8. Török-magyar viszonyok. (1526–1657.)
8. Török-magyar viszonyok. (1526–1657.)
Török követ bevonulása Bécsbe.
1628-ban készült metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjt.
A bécsi s a zsitvatoroki békekötéseket követő korszak a megelőzőktől abban is különbözik, hogy a török helyzete Magyarországon lényegesen megváltozott. Nem mintha megszünt volna az ország tetemes részének ura lenni, hanem mert meggyöngült, sőt kimerült a perzsa s a tizenöt éves háborúban, s ennek következtében alább hagyott hódító politikájával. A török csapatok ugyan most is megjelentek a magyarországi harcztéren, de csak mint az erdélyi fejedelmeknek majdnem önállás nélkül működő segélyhadai. A rabló kirándulások, a melyek a török hadi viszonyok miatt nem szüntek meg soha, nem bírtak politikai jelentőséggel.
A török seregnek leginkább segélyhad gyanánt való működése okozta, hogy a zsitvatoroki békekötést követő harminczhat év alatt öt békekötésre volt szükség, pedig egy sem szólt rövidebb időre húsz esztendőnél. Ezek a békekötések a következők: a bécsi (1616.), a komáromi (1618.), a gyarmati vagy szőgyényi (1623.), végül az első s a második szőnyi. (1627., 1642.). De épen abból, hogy a török sereg csak segélyhadként működött, következett az is, hogy lényegileg mindig a zsitvatoroki békekötés pontjait állították helyre. E békekötéseknél az a legjellemzőbb, hogy a magyar nemzetnek kiváló része volt bennök. Részben az erdélyi fejedelmek, részben a nádorok, részben pedig a megyék képviselték. Erdély részvételét különösen Bethlen Gábor tudta kiváló jelentőségűvé tenni. Ügyes politikájával oda terelte a dolgot, hogy a döntő szó az övé legyen. De a nádorok befolyása is nagy volt s kivált a derekabbak, mint Thurzó György, Eszterházy Miklós, úgy tudták vinni az ügyeket, hogy a magyar királynak Törökországgal való diplomácziai összeköttetése lényegileg az ő vezetésök alatt állott, a mi ugyan nagy befolyást szerzett a nemzetnek, de a királynak sem ártott, sőt hasznára vált. Az udvarnak azonban a magyar elemnek ez a befolyása szálka volt a szemében, s alig fejezték be 1648-ban a harminczéves háborút, az volt legelső dolga, hogy a fenálló viszonyokat felforgassa s a magyarokat a békekötésekre való befolyásból kizárja. Kész volt inkább, hogy 1649-ben Schmitt által Konstantinápolyban kikunyoráltassa a békét. A magyar elem befolyását – mint említők – harmad-sorban a megyék képviselték, a melyek hasonlókép elküldték több békekötéshez követeiket, de inkább csak tanukul.
Mióta a zsitvatoroki béke az egyszer-mindenkorra fizetett 200,000 arany fejében fölmentette a magyar királyt az adófizetés alól, ha az államra nézve nem is, de a főtisztviselőkre nézve igen hasznosnak látszott az adóval mindig járt ajándékok adására a béke-alkuvások által nyujtani alkalmat. S ez volt egyik oka annak, hogy a törökök oly készségesek voltak Erdélyt megsegíteni.
A török-magyar viszonyok a közbeszakítások mellett is több-kevésbé állandók voltak e korban s épen ezért tartjuk legalkalmasabbnak e helyt adni ismertetését a török uralomnak Magyarországon.
Legjellemzőbb e tekintetben az, hogy a török hazánkban sohasem volt otthon, hanem csak mintegy őrséget, még pedig a népet eléggé zaklató őrséget képezett benne. Ez részben káros, de részben hasznos is volt. A török magaviselete sokkal zordonabb, uralkodása sokkal terhesebb volt így, mintha állandó lakást akart volna szerezni nálunk. De viszont ez tette lehetővé, hogy egy győzedelmes hadsereg könynyen véget vessen az egész török uralomnak.
Szpáhi.
A kép alatt e vers: „Der Türkisch Spachi reut gerüstet so zu Feld
Wenn man die Reuterey zum Kriegen fertig stellt.”
Wagner János Kristóf „Delineatio Provinciarum Pannoniae et imperii Turcici” czimű, 1685-ben megjelent művéből.
Hogy a török magyarországi birtoklását megértsük, tudnunk kell, hogy Törökország tisztán katonai állam volt. A csekély számú török nemzet csak úgy bírt oly sok népet meghódítani, hogy minden más érdeket teljesen alárendelt a katonainak. Így történt például, hogy egész európai Törökországban nem volt a szó szoros értelmében magán-tulajdont képező föld, hanem minden az államot illette. Az állam kiosztá a birtokokat, a melyeket jellemzően „kilids” azaz „kard” néven neveztek, a szpáhik azaz a rendes lovas katonák között. S ezek kötelesek voltak ama birtokok fejében egyrészt személyesen hadi szolgálatokat tenni, másrészt a birtok nagysága szerint „dsebelü”-ket, fegyveres szolgákat kiállítani. Igy a szpáhik intézménye alapjában véve hasonlított az európai hűbériséghez, mindazonáltal néhány igen lényeges eltéréssel. A szpáhi ugyanis nem volt, mint az európai hűbéres, földjének örökös birtokosa. Halála után az nem szállott fiára, hanem ismét az államra, a mely, az igaz, tekintettel szokott lenni arra, hogy a megüresedő hűbér első sorban hűbéres fiainak – bár nem épen az elhunytéinak – jusson. De nemcsak, hogy az örökösséget vonták meg ez intézménytől: a szpáhi életében is csak haszonélvezője volt birtokának. Ha kitüntette magát, kisebb hűbére helyett – mindenkinek ilyennel kellett kezdenie – nagyobbat adtak neki, ha pedig rosszul viselte magát, birtokának egy részét elvették tőle. Az eddig mondottak után magától értetődik, hogy a szpáhi a maga birtokát fel nem oszthatta, el nem adhatta s el nem cserélhette.
Hogy a török birtokost jószágához semmi se kösse, azt is szerette az állam, ha szpáhi nem gazdálkodik. Tudták ugyanis, hogy ha a föld művelésére adja magát, sohasem lesz többé testestül-lelkestül katona. Ezért nem is szokott a török úr birtokán lakni, hanem együtt maradván egy-egy vidék birtokosai annak főhelyén s ott beszedvén a birtokaik után járó jövedelmet, nem törődtek birtokukkal. Ez a távollakás a birtoktól s a csak élethossziglan való birtoklás sok tekintetben kiméletlenebb úrrá tette a török földesurat, mint a minő a nép között lakó s földét örökkép bíró földesúr volt. Az utóbbi tudta, hogy nem szabad akkép gazdálkodnia, mikép a birtokból oly jövedelmet erőszakoljon ki, a mely csak a jövendő jövedelem csonkulásával lehetséges. A csak élethossziglan való török birtokos rabló-gazdaságot folytatott, nem törődvén azzal: vajjon marad-e valami utódának vagy sem? Ha a nép közt lakik, egyszer-másszor csak tekintetbe veszi a nép nyomorát, míg a távolból nem ismerte azt s nem is akarta ismerni.
A mi a török által szedett adók-at illeti, azok Magyarországon is nagyjából ugyanazok voltak, mint a birodalom többi részeiben. A rendes adónak több faja volt. Első volt a terményadó, eredetileg tized, a mely azonban a keresztényeknél a termésnek gyakran harmadát, sőt felét is tette. Ez járt az állatoktól, sőt a méhkasoktól is, azonban a ló és szarvasmarha ki voltak véve alóla. Ezektől is szoktak ugyan darabonként egy oszporát – ekkoriban annyi mint két magyar dénár – otlak azaz fűpénz néven fizettetni, de az tulajdonkép nem marha-adó volt, hanem a használt legelőnek a díjja. A tizednek mintegy pótléka volt a terménynek körülbelül 3%-át tevő szalárijeh. A másik fő-adófaj az iszpendse volt. Ez a perzsa pendzik azaz ötöd szónak törökös alakja s eredetét abban találja, hogy minden zsákmánynak, tehát a rabszolgáknak is, ötöde a szultánt illette. Ez az adó tehát tulajdonkép nem volt egyéb, mint a keresztény megváltása a rabszolgaság alól. Ezt minden felnőtt keresztény férfi fizette és pedig 50 oszpora, vagyis egy forintnyi összegben. Nevezték ez adót „kapupénz”-nek is, a magyarok pedig „főre vetett adó”-nak. Az iszpendsének pótléka volt a felényi takarmány-adó, a melyet igen gyakran természetben szolgáltattak be. Ezzel csak a házas keresztények tartoztak. Mindez a szpáhinak volt a jövedelme, a minek pótlásául szolgált még néhány kisebbszerű díj. Kevesebb volt az állam részére fizetett adó. Ezt nevezték császár adójá-nak, a mi telkenként rovatott ki. Ennél jelentékenyebbek voltak a rendkívüli adók, a melyeket a magyar nyelvszokás harács-nak nevezett. Ezek közül terhes voltánál fogva különösen kivált a robot, a mit avarisz-nak híttak. Ez háború idején abban állott, hogy a keresztény nép kényszerítve volt élelmiszert, hadi szükségletet fuvarozni, esetleg árkolásnál és hasonló helyeken személyesen is munkához látni, béke idején pedig a váraknál dolgozni. Állami adót vagy jövedelmet képeztek továbbá az átviteli és vásári vámok. Ezen felül egyes helységek vagy testületek külön adóval is szolgáltak némi mentesítések fejében, például több alföldi város köteles volt salétromot szolgáltatni, a szegedi mészárosok Buda és Nándor-Fehérvár közt póstaszolgálatot teljesítettek ingyen stb.
Az adózás elég sok és terhes volt tehát a szabályok szerint is, de még nem elviselhetetlen. Azzá csak a behajtás rossz módja tette. A török nem lakván a birtokán, természetben nem szedhette be egykönnyen az dót. Mindjárt betelepülésekor tehát összeírásokat: defterek-et készítettek, a melyekbe fölvették a jószágok jövedelmét s ahhoz képest megállapították: mennyit kell a birtoknak adóba beszolgáltatni. Gondolhatjuk, hogy a török földesúr saját érdekében igyekezett jó nagyra becsülni a jövedelmet, s az annak megfelelő részt behajtotta, akár termett valami, akár nem. Hogy azonban még biztosabb legyen, szerették az adót nem is az egyes emberre, hanem a helységre kivetni, mert így nem egykönnyen kellett tartani attól, hogy ha valaki rossz anyagi viszonyok közé jut, hogy annak jövedelmét elveszti az ura. Mert ha nem volt képes fizetni, megfizette helyette a falu. Sőt akkor is megvették a falun az adót, ha az adós már régen kipusztult.
Különösen nehezíté a helyzetet, hogy ha az összeírásban a jövedelmek nagyjából lelkiismeretesen voltak is kitüntetve, a birtokos egy ideig annak megfelelőleg szedte az adót, később azonban egészen önkényesen fölemelte. Erről azonban nem tett jelentést a kormánynak, nehogy több katona kiállítására legyen köteles. Az efféle ellen nem volt egykönnyen orvosság. Rendesen föl kellett menni a panaszszal egész a szultánig, odáig pedig csak az juthatott, a ki pénzzel bőven el volt látva. A török földesúr részére való adózást még az is sulyosbítá, hogy megkívánta, mikép alattvalói mindennel ellássák. Most tehenet, majd vajat, mézet követelt, sőt még azt is megkívánta, hogy dióval, aszalt szilvával asztalát is ellássák. Mindezt azonban csak annyiban vette, mintha ajándék lett volna. Arról, hogy az adóba betudja, szó sem volt. Még kevésbé lehetett természetesen szó arról, hogy a keresztény alattvalóitól szolgáltatott munkának díját megadja. Az állami adó dolgát pedig leginkább az nehezíté, hogy mindenféle tisztviselők ráírtak a népre, hogy most az ő kezökbe kell fizetni. Ez nem mervén a fölhatalmazás után tudakozódni, többnyire eleget tett a felhívásnak s mikor a rendes felvevő hatóság kereste az adót, azt ujból be kellett szolgáltatni. A kormány kötelessége lett volna e kihágásokat szigorúan megfenyíteni, de inkább szívesen látta azokat. Az állami adók között kiváló teher volt a fuvarozás s egyéb ingyen munkák. Ebben a tekintetben minden török tartomány között a magyar földnek volt legrosszabb dolga, mert itt szinte folytonos lévén a háború, legtöbb efféle munka elkerülhetetlenül szükséges volt.
A török adózás súlyánál nem kevésbé keseríté a keresztényt az a modor, a melylyel iránta a törökök viselkedtek. A török ugyanis már természeténél fogva komor, azonfelül minden nem-mohamedán iránt a legnagyobb megvetéssel viseltetik. Ha keresztény lóháton utazva török tiszttel vagy előkelővel találkozott, köteles volt leszállani s várni, míg az kegyelmesen megengedte a felülést, vagy a míg elhaladt mellette. A török magára nézve igen szégyenletesnek találta volna, ha ruházata olyan, mint a keresztényeké, ezeknek tehát tilos volt akkép öltözni. Ha pedig a keresztény akár csak tréfából is törökök buzdítására valamely török ruhát vett magára, vagy turbánt tett a fejére, köteles volt átállani a mohamedán valláshoz, hacsak a legkegyetlenebb büntetéseknek nem akarta magát kitenni. Ha pedig a török – akár egyes ember, akár hatóság – levelet intézett a keresztény alattvalókhoz, az telve volt mindenféle szitokkal, gyalázással. A keresztények törvényeit soha sem nevezték a törökök másnak, mint „bolond szokás”-nak, vallásukat „bolond szertartás”-nak s még a részökre kiállított menedék- vagy felhatalmazó levelekben is rendesen ily megjegyzések vannak a keresztény névhez téve: „Allah írtsa ki őket,” „pusztítsa el őket az utolsó ízig,” „büntesse az ítélet napjáig,” „legyenek kárhozottak mindörökké” stb. Ez azonban nem szólt a keresztény területeken lakó urakra, mert ezeket „vitéz úr barátom” s hasonló megszólítással illették.
Hogy mikép beszéltek a török hatóságok a magyar alattvalókhoz, mutatja Huszein pasának Nyitra város bírájához és lakosaihoz intézett fenyegető levele, melyet hű másolatban is bemutatunk olvasóinknak. A levél így hangzik: „Mi az hatalmas és győzhetetlen török császárnak az tengörön innen lévő végházainak gondja viselője, kincsös Buda várának vezire, Érsökujvárban, az véghelyben helyheztetett pasa.
(Tugra és pecsét bélyege.)
Ti nyitrai bíránk és mind fejenkint ezt parancsolom tinektök mind kicsintul fogván nagyig: azt ne mondjátok, meg nem mondtam, úgy nyissátok fel az szömötöket, mert vagyon hírömmel, hogy mind az ti hírötökkel jön, az mikor idejön az mi ellenségünk, és még tik itt tartjátok, étellel, itallal, de ha valami kárt teszön itt az katona vagy az némöt, úgy nyissátok föl a szömötöket, az öregét levágatom, az apraját rabbá tetetöm, hanem úgy nyissátok föl az szömötöket, hogy az fejetök megmaradjon, mert az mit fogadtam, azt megcseleköszöm, azt elhigyjétök.
Datum Érsökujvár, 22-dik január, anno domini 1668.”
Íme egy másik példa: a jászberényieknek 1623-ban adott engedély, hogy templomukat kijavíthatják:
”Mi alul van írva, megerősítem, az emberek legszegényebbike – bocsásson meg neki Allah! – Ahmed ben Musztafa, hatvani kádi. Ezen igaz beszédű levélnek oka, hogy a Jászberényben lakó gaz keresztények és alávaló istentelenek – átkozza őket Allah, a sujtó király az ítélet napjáig szűntelen! – az igazságos törvényszék és törvényes gyülés előtt – áldja szerzőjét Allah! – megjelenvén, engedelmet kértek arra, hogy a város keresztény köznépe és istentelen csoportja, hiábavaló szokása és balga imádása helyének, a „Nagy Boldogasszonyról” nevezett szerencsétlen templomának haszontalan tetejét és roskadozó falait kijavíthassa, hogy összegyülekezhessék csalódással, nyakassággal és kárhozattal teljes szertartása idején. A próféta törvényszéke hivatalnokot küldött ki, hogy szerezzen tudomást a dolog mibenlétéről. Ez a nevezett templomot jól megvizsgálta s a keresztények gaz vallomását – száradjon rájok a tűz és vasbüntetés! – előbbi rút állításukkal egyezőnek találta. Ennélfogva a vizsgáló szilárd beszédére, a fentírt egyház ki- és bedőlt részeinek alapnál kezdendő építését a törvényszék megengedi. Tanuk: Mohamed szpáhi, Szinán aga, Ibrahim szpáhi és többen.”
Különösen nehéz volt a keresztény helyzete oly helyeken, a hol törökökkel együtt lakott. Miután az volt az alapelv, hogy a keresztény tartozik a mohamedán szokáshoz alkalmazkodni, folytonos kémkedésnek, föladásnak volt kitéve. Mert bármi csekélységben vétett is a török szokás ellen, ha azt valamely török meglátta és bepanaszolta, azonnal kirótták reá minden kimélet nélkül a büntetést. Különösen bosszantók voltak az építésnél támasztott nehézségek. A törökök a meghódítottakra nézve alapelvül tekinték, hogy mindent abban az állapotban kell hagyni, a miben a meghódításkor volt. Tömérdek könyörgésbe került, míg megengedték, hogy a keresztények a „bolond szertartásuk” gyakorlatára szolgáló templomon bármit javíthassanak; nagyobbra, magasabbra építeni pedig épen tilos volt. De a magán-házra nézve is mindenféle nehézségeket támasztottak: nem volt szabad magasabbra építeni, mint a milyen a töröké, ez pedid kunyhókban szeretett lakni. Továbbá vérig sérté a keresztényeket az, hogy a török jogosítva érezte magát, mikép a keresztényeket, különösen az asszonyokat és gyermekeket elrabolja. Amazokat háremébe hurczolta, ezeket Konstantinápolyba vitte, a hol janicsárokat neveltek belőlük. Oly tájon, a hol törökök laktak, nem is volt gyermekeknek és nőknek tanácsos magánosan elhagyniok a házat.
A janicsárok alkották a török sereg legfélelmesebb elemét. Mint említők: keresztények gyermekeiből ujonczozták őket. Minden öt évben egy-egy török csapat kiment a behódolt falvakba, a hol a kirendelt tiszt kiválasztotta a legszebb, legéletrevalóbb fiúkat. Ezeket aztán Törökországba vitték, ahol vagy magánember házánál vagy a szultán udvarában rabszolgákul tartották őket néhány évig, mialatt a török nyelvet és szokásokat elsajátították és megtanulták az engedelmességet és fegyverforgatást. Aztán hadi szolgálatba léptek. „Nem volt más életök, mint a harcz, más vágyuk, mint a győzelem és zsákmány, s még jövő életbeli boldogságukat is csak a hitetlenek, saját egykori rokonaik és testvéreik kiirtásában látták.” Bokáig érő vörös ruhát viseltek, fejöket magas süveg takarta, melynek hátulsó része nyakig függött. Csákójuk gombjául tokba feltűzött fakanál szolgált. Életmódjuk rideg és egyszerű volt, akár a barátoké. Szigorú fegyelmet tartottak, czivódás, de még káromkodás is alig fordult elő köztük. Úgy összetartottak, mintha csak egyetlen család tagjai volnának. Életök annyiban is hasonlított a barátokéhoz, hogy házasodniok nem volt szabad. Fizetésül zsoldot kaptak, szintúgy az íjászok is.
Mindebből természetszerűen következett az, hogy az együttlakás a magyart és törököt nem hozta – némely külsőségeket leszámítva – egymáshoz közelebb, hanem inkább eltávolította. Az összeházasodás, kitérés volt az egyedüli közeledés, de a ki ezeket megtette, örökre kizárta magát a keresztények társaságából. A hasonulásnak egyedüli példája a martalóczok, a kik leginkább ráczok voltak, de lehetett köztük egy-két magyar is. Ezek a török seregben fél rabló, fél katona-módra szolgáltak.
Huszein pasa levele Nyitra városa bírájához és lakosaihoz.
Nyitra városa bírájához és lakosaihoz. Az Orsz. Levéltárban levő eredetiről.
Miután a törökök – mint említők – leginkább a városokba telepedtek, épen azok a helyek jutottak a legnagyobb nyomorúságra, a melyek az előbbi korban a műveltség legmagasabb fokán állottak. Visegrád végkép elpusztult, Buda, Esztergom, Fehérvár, Eger, a mely városok nagyobb számu töröknek szolgáltak lakóhelyül, olyanokká lettek, mint egy-egy török város. A magyar lakosság kipusztult vagy csak a legszegényebb része maradt meg. A városokban lakott törökök majdnem kizárólag katonák voltak; s a velök bejött zsidók és ráczok, a kik a polgári foglalkozásokat űzték, csak abban különböztek török uraiktól, hogy azok gőgjét nálok az alattomosság és ravaszság pótolta.
Budának török kori viszonyairól érdekes képet ád Bocatius, kassai polgármester, a ki a török-magyar fővárosban, 1605-ben tett látogatását a következőkép írja le:
Janicsár.
A kép alatt e verses magyarázat: „Der Janitscharen Volk wird vor den Kern geacht
der Türkischen Armee, so trotzt auf diese Macht.”
Wagner János Kristóf „Delineatio Provinciarum Pannoniae et imperii Turcici” czimű, 1685-ben megjelent művéből
„A Dunáról kiszállván, a parti kapunál egy bolthajtásos és faragott kövekből rakott hosszú épületet láttam, a mely, úgy tudom, Mátyás királynak nagy költséggel épített istállója volt. Egy hasonló, de magasabban s a vár falaihoz közelebb eső épület állott mellette. Kanyargó út vezet föl a várba, egy kapuhoz, a melynek nevét nem tudom. Ezt a kaput földdel feltöltött boronákból készült erőd védelmezi s a bejárás oly szűk, hogy szekerek nem, hanem csak gyalog és lovas emberek férnek be rajta. Mindenütt csak szemét, ganaj, döglött állatok, undokság. Fenn a várban is csak piszkot, sarat látni. A házak előtt itt is, ott is szatócsboltok, laczikonyhák, borbélyműhelyek, utczai szakácsok. A házak részint födetlenek, részint rongált födelűek. Az ablakok sárral, téglával vannak betömve. A házak egészen ki vannak véve formájukból; penész, korom, moha undokítja az egykori palotákat. A piaczon semmi szükséges tárgyat nem kapni a kereskedőknél, festett kanalakon és más apróságokon kívül. Rendkívül drága minden. Találkozom a keresztény iskolamesterrel. Tudakozódom az itt lakó keresztények állapotáról. „Nyomorúság és szolgaság a mi állapotunk”, úgy mond. Panaszolja, hogy a keresztényektől nem rég elvették templomukat. (Ezt a reformátusok s a katholikusok közösen bírták, de minden elnyomás mellett is legalább az elsők községe, igen jelentékeny volt.) A szolgaság házának nevezte házaikat. Hol az iskola? „Itt van,” úgy mond, öt gyerkőczre mutatva. „S nincs több?” „Nincsen ám!” Tovább megyek. A templomok leomolva. Baromistálló lett belőlök. Nem látni sehol még egy új zsindelyt sem. A temetőkből a sírkövek egy-egy zugban a piaczon hevernek; néhol ülő padnak, másutt kufár-asztalnak használják. Nálunk a disznók is inkább embereknek látszanak, mint a törökök. Szanaszét hevernek a holttestek. A mi hol eltörik, abban a helyben marad. Lóháton hordják a vizet a várba. Egy-egy ló hátán két igen nagy, felettébb piszkos és förtelmes tömlő van, tele vízzel. Egy-egy ily zsák vízért hét-nyolcz oszporát fizetnek, mert a felső városban – a mostani várban – nincs kút.”
A budai vár egy része, vagyis a mostani királyi palota, a Szent-György-tér; a Szinház- meg a Szent-György utczák még külön fallal el voltak zárva. Ezt nevezték tulajdonkép várnak. „Ez előtt – írja Bocatius – számos ágyú áll szabad ég alatt s oly hanyagul, hogy tengelyök a földet éri. Tömérdek sok golyó hever szanaszét, egész rendetlenségben. A Duna partján keresztény-magyar-törökök kenyeret, sajtot, rizst és kerti gyümölcsöt árulnak.” Pestet oly nyomorúságosnak találja Bocatius, hogy szerinte inkább lehetne pestisnek nevezni.
Török íjász.
A kép alatt e verses magyarázat: „Dies ist ein Bogenschütz, der bey den Muselmannen
Die Pfeile Schiesset ab, nach starkem Bogenspannen.”
Wagner János Kristóf „Delineatio Provinciarum Pannoniae et imperii Turcici” czimű, 1685-ben megjelent művéből.
Így esett, hogy a török-lakta városok épen nem szépültek, hanem egyre hanyatlottak. Legfölebb néhány mecsetet építettek a törökök, de ezeket is leginkább volt keresztény egyházakból, a melyeket átalakítottak. A mecseteken kívül legfölebb ha fürdőket építettek. Ezekben alkottak néha ujat és érdemeset. De mi ez az általános hanyatláshoz képest!
Az egész hódoltságban legjobb dolguk volt az oly helységek lakóinak, a melyeknek a császári kincstár volt a földesurok. Ilyenek voltak: Kecskemét, Nagy-Kőrös, Czegléd, Mező-Túr, Dévaványa stb. Ezeknek adójuk nem lévén egyes embernek, hanem valamely tartományi pénztárnak utalványozva, a beszedő, mint hivatalnok, nem volt érdekelve annak fölverésében. Hogy a mellékes ajándékból ezeknek is bőven kijutott, az természetesnek látszik, s e városok az egyebekben való jóakarat megtartása kedvéért ebben nem is fukarkodtak. A jobb viszonyok okozták aztán, hogy e városok a török uralom alatt iszonyúan megnépesedtek. Igaz, hogy elvileg nem volt szabad a hódolt kereszténynek földesura birtokáról efféle helyre költözni, de azon könnyű volt segíteni. Egy szép éjszakán, rendesen olyankor, mikor az adószedés ideje közelgett, fölkerekedett az egész község s minden ingóságával a lehetőség szerint keresztény kézben levő területre költözött. A török földesúrnak érdekében állván, hogy birtokai ne menjenek tönkre, ilyenkor rendesen alkuba bocsátkozott alattvalóival s kedvezményekkel rábírni igyekezett őket, hogy visszatérjenek, a mi gyakran sikerült is. De ha az alku akármi okból nem jöhetett létre, az elbujdosottak rendesen ily nagyobb helyekre telepedtek, ahol mint idegen földről bevándorlottakat tekintették őket. Így történt, hogy míg néhány helység óriásira megnőtt, addig igen sok elpusztult s mai napig pusztán maradt. Csak némi templom-rom tanuskodik arról, hogy ott egykor falu állott.
Buda és Pest a török hódoltság korában.
Tollius J. „Epistolae itinerariae” czimű, 1700-ban megjelent művéből. A kép régebbi metszet nyomán készült.
Miután a török az országnak csak néhány pontján lakott s így az egyebütt történők csak igen kis mértékben érdekelték, nálunk tulajdonkép nem is volt török kormány. Igaz ugyan, hogy az ország meghódított részét szokásuk szerint felosztották szandsákságok-ra, a melyek kiterjedésre körülbelül a mi kisebb megyéinknek feleltek meg. Ezeknek felebbvalójuk volt a budai béglerbég, majd midőn az ejalet nevű nagyobb tartományokra való beosztás jött szokásba, a négy, illetőleg öt tartományi basa u. m. a budai, temesvári, egri, nagykanizsai s a nagyváradi. De e török hatóságok tulajdonkép nem azt tekintették feladatuknak, hogy a gondjukra bízott területen bármi néven nevezendő rendszeres kormány-hatalmat gyakoroljanak, hanem hogy ott a szükségelt jövedelmeket beszedjék. Mert a török hatóságnak csak azokra a dolgokra volt gondja, a honnan valami jövedelem volt várható. Így például a gyilkosságért náluk vérdíjat fizettek, de ha nem a rokonok, hanem a hatóság tette a panaszt, úgy az is erre szállott. Ezért kiváló gondjuk volt arra, hogy gyilkosság tudtukon kívűl ne essék. Ha nem lehetett a tettest megtalálni, a falu volt köteles a díjat fizetni. Egyebekben azonban nem bánta a török, ha a keresztények a maguk „bolond szokása” szerint tesznek is törvényt maguk között, ámbár ha az ő bírósága elé folyamodtak, ő is tett igazságot. Így nem avatkozott a török a keresztény birtokjogba sem. A keresztény birtokos, a török földesúr részére való adózás mellett is, sokkal határozottabban volt nevezhető tulajdonosnak, mint maga a török földesúr.
Buda a török hódoltság korában.
Ég felé meredező sugár minaretjeivel Buda igazi török város képét mutatja. A völgyben, közvetlenül a várhegy alatt török temető.
Tollius J. „Epistolae itinerariae” czimű, 1700-ban megjelent művéből.
A községek is török felfogás szerint életnek-halálnak voltak urai, csakhogy a kivégzéshez a török hatóság engedélye kellett. A hódoltság legnagyobb része, különösen a nagyobb helyek túlnyomóan reformátusok lévén, a városok ítéletei akkori protestáns szokás szerint igen bibliások. A megokolásban a honi törvények helyett gyakran az ó-testamentom hasonló esetei szerepelnek, mint az az ekkoriban alakult amerikai angol gyarmatokban is szokásban volt. A büntetések ennek következtében gyakran egyháziak. Különösen divott az úgynevezett „eklézsia-követés.” Ez abban állott, hogy isteni tisztelet alatt a bűnöst az egész község színe előtt külön fekete székre ültették s fekete posztóval letakarták. Isteni tisztelet után a pap felolvasta vétkét, azután a bűnbánatot, a melyet utána kellett mondania. Ennél is nagyobb büntetés volt az egyházból való kizárás, a mi egyet jelentett a városból való száműzéssel.
)
Magyarország a török hódoltság korában.
Térkép. Tervezte: Dr. Baróti Lajos. Rajzolta: Hátsek Ignácz.
Így állván a viszonyok, igen természetes, hogy a legtöbb helyen egy volt a polgári község az egyházi községgel, s hogy a városi tanács meg a preszbitérium ugyanegy volt. Kőrösön a városi hadnagy is arra esküdött, hogy „bíráinak és tanácsinak engedelmeskedik a városa és eklézsiája megmaradására szolgáló dolgokban.” Különösebb, hogy a városi és egyházi kormányzat még oly helyeken sem volt elkülönítve, a hol mindkét felekezet fenállott, például Kecskeméten. Itt mindkét egyháznak külön pénztára is volt, de a városi tanács tette meg mindkét felekezet papját s gondoskodott többnyire az egyház szükségleteiről.
Pest a török hódoltság korában.
Pest a török uralom idejében a mai belváros helyén terült el. Köröskörül tornyos kőfal és viziárok védte. A Dunán át, a mai Vigadó táján, hajóhíd volt verve.
Peeters J. XVII. századi metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Ily készséggel mondott le a török kormányzat az állam-hatalomnak egyik legfőbb jogáról a keresztény község javára. A község maga azonban kissé terhesnek, nagy felelősséggel járónak találta azt. Azért divatba jött, hogy a városok a nehezebb ügyekben nem intézkedtek egyedül, hanem egyik-másik szomszéd város tanácsosait is meghívták azok eldöntésére. Így volt ez kölcsönösen szokásban Czegléden, Kecskeméten és Kőrösön. Sőt nem is érték be azzal, hanem gyakran még a megyéig is fölvitték ügyöket.
S ezzel a törökök magyarországi uralmának egyik legjelentékenyebb, legjellemzőbb részéhez értünk Mert az, hogy a keresztény községek a keresztények felett kiterjedt hatáskörrel birtak, az általános szokás volt Törökországban, mely egyaránt érvényesült görögöknél, bolgároknál és szerbeknél.
Török mecset maradványa Egerben.
Vahot-Kubinyi: „Mgyarország és Erdély képekben” czimű művökből.
Hazánk hódolt részében azonban a magyar nemzeti élet nem szorítkozott egyedül a községre. A behódolt országrész a fenálló török uralom mellett is határozottan része maradt Magyarországnak s ez nem egyedül ideális dolog volt, hanem a legközvetetlenebb módon: az adófizetésben is nyilvánult. A hódoltság elismerte felsőségének a magyar királyi kamarát s rendesen megfizette a reá kivetett adót, a mit épúgy, mint az ország többi részeiben, portánként róttak ki. Az egyetlen különbség volt, hogy a behódolt vidék portái felényivel voltak megróva, mint a többiek. Ilyképen történt, hogy a magyar helységeknél kétféle adóról vezettek jegyzőkönyvet: a „török rendre” s a „magyar rendre” való adóról. Az előbbi az igaz rend szerint hatszorta, nyolczszorta többre ment az utóbbinál. Szeged a régi szokás szerint a rendes adón felül pár száz halat is szolgáltatott be a kamarának. Hogy az adózás e vidéken is fenmaradt, kiváló tanujele az azt beszedő megyei hatóságok életre-valóságának, a melyek rendes szokásukban a török bejövetelekor sem hagyták magukat zavartatni. Másrészt tanujele a török közönyösségének, a melylyel csak nevetett azon, ha a magyar jobbágy kívüle még másnak is fizet. Szulejmán utolsó hadjárata azonban fényes tanuságot nyujtott arról, mily erőt szereznek a török ellen épített várak épen a hódoltságból, azért a nagy szultán halála után folyt békealkuvások alkalmával a török államférfiak minden módon ellenezték ez állapot fentartását. Utóbb mégis engedtek, a minek oka leginkább az volt, hogy egyrészt maguk a törökök is kivánták némely, a törökkel határos, de egyébként a magyar király kezén levő birtokok két felé adózását s így a maguk példájával nyujtottak fegyvert ama, különben igaz érvök ellen, hogy ész-ellenes, mikép valamely ország alattvalói más országnak adót fizessenek; továbbá, hogy Verancsics a portán egész komoly képpel elmagyarázta, mikép a keresztény császár épúgy feje az összes kereszténységnek, mint a szultán a mohamedánságnak és esküjét szegné meg, ha ily sok keresztény népről tejesen levonná a kezét. A törököt sikerült tehát engedékenységre bírni e kérdésben, abban azonban nem, hogy a törökök is a magyar elvek szerint szedjék az adót s beérjék azzal, hogy azt a magyarokkal megfelezzék.
Egy lap Pest-megye legrégibb jegzyőkönyvéből. (Az 1638. julius 1-én Füleken tartott birói székről szól.)
A megye levéltárában őrzött eredetiről.
Még szorosabb volt az összeköttetés a hódoltsági községek s a megyék között. A nemesség egy része tényleg ott maradt, más része a legközelebbi szabad megyében vonta meg magát. Ez a nemesség gyűléseket tartott valamely végvárban – Pest-megye Nógrádon vagy Füleken, az utóbbi helyen egyszersmind Heves és Külső-Szolnok – s ott ép oly teljes hatalommal gyakorolta hatóságát, mint az oly megyéké, a melyben egy török sem volt. Bekívánták a megye területén fekvő városok számadásait s ítéltek mindennemű polgári és bűnvádi ügyekben. Ez utóbbi tekintetben különösen nevezetes, hogy bántak el azokkal, a kik a török hatósághoz folyamodtak igazságszolgáltatás végett. Ezt „törökösség”-nek nevezték s mivel a hazaárulással egyenlő bűnnek tekintették, fejvesztéssel büntették. „A haza törvényeinek és országunk rendes bíráinak megvetésével, pogány bírákhoz való folyamodás, mely dolgokat törökösségnek neveznek ez ország lakosai, e hazának számos constitutióiban s törvénynyé vált régi bevett szokás szerint erős és halálos büntetés alatt meg van tiltva” olvassuk egy ily perben. „A földesúr, vagy ha az elmulasztja, a megyei hatóság büntesse fejvesztéssel a hódoltság mindazon jobbágyait, a kik határszabályozási vagy más panaszos ügyben a maguk török urához folyamodnak” – mondja az 1659-ik évi törvénykönyv. Különösen felrótták, ha nemes ember követte el e vétket.
Érdekes jelensége a megyék befolyásának a hódolt területen, hogy a szőnyi béke alkalmával a megyék közvetetlenül a török várak tövében fekvő helységek, mint Ó-Buda és Vácz panaszait is fölterjeszték. Egy másik, hogy kivinniök sikerült, mikép a nemesség adó-mentességét még a török is elismeré. Ez a mentesség sok vitára adott alkalmat. A földesurak ugyanis sok alattvalójukat felszabadították és nemesi levelet eszközöltek számokra, mi által a nemesek száma igen felszaporodott. A török azonban az „ujdonsült” nemesekre nem akarta ama kiváltságot érteni.
Ha a nemesek ekkép bíráskodhattak a hódoltságon, nagyon érthető, mikép az egyes községekben nem szüntek meg földesúri jogaikat gyakorolni. Így Wesselényi még Kecskemét városa ügyeibe is beavatkozott. Sokszor az igaz kénytelenek voltak a nemesek jogaiknak csak jelképies érvényesítésével megelégedni s nem egy szerződést olvasunk, a melyben egész pusztát adnak évi tíz forintért vagy egy szőnyegért haszonbérbe. Néha pedig épen kénytelenek voltak beérni azzal, hogy óvást tettek a megyei gyűlés színe előtt.
Ilyképen minden magyar állami intézmény, habár meggyöngülve, érvényben maradt a hódoltság területén. Mindezt a megye közvetíté s így első sorban a nemesség érdemeül róható fel. De nem kevésbé emelendők ki a magyar parasztok, különösen pedig a nagy városok lakosai, mert bizonyos, hogy ezeket a nemesség soha sem kényszeríthette volna felsőségének elismerésére s a magyar állami adók fizetésére. Hogy a hódoltságaik erre köteleseknek érezték magukat, az erkölcsi alapon: a hazafiságon alapult.
* * *
Magyarországon a török benlakta idején folytonos volt a harcz, mert még akkor is, ha névleg fenállott a béke, az csak annyit jelentett, hogy a török nem indított nagyobb hadjáratot s hogy elvileg tilos volt ágyúval s teljes hadi fölszereléssel támadni. Egy-két ezer embert felültetni, azzal meglopni valamely palánkot, vagy kifosztani tíz-húsz mérföldnyi vidéket – mindez, ha jegyzékbe vették is mint sérelmet, korán sem volt olyan ok, a mely a béke felbontására vezetett. Sőt a tizenötéves háború előtt a keresztény fél gyakran még az ágyúval s minden hadi szerrel ellátott török sereg támadását sem tekinté háborúra kényszerítő oknak. Akkor még általános volt a rettegés, mihelyt törököt csak láttak. Miután a török az országnak épen közepét foglalta el, az ország abban a szerencsétlen helyzetbe jutott, hogy roppant nagy volt a határ, a melyet védenie kellett. Így az országnak, szemben a kitünő török rendes csapatokkal: a janicsárokkal és szpáhikkal, majdnem minden gondját a védekezésre kellett fordítania. Nem csoda tehát, ha a hadügyek terén nagy változásokkal találkozunk. Pedig törvényeink erre nem czéloztak. Abban az időben, mikor a török az országot egyre kisebb és kisebb területre kívánta szorítani, mikor a király nevében működő bécsi kormány folyton a nemzet jogainak, szabadságának megnyirbálásán törte a fejét, mikor a változtatás ezek következtében nem a javítással, hanem a rosszabbítással volt rendesen egyenlő értelmű: igen természetes, hogy a nemzet a fentartást, nem pedig az ujítást tekinté jelszóul. De a viszonyok erősebbek minden törekvésnél. Ha a rendek névleg s elvben nem hoztak is változást hadi rendszerünkbe, bejött a változás magától azzal, hogy az egyik intézmény tovább fejlődött, a másik meg elsatnyult.
Eddig a magyar hadviselés általában támadó jellegű volt. Még a védelmi harczot is támadólag viselték, mint azt Hunyady János vagy Kinizsi harczainál láttuk. Ez most már lehetetlenné vált. A nemzet önvédelmének abban kellett nyilatkoznia, hogy egy házat, egy bokrot sem engedjen át az ellenségnek küzdelem nélkül. Igy történt, hogy a várak-ra kiváló súlyt kezdtek fordítani. Az állam és magánosok vállvetve működtek várak építésén s a meglevők erősbítésén. Gyakran megesett, hogy addig csak épen birtok-központul szolgált várak országos jelentőségűekké váltak, s igen természetes, hogy ezek költségét a birtokos nem győzte. Ezért gyakran emelnek panaszt a kormánynál. Az 1546-iki országgyűlés ugyan nem akar ezekről tudni, de a kormány kénytelen volt figyelmét rájok fordítani, mert csak nem tehette ki magát annak, hogy azok a pontok, a melyek országos jelentőségűek, a birtokos erejének elégtelensége következtében az ellenség kezébe essenek. Így lett királyi várrá Szigetvár, Kanizsa s több más. Hasonlókép állami kezelés alá kerültek a püspöki s egyéb főpapi várak közül a jelentékenyebbek, mint Eger s az Esztergom eleste után (1592.) a prímási jövedelmekből épített Érsekujvár.
A várrendszer kiegészítéséhez tartoztak még az úgynevezett palánk-ok vagy párkány-ok (Az Esztergommal szemközt fekvő Párkány neve is ebből a korból származik; addig Kakat-nak hívták.) Ezek kisebbszerű erősségek voltak s többnyire nem volt egyéb védő művök, mint egy mély árok, azok belül pedig jó erősen készített kettős sövény, a melynek közét földdel töltötték meg. Ezen az ujabb hadászat által rendszeresen alkalmazott földhányásnak előnye volt, hogy a kőfalnál sokkal alkalmasabb az ágyúgolyó felfogására. A melyik nagyobb szabású volt, az sarkain még bástyákkal volt ellátva. A palánkok száma igen nagy volt mind magyar, mind török részen. Többnyire a nagy erősségek előművei gyanánt szolgáltak, de gyakran önállóan is szerepeltek s ha erős ostromnak csak kevéssé tudtak is ellent állani, a béke idején szokásos rablóhadjáratok fékezésére igen alkalmasak valának.
Harcz keresztények és törökök közt.
Relief-kép Pálffy Miklós síremlékén. Fényképről.
A végek védelme minden erőt igénybe vett. A mohácsi vész előtt a magyar sereg, mint azt más helyt elmondtuk, a következő elemekből állott: a király és királyné bandériumából, a tiszti s az ezekhez számítható püspöki s egyéb főpapi bandériumokból, a főurak bandériumaiból, a telek-katonaságból s a nemesi fölkelésből. Ezek közül legelőször is a királyi bandérium esett el, mert a magyar király más országoknak is uralkodója lévén, seregét máskép rendezte be. Tartott félig-meddig rendes hadat a végekben és pedig részint magyarokat, a kik a nádor vagy helytartó alatt álltak, részint idegeneket, a kiket közönségesen németeknek szoktak nevezni, noha spanyolok, olaszok, vallonok is bőven voltak köztök. A végbeli had fentartására szolgáltak a magyar állam jövedelmei s a külföldi segély. Annyit körülbelül el is költött a kormány a végekre, a mennyi Magyarországból befolyt. De nem tette azt, a mit a magyarok kívántak t. i., hogy a magyar jövedelmeket csakis e czélra fordítsák. Mert egy részét az udvartartásra fordítá s a hiányt a segélyből pótlá. A számadás talán közönyösnek látszik az első pillanatra, de lényegileg nem volt az. A magyar király kivette részét a magyar állam jövedelmeiből, de az ilykép megcsonkult jövedelemből nem lehetett az egész őrséget eltartani. Rend szerint tehát csak annyi magyart tartottak, a mennyi ebből a jövedelemből telt. A hiányt kipótolták a segélyből, azon a czímen, hogy a méltányosság kívánja, mikép az idegenek segélyét közülök való csapatokra fordítsák. A végek őrségének tetemes része ennél fogva idegenekből állott. S ezek az idegen csapatok többe kerültek, mint a magyarok. Nem is voltak a helyismeret hiánya következtében annyira hasznavehetők, mint azok; a mit a törökök amaz ismételt kívánsága is mutat, hogy ne magyarok legyenek a végekben. A méltányosság is csak czégér volt, mert az idegeneket mindenünnen toborzották össze. De az az előnyök volt a központi kormány szemében, hogy egyenesen a bécsi kormány alatt állottak és alkalom adtán a magyar nemzet ellen is voltak használhatók. Tudjuk, hogy a bécsi kormány ezt egyik főkelléknek tekinté s így nem csodálhatjuk, ha minden módon ellenezte a végeknek egyedül magyar csapatokkal való őrizetét. Ez utóbbi csak az 1608-i országgyűlés után s akkor is csak rövid időre tudott érvényesülni.
A tiszti bandériumokat is majdnem teljesen megszüntették; részint mert a jövedelmek olvadtak el. Egyedül a tót- és horvát-országi bán tesz kivételt, a kinek csapata e korszakban is figyelemre méltó volt s a Kulpa melletti végek őrségeül szolgált. Ezt a tájat nevezték azután báni végvidék-nek. A főpapi bandériumok is megszüntek. Ezek birtokai részben vagy egészben a király kezébe kerülvén, a birtokaikból fentartott nép összeolvadt a király szolgálatában állott végbeli néppel.
Harcz a törökkel.
Rugendas J. L. egykorú metszetéről, a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.
Nem kisebb hanyatlást látunk a főuri bandériumoknál. Ezekre nézve sem történt semmi elvi határozat, azonban szigorúan megtartani kivánták, hogy az illető főúr legalább egy nyolczad-bandériumot, vagyis 50 embert tudjon eltartani. Ámde az urak elszegényedvén, erre igen kevesen voltak képesek, mi által a honvédelemnek ez az eleme szintén elvesztette jelentőségét. Ilykép a régebben csak igen ritkán igénybe vett telek-katonaságra s a nemesi fölkelésre nehezedett a honvédelem súlya. S ez az erő, a mely addig, míg az ország hadjáratai a határokon kívűl vagy a határszélen folytak, alig volt használható, most kitünő szolgálatokat tett. A minek oka egyébiránt igen természetes, mert itt egyrészt tudta magát élelmezni, másrészt mert minden érdeke: az anyagi épúgy, mint az erkölcsi koczkán forgott. A megyei csapatok vezére az alispán volt, a ki ekkoriban jutott ahhoz a nagy jelentőséghez, a melylyel egész a legujabb korig bírt. Ha az alispán alkalmatlan volt, úgy más, külön e czélra választott hadnagyot tettek meg vezérré. A nemesi fölkelést most már a dolog természete szerint nem kellett magának a királynak hívni össze. Az általános fölkelés különben igen kivételes lőn. Az azonban minduntalan előfordult, hogy most ezen, majd más vidéknek nemességét kellett összehívni. Okul szolgált, ha a török nagyobb támadást intézett, vagy ha rablóvárat kellett megostromolni. Az ily nemesi fölkelést az országos vagy a kerületi főkapitány hirdette ki. Az azonban gyakran történt, bár a kormány soha sem helyeslé, hogy egy-két megye ezt a maga felelősségére is elhatározta.
A régi honvédelemnek elemét alkották a városok is; de valamint régebben, úgy most sem bírtak kiváló jelentőséggel. Falaik ugyan jelentősekké tették őket, de azok fentartására és védelmére az ellenségnek kitett helyen nem lévén képesek, kénytelenek voltak királyi hadakat fogadni falaik közé.
A mi a csapatoknak – eltekintve a nemesi fölkeléstől – létrehozataluk módját illeti, az abban a korban nem lehetett más, mint a toborzás, vagyis zsoldosok fogadása. A magyar zsoldos hadnak azonban, különösen a XVI. században igen nagy előnye volt más zsoldos hadak felett. Külföldön többnyire oly hadak voltak ezek, a melyek a világ minden részéből összeszedett csőcselékből alakultak; nálunk leginkább a töröktől birtokaiból kiűzött nemességből egészítgették ki magukat. Ezek annál szívesebben álltak akár a kormány, akár egyes urak szolgálatába, mert a fenálló törvények, főleg az 1545-ik évi 18-ik törvényczikk szerint a nemes még akkor is tartozott fölkelni, ha teljesen vagyontalan állapotba jutott. A nemzeti közvélemény, mint hozzájok legillőbbet, ezt a foglalkozást jelölte ki számukra, arra számítván, hogy az ilyen birtokából kiűzött nemes a leghatározottabb ellensége lesz a töröknek. Ez az irányzat kitűnik az országgyűlés részéről a királyhoz intézett ama kérésből is, hogy „miután ő felsége bőségesen tapasztalhatta, hogy a magyar legtöbbet szolgálhat a keresztény világon a török ellen s nem nagy zsoldot kíván, magyarokat is toborozzanak hadaiba, mert fölös számmal van szolgálatra kész ember, a kit kiűztek birtokából.” Más törvényben a végbeli tisztek figyelmeztetnek, hogy a menekülő nemeseket befogadják.
Azon, hogy a nemes csak oly készséggel lépett magán-, mint állami szolgálatba, nem kell csodálkoznunk, mert az állami szolgálatban álló katona sem volt közvetetlenül az államnak lekötve, hanem a kormány megbízott egy-egy urat: fogadjon bizonyos számú csapatot s azzal szolgáljon. Így esett, hogy az állam szolgálatában álló katona is többnyire a magán-úrtól függött. Annak azonban, hogy egyes úr nagyon is nagy csapatot tarthasson, nem voltak barátai és pedig – mint a törvény egész őszintén bevallja – leginkább azért, hogy ha az úr az államtól nem kapja is ki a zsoldot, katonáinak a magáéból előlegezhesse.
Kevésbé tünt ki a magyar zsoldos had a XVII. században, részint mert a török hódítás megállapodván, a zsoldos had említett legjobb eleme már nem állott oly bőségesen rendelkezésre, részint mert a tehetségesebbek inkább mentek oly helyre, a hol dicsőségre, zsákmányra több kilátás volt, név szerint az erdélyi fejedelmek, vagy a király németországi hadába, mint a végekre, a hol ekkoriban csak igen aprólékos harczok folytak. A békésebb természetűek s a műveltebbek inkább polgári foglalkozásuknak éltek. Így történt, hogy a harminczéves háború korszakában a magyar véghelyek, a melyekre most a kormány sem költött a legszükségesebben túl, nagy hanyatlásnak indultak, s már a XVI. század derekán általános lőn a vágy a végek reformjára, sőt itt-ott már a rendes, állandó sereg tartásának eszméje is feltünik.
A magyar hadak egyes fegyvernemei között az első helyet épúgy, mint a középkorban, most is a lovasság foglalta el, és pedig a könnyű lovasság, míg a nehéz majdnem teljesen eltünik, úgy hogy 1542 táján már csak néhány felföldi megyében van némi nyoma. A magyar lovasság részint huszár, részint horvát név alatt – bár az utóbbi néven nevezettek között is sok igazi magyar volt – a nagy európai háborúk idején Európaszerte ismeretessé lett. Külföldi tábornokok véleménye szerint lovasságunk felülmúlta a többi európai népekét. A lovasság száma nálunk állandóan nagyobb volt, mint a gyalogságé, s még a várak őrségének is nagy része lovasokból állott, miután akkoriban a vár-védelemnek egyik fő-mozzanatát a kirohanások tették, a mikre pedig a lovasság volt legalkalmasabb. Azonban a gyalogság is nagy haladást tett. Többféle néven fordul elő: legszokottabb a hajdú, azután a darabont, a mezei – a németek is átvették e szót – a talpas stb. A tűzérség még aránylag kevés haladást tett s erre képzett külön csapat nem is volt. A tűzéri szolgálatot a puskaművesek vezetése alatt gyalogok, vagy épen az ekétől elszólított parasztok végezték.
A magyar katonaság fegyverzetét és ruházatát egy 1600 körül élt szemtanu következőkép írja le: „A huszárok fején sisak van, testöket pénzcéling födi, bal oldalukon kard, a jobbon az úgynevezett pénczélszúró. Jobb kezökben a kopját tartják, a mely kétsarkú és bojtos zászlócskával van díszítve. A zászlótartók zászlói szélesebbek és sokkal hosszabbak. Nyelök vörösre és fehérre van festve. A nyeregkápában van még pisztolyuk is. A kapitányoknak a páczéling fölött vörös vászon-kabátjuk van – ezt természetesen csak nyáron viselték – s a nyergen vagy hátukon buzogány lóg.” Azonban a huszár gyakran nem viselt pánczélinget, mert a magyar általában nem igen szerette azokat a hadiszereket, melyek a mozgásban gátolják. „A hajdúk – folytatja az előbb említett szemtanu – sem pánczélt, sem sisakot nem viselnek. Ruházatuk a parasztokéhoz hasonlít, puskájuk rövid, alig hosszabb a lovassági karabélynál, baloldalukon kard lóg, jobb felől gyűrű van övükbe erősítve, a melyben a fokost vagy csákányt hordják. Felső ruhájuk, épúgy, mint a huszároké, a guba. Ha valamelyikök szegény, a puska helyett, addig míg az arra valót megszerzi, kopját (lándsát) hord.” Az utóbbira nézve meg kell jegyeznünk, hogy akkoriban nemcsak a szegénység volt ennek az oka, hanem a hadi szokás hozta magával, hogy a gyalogságnak legalább kétharmada kopjás legyen. Megjegyzendő, hogy e korban még a nyilasok is gyakran szerepelnek a magyar seregben, s 1592-ben még Medgyesen igen virágzott a nyíl- és íjjgyártó mesterség.
A tulajdonképi egyenruha e korban még nem volt ismeretes. A kezdetet az erdélyi fejedelmek úgynevezett kék darabontjai ették. A XVII. század közepén legelőbb a németországi harcztéren alkalmazott rendes királyi csapatok kezdenek egyenruhát használni. A huszárok mentéje barna, vörös, kék vagy zöld posztóból készült és vörös vagy fehér zsinórral, meg prémmel volt bélelve és körözve. Bal vállon hordták, a nyakban zsinór tartotta össze; a hideg évszakban fel is vették. A dolmány ugyanolyan szinű volt, mint a mente és gazdagon zsinórozott. A nadrág égszin-kék posztóból készült; szűk volt, de vitézkötés nélkül, a nem egészen térdig érő csizmát sárga bőrből varrták. Ez utóbbi fönt fehér zsinórral volt díszítve és természetesen sarkantyúval ellátva. Az öv fekete-sárga vagy vörös-fehér gyapjúból készült. A kard-tok a jobb vállra vetett szíjjról bal felől lógott, a tarsoly ellenben a bal vállra vetett szíjjon. A tarsolyról két egymást keresztben metsző szíjjon lógott a puskaporos szarv. A kucsma, mely a divatból kiment sisak helyébe lépett, fekete vagy barna bőrből készült, különböző szinű posztó-fityegővel. A hajat többnyire hosszan viselték huszáraink s több csombókba fonták. Fegyverzetök olyan volt, mint a XVI. században, de a kopja már tünő-félben. A gyalogság kék posztódolmányt viselt, rövid derékkal; a gomb s a gomboló zsinórból volt. A nadrág skarlát-vörös posztóból készült és szűkre volt szabva. Lábukon természetes színű bocskort viseltek, mely kevéssel ért a bokán fölül. Gubájokat fehér abából, ritkábban posztóból csináltatták; ujjatlan volt, a lábikráig ért s nyakban sárgaréz-csatt tartotta össze. Övük vörös haraszból készült s ezen függtek a kard s a tarsoly. Posztósapkájok sötét-szürke volt, elől széles ernyővel; hátul fel volt tűrve. – De a hol a rendes egyenruha nem volt is behozva, ott a tisztek rendszeretete gondoskodott rendes ruházatról. E czélból a fizetés egy részét gyakran posztóban adták ki. A fegyverzetről is gondoskodtak, mert a magyar mindig szerette a szép és jó fegyvert.
Magyar huszárok.
A XVII. század elején készült metszetről, mely a török követ Bécs városába történt bevonulását ábrázolja. A követ kíséretében volt huszárok a komáromi őrséghez tartoztak.
Az Orsz. Képtár metszet-gyűjt.
A XVI. és XVII. századi magyar hadrendszer főnehézsége volt annak eldöntése: mi történjék a már begyakorlott és szervezett csapatokkal, ha valamely hadjárat megszüntével fölöslegesekké válnak? Rendesen valamely végvárban igyekeztek alkalmazást nyerni, vagy más hadseregbe lépni. De ha ez nem sikerült, úgy igen gyakran mint „szabad huszárok”, vagy „szabad hajdúk” rettegtették a népet. S oly rossz hírök volt, hogy ismételten szigorú végzéseket hoztak ellenök, sőt kiirtásukat is megparancsolták. Azonban mindez hiában volt, mert ha az utolsóig kipusztítják is, a mi akkoriban teljes lehetetlen volt, a legközelebbi csapat szélnek eresztésekor ismét föltámadtak volna. Egyébiránt más alkalommal maguk a törvények is elismerik, hogy egyedül ők képesek a hódoltságon a kormány rendeleteit végrehajtani. Különösen elszaporodtak a hajdúk a XVII. század elején, úgy hogy országos csapássá váltak. Ekkor jött Bocskay arra a gondolatra, hogy a mily csekély a magyar nemzet, ily szép, bár rossz irányban érvényesített erőt nem megsemmisíteni, hanem hasznosítani kell. Elhatározta tehát, hogy megtelepíti őket a töröktől elpusztított vidéken. S a számítás teljesen sikerült. A hajdúk ezt a vidéket folyton megvédték a török ellen s Erdélynek a királyokkal folytatott harczaiban is igen hasznos szövetségesekül bizonyultak.
A harmincz éves háború után ismét nagyobb számban tünt fel ez az eleme a seregnek. Leginkább bujdosó katona, szegény-legény volt a nevök. Miután fegyverökön kívűl minden nélkül maradtak, a szükség gyakran rávitte őket, hogy raboljanak. Ebből származott az eleinte tisztességes „szegény legény” kifejezés mai értelme.
A magyar honvédelem elég jelentékeny uj eleme is támadt e korban Szlavóniában és Horvátországban. Ez a terület rendkívül ki lévén téve a török támadásainak, annak a maga erejéből ellentállani nem lett volna képes, bár az ország igen sok kedvezményben részesíté. Fenmaradása az úgynevezett belső ausztriai tartományoknak: Stíriának, Karinthiának és Krajnának is érdeke lévén, a védelem gondját részben ezek vették magukra. Így építették központi erősségül Károlyvárost. A dolog természetéből következett, hogy az említett német tartományok e tájon nagy hatalmat gyakoroltak, s a szlavóniai végek legnagyobb része a Stíriától függő varasdi, a horvátországiak a másik két herczegség alá rendelt károlyvárosi generális alatt álltak. Ezek a végbeli főkapitányok aztán követték a már Mátyás királytól gyakorolt eljárást s az elpusztult vidékekre katonai szolgálat föltétele alatt török földről kiszorult rácz törzseket telepítének. Ez volt alapja a napjainkig fenállott határőrvidék-nek.
Dunai naszád.
XVII. századi rajz.
A magyarországi had egyik különlegessége volt még a dunai hajósok hada, kiket régebben naszádosok-nak, majd sajkások-nak neveztek.
A tulajdonképi magyarországi haddal lényegileg megegyezett az erdélyi had szervezete, csakhogy itt teljesen hiányoztak a bandériumok, a lugosi és karánsebesi báné kivételével. Külföldi had sem volt. Mindezek helyét a fejedelem egységes nemzeti hada foglalta el, a melynek válogatott csapatai s a nemesi fölkelés épúgy darabontok valának. A portális katonaság, a városok csapatai s a nemesi fölkelés épúgy szerepeltek Erdélyben, mint hazánkban. Mindazonáltal a jobbágyok fölfegyverzése sem volt szokatlan. Az erdélyi honvédelem legjellemzőbb részét a székelység s a szászság tevé. Az előbbiek némileg határőröknek voltak nevezhetők s had idején mindegyikök saját költségén tartozott fölkelni. A szászok ellenben zsoldos hadat fogadtak, a mely igen becses eleme volt az erdélyi seregnek s majdnem kizárólag a székelyek s egyéb magyarok közül került ki. Voltak ezen felül egyes kiváltságos helységek, a melyek lakói egy vagy más fegyveres szolgálattal tartoztak. Ilyenek voltak a puskások, a Fogaras vidékén lakó s a fogarasi várban szolgálni tartozó bástyások stb.
A magyar hadsereg, bár a leggazdaságosabb módon tartották, mégis az adóképességhez arányítva iszonyú összegeket nyelt el. A nép pénzül tetemes adót fizetett s ez időben nem volt kivétele az sem, hogy a nemes saját erszényét is megnyitá a honvédelem czéljaira, bár személyes fölkelését is igen gyakran igénybe vették. A pénzül fizetett adón kívül egyéb adót is róttak a népre. Ilyen volt a parasztoktól a várak részére ingyen szolgáltatott 6–12 napi robot, továbbá a XVII. századtól kezdve a gabonaadó, a mely a katonaság részére a legszükségesebb élelmet volt biztosítandó. A katonaság kihágásainak oka az lévén többnyire, hogy zsoldjukat nem kapták ki s így a legnagyobb szükségbe jutottak, a gabona-adó ez ellen kívánt némi orvosság lenni.
Harcz a törökökkel.
XVII. századi festményről.
E korban a katonai egészségügyi intézkedések általában igen ritkák voltak még. Magyarország e tekintetben inkább megelőzte a többi országokat, mint követte, mert 1596-ban a magyar rendek tábori kórházakra saját erszényökből telkenként tíz dénárt szavaztak meg.
A magyar honvédelem szerkezeténél fogva nem volt alkalmas, hogy a magunk erejéből a törököt kiűzzük az országból, a mint azt a magyarok mindenkor elismerték; de igenis arra, hogy megvédelmezze azt, ami még magyar kézen van. Ez a védelmi rendszer volt az egyetlen, a mely ellent tudott állani az annyi más országban kipróbált török eljárásnak, hogy a határszéleken a falvakat és kisebb városokat addig sanyargatták, míg azok vagy meghódoltak, vagy elpusztultak, a mikor azután a főbb helyek bevétele csak hosszabb-rövidebb idő kérdése volt. Épen ez a természete a magyarországi katonáskodásnak volt oka annak, hogy itt jól csakis magyar szolgálhatott. A nagy hadjáratokban, a minőket Szulejmán idejében viseltek a törökök, s a minőkből a tizenöt éves háború nagy része állott, megállhatta az idegen is a helyét, sőt ezek jelenléte az ország közvéleménye szerint is kivánatos volt. Ilyenkor a nagy háborúk iskolája volt Magyarország. Alba herczegnek, a híres spanyol vezérnek is az volt utolsó kívánsága: vajha megpróbálkozhatnék a magyar harcztéren. Azonban egészen másként állott a dolog rendes körülmények között. Az idegen katona zsákmányra és dicsőségre vágyott, s e vágyát nem találta kielégítve, pedig megkívánta volna; mert hiszen úgyis nagy elszánásába került ilyen idegen országban keresni foglalkozást. Innen van, hogy az idegen őrségnek hamar elment a kedve a magyarországi harcztól s ez az oka első sorban annak, hogy az egyébként vitéz hírben állott németek, vallonok és spanyolok a várak védelmében rendesen nyomorultul viselték magukat. A magyar katona ellenben, a kit minden a hazához, különösen annak általa védett részéhez kötött, épen ebben tanusított legnagyobb vitézséget. S ez volt oka, hogy a török korban a szégyenletes hadi tettek legnagyobb részét idegenek, a dicsőségeseket majdnem kivétel nélkül magyarok vitték véghez.
