mely ez országot egykor vérének bőséges hullatásával szerezte és vassal, fegyverrel mind a mai napig oltalmazza, inkább dologtalanságra és nyugalomra adták magukat, mintsem a fegyverforgatásra”, – azért a rendek elhatározzák, hogy csak magyart lehet királylyá választani. E törvény hozásában annyival könnyebben megegyezett a nemesség s a Szapolyai-család, mert míg ez olybá vette, mint alapot, a melyre mutatva így szólhasson a királyhoz: „Ime csak az az egy mód, hogy leányod magyar királyné lehessen, ha Szapolyai Jánoshoz adod!” – addig a nemesség végleges szentesítését találta benne annak az eljárásnak, hogy soha el nem fogadta az egyességet, mely az örökösödést Ulászló és családja kihalta esetére az osztrák háznak biztosítá. Csakhogy Ulászló, a ki eddig mindenre rámondta a dobzse-t, igen megbotránkozott azon, hogy leánya egy Szapolyainak legyen a felesége s el volt határozva, hogy azt semmi szín alatt meg nem engedi. Arra azonban gyáva volt, hogy ezt a magyarok előtt kijelentse. A helyett titkon nehány megbízható embere közvetítése mellett összeköttetésbe lépett Miksa német császárral s olykép viselkedett, mintha nem is magyar király, hanem Miksa helytartója volna. Mert 1506. márczius havában, a mult évi rákosi határozat figyelmen kívül hagyásával Miksával házassági egyességre lépett, mely szerint ennek unokája: Ferdinánd nőül venné Anna herczegnőt, a királynak netalán születendő fia pedig Máriát, Ferdinánd hugát. Ha azonban Ulászlónak nem lenne fia vagy ha elhalna, úgy Ferdinándra szálljon az ország s ha Ulászló gyermekei felnőttéig hunyna el, a gyámi hatalom Miksa császárt illesse. Ez alkalommal úgy látszik arra nézve is megegyeztek, hogy a rákosi végzés miatt Miksa ráijeszszen a magyarokra. Mert április havában, az egy hónap előtt kelt szerződésekről nem is szólva, elégtételt kivánt „a mult országgyűlésen rajta elkövetett méltatlanságért”; egyébként pedig hozzátéve, hogy az országgyűlés határozata az ő igényeit annyival kevésbbé csorbíthatja, mert ő valósággal, vér szerint a magyar királyoktól származik, magyarul beszél, sőt Ausztriának azon részében született, a mely egykor Pannóniához tartozott. Hogy levelének nagyobb foganatja legyen, meg is támadta az országot. Erre az országtanács és színleg a király is megtették a védelmi intézkedéseket, de ez csak komédia volt s nemsokára helyreállott a béke. A békét az a körülmény is előmozdítá, hogy a királyné csakugyan fiat szülvén, a trónörökösödés kérdése egyidőre elodáztatott. A családi örömök iránt igen fogékony király sietett mindeneknek tudtára adni az örvendetes eseményt, de nemsokára gyász köszöntött be a budai királyi palotába: Anna királyné gyermekágyi lázba esett és rövid időn elhunyt.
Ha a király eddig kevesett gondolt az ország ügyeivel, ezentúl mondhatni semmit sem törődött velök. Egyedül felesége emléke foglalkoztatá. Gyászában még külsejét is elhanyagolta s csak úgy lézengett palotájában, mintha nem is a földön járna. Természetes, hogy a király tétlensége nem szolgált az állam javára. Egy a nemzet kebelében párttal nem bíró udvari klikk, a melynek Perényi Imre nádor és Szatmári György püspök és kanczellár voltak a fejei, magához ragadta a hatalmat s azt nem gyakorolta hazafias szellemben, mert folytatta a túlságos s a nemzet háta mögött űzött barátságot Miksa császárral. E udvari klikk mellett a Szapolyaiékból s a középnemességből alakult ellenzék valósággal „nemzeti párt”-nak volt tekinthető. Az ellenzék törekedett is az udvaroncz-párt megbuktatására, de siker nélkül. Szapolyainak 1507-ben az ország főkapitányává történt megválasztásának sem volt jelentékenyebb eredménye. Ulászló hagyta gazdálkodni udvaronczait, csak az a vágyódása volt, hogy fiát Lajost még életében megkoronáztathassa. Erre nézve már az 1507-iki országgyűlésen tett kísérletet, de hiába. A következő évben azután beleegyeztek a rendek a kis Lajos koronázásába, az alatt a föltétel alatt, hogy atyja esküdjék meg helyette a törvényekre. Ulászló e föltételhez készséggel hozzájárult s így a koronázás megtörtént.
A következő (1059.) évben a cseh koronával diszítették fel a királyi gyermeket. Ez alkalommal történt, hogy az utczán czivakodás támadt a király kíséretében jelen volt magyarok s a csehek között. Az utóbbiak többségben levén, a magyarokat csunyául elverték, sőt többeket közülök meg is öltek. Ulászló e miatt nagy haragra lobbant s mindazokat a cseheket, a kiknél magyar ruhát vagy azoknak foszlányait találták, megnyúzatta.
II. Ulászló követei Miksa császár előtt.
A „Weisskunig”-ból.
A császár balján unokája Károly, a későbbi V. Károly császár. A magyar követek térdre borulnak Miksa előtt s úgy nyujtják át urok levelét. Jobbról a küldöttség egyik tagja a magyar-cseh-lengyel czimert tartja.
E közben Lengyelországban egymás után elhaltak Ulászló öcséi s 1506-ban Sándort Zsigmond váltotta fel. Ez derék és eszes fejedelem volt s bátyjának királyságát Magyar- és Csehországban arra akarta felhasználni, hogy ezen országok és Lengyelország között szorosabb barátság jöjjön létre, különösen pedig, hogy bátyját a császártól elvonja. De erre nézve, valamint arra, hogy Magyarország hatalmának megfelelő jelentőséggel bírjon, szükségesnek vélte, hogy Ulászló ne egy pár udvaronczra, hanem a nemzet többségére támaszkodjék. Nem tartván ugyanis lehetetlennek, hogy oly körülmények is következhetnek be, midőn Magyarországgal közelebbi viszonyba léphet, igyekezett a Szapolyai-párttal állandó összeköttetést hozni létre s ennek kedvéért 1512-ben elvette Borbálát, János gróf nővérét. Mindez azonban nem volt képes a jelentéktelen, de a cselszövényekhez értő udvaroncz-pártot a király felett gyakorlott hatalmától megfosztani.
II. Lajos koronázására vert emlékérem.
A Nemz. Muzeum régiségtárában. Fényképről.
Előlapján a kis király képe. A körirat: LVDOVICVS FILIVS R(egis) VNGAR(ie) BOHEMIE 1508; a király alatt e szó: CORONATVS. Azaz: Lajos, Magyarország, Csehország stb. királyának fia 1508-ban megkoronáztatott. Hátlapján e latin felirat: BVDA POTENS ET PANNONV(vm) GENS MARTIA REGNI QVOD FVIT ESSET SI VIVERET ISTE PVER. Azaz: Buda s a pannónok országának harczias népe hatalmas lesz ismét, ha él eme gyermek.
Ezen időtájban ismét fészkelődni kezdett a török, a kivel annyi ideig békében éltünk. Ugyanis 1512-ben Szélim, az addig uralkodott Bajazid legkisebb fia lépett a trónra, miután atyját letette s rokonai legnagyobb részét kiirtotta. Ez atyja szerződéseit a török s illetőleg a mohammedán felfogás értelmében magára nézve nem tekintvén kötelezőnek, basáival a határszélen már ez évben megkezdte a harczot. A fiatal gróf Szapolyai e becsapásokat a fegyverszünet leteltével sietett megboszulni s 1513-ban szerencsés betörést intézett Bolgárországba, a honnan dús zsákmánynyal tért haza. Ebből gazdag ajándékot küldött Budára, azután maga is feljött, hogy megkérje a már tíz éves Anna herczegnő kezét. De Ulászló most is határozottan megtagadta a kérését. A török földre való becsapást sem helyeselte, hanem inkább követeket küldött Konstantinápolyba, hogy a szultántól békét eszközöljenek ki.
* * *
II. Gyula pápa 1511-ben egyetemes zsinatot hívott össze Rómába, a melynek egyéb tárgyai közé e kor szokása szerint, a törökök ellen való védelem kérdését is felvették. Hazánkat e zsinaton az esztergomi érsek Bakócz Tamás képviselte, a ki alacsony származása ellenére kitünő tehetségei s Olaszországban nyert alapos képzettsége folytán az ország első egyházi méltóságára emelkedett, sőt 1508-ban a konstantinápolyi pátriárka czímét is elnyerte. Ez csak czím volt ugyan minden hatáskör nélkül, de viselőjét a pápa után első személynek tekintették az egyházban. Nem csoda tehát, ha Rómában kiváló kitüntetésben részesült s a zsinat megnyitásakor az ünnepélyes szónoklat tartásával is őt bízták meg. Alig nyílt meg a zsinat, midőn a pápa 1513. február 20-ikán elhunyt. Ki lesz utóda? ez a kérdés természetesen nagy port vert fel, még az efféle dolgokban kevésbbé érdekelt Magyarországon is; mert híre járt, hogy az egyház legelső állására Bakóczot fogják megválasztani. Bakócz tudta, hogy a pápának, bár az egész egyház feje, mindenekelőtt az olasz szokásokhoz kell alkalmazkodnia, ezért magyar cselédségét elbocsátván, helyette olaszokat fogadott fel. Azonban a szép remények nem teljesültek: a bíborosok márczius 11-én Medici Jánost, a flórenczi fejedelmi ház tagját, választották meg pápául, a ki mint ilyen a X. Leó nevet vette fel. A magyar kormány sietett örömét kifejezni az uj pápa megválasztása felett, bár Bakóczot szívesebben látta volna Sz. Péter székén; egyszersmind a török ügyet is figyelmébe ajánlá. X. Leó, hogy kimutassa jóindulatát a magyar nemzet és tiszteletét Bakócz iránt, julius 15-ikén kelt bullájában őt Európa éjszaki és keleti országaira apostoli követté nevezte ki, egyszersmind felhatalmazta arra, hogy a törökök ellen keresztes háborút hirdessen.
Bakócz Tamás érsek emlékérme.
A Nemz. Muzeum régiségtárában. Fényképről.
Az érem körirata: THOMAS CAR(dinalis) STRIGON(niensis) VNGAR(ie) PRIMAS. Azaz: Tamás, esztergomi bíboros, Magyarország primása.
Bakócz 1514 tavaszán érkezett haza Rómából. Itt rendkívüli tisztelettel fogadták, úgy a király, mint az előkelők. Mindjárt másnap gyűlést tartott az országtanács. Ebben Bakócz felolvasta a pápai bullát s hosszasan magyarázta annak remélhető nagyszerű eredményeit. Ulászló király, a ki csak az imént lépett három évi békére törökkel, csüggedten, szemlesütve hallgatá a beszédet, de az országnagyok, a kik örültek a kilátásnak, hogy a háborút az ő hozzájárulások nélkül fogják viselni, teljesen alaposnak tartották a bíboros bizonyítgatásait, s a mellett voltak, hogy a harczot a béke ellenére is meg kell kezdeni. Nem mondhatjuk ugyan, hogy az országtanácsban senki sem fogta volna fel a helyzetet, de Telegdi István kincstartó, a ki szót emelt, nem volt képes a többséget javaslatának elfogadására bírni. Azt javasolta ugyanis, hogy hirdessenek ugyan búcsút, de csak azok részére, a kik a törökök ellen való háború ügyét pénzzel mozdítják elő, a melyből zsoldosokat lehessen fogadni. A többségnek azonban nem tetszett ez az indítvány s Bakócz mellé sorakozott. A koczka el volt vetve: április 16-ikán, husvét vasárnapján, kihirdették a keresztes háborút.
Azt hitték-e, hogy csak kevesen fognak a vállalatban részt venni? nem tudni. De tény, hogy Bakócz megbizottai bejárták az országot, a bulla tartalmát magyarázva. S hogy minden akadály eleve is el legyen hárítva, az érsek kimondá, hogy a ki a szent háború ügyét hátráltatja, azt az egyházból kiátkozottnak tekintik. De nem volt szükség a nagy biztatásra: barátok, tanulók, csavargók seregesen varratták ruháikra a keresztet s a földmívelő nép is tömegesen hagyta el házát, családját, gazdaságát, hogy a keresztet fölvegye. Különösen Pest, Fehérvár, továbbá Kalocsa, Nagy-Várad, Csanád és más püspöki városok közelében gyülekeztek a keresztesek óriási számban.
Keresztes hadat gyüjteni soha sem volt csekélység, különösen úgy, hogy valósággal hasznavehető legyen. E tekintetben Bakóczék tanulhattak volna Hunyaditól és Kapisztrántól, de mintha nem is számítottak volna arra, hogy egy-két ezernél több ember fölvegye a keresztet, mondhatni semmi intézkedést sem tettek. Az érsek azt hitte, hogy Esztergomból személyesen intézheti az ügyet minden részleteiben, tehát nem küldött a gyülekező helyekre kellő hatalommal felruházott biztosokat, a kik eldöntötték volna, hogy ki vehet részt a harczban, ki nem; a kik gondoskodtak volna a népnek begyakorlásáról, fegyelmezéséről, természetesen egy-egy jól begyakorlott rendes katonai csapatot véve alapul. De mindebből semmi sem történt. A városok körül összegyűlt minden válogatás nélkül boldog, boldogtalan, akik hadi előkészületeiket legfeljebb tudatlan kolduló barátok vezetése alatt tették meg. Arról sem történt gondoskodás, hogy a népnek élelme legyen. Pedig ily tömegeket az illető vidék rendes piacza nem képes ellátni. Arra sem gondoltak, hogy mihelyt a gyülekező helyen egy-egy nagyobb számú csapat összejött, a határra vitessék. E helyett beláthatatlan tömegekben gyülekezett a nép, minden gyülekezőhelyül szolgáló város körül nagy tábor alakult, melynek nem volt rendes eledele s nem volt foglalkozása.
A legfontosabb kérdések egyike volt: ki legyen a hadsereg vezére? Okvetetlenül valamely főrendűnek kellett volna lennie, a ki rangjának és kíséretének tekintélyével a népre hatást tudjon gyakorolni s a kinek vezérlete alá kellett volna az ország rendes haderejének minden megmozdítható részét helyezni. Azonban az ország haderejét legkevésbbé sem készültek mozgósítani. A kormány rá sem gondolt, ki legyen a keresztesek vezére, annál kevésbé, mert Bakócz magára vállalta az arról való gondoskodást. Megkísérlette-e a primás, hogy az ország valamely előkelő főurát nyerje meg vezérül? nem tudni. Bizonyos, hogy azok nem igen mutatkoztak hajlandóknak a vezéri szerepre. Úgy látszik, hogy maga Bakócz is czélszerűbbnek találta, ha „egyet a népből” emel a vezéri polczra. Mert tény, hogy április 30-ikán Dósa György-öt nevezte ki a keresztesek vezérévé. Ez egyszerű székely nemes s a nándorfehérvári őrség hadnagya volt, a ki nem rég egy zsákmányoló török had parancsnokát párbajban megölvén, most épen azért jött Budára, hogy a királytól kapott nemesi czímert, negyven telekre szóló adományt és aranylánczot átvegye. Egyszerre reábízták a nehéz feladatot, mely a legkitünőbb vezért is próbára tette volna. A várbeli, Sz. Zsigmondról nevezett egyházban vette át a nagy vörös kereszttel diszített fehér zászlót s a bíboros ünnepélyes isteni tisztelet közben az ég áldását kérte reá és vállalatára.
Dósa, a kit tulajdonkép csak a Pestnél gyülekező keresztesek vezéreül rendeltek, azonnal sietett a táborba, hogy átvegye a vezérletet és szervezze seregét, a mennyire lehet. Helyettesül öccsét, Gergelyt rendelé, a kisebb és nagyobb hadnagyit tisztségeket pedig a néppel egyetértve tölté be. Különösen figyelemre méltó, hogy közöttük sok alsóbbrendű papot – ezek voltak a keresztes had legmíveltebb elemei – találunk; így: Mészáros Lőrincz czeglédi plébánost, egy más Lőrinczet, Barnabást; továbbá egy pesti polgárt: Száleres Ambrust. A többi népvezérek közül még említésre méltók: Hosszú Antal, Pogány Benedek, Kecskés Tamás és mások.
Telegdi István.
A telegdi templomban levő sírkőről. – Baránski E. rajza.
A telegdi templom szentély-falába illesztett siremléken. Különösen érdekes, mert mutatja milyen volt a fegyverviselés a XVI. század elején. A főur fején magyaros formáju sisak, a melyet forgó díszit. Testét pánczéling födi, amely kilátszik a vért alól. Mellén széles szalag (echarpe) van átkötve. Gombos buzogányát mintegy ütésre, magasra emelve tartja; baljával egyenes kardjának markolatját fogja. Lábszárán szűk nadrág, lábán félczipő, melyhez egyenes sarkantyú van erősítve. Lábainál oroszlán hever, szokott dísze a hősök sirköveinek.
A pesti kurucz tábor – a kereszteseket a latin crux, azaz kereszt szótól kuruczok-nak is nevezték – Pestnek központi fekvése következtében a legjelentékenyebb volt már eddig is. Azon hír pedig, hogy nem urat állítottak a vezéri polczra, még többeket vonzott oda. Ennek következménye lőn, hogy a tábor nemsokára valami negyvenezer emberre szaporodott. A parasztság tömeges költözködése a pesti táborba sehogy sem tetszett a földes uraknak. Itt volt a legnagyobb munka ideje, igyekeztek tehát a népet szép módjával visszatartani. De ez nem sikerült. Ekkor erőszakhoz nyultak. Az urasági hajdúk szokott kiméletlenséggel akarták a távozni készülőket visszatartani. Majd arra a gondolatra jöttek, hogy a távollevőket azzal lehetne legkönnyebben visszafordulásra bírni, ha megbüntetik nejeiket, gyermekeiket. A nemesség, a mely megszokta azt, hogy a jobbágy benne valamely felsőbb lényt lásson, nem ellenezte, hogy ilyesminek híre a pesti táborba jusson; sőt akarta, hiszen ez volt az eszköz, a melylyel a jobbágyot visszatérítésre akarták bírni. Azonban a nemesség eljárása nem tette a kivánt hatást, hanem azt eredményezé, hogy a nagy tömegénél fogva bátorságra, sőt némi önérzetre ébredt jobbágyság most már azon kezdett gondolkozni: nem volna-e czélszerűbb, ha a szent háború azonnal való megkezdése helyett, előbb az „urakat” szoktatnák nagyobb félelemre „parasztok” iránt. Csakhamar némi kisebb összecsapások történtek. Pest vidékén néhány szigorúbb földesurat agyonvertek, majd égő kastélyok hirdették, hogy csakugyan „török háború” van.
Kurucz zászlótartó.
A parasztlázadásról szóló egykorú nyomtatott tudósítás czimlapján.
A nyomtatvány czíme: Ain gross wunderzaichen, das do geschechen ist durch das Creütz, das ain Cardinal hat aussgeben inn dem gantzen Hungerischen Land wider die Türcken. (Nagy csodajel, a mely történt a kereszt által, a melyet egy biboros hirdetett egész Magyarországon, a törökök ellen.)
De nemsokára nem ily egyes összeütközésekben, gyilkosságokban és gyujtogatásokban nyilatkozott a nép szenvedélye. E korban Európa-szerte minden forrongásban volt s Németországban megkezdődött a pórlázadás, a mely fejét harmincz éven át hol itt, hol ott folytonosan felüté. A nép nemcsak az urakon akart bosszút állani, hanem meg akarta változtatni a társadalmi viszonyokat s a földesurak előjogait el akarta törölni. Ez a szellem tünt fel a pesti táborban is. Főképviselői az alsóbbrendű papok valának. S még abban is megegyezett a többi országokban mutatkozott észjárással, hogy a király hatalma iránt itt is tisztelettel viseltettek, mert Dósa is „a király, de nem az urak szolgájának” vallotta magát.
Ekkor látták csak az urak, mily veszedelmet zudítottak a nyakukra. Eleinte megkísérlették, hogy a népet szép szerével, eredeti rendeltetésének megfelelőleg foglalkoztassák. Azért rendelet ment Dósához, hogy több keresztest ne fogadjon be, hanem menjen seregével a törököktől fenyegetett Horvátországba. De Dósa nem engedelmeskedett, sőt népe még inkább folytatta dúlásait. Bakócz is szörnyűködve látta művének borzasztó eredményeit, kimondá tehát a keresztesekre az átkot, ha a királyi rendeletnek azonnal nem engedelmeskednek. Mind hiába! Sem a király, sem Bakócz parancsainak, átkainak nem volt foganatjok; ezek csak arra szolgáltak, hogy a parasztok az engedelmességet külsőleg is felmondják. Dósa már azon kezdett gondolkozni, hogy nemcsak a nemesség, de a királyság is felesleges intézmény s a népnek magában oly főt igért, a ki kész vezérökké lenni, de egyszersmind minden cselekvéséről számot ad. A táborban levő papság pedig, mely a gazdag főpapokra különben is irigy és ellenséges szemmel tekintett, kezdte a papság fölösleges voltát emlegetni s Lőrincz pap nem törődve átokkal, pápával, tovább is osztogatta a nép között a szentségeket.
Viharos jelenetek támadtak erre az országtanácsban is. Most már belátták Telegdi szavainak igazságát, csakhogy már késő volt. Arról kellett tehát gondoskodni: mikép lehetne a már kész veszedelmet eltávolítani? Sokan első ijedelmükben külföldi segélyre gondoltak s vagy Zsigmond lengyel királyhoz, vagy Miksa császárhoz akartak fordulni. De a józanabbak, a kik talán egy hónap előtt nem voltak annyira eltelve reménynyel, nem estek oly nagyon kétségbe a magyar nemzet ereje felett s határozottan abban a nézetben voltak, hogy a lázadást magunknak kell elfojtanunk. Kinevezték tehát fővezérré Báthori Istvánt, az alvidék főkapitányát, míg a főváros környékén támadt lázadás elfojtását Bornemisza János és Tomori Pál vállalták magukra. Ezen felül rendelet ment minden megyéhez, hogy a nemesek keljenek fel s még onnan is, a hol kuruczok vannak, vagy Pestre vagy Báthorihoz menjenek. A városoknak is meghagyták, hogy ágyuikat és lőszereiket a nemesség rendelkezésére bocsássák.
De Dósa bármennyire el volt is bizakodva s bármennyire vérszemet kaptak is emberei, nagyon jól tudta, hogy ezek nem fogják a nemesség rendezett csapataival fölvehetni a harczot. Azért elhatározá, hogy Pest alól elvonul. Eleinte Erdélyre gondolt, főleg azért, mert székely lévén, e népben, melyet a vajdák ujabban is gyakorta sanyargattak, jelentékeny támaszt remélt. De tapasztalván, hogy a hadügy ott jobban van szervezve, s hogy ennél fogva a lázadás ott nem igen kaphat lábra és különben is úgy találván, hogy leginkább az alföldről összejött nép oly messze nem akar elvonulni s ott nem is tudna működni, megváltoztatta tervét s az alvidéket szemelte ki működése alapjául. Oda vonult tehát, rendelvén, hogy izgatói vigyék oda az újabban összegyüjtendő népet is. Mielőtt azonban elvonult volna, lehetőleg magához akart vonni a vidékről minden fegyverfogható népet. Ez okból Pest és Külső-Szolnokmegye lakosaihoz a következő felhívást intézte: „Székely György, a hatalmas vitéz, a kuruczok áldott népének feje és kapitánya, csak Magyarország királyának, de nem az uraknak is alattvalója, Magyarország valamennyi városainak, mezővárosainak és falvainak, különösen azoknak, a melyek Pest és Külső-Szolnok megyékhez tartoznak, üdvözletet! Tudjátok, hogy a hűtelen nemesek ellenünk s a szent háborúra készülő összes kuruczhad ellen erőszakosan fölkeltek, hogy bennünket üldözzenek és kiirtsanak. Ez okon egyházi átok és örök kárhozat, valamint fő- és jószágvesztés terhe alatt szigorúan meghagyjuk nektek, hogy e levél vétele után nyomban, haladék és mentség nélkül ide Czeglédre siessetek a szent had növelésére, mely a mondott hűtelen és átkozott nemesség hatalmát fékezni és elnyomni törekszik. Mit ha tesztek, hasznát fogjátok látni, máskülönben szabva van reátok a büntetés. S mi több: a kapufélfára fogunk benneteket akasztani és akasztatni, s házaitok küszöbén karóra húzatni, javaitokat elpusztítjuk, lakaitokat lerontjuk, nejeiteket, magzataitokat megöljük!”
Pest vidékén nehány ezer emberrel Szálerest hagyván, Dósa elvonult. E közben Bornemisza és Tomori nem megvetendő csapatokat vontak össze s miután egy kisebb összeütközésben a lázadókat visszaverték, felszólítás ment Száleres embereihez, hogy kegyelmet kapnak, ha magokat megadják. Maga a vezér és seregének nagyobb része hallgatott a jó szóra s lerakta fegyverét, a kisebb rész azonban minden áron harczolni akart. De a budai ágyúk tüzétől s a nemesség nehéz csapásai alatt összeroskadt a fegyverviseléshez nem szokott nép, úgy hogy Gubacsnál könnyű győzelmet vettek rajtok. A majdnem kizárólag gyalogosokból állott fölkelők nem tudtak menekülni. Bornemisza és Tomori lovasai egyre nyomukban voltak s holttesteik egész Isaszegig boríták az utat. Sokan foglyul is estek. Bornemisza öt főbűnöst karóba húzatott, nyolczat lefejeztetett, a többi levágott füllel s felhasított orral hazaküldé.
Erre a nemesség az ország többi vidékein is neki bátorodott s a kereszteseket minden felé szétverte, így Biharban és Erdélyben. Csak Dósa hada volt még együtt, sőt egyre növekedett a minden felől odasereglettekel. Visszavonulás közben a Duna-Tisza-közének addig el nem pusztított részét hamvasztották el, azután Szegednek fordultak. Dósa e várost akarta működése központjává tenni. Szándékát különben az is előmozdítani látszott, hogy Szeged nem volt falakkal körülvéve, hanem csak árkokkal. De a szegedi polgárság józanságán megtörött a parasztvezér terve. A polgárság vitéz ellenállást fejtett ki, úgy hogy Dósa jónak látta átkelni a Tiszán. Most Csanád, az akkoriban jelentékeny püspöki város ellen fordult. A város előtt Csáki Miklós püspök és Báthori Istvánt fogadták, vitéz csapataik élén. Sokáig hősiesen ellentálltak; de a nagyobb számú kuruczhad erőt vett rajtok s a Temesvárról hozott nehéz ágyúk is a lázadók kezébe kerültek. Ez volt Csanád veszedelme. Miután a város nyilt részét bevették, a kuruczok a püspöki várat támadták meg, a mely épen a Báthoritól segélyül hozott ágyúknak esett áldozatul. A püspök, nehányad magával, az éj homályában megkísérlé a menekülést, de hiába. Elfogták és Dósa elé vitték, a kinek emberei borzasztó kínok után püspöki köntösében karóba húzták. A pórhad dühe most elérte tetőfokát. A nagy számmal foglyul esett nemeseket Dósa, öccse könyörgései ellenére, válogatott kínok között végezték ki. Ez történt a derék Telegdivel is.
Telegdi István síremléke.
Csergheő-Csoma „Alte Grabdenkmäler aus Ungarn” czimű művéből.
A sírkő szélén a következő felirat: STEPHANVS THELEGDI REGIS DEIND(e) REGNI HV(n)GARIE THESAVRARI(vs), EXTERNIS REG(i)B(vs) NO(t)VS CHARVSQ(ve) HOC SAXV(m) P(er)PETVA SIBI POSTERISQ(ve) SV(i)S Q(v) ETE POSVIT A(nn)O 15. Azaz: Telegdi István, a magyar királynak, majdan az országnak kincstartója, a kit külföldi királyok ismertek és szerettek, e követ magának és utódainak örök nyugvóhelyére állitá az 15.-ik esztendőben. – A sirkő közepén Telegdi czimere, a melyet XII. Lajos franczia királytól nyert. A czimerpajzsot a Szt. Mihály-rend nyakláncza övezi. Felette Szt.-Mihály arkangyal áll egyik kezében kardot, másikban mérleget tartva. A Szt.-Mihály-rendet Telegdi szintén a franczia királytól nyeré.
A kurucz király most már nyiltan felmondá az engedelmességet s a főpapságot is eltörölve, egy püspökre akarta bízni Magyarország egyházi ügyeinek vezetését. Rendszeresen meg akarta hódítani az alvidéket s csakugyan egymás után kezébe estek: Solymos, Lippa, Nagylak, Világos s a többi Maros-melléki várak. Azután Temesvár ellen fordult. Miután Szeged bevétele nem sikerült, e várost akará tenni működése központjává, a mi mellett különben az is szólt, hogy épen e várban volt székhelye az ellene kinevezett főparancsnoknak. Temesvár egyike volt akkor az ország legerősebb várainak. Dósa a Begának elvezetése és kiéheztetés által akarta bevenni. A veszély óriási volt, úgy hogy Báthori a családjával régi ellenségeskedésben állott Szapolyai Jánoshoz volt kénytelen fordulni segélyért. És, a ki Erdélyben oly sikeresen akadályozta meg a nagyobb lázadást, készséggel jött Temesvár alá julius végső napjaiban, miután a kuruczok útját állani elmulasztották. Nagy csata támadt. Az erdélyi had közepén maga Szapolyai osztogatta a parancsot, a jobb szárnyon Kismarjai Lukács, a balon Bánfi Jakab. A lázadók részén Dósa maga Szapolyaival szemben foglalt állást, míg a szárnyakat öccse Gergely és Lőrincz pap vezérelték. A parasztok eddigi sikereik után nem ijedtek meg az első ágyúszótól, s a mennyivel a nemesség hada jobb katonákból állott, azt nagy számukkal majdnem kiegyenlítették. Végre azonban mégis győzött a jobb rend, a mit a keresztesek sorában volt ráczok árulása is előmozdított. A sorok ekkor ingadozni kezdettek. Dósa nem bírta a rendet helyre állítani, bár az áruló ráczok vezérét sajátkezűleg megölé. Látván, hogy minden veszve van, elesni szeretett volna becsületes harczban, de ez nem sikerült neki. Foglyul esett, mintha a sors nem akarta volna megengedni, hogy a ki annyi ember gyalázatos megkínzója volt, tisztességes halállal haljon meg. Hasonlókép foglyul esett öccse Gergely is, valamint több más vezér. Lőrincz pap azonban szerencsésen elmenekült.
Dósa György kivégzése.
(XVII. századi metszetről.) A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” cz. 1694-ben megjelent műből.
A győzelmes nemesség nem ismert kegyelmet. A Dósa táborában volt asszonyokat és gyermekeket nagyobb részt felkonczolták. Iszonyúbb volt ennél az, a mit a Szapolyai elnöklete alatt összeült törvényszék rendelt. A középkori magyar büntetőjog elég gyakran kimondta ugyan a halálos itéletet, de a kivégzés kegyetlen módjait nem igen ismerte. Csak e korszak végén, midőn már jobban alkalmazkodtunk a nyugot-európai szokásokhoz, jöttek azok – különösen Olaszország példájára – nálunk is divatba. Ezen szokás értelmében jártak el Dósa és bűntársai ellen. A kemény vezér fásultan várta a legrosszabbat s csak öccse számára kért kegyelmet, mint a ki az egész had bizonyossága szerint mindig csak mérsékletre inté. Megadták oly formán, hogy csak a feje gurult le egy erdélyi czigány pallosa alatt. Egész máskép bántak el magával Dósával. Czigányokkal vasból királyi széket, pálczát és koronát készíttettek s ezeket izzóvá tevén, Dósát meztelenül beleültették a székbe, a pálczát kezébe adták s fejébe nyomták a koronát. Ezután elővánszorgott kilencz ember. Ennyi maradt életben a negyven főbb lázadó közül, a kiket tizenöt nap előtt tömlöczbe vetettek s éheztettek. S most parancsot adtak az éhezőknek, hogy egyenek vezérök húsából. Három vonakodott. Ezeknek nyomban fejöket vették, de a többi hat csakugyan ette a csipő-vassal szaggatott emberhúst. S azalatt Dósa alig mocczant. Nem jajgatott, nem kiáltott, csak annyit jegyzett meg gúnyosan: „E kutyákat magam neveltem magamnak!” Holttestét fölnégyelték s az ország négy legelső városában kiakasztották: hadd lássa mindenki, hogy a rettegett lázadó nincs többé.
A még együtt volt csapatok gyorsan elpusztultak, egy-két század rendes katona szétvert nagy tömegeket. Másutt önként is szétfutottak. Így járt például a Sós György vezérlete alatt állott s Veszprém meg Székes-Fehérvár között barangolt had. Ezt Gosztonyi győri püspök, Sitkei Kocsárd, Szapolyai pápai várnagya s a székes-fehérvári polgárság támadták meg. De alig sütötték el az ijesztésre csak szalmával, fűvel és rongygyal megtöltött ágyúkat, úgy szétszaladt az egész sereg, hogy hírmondó is alig maradt belőle.
A polgárháború mindössze negyven-, sőt némelyek szerint hetvenezer ember életébe került. A veszteség annál nagyobb volt, mert az áldozatul esettek úgyszólván egytől-egyig magyarok voltak. Hozzájárult, hogy a szíves viszony, mely annak előtte a magyar földesúr és jobbágyai között fenállott, hosszú időre megzavartatott. S ebben az ugyanazon év őszén tartott országgyűlésnek nem kis része volt. Ugyanis az országgyűlés elhatározta, hogy „noha a parasztok gyalázatos tettökkel megérdemelnék, hogy mindannyian kiirtassanak, mégis a nemzet tekintetbe véve, hogy a nemesség jobbágyok nélkül nem sokat ér”, megbocsát nekik, s csak vezéreiket, a nyilvános gyilkosokat s a nők bántalmazóit sujtja halállal. Azokat pedig, kik a nemesek vagyonában valami kárt tettek, az okozott kár pótlására szorítá. De hogy a parasztok árulásának emléke maradjon és utódaik is bűnhődjenek s hogy tudják, „mily istentelen gonoszság az urak ellen való lázadás”, ezentúl az országban lakó parasztok valamennyien – kivéve a királyi városok lakóit és azokat, a kik uraik és a szent korona iránt hűséggel viseltettek – elvesztvén a szabad költözködés jogát, uraiknak kizárólagos és örökös szolgái legyenek. Ugyanekkor szabályozták a jobbágyok tartozásait földes uraik irányában, elvül tűzvén ki, hogy a hol eddig több volt szokásban, az ezentúl is érvényes legyen. E szerint köteles volt minden feleséges jobbágy évenként földes urának egy arany forintot fizetni, hetenként egy napot szolgálatában tölteni, neki minden aratni és kaszálni való terményből, meg a borból kilenczedet adni, továbbá havonként egy csirkét, pünkösdkor egy libát, Szt. Mártonkor egy ludat, karácsonkor pedig tíz-tíz jobbágy egy hízott sertést. Azt is határozta az országgyűlés, hogy jobbágy fiából ne lehessen püspök, s hogy a jobbágy puskát nem tarthat a háznál; ha találnának nála, el kell vágni a jobb kezét. Dósa nemes czimboráit – ilyenek is akadtak – az országgyűlés megfosztá jószágaiktól s azokat részint köznemeseknek, részint az uraik hűségében megmaradt jobbágyoknak rendelé adományozni, serkentő például a jövőre.
Ugyancsak az 1514-iki országgyűlésen szabályozták a királyi jövedelmeket is. Elhatározták, hogy mindaz, a mi zálogban van, rövid úton visszavétessék s hogy jövedelmének fele a zálogbirtokos kielégítésére fordíttassék. Kivételt csak Szapolyaival tettek, a ki most az egész nemesség előtt a legünnepeltebb ember volt. Ugyanis kárpótlásul a nála zálogban volt királyi jövedelmekért minden telektől húsz dénárt szavaztak meg neki.
II. Ulászló találkozása Zsigmond lengyel királylyal.
(XVII. századi metszetről.) Birken: „Spiegel der Ehre des Erzhauses Oesterreich” cz., 1668-ban megjelent művéből.
Az országgyűlés még egy nagy munkát végzett vagy fogadott el. Már 1498-ban elrendelték volt, hogy az országban használatos törvényeket írják össze. E rendelet azonban csak akkor valósult meg, mikor végrehajtását Verbőczi Istvánra bízták. Verbőczi azon kor legkitünőbb magyar jogásza volt, a ki egyszersmind az akkori európai jogászok között is igen tekintélyes helyet foglalt el. Ő három részre osztva készíté el munkáját. Ez a híres Hármas könyv, latinul Tripartitum opus, a mely sok tekintetben egész napjainkig alapja a magyar jognak. A végzet kedvezésének tekinthetjük, hogy e mű létrejött, mert a török időben, mikor az ország három részre szakadt, ez volt a legfőbb összekötő kapocs a magyar nemzet összes tagjai között.
Mint föntebb láttuk, Zsigmond lengyel király a magyar királyi udvarnál a császár ellen működött s ezért a Szapolyai-párthoz csatlakozott. Ennek folytán a császárral egyéb tekintetben sem állott a legszívesebb viszonyban, úgy hogy jónak látta a német lovagrenddel és Oroszországgal szövetkezni ellene. Minthogy azonban a lengyel rendek a segélyt a háború folytatására megtagadták, úgy találta, hogy jobb lesz neki is közelednie a császárhoz, a mit főtanácsadóinak: Tomiczkynak és Szidloviczkynak ez irányban való nézetváltozása is előmozdított. Ennek az lett a következménye, hogy az önállás nélküli budai királyi udvar teljesen Miksa kezébe került s hogy az ott járt német és lengyel követségek a legszívesebben működtek össze.
Ez együttműködés gyümölcse volt az 1515-i fejedelmi értekezlet is. Úgy volt tervben, hogy Ulászló és Zsigmond Pozsonyba, Miksa pedig Hainburgba jön a családi szövetség megerősítése végett. Ulászló gyermekeivel és tanácsosaival márczius 18-ikán, a lengyel király 24-ikén jelent meg, a császár részéről egyelőre csak meghatalmazott jövén. Április 2-ikán ünnepélyes isteni tiszteletet tartottak a főegyházban latin, magyar, német és cseh nyelven, azután megkezdődtek az alkudozások, a melyek majdnem május végéig húzódtak el. Miksa csak julius 10-én érkezett Bécsbe, 16-ikán Trautmannsdorfnál találkozott a királyokkal, s őket magához Bécsbe hívta. Ulászlónak Szapolyai-párti kísérői, a kik különben legjobban szerették volna, ha az értekezletet Budán tartják meg, ellenezték a fölmenetelt, de Zsigmond ügyes föllépése folytán ők is elmentek. Itt kötötték meg aztán a nevezetes szerződéseket, a melyek szerint Miksa „Károly, Ferdinánd és nővéreik örökösödési jogának csorbítatlan fentartásával” a gyermek Lajost fiául fogadá, ezenkívül német birodalmi helytartójává nevezte ki, sőt halála esetére neki igérte a császárságot. Mindez természetesen csak üres igéret volt, mert a helytartóságnak nem volt semmi gyakorlati jelentősége. Azt pedig ki fogná elhinni, hogy Miksa, a ki egész életét arra fordítá, hogy családját fölemelje, saját utódai mellőztével egy idegent segítsen a császári trónra? Megkötötték továbbá az eljegyzési szerződéseket is, melyek szerint Lajos, Ulászló fia, elveszi Miksa unokáját: Máriát, Anna, Ulászló lánya pedig vagy Ferdinánd, vagy Károly herczeghez megy nőül. De hozzátették, hogy egy év alatt egyik unokája sem jegyezné el Annát, az agg császár maga köteles elvenni a tizenkét éves gyermeket, ellenkező esetben háromszázezer aranyat fizet bánatpénzül. Mindenik herczegnő részére jegyajándékul kétszázezer aranyat állapítottak meg, úgy azonban, hogy egyik részére se fizessék ki, hanem huszonötezer aranyat húzzanak évenként az e végből lekötött birtokokból.
Kettős eljegyzés a Habsburg- és Jagelló-család között.
Reliefkép Miksa császár innsbrucki siremlékén. Fényképről.
A kép a bécsi burg egyik termét tünteti fel, amelyben fényes társaság gyült egybe, hogy tanuja legyen az eljegyzési ünnepélynek. A kép közepén Miksa császár, amint eljegyzi a tizenkét éves Anna herczegnőt. A herczegnő mögött II. Ulászló, ettől jobbra Zsigmond lengyel király. Ulászló és Miksa között a másik jegyespár: Lajos és Mária. Az előtérben látható két biboros; az egyik Bakócz Tamás, a másik a gurki érsek.
Julius 22-ikén, Mária Magdolna napján, Bécs városa nagyszerű udvari ünnepélyeknek volt a szinhelye. E napon a királyok, fejedelmek, bíborosok, főurak, továbbá a külföldi hatalmak követei a burg egyik termében gyültek össze, a hol a kötött szerződések kihirdetése után Lajos és Mária között megtörtént az eljegyzés; ugyanakkor Miksa eljegyezte Annát egyik vagy másik unokája, illetőleg a maga nevében. A császár a kis menyasszonyt királynévá nevezte ki s arany koronát tett a fejére; viszont Anna a föltételes vőlegényt drágakövekből készített koszorúval ékesítette föl. Az eljegyzés megtörténtével a jelenlevők ünnepélyes menetben a Szt. István templomába tértek, ahol Bakócz ünnepélyes isteni tiszteletet tartott. Ennek végeztével megáldotta a jegyeseket: először az ifjú Lajost s a kilencz éves Máriát; majd a hatvanöt éves császárt s a tizenkét éves Anna herczegnőt.
Az udvar szerette volna ez ünnepélyeken Szapolyai Jánost is látni, de ez, minthogy még mindig nem tett le a reményről, hogy Anna kezét elnyeri, nem akarta megjelenésével mintegy lemondását nyilvánítani. A helyett a törökökre ütött, akik a fegyverszünet ellenére pusztították az országot. De vállalatát nem koronázta siker.
Ulászló, miután Bécsben maradt leányától érzékeny búcsút vett, augusztus 3-ikán visszatért Magyarországba. Időközben Perényi nádornak tudomására jutván a szövetség titkos pontjai, melyek a Jagelló- és Habsburg-házak közti kölcsönös örökösödést biztosították, Pozsony utczáin, köszvénye daczára, körülhordoztatta magát s a rendek nevében tiltakozott ellene. De Ulászló értette, mikép kelljen a régi udvaronczot megszelidíteni: Siklós várát adta neki, mig Miksa a herczegi czímmel tüntette ki. Az utóbbival ugyan sem ő, sem utódai nem éltek, de a nyert adomány és kitüntetés rábírták mégis, hogy aláírja a szerződést nem ugyan mint nádor, hanem mint magánszemély.
Ulászló király a szerződés megkötése után azt vélte, hogy gyermekeiről a legjobban gondoskodott s hogy élete czélját elérte; oly magaslatra emelkedni, hogy arról gondolkozzék: mi lesz a haza jövendője? nem bírt s nem is akart. Jól tudta, hogy sem Magyar-, sem Csehország nem személye iránt való különös rokonszenvből, hanem politikai szükségből választotta meg királylyá, s ő nem érzett egyik ország iránt sem különös szeretet. A magyarokat talán valamivel inkább kedvelte, mint a cseheket, legalább Magyarországon jobban szeretett tartózkodni, mint Csehországban. De ennek legfőbb oka az volt, hogy itt az igen szűk királyi jövedelmek mellett is az előbbi korból s főleg Mátyás idejéből annyi mindenféle a királyi udvartartáshoz tartozó dolog maradt fenn, hogy Ulászló mégis mint egy nagy állam feje érezhette magát.
A király nem sokkal élte túl az említett szerződést. Köszvénye, a mely régóta gyötörte, mindinkább erőt vett rajta. A következő év elején végképen elgyöngült s meghalt 1516. márczius 13-ikán, életének hatvanegyedik évében. Kortársai bizonyos mértékig szerették, a mennyiben a becsülés nélkül való jóindulatot szeretetnek lehet nevezni. A későbbi nemzedék azonban, a mely főleg Ulászló huszonhat évi uralkodásában találta alapját az ország amaz elgyöngülésének, a mely halála után tíz évvel a mohácsi csatához vezetett, s mely látta, mikép lehetett egy hatalmas országot békés úton tönkre tenni, megvetéssel fordult el a gyönge fejedelemtől s talán szigorúbban itélt fölötte, mintsem megérdemelte. Az ország óriási hanyatlásának egyik oka kétségkívül a király gyöngesége, tétlensége volt. De főoka az urak önzésében, pártoskodásában rejlett. Igy történt, hogy a gyönge II. Ulászló a trónra került, holott ép akkor erélyes fejedelemre lett volna szükség; tekintélye egyre sülyedt, úgy hogy majdnem semmivé lőn, s hogy a szakadatlan pártharczok miatt teljesen elgyöngült az ország, minél fogva a törökök ujabb támadásának ellen nem állhatván, végre is elbukott.
