A NÉPKÖLTÉSZET.

Teljes szövegű keresés

A NÉPKÖLTÉSZET.
A TIZENKILENCEDIK és huszadik század folyamán kinyomtatott népköltési szövegek egész mélységükben feltárták a magyar nép szellemi kincseit. Száz esztendő leforgása alatt annyi népies szöveg halmozódott föl, hogy segítségükkel mindenki belepillanthatott a falusi emberek életbölcseségébe, érzelmi világába, mesemondó képzeletébe, prózai stílusába, verselő tehetségébe.
A népköltés minden terméke egy-egy ismeretlen embertől indul ki. A nép valamelyik tehetséges fia elejt egy szólást, máskor mesét mond, vagy dalt költ, környezete eltanulja mondását, meséjét, dalát, a szöveg szájról-szájra röppen, és köztulajdonná válik. Az egyéni lélek terméke ilyen módon a tömeglélek alkotásának tűnik föl. A névtelen szerzők – a szólásalkotók, a mesetarisznyák, a nótafák – a népköltészet megteremtői. Az ismeretlen alkotóknak nyomuk vész a közösségben, alkotásaik azonban különféle szövegmódosulásokkal hosszú ideig megmaradnak.
A szólás (szólásmondás, szokásmondás, példabeszéd, példaszó, közmondás, proverbium, adagium, paroemia) jellemzője a szemléletesség, fordulatosság, rövidség. Ez a nyelvi szerkezet az életszemléletnek értékes megnyilvánulása. A magyar nép nyelve mindíg gazdag volt közmondásokban, maguk a közmondások pompás megállapításokat, éles ítéleteket és okos tanácsokat foglalnak magukban. Nyomtatott népköltési szövegeinkből legalább ötezer eredeti magyar közmondást lehet összegyűjteni, ezenkívül többezerre tehető az idegen átvételek száma. A nép életszemlélete különféle időkorokban és különböző népeknél hasonló, innen van a sok tartalmi egyezés a magyar, latin, germán, szláv és egyéb közmondások között. A magyar szólások egy részét lehetetlen idegen nyelvre lefordítani, annyira tele vannak eredeti nyelvsajátságokkal, aminthogy számos idegen szólást sem lehet átültetni magyarra, legfeljebb hasonló mondások helyettesítésével.
A közmondások között sok a verses lüktetésű szólás. Hasonló ritmusos tagozódást lehet tapasztalni egyéb kisebb népköltési szövegekben is. Ilyen rövidebb-hosszabb rigmusok: az ölbeli gyermekeknek szánt mondókák, a kisfiúk és kisleányok játékversei, a hangutánzó versikék, tréfás rímelések, csúfolódó mondások, találós kérdések, bakter-rigmusok, koldus-énekek, kocsmai szólások, tánc szavak, ráolvasó versek, ünnepi köszöntők, házassági rigmusok, lakodalmi kurjantások és a fejfák feliratai. Mindezekben sok ötlet van s nem kevés nyelvi fordulat. Ezek a népköltési hagyományok születésüktől halálukig kísérik az egyszerű embereket.
A nép ajkáról közvetlenül lejegyzett nagyszámú anekdota (adoma, tréfabeszéd, trufa, facetia, fabulázás, apophtegma) fényesen igazolja, hogy a magyar falu népe a kisterjedelmű elbeszélésekben milyen pompás stíluskészséggel formál meg egy-egy megtörtént tréfás vagy komoly esetet. Az ilyen anekdotákból az élőszó eleven ereje fordulatosan bontakozik ki, a szűkszavú elbeszélés csattanós megoldással végződik. Jelentéktelennek látszó esemény a történet középpontjában, népies bölcseség a megtörtént história szellemében. A hitelesség látszatának, a valószínűségnek, az igazságnak mindig meg kell lennie az anekdotában. Az igazi cél a hallgatóság jókedvre derítése. Az eredeti magyar anekdoták mellett sok a külföldi származású vándor-anekdota. Egyes talpraesett történetek bejárják az egész világot, s a gyökeres eredetiség hatását keltve alkalmazkodnak a helyi körülményekhez. Az egyházi beszédekből számos példa költözött át a magyar anekdotakincsbe. Optimista világnézet, higgadt életbölcseség, szeretetreméltó derű jellemzi népünk anekdotáit. Legnépszerűbb hőseik: a paraszt, a cigány, a zsidó, a székely, a katona, a diák.
Az anekdotában nincs csodálatos elem, a mondában már erős a rejtelmesség. Az erdők, hegyek, puszták, vizek, mocsarak, lápok világához félelmes történeteket költ a nép, máskor egy-egy emberi hős emlékezetes tettei szolgálnak központul a csodás elbeszélések kijegecesedéséhez. A helyi mondák a természeti jelenségek rendellenességére adnak magyarázatot, a hősmondák a híres emberek emlékezetét őrzik. A helyi mondák közül legismertebbek: a Tordai hasadék, Csörsz árka, Diósgyőr, Rapsonné mondája. A történeti személyekhez kapcsolódó közmondákhoz tartoznak: a magyar eredetmonda, azaz a csodaszarvas mondája Hunor és Magyar történetével, az Isten kardjának mondája Attila küldetésével, Attila halála és temetése, a magyar honfoglalás története a fehér ló mondájával, Lél vezér kürtmondája, a Botond-monda a konstantinápolyi kalanddal, a Csanád-monda Szent István király idejéből, a Szent László személyéhez fűződő mondák, a tatárjárás mondái, a Micbán-monda a XII. századból, a Toldimondák a XIV. századtól kezdve, Tar Lőrinc mondája Zsigmond király korából, a Hunyadi-családra vonatkozó mondák a XV. századból, a törökvilág mondái a XVI. és XVII. századból, a Hatvani-mondák a XVIII. századi debreceni professzorról. Mindezeket a mondákat, sajnos, nem keletkezésük idején jegyezték föl, hanem évszázadokkal későbben – a tizenkilencedik század folyamán – s akkor is úgy, hogy nem lehet megnyugtató módon eldönteni, mi bennük az eredeti elem, mi a külföldi átvétel, mi a nép alkotása, mi az irodalomból történt átszivárgás a nép közé.
A mese hőse csodálatos kalandokon át éri el célját és semmisíti meg ellenségeit. Ezekben az álomszerű történetekben emberfölötti erők ütköznek össze egymással, varázslatok segítik a jóembereket útjaikon, váratlan cselekedetek avatkoznak a természetfölötti feladatok megoldásába. A mesében nincs lehetetlenség, a csodálatos elemek átszövik az elbeszélés minden mozzanatát. Csupa meglepetés a mese. A királyfiaknak, királykisasszonyoknak, hősöknek, zsiványoknak, boszorkányoknak, ördögöknek, óriásoknak, törpéknek, beszélő állatoknak, sárkányoknak nagy a szerepük a mesékben. Megelevenedik bennük az egész természet. A mesélő megadja a kezdő formát, elmondja a varázsos történetet, végül befejezi elbeszélését a záró formával. A magyar ember kiváló mesemondó. A földművelők, pásztorok, napszámosok között számos költői képességgel megáldott mesélő akad az ország minden táján. Legrégibb meséit bizonyára keletről hozta a honfoglaló magyarság, új hazájában megismerkedett a nyugat mesevilágával, közben a maga leleményességéből is továbbalakította mesevilágát. Különösen híres magyar mesehősök: Tündérszép Ilona, Hamupipőke, Babszem Jankó, Hüvelyk Matyi, Erős János, Vas Laci, Kis Miklós, Fehérló fia, Vasgyúró.
A népballadák szövegét dallamra énekli a falu énekmondója. A verses szövegek melódiája mindig állandóbb, mint maga a szöveg. A szövegek emberöltőről-emberöltőre és tájról-tájra változnak, a dallam megmarad, s csak kevéssé módosul. Az írás-olvasás tudásának terjedésével természetesen egyre szűkebb körre szorul a népballada. A régi évszázadokban a vándor énekmondóknak éppen az volt a hivatásuk, hogy az írástudatlan hallgatóságot felvilágosítsák a távolabbi tájak megrendítőbb eseményeiről, a könyv nyomtatás elterjedése azonban egyre jobban csökkentette énekes hírszolgálatuk jelentőségét. Amint a középkori vándorénekmondó emlékezetből mondott el mindent, a falu újkori énekmondói is írás nélkül dalolták el történeteiket.
A magyar-székely népballadák közül Szilágyi és Hajmási eredete még a középkorra nyúlik vissza, szövegét azonban, csakúgy mint az alább következő balladák szövegeit, a tizenkilencedik és huszadik században jegyezték föl: Két vitéz ifjú megszökik a török császár börtönéből, velük menekül a császár leánya is; Hajmási László fölszólítja társát, mérjék össze erejüket, kié legyen a leány, de Szilágyi Mihálynak nem kell a török királykisasszony, mert neki már hites felesége van; a két vitéz egymással megbékélve tér meg otthonába. (A költemény tárgya nemzetközi elterjedésű népköltési téma.) – Fogarasi István. A török császár megkéri a magyar úr testvérhúgának kezét, de a leány nem akar elmenni Törökországba, s elhervad bánatában. (A költemény szövegének keletkezését a magyar népköltés tanulmányozói a török hódoltság korába viszik vissza.) – Kádár Kata. A nemesúrfi szeretné feleségül venni a jobbágyleányt, de édesanyja vízbe fojtja a hűséges hajadont, a nemesúrfi öngyilkos lesz, a szerelmes pár elkülönített sírjából két virág nő ki, a két virág összekapcsolódik, és megátkozza a gonosz anyát. (A régikeletű ballada meséjének váza megvan a XVI. századi Telamon históriájában is.) – Kerekes Izsák. A ballada hőse szörnyű pusztítást visz végbe a rácok között, de végül az ellenség megöli: «Ki ontatom vérem apámért, anyámért, Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért, Meghalok én még ma magyar nemzetemért.» (A ballada keletkezését a XVIII. század elejére teszik, de szövege csak 1865-ben bukkan fel, Kriza János közlésében, Arany János Koszorújának lapjain.) – Kőmíves Kelemenné. Déva várát úgy építik föl, hogy Kelemen kőmíves feleségét tűzbe vetik, hamvát a mészbe keverik, Kelemen kőmíves kétségbeesetten engedelmeskedik társai akaratának, kisfia sírva indul el Déva vára felé, s ott hal meg. (Ugyanez a mese hasonló földolgozásban megvan a román népköltészetben is.) – Molnár Anna. A gonosz katona megszökteti a molnármester feleségét, de az asszony megöli csábítóját, hazamegy kisfiához, kibékül urával. (Mikor Kriza János erdélyi unitárius püspök Vadrózsák című kötetében 1863-ban közreadta ezt a balladát, egyes román írók azt állították, hogy a költemény az egyik oláh népballada nyomán készült. Ebből kerekedett az úgynevezett Vadrózsa-pör: plágiumvád Kriza János ellen. A ballada meséjét számos országban ismerik. Témájának magva nagyjából azonos a nyugateurópai Kékszakáll-mondával.) – Fehér Anna. Fehér Lászlót halálra ítélik, testvérhúga meg akarja menteni, felajánlja magát a bírónak, a bíró elfogadja az áldozatot, de azért mégis kivégezteti Fehér Lászlót, a leány szörnyű átkot mond a becstelen csábítóra. (Hasonló népballadák vannak Olaszországban és Spanyolországban is.) – Két királygyermek. A két szerelmest nagy víz választja el, a királyfi belevész a vízbe, a királyleány szerelmese után hal, sírjukból virág nő ki, a két virág összeölelkezik. (Néró és Leander ókori görög mondájának magyar változata.) – Júlia szép leány. Júliának csodás látomása támad, az égből fehér bárány közeledik hozzá, a bárány Jézus követe, hívására Júlia elhatározza, hogy engedelmeskedik a mennyei küldött szavának, és távozik a földi világból. (A legendaszerű népballada a népies látomásos irodalom érdekes vallásos terméke.) – Barcsai. A féltékeny férj megöli csalfa hitvestársát és annak szeretőjét. (Hasonló népballada a Bátori Boldizsár.) – Homlódi Zsuzsanna. A megejtett szerelmes leány tragédiája. (Nemzetközi mesetárgy.) – Szücs Marcsa. Az elcsábított leányt megöli csábítója. (A rendkívül elterjedt népballada meséje valóságos történeten alapul, az eset 1825-ben történt egy alföldi cselédleánnyal, a balladát egy mezőcsáti kerékgyártó mester írta: Új Péter. Versének szövegváltozatait nemcsak az alföldi, hanem az erdélyi és dunántúli nép ajkáról is többször lejegyezték.) – Sági bíróné leánya. A bálozó leányt egy legény halálra táncoltatja. (Az alföldi nép egyik legkedveltebb balladája.) – Pápainé. A csárda lakóit kiirtják a betyárok. (A gyilkosság az 1850-es években történt.) – Angyal Bandi. A sokat emlegetett alföldi betyár szomorú sorsának megsiratása. (Az alföldi haramiák közül 1800. táján Angyal Bandi volt a leghíresebb.) – Zöld Marci. Ballada a tiszavidéki betyárról. (A rettegett útonálló alakját az irodalomban Gaál József és Petőfi Sándor tették népszerűvé.) – Sobri Jóska. Hőse a hírhedt dunántúli rabló. (Tetteiről Eötvös Károly emlékezett meg legérdekesebben.) – Bogár Imre. A deli lovaslegény elsiratása. (A legszebb magyar betyár-balladák egyike. Dallama is tetszetős.) – Rózsa Sándor. A szegedvidéki zsivány dicsőítése. (A ponyvaregények népszerű hőse nem a bitófán végezte életét, mint a többi haramia, hanem börtönben halt meg.)
Százezrek lelke él a népdal szövegében és dallamában. A legtöbb népdal szerelmi vers: egy részüknek bizonyára leány vagy asszony a szerzője. A szerelmi líra mellett föltűnnek a katonadalok, a pásztorélet énekei és a betyárnóták. Mindezekben nemcsak az esztétikai érték érdemel figyelmet, hanem a magyar nép jellemének megnyilvánulása is. (Az ég alatt, a föld színén, Azt mondják, nem adnak engem galambomnak, Amerre én járok, még a fák is sírnak, Be van az én szűröm ujja kötve, Cserebogár, sárga cserebogár, Deres a fű, édes lovam ne egyél, Ezt a kerek erdőt járom én, Felszállott a páva vármegyeházára, Jaj de nehéz a szerelmet titkolni, Kicsiny falu, fehér ház, Kitették a holttestet az udvarra, Kútágasra szállott a sas, Magasan repül a daru, szépen szól, Megérem még azt az időt, Megverek valakit vagy engem valaki, Nem anyától lettél, rózsafán termettél, Vagyok olyan legény, mint te, Vékony deszkakerítés, Zöld a kökény, majd megkékül.)
A népdalban a versköltő és a dallamszerző egyszerre lép hallgatósága elé. Az ismeretlen parasztember a költészet és a zeneszerzés művésze: egyrészt lírai költő, másrészt melódiateremtő. A szöveg és a dallam viszonya a következő jelenségeket tükrözi: Ugyanazt a szöveget az ország területein több dallamra is éneklik, másrészt ugyan azon dallamra egymástól eltérő szövegeket alkalmaznak. A szöveg mindig könnyebben módosul, mint a dallam, a melódiának szívósabb az eredeti formája. Számos szöveg az egymást követő emberöltő alatt sok megújuláson megy át, ezzel szemben a nóták változatlanul maradnak.
A népdalszövegek egyik sokat emlegetett tulajdonsága, hogy a bekezdő sor valamilyen különleges természeti képpel vagy a következő sorokhoz szorosan nem kapcsolódó gondolattal kezdődik. Nem minden dal első sorában van meg a természeti kép vagy különálló gondolat, a régibb népdalokban ritkább ez a jelenség. Annak, hogy az első sor természeti képe, sajátságos helyzetrajza vagy kezdő gondolata az utána következő sorokkal értelmileg nem függ össze, különféle magyarázatai vannak. Az egyik álláspont szerint igenis van értelmi összefüggés az első sor és az utána következők között, csak el van burkolva ez az összetartozás. A másik álláspont szeszélyes játékosságnak fogja fel ezt a jelenséget.
Népdalainkban feltűnik a szövegek képgazdagsága is: a strófák tele vannak váratlanul előbukkanó képekkel, eredeti jelzőkkel, költői hasonlatokkal. A jelképek közül gyakoriak a virágkapcsolatok: a rózsa, viola, rozmaring, tulipán, liliom említése. Az állatvilágból merített jelképek aránylag ritkábbak, de a madár-vonatkozások, különösen a galambhasonlatok, elő-előtünnek.
Jól mondják, hogy a népdalnak varázsereje van. Ez alól a titokzatos erő alól az úri osztály tagjai sem tudják magukat kivonni. Ha messze idegenben a cigányok húrjain felzendül egy-egy magyar nóta, a legműveltebb ember lelkébe is belemarkol a honvágy fájdalmas magyarsága. A népdalnak a nemzeti érzelem egysége szempontjából rendkívüli a jelentősége. Az értelmiséget egybekapcsolja a falu népével, az egyént a faj szeretetével.
A népköltészet drámai termelése elég változatos műfajú. A családi együttlét, a falusi élet, a vallásos érzület sorra megkapja a maga megjelenítését. A felöltözködéssel járó alakoskodásokat egyszerű párbeszédek kísérik: verses és prózai szövegek. Ha lakodalom van, ha névnapot ülnek, ha halotti tort tartanak: az ilyen összejöveteleken a falusi előadóknak csakúgy megvan a maguk szerepe, mint amikor bethlehemezés, gergelyjárás, balázsolás vagy pünkösdölés folyik a faluban. Természetesen akadnak olyan vidékek, ahol a falvak népei nem kedvelik ezeket a játékokat, egyes helyeken azonban állandó a népköltészet drámai formájának ünnepi szokása. A betlehemes játék bő szövegekkel és dallamokkal jelentkezik az ország katolikus vidékein. Szereplői: a kengyelfutó, az angyal, a király, a kis Jézus nevelőatyja, a pásztatok. A szereplők elmondják beköszöntőjüket, hírül adják az isteni gyermek születését, szállást keresnek a királynál, pásztorok képében dicsőítik az Üdvözítőt, olykor tréfálkoznak is. Vízkeresztkor szokás a három királyok járása. A vízkereszti három királyok áhítatosan hordozzák a betlehemi jászolt és az Üdvözítő születését jelentő csillagot. Máskor a falusi szereplők mint Szent Gergely vitézei járják a vendégszerető házakat. Nagy Szent Gergely pápa az iskolák patrónusa, csakúgy, mint Szent Balázs püspök a gyermekek védőszentje. A balázsjárás alkalmából a püspök köré katonák, szántóvetők, gyermekek sereglenek, s így mondják el rigmusaikat. A pünkösdölés alkalmával a pünkösdi királynő elé gyülekeznek a leányok verseik elmondására. Szent Iván napján, június 24-én, a szentiváni ének zendül fel sok helyen. Külön ősi hagyomány a regölés szokása: túl a Dunán csakúgy, mint a székelyek földjén. Ez a karácsonytáji szokás valószínűen a pogánykori hagyományok világába nyúlik vissza. Különösen két állatnak – állati külsőbe öltözött alakoskodó két embernek – van benne érdekes szerepe: a bikának és a szarvasnak. A karácsonyi regölés bőséges termést mutat. Régiségére vall, hagy már Heltai Gáspár azt írja róla a részegség ellen irányuló munkájában: «A mi Urunk Jézus Krisztusnak születésének napja után következik az Ördögnek nagy ünnepe: a regélő hét, ottan a fársáng. A sok duska italnak, a sok regölésnek nincsen semmi vége.» (1552.)
A világháború korszakos felfordulást okozott a magyar parasztnép gondolkodásában, ismeretkörében, szellemi fejlődésében. A legegyszerűbb emberek is megismerkedtek a technika fejlődésével. A film és rádió világa kiemelte a falut a régi elzártságából. A régi értelemben vett népköltészet az 1920-as évektől kezdve megszűnt, a földművelő nép az ősi dallamkincs megőrzése mellett inkább a fővárosi nótáskönyvekből és a filléres újságokból merítette új szellemi táplálékát. A paraszt-tehetségek nevei most már nem tűntek el névtelenül szerzeményeik mögött, a falusi legény is bátran kilépett verseivel a nyilvánosság elé. A vidék régi naiv világa elsüllyedt, a modern élet magához idomította a falu népét.
A magyar népköltés ügye a huszadik század első harmadában élénken foglalkoztatta a néptudomány művelőit, különösen a Kisfaludy-Társaságot és a Magyar Néprajzi Társaságot. A Kisfaludy-Társaság Évlapjaiban és az Ethnographia évfolyamaiban nyomról-nyomra kísérhető, milyen nagy ügyszeretettel iparkodtak közzétenni tudósaink a szélesarányú gyűjtéseket.
SEBESTYÉN GYULA, mint a Kisfaludy-Társaság Magyar Népköltési Gyűjteményének szerkesztője és a Magyar Nemzeti Múzeum folklór-osztályának igazgatója, az 1910-es évek elején szervezte meg a népköltési gyűjtők országos szövetségét. A vidéki serdültebb tanuló-ifjúság bevonásával megindított szöveggyűjtés nagy eredményekkel járt: a fővárosi központba, a Magyar Nemzeti Múzeumba, az értékes kéziratok egész tömege érkezett. A kiadás jogát a Kisfaludy-Társaságnak tartották fenn, a gyűjtés kéziratait a Magyar Nemzeti Múzeum vette őrizetébe. Sebestyén Gyula megfigyelése szerint: «Sikerrel csak az a folklórista gyűjthet, akit a nép a maga közé valónak tart. Csak ez előtt nem röstelli magát. A választékosan öltözködő, kesztyűs, szemüveges, éltes gyűjtőknek nagyon kevés keresni valójuk akad a tengerihántásnál, dohánycsomózásnál, disznótorokon, keresztelőkön, névnapokon, esküvőkön, a füstös falusi kocsmák és útszéli csárdák dőzsölői közt, a tollfosztásokon, az esős időben veszteglő aratók pajtáiban, az uradalmak télen benépesedő meleg baromistállóiban, a szőllőrendekben nótázó leányok közt, az egész éjjelvirrasztó szüreti préselők, téli pálinkafőzők és a malomalját meglakó őrletők közt, a kaszárnyák szobáiban és kantinjaiban, a katonabarakkokban s a rukkolás közben is vígan nótázó katonák társaságában, a vasárnapi pletykapadokon és pipázgató társaságokban, a falusi gyerekek ünnepi játszóterein, a libapásztorok közt, a búcsúsok és vásárosok sokadalmaiban: szóval mindenütt, ahol a társas együttlét élénkebbé teheti az érdeklődést, segítheti az emlékezetet, ellenőrzi az énekest, és serkenti a mesemondó beszélőkedvét. Természetesen még kevésbbé hozzáférhetők az ilyen vállalkozók számára a népélet ama nagyon elrejtett zugai, ahonnan a néphit, a babonás szokások, kuruzslások, bájoló igék és minden egyéb nehezen felidézhető népi hiedelmeink és nehezen felismerhető mitikus természetű ősi emlékeink is előkerülnek.»
BARTÓK BÉLA és KODÁLY ZOLTÁN, a Zeneművészeti Főiskola tanárai, 1913-ban nyujtották be a Kisfaludy-Társasághoz az Egyetemes Magyar Népdalgyűjtemény (Corpus Musicae Hungaricae Popularis) tervezetét. Rámutattak arra; hogy a régibb népdalgyűjtők fontosabbnak tartották a szövegeket a dallamoknál, holott a szöveg és dallam egységét megbontani nem szabad. «A dalok csak a dallamban élnek, tehát dallam nélkül életük felét elvesztik; igazi mivoltuk, számos sajátságuk csakis azáltal válik érthetővé, hogy dalolásra születtek, nem elmondásra.» A két zenetudós, LAJTHA LÁSZLÓ és MOLNÁR ANTAL társaságában, 1905. óta bejárta az országot, s a parasztság ajkáról minden zenei stilizálás nélkül gyűjtötte össze az énekek szövegeit és melódiáit. «Elsősorban a legfélreesőbb, legrégiesebb helyeket kerestük föl, s nagy örömünkre még nem hiába: az öregek emlékezete nem egy ismeretlen régiséget őrzött meg számunkra.» Gyűjteményüket fölajánlották a Kisfaludy-Társaságnak, a Társaság megtette az előkészületeket a kéziratsorozat kinyomatására, de a világháború és az utána következő vészes idők meggátolták a gazdag anyag teljes kiadását.
A négy zeneszerző a világháború végéig körülbelül 8000 magyar, 3500 román, 2800 tót dallamot gyűjtött össze a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának támogatásával. Az igazi népzene a maga eredeti tisztaságában most bontakozott ki a folklóristák és zenetudósok előtt. Annak idején még Bartalus István is abban látta feladatának tökéletes megoldását, hogy minél szebb zongorakísérettel lássa el a népdalokat most végre megjelentek az ősi dallamok, a lehető legpontosabb kótaírásba foglalva. «Hű képét akartuk adni a magyar dallamkincsnek, igazi és hamisítatlan mivoltában; nem feldolgozva, hanem szabad használatára az egész világ művészeinek.» Ilyen előzmények után jelent meg Bartók Béla és Kodály Zoltán fáradozásával az első igazán tudományos magyar népdalgyűjtemény első része: az Erdélyi magyar népdalok. (1923.)
A szövegek és dallamok eredetének kérdése a (legnehezebben megoldható feladatok egyike. A cigányoktól játszott népies dallamok szerzésének érdemét a közvélemény még nem régiben is a cigányok zeneszerzői tehetségének tulajdonította, pedig nemcsak a szövegek, hanem a melódiák is magyar tehetségek alkotásai. Erre nézve Bartók Béla a következőkben foglalta össze tudományos kutatásainak eredményét: «Amit cigányzenének neveznek, az nem cigányzene. Nem cigányzene, hanem magyar zene: újabb magyar népies műzene, amit pénzért csakis cigányok játszanak; azért magyar ez a zene, mert szinte kivétel nélkül magyar úriembereknek a szerzeménye.» Bár az igazi magyar népies zeneköltészet a magyar parasztemberek ajkán és hangszerein maradt meg, s a zenetudomány innen meríti ismereteit, nem pedig a cigányok reprodukálásából és átstilizálásából: a cigányzenét mégsem szabad megvetni. A cigány stilizált interpretációja nem torzítja el, csak lenyügözőbb hatásúvá teszi a népi dallamokat, akár paraszti eredetűek azok, akár úri származásúak. A cigánymuzsika a dallamokhoz kapcsolódó magyar szövegekkel együtt a nemzeti összetartozás érzésének rendkívül értékes tényezője.
Kiadások. – Magyar népköltési gyűjtemény. Új folyam. A Kisfaludy-Társaság megbízásából szerkesztették az 13. kötetet Arany László és Gyulai Pál, a 4–10. kötetet Vargha Gyula, a 11–14. kötetet Sebestyén Gyula. Budapest, 1872–1924. (Az első három kötet 1872-től 1882-ig jelent meg; az új sorozat 1902-ben indult útnak a 4. kötettel, Sebestyén Gyula gyűjtésével: Regős énekek; 5. Sebestyén Gyula: A regősök; 6. Vikár Béla: Somogy megye népköltése; 7. Mailand Oszkár: Székelyföldi gyűjtés; 8. Sebestyén Gyula: Dunántúli gyűjtés; 9. Berze Nagy János: Népmesék Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből; 10. Horger Antal: Hétfalusi csángó népmesék; 11–12. Kriza János székely népköltési gyűjteményének második kiadása két kötetben: Vadrózsák; 13. Ipolyi Arnold népmesegyűjteménye; 14. Szendrey Zsigmond: Nagyszalontai gyűjtés.) – Az Ethnographia évfolyamai a folyóirat megalapításától kezdve igen sok népies szöveget közöltek. – Szunyogh Lorándné: Nótás könyv. Ötszázharminc összegyűjtött magyar nóta dallama és szövege. Nagyvárad, 1900. – Seprődi János: Marosszéki dalgyűjtemény. Ethnographia. 1901–1913. évf. – Versényi György: Kolozsvárvidéki népdalok. Erdélyi Múzeum. 1901. évf. – Simonyi Zsigmond: Tréfás népmesék és adomák. Budapest, 1902. – Kolumbán Samu: A cigány a székely nép felfogásában. Ethnographia. 1903. évf. – Istvánffy Gyula: Palóc-nóták. U. o. 1904. évf. – Dura Máté: Magyarok daloskönyve. Budapest, 1906. – Endrődi Sándor: Magyar népdalok. Budapest, 1906. (Franklin-Társulat Magyar Remekírói.) – U. az: Magyar népballadák. Budapest, 1906. (U. o.) – Kun László: A magyar nép dalkincse. Öt füzet. Budapest, 1906–1909. – Vikár Béla: A magyar népköltés remekei. Két kötet. Budapest, 1906. (Remekírók Képes Könyvtára.) – Bartók Béla: Székely balladák. Ethnographia. 1908. évf. – Balásy Dénes: Régi székely nóták és táncok. U. o. 1910. évf. – Veress Gábor: Székely balladák. U. o. 1911. évf. – Istvánffy Gyula: Palóc adomák és párbeszédek. U. o. 1912. évf. – Kálmány Lajos: Hagyományok, mesék és rokonneműek. Vác, 1914. – Gömöri Jenő: A nagy háború katonanótái. Budapest, 1918. – Ságody Ottmár: Régi magyar népi és népies dalok. Négy füzet. Budapest, 1922–1924. – Bartók Béla és Kodály Zoltán: Erdélyi magyar népdalok. Budapest, 1923. – Gragger Róbert: Ungarische Balladen. Berlin, 1926. – Ecsedi István: Hortobágyi pásztor- és betyárnóták. Debrecen, 1927. – Gragger Róbert: Magyar népballadák. Budapest, 1927. (Bevezetéssel és jegyzetekkel.) – Kiss Lajos: Régi népdalok Hódmezővásárhelyről. Debrecen, 1927. – Molnár Imre és Kern Aurél: Daloskert. Budapest, 1927. – Vargha Gyula: Magyar népdalok. Budapest, 1928. (Franklin-Társulat Magyar Klasszikusai.) – U. az: Magyar népballadák és románcok. Budapest, 1928. (U. o.) – Buday György: Szegedi kis kalendárium. Nyolc füzet. Szeged, 1930–1938. (A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának naptárai népköltési szövegekkel.) – Csüry Bálint: Néprajzi jegyzetek a moldvai magyarokról. Erdélyi Múzeum. 1930. évf. – Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Csíksomlyó, 1931. – Bálint Sándor: Szeged népe. Szeged, 1933. – Bárczy István: Magyar nótakincs. Magyar népdalok, népies műdalok és énekek gyűjteménye. Bevezető tanulmánnyal, jegyzetekkel és daltörténeti lexikonnal ellátta Major Ervin. Budapest, 1933-tól. (Az összefoglaló gyűjtemény a kezdősorok betűrendjében közli a magyar népies énekek szövegeit és dallamait. A gyűjteménynek a teljesség igényén kívül az a fontossága, hogy lehetőség szerint kinyomozza a szövegköltők és dallamszerzők neveit. A régibb gyűjtemények ebből a szempontból fölötte hiányosak és megbízhatatlanok voltak.) – Balla Péter: Népzenei gyűjtés a bukovinai magyar falvakban. Ethnographia. 1935. évf. – Ortutay Gyula: Székely népballadák. Budapest, 1935. (Magyarázatos kiadás Buday György fametszetű képeivel.) – Buday György és Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék. Szeged, 1936. – Loschdorfer Anna: Veszprémmegyei népmesék. Ethnographia. 1936. évf. – Seemayer Vilmos: A régi lakodalom Nemespátrón. U. o. 1936. évf. – Ortutay Gyula: Bátorligeti mesék. Budapest, 1938.
Irodalom. – Henszlmann Imre: A népmese Magyarországon. Szépirodalmi Szemle. 1847. évf. – Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest, 1854. – Erdélyi János kisebb prózái. Két kötet. Sárospatak, 1863. – Arany László: Magyar népmeséinkről. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 4. köt. Pest, 1890. – Szeberényi Lajos: A középkori misztériumok s ezek nyomai a hazai népköltészetben. U. o. 4. köt. Pest, 1890. – Abafi Lajos: A magyar népdalról. Pest, 1872. – Bartalus István: Jelentés magyar népdallamok gyűjtéséről. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 7. köt. Pest, 1892. – Greguss Ágost tanulmányai. Két kötet. Pest, 1872. – Bartalus István: Jelentés magyar népdallamok újabb gyűjtéséről. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 8. köt. Budapest, 1873. – Abafi Lajos: Két magyar népballadáról. U. o. Új folyam. 12. köt. Budapest, 1897. – Ábrányi Kornél: A magyar dal és zene sajátságai. Budapest, 1897. – Kozma Ferenc: Mitológiai elemek a székely népköltészetben és népéletben. Budapest, 1882. – Bartalus István: A népdalok egyetemes gyűjteményének folytatása. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 18. köt. Budapest, 1883. – Imre Sándor: A népdal alkata s képei. Erdélyi Muzeum. 1885. évf. – U. az: Népköltés, népdal. U. o. 1885. évf. – Greguss Ágost: A balladáról és egyéb tanulmányok. Budapest, 1886. – Imre Sándor: A magyar népdal nemei. Erdélyi Muzeum. 1889. évf. – Bognár Teofil: Idegen eredetű népmeséink. Katolikus Szemle. 1893. évf. – Katona Lajos: A magyar népmese irodalma. Ethnographia. 1890. évf. – Kecskeméti Ármin: A zsidó a magyar népköltészetben és színműirodalomban. Magyar Zsidó Szemle. 1896. évf. – Schullerus Adolf: Népköltészet és népies költészet. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1900. évf. – Trozner Lajos: A székely népköltészet. Marosvásárhely, 1900. – Kéky Lajos: Latinosságok a magyar népköltésben. Magyar Nyelvőr. 1901. évf. – Katona Lajos: Magyar népmese-típusok. Ethnographia. 1903–1904. és 1914. évf. – Szabó Sándor: A magyar népdal történeti korai. Balassagyarmati áll. gimnázium értesítője. 1905. – Kodály Zoltán: A magyar népdal strófa-szerkezete. Budapest, 1906. – Seprődi János: Marosszéki énekmondók. Az Erdélyi Muzeum-Egyesület marosvásárhelyi vándorgyűlésének emlékkönyve. Kolozsvár, 1906. – Vikár Béla: A magyar népköltés remekei. Két kötet. Budapest, 1906. – Malonyay Dezső szerkesztésében: A magyar nép művészete. Öt kötet. Budapest, 1907–1922. – Sebestyén Gyula: A magyar népköltészet és gyűjtői. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Bartók Béla: Székely népballadák. Ethnographia. 1908. évf. – Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése. Budapest, 1908. – Gyulai Pál: Kritikai dolgozatok. Budapest, 1908. – Schöpflin Aladár: A magyar nóta. Nyugat, 1908. évf. – Seprődi János: A magyar népdal zenei fejlődése. Erdélyi Muzeum. 1908. évf. – Fabó Bertalan: Vitás kérdések a magyar népdal, népzene és tánc körül. U. o. 1909. évf. – Heller Bernát: Magyar mese- és mondaelemek egyetemesebb kapcsolatban. Ethnographia. 1909. évf. – Tompos József: A magyar ballada története. Kolozsvár, 1909. – Rőder Ákos: A magyar nép erkölcsi világa népdalainkban. Kőszeg, 1910. – Tolnai Vilmos: A szólásokról. Magyar Nyelv. 1910. évf. – Benedek Róza: Bolond Istók. Ethnographia. 1911. évf. – Bartók Béla: A magyar nép hangszerei. U. o. 1911–1912. évf. – Asbóthné Ferenczi Sári: A székely népballadáról. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1912. évf. – Gyulai Pál: Bírálatok. Budapest, 1912. – Katona Lajos irodalmi tanulmányai. Sajtó alá rendezte Császár Elemér. Két kötet. Budapest, 1912. – Erdélyi Lajos, Horger Antal és Sebestyén Gyula eszmecseréje Kriza János székely népmeséiről az Ethnographia 1912–1913. évfolyamában. – Sebestyén Antal Adalékok a magyar népdal jellemzéséhez. Budapest, 1912. – Solymossy Sándor: Idegen mesék meghonosodása. Ethnographia. 1913. évf. – Bartók Béla és Kodály Zoltán: Az Egyetemes Népdalgyűjtemény tervezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam, 48. köt. Budapest, 1914. – Berze Nagy János: Kálmány Lajos új népmesegyűjteménye. Ethnographia. 1915. évf. – Elek Oszkár: Népballadáink skót-angol megvilágításban. U. o. 1915. évf. – Seprődi János: Népköltési gyűjteményeink hiányai. Erdélyi Muzeum. 1915. évf. – Herrmann Antal: Rudolf királyfi a mondában. Ethnographia. 1916. évf. – Valter Vilmos: A magyar népdal kezdőképe. Budapest, 1916. – Gulyás Pál: Népköltésünk idegennyelvű fordításai. Ethnographia. 1917. és 1919. évf. – Nógrády László: A mese. Budapest, 1917. – Sebestyén Gyula: A népköltési gyűjtés országos szervezése. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 50. köt. Budapest, 1917. – Sikabonyi Antal: Az alkotó lélek és a háború. Budapest, 1918. – Solymossy Sándor: A magyar népköltés értékei. Budapest, 1921. – U. az: A népmese problémái. Társadalomtudomány. 1921. évf. – Horváth János: Magyar ritmus, jövevény versidom. Budapest, 1922. – Kertész Manó: Szokásmondások. Budapest, 1922. – Solymossy Sándor: Keleti elemek népmeséinkben. Ethnographia. 1922. évf. – Szendrey Zsigmond: Magyar népmonda-tipusok és tipikus motívumok. U. o. 1922. évf. – Bartók Béla: A magyar népdal. Budapest, 1924. – Heller Bernát: Kőműves Kelemen tárgyának változatai. Magyar Zsidó Szemle, 1924. évf. – Király György: Kádár Kata balladája. Nyugat. 1924. évf. – Réthei Prikkel Marión: A magyarság táncai. Budapest, 1924. – Solymossy Sándor: Molnár Anna balladája. Népélet. 1924. évf. – U. az: Kőműves Kelemenné. U. o. 1924. évf. – Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink. U. o. 1924–1926. évf. – Szabolcsi Bence: Erdélyi magyar népdalok. Budapesti Szemle. 1924. évf. – Kodály Zoltán: A magyar népzene. Zeneközlöny. 1925. évf. – Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások. Budapest, 1925. – Solymossy Sándor: A jávorfamese és a Midás-monda. Népélet. 1925. évf. – Szendrey Zsigmond: A kortesnótákról. U. o. 1925. évf. – Tolnai Vilmos: Nagyszalonta népköltészete. Napkelet: 1925. évf. – Kodály Zoltán: A Kelemen kőműves balladája. Zenei Szemle. 1926. évf. – Gragger Róbert: A népballadáról. Budapesti Szemle. 1927. évf. – Gombócz József: Felfogások a népköltészetről irodalmunkban. Budapest, 1927. – Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye. Budapest, 1927. – Hevesi Sándor: A népdal titka. Budapesti Szemle. 1927. évf. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Markó Miklós: A régi mulató Magyarország. Budapest, 1927. – Solymossy Sándor: Észrevételek a népdal titkához. Budapesti Szemle. 1927. évf. – Tolnai Vilmos: Cserebogár, sárga cserebogár. Ethnographia. 1927. évf. – Harsányi István: Új adatok a Cserebogárnóta korához és változataihoz. U. o. 1928. évf. – Solymossy Sándor: A vasorrú bába és mitikus rokonai. U. o. 1928. évf. – Bartók Béla: Zene-folklore kutatások Magyarországon. Zeneközlöny. 1929. évf. – Nagy Ilona: Tragikumtípusok a magyar népballadában. Budapest, 1929. – Solymossy Sándor: Magyar ősvallási elemek népmeséinkben. Ethnographia. 1929. évf. – U. az: A székely népballadákról. Emlékkönyv a Székely Nemzeti Muzeum ötvenéves jubileumára. Szerk. Csutak Vilmos. Sepsiszentgyörgy, 1929. – Dömötör Sándor: A betyárromantika. Ethnographia. 1930. évf. – Köhler Aladár: Szápáry Péter mondája. U. o. 1930. évf. – Major Ervin: A népies magyar műzene és a népzene kapcsolatai. Budapest, 1930. – Prahács Margit: A cigányzene és a magyar népzene. Napkelet. 1930. évf. – Szabolcsi Bence és Tóth Aladár szerkesztésében: Zenei lexikon. Két kötet. Budapest, 1930–1931. – Klein Valeska: Állandósult elemek a magyar népdalszövegekben. Szeged, 1931. – Benkő Katinka: A két királygyermekről szóló magyar népballadák. Marosvásárhely, 1933. – A magyarság néprajza. Négy kötet. Kiadta: az Egyetemi Nyomda. Írták: Bátky Zsigmond, BerzeNagy János, György Lajos, Győrffy István, Horger Antal, Solymossy Sándor, Szendrey Zsigmond, Tolnai Vilmos, Viski Károly, Zlinszky Aladár, Budapest, 1934–1937. – Bartha Dénes: A népköltés kutatásának új feladatai. Budapesti Szemle. 1934. évf. – Bartók Béla: Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje. Budapest, 1934. – Benkő László: A Halott Vőlegény története. Marosvásárhely, 1934. – Dömötör Sándor: Mióta muzsikusok Magyarországon a cigányok? Ethnographia. 1934. évf. – György Lajos: A magyar anekdóta története. Budapest, 1934. – Holló Domokos: A garabonciás diák alakja a magyar néphagyományban. Ethnographia. 1934. évf. – Horger Antal: A magyar nyelvjárások. Budapest, 1934. – Szabolcsi Bence: A magyar zene története rövid összefoglalásban. Budapest, 1934. – Bartók Béla: Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje. Budapest, 1934. – U. az: Miért gyűjtünk népzenét? A Liszt Ferenc zeneművészeti főiskola évkönyve. Budapest, 1935. – Bodor Antal: Honismeret könyve. Budapest, 1935. – Illyés Gyula: A népdal jelképnyelve. Erdélyi Helikon. 1935. évf. – Jacobi Lányi Ernő: A regősének ritmusának tulajdonsága. Vasi Szemle. 1935. évf. – Kallós Zsigmond: Regősdalaink rejtélye. U. o. 1935. évf. – Luby Margit: A parasztélet rendje. Budapest, 1935. – Makkos Lajos: Regölés Karakón és Kissomlyón. Vasi Szemle 1935. évf. – Ortutay Gyula: Stílus- és fejlődésproblémák népköltési kiadványainkban. Könyvtári Szemle. 1935. évf. – Bartók Béla: Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? Budapest, 1936. – Berkó István: Katonanóták történelmi háttere. Magyar Katonai Szemle. 1936. évf. – Honti János: A mese világa. Budapest, 1936. – Dános Erzsébet: A balladai közhely. Ethnographia. 1937. évf. – Eckert Irma: A kalocsavidéki magyarság vallásos népköltészete. U. o. 1937. évf. – Jacobi Lányi Ernő: Az ismétlés a magyar népdalban. U. o. 1937. évf. – Kiss Géza: Ormányság. Budapest, 1937. – Kodály Zoltán: A magyar népzene. Budapest, 1937. – Molnár Antal: Magyar-e a cigányzene? Budapest, 1937. – Ortutay Gyula: Magyar népismeret. Budapest, 1937. – Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza. Budapest, 1938. – Volly István: Népi játékok. Három kötet. Budapest, 1938. – Berze Nagy János: A katekizmusi ének és a néphagyomány számszimbolikája. Ethnographia. 1939. évf. – U. az: Egy kevéssé ismert népballadánk nyomai. U. o. 1939. évf. – Dégh Linda: A magyar népi színjátékról. U. o. 1939. évf. – Dömötör Sándor: A boszorkányok gyűlése a magyar néphitben. U. o. 1939. évf. – Mokkai Endre és Nagy Ödön: Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez. Kolozsvár, 1939. – Molnár Imre: Szlovák himnusz, magyar nóta. Magyar Lélek. 1939. évf. – Ortutay Gyula: A magyar népköltési gyűjtemények története. Ethnographia. 1939. évf. – Solymossy Sándor: A népmesék eredetkérdéséhez. Budapesti Szemle. 1939. évf.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT