A MIKSZÁTH-IRODALOM.
A MIKSZÁTH-IRODALOM.
AMILYEN gyorsan érvényesült írói pályáján Jókai Mór, olyan nehezen tudta magát kiverekedni az ismeretlenségből Mikszáth Kálmán. Tíz esztendeig küzdött az elismerésért, csak megfeszített munka árán sikerült magára vonnia a figyelmet 1881-ben. Ettől kezdve rohamosan tört előre, a korabeli elbeszélők élére került, nem is akadt más versenytársa Jókai Mórnál. Népszerűségét a tudományos kritika elismerése lassabban követte. Gyulai Pál körülbelül úgy volt vele, mint Jókaival, de nem harcolt annyit ellene; egyrészt már elöregedett, másrészt Mikszáthot mégsem tömjénezték olyan kritikátlanul, mint a legnépszerűbb magyar regényírót. A tartózkodó konzervatív álláspontnak a Magyar Tudományos Akadémia adott döntő fordulatot azzal, hogy Beöthy Zsolt szorgalmazására Mikszáthnak ítélte oda az 1908. évi akadémiai nagyjutalmat. Két évvel később megjelent Várdai Béla alapvető Mikszáth-életrajza és méltatása. Utána számosan szereztek érdemeket a nagy elbeszélő munkásságának megvilágításával.
Mikszáth Kálmánt Gyulai Pál a Budapesti Szemle 1883. évfolyamában szigorúan bírálta. Ez időtájt jelent meg a már nagyhírű novellista verses elbeszélése Jókai Mórról; a népies füzetben olvasható magasztalások felbőszítették a magyar kritika mesterét: «Valóban, ha ez is jó könyv, úgy nem tudjuk, hogy mi a rossz.» (Bírálatok. Budapest, 1912.) – Tíz évvel később, a Budapesti Szemle 1893. évfolyamában, így nyilatkozott Mikszáthról: «Úgy látszik, Mikszáthnak inkább sikerülnek a humoros életképek, könnyedén odavetett vázlatok, adomás elbeszélések, mint a bonyolultabb beszélyek vagy éppen regények. Mihelyt mélyebb lélektani föladatot tűz maga elébe vagy társadalmi viszonyainkat akarja rajzolni, győzi ugyan szóval, amennyiben íveken át elméskedik, de nincs elég tájékozottsága a viszonyok fölfogásában, sem elég képzelme, hogy érdekes cselekvényt tudjon alkotni. Kedveli Mikszáth az előszó-írást is, részint a maga munkáihoz, részint a másokéihoz. Itt is, ha mondanivalója egy-egy adomán vagy élcen fordul meg, elég mulattató, de ha elmélkedni vagy ítélni kezd, üres vagy félszeg.» (Bírálatok. Budapest, 1912.) – Beöthy Zsolt az új irodalomtörténetírói nemzedék általános nézetének adott kifejezést, mikor az 1908. évi akadémiai nagyjutalomról szóló jelentésében a következőket írta Mikszáth művészetéről: «Az igazán nagyok nagysága rendszerint határozottan formulázható és igen röviden fejezhető ki. Ez az. igazság biztat Mikszáth Kálmánnak itt következő írói jellemrajzára. Mikszáth képzeletének elevenségével, előadásának gyökeres eredetiségével, lankadatlanul friss termékenységével, humorának csillogó bájával és szatirájának éles ötletességével egész kiegyezéskorbeli szellemi életünknek egyik legnagyobb és legbecsesebb ereje volt s elbeszélő irodalmunknak Jókai óta a külföldön is a legnagyobb tisztességet szerezte, még pedig szellemének főként egy olyan elemével, mely által benne egyszersmind a magyar néplélek hódított: humorával, mellyel korunk egyetemes irodalmának is első sorába ér. Tárgyaival úgy mint felfogásával, hangulataival mint előadásmódjával a magyar lelket juttatta szóhoz a művelt világon.» (Romemlékek. I. köt. Budapest, 1923.) – Várdai Béla szerint Mikszáth nem tartozik a meseanyaguk dúsgazdagságával kitűnő írók közé, de enélkül is páratlan művészi jellemvonásai vannak. Humora mellett különösen szembetűnik üdesége. «Ahogy az embereket, a természetet látja, meséit viszi, ahogy mindezek géniusza elbűvölő visszhangjait költögetik, mindez a költészetnek azt a példáját tárja elénk, melynek Homér s utána a népköltészet egyéb nagy névtelenjei a főképviselői s amely műköltők közt a legritkább jelenségek egyike. A teremtésnek ez üdeségét tekintve, mily messze marad mögötte a régi regényíró triász: Jósika, Eötvös és Kemény. Jósikának mily sok helyén meglátszik, különösen pályája második felében, az erőszakolt írás. Mennyi holt pontja van Eötvös regényköltészetének a cselekvénytől elszakadó, mintegy szabadon lebegő bölcselmi reflexióiban, történeti fejtegetéseiben! S a mindkettőjüket gigászin felülmúló Kemény hatalmas alkotásaiban is hányszor nem érezzük, hogy a nagy író fiziológiai indiszpozíciók folytán lankadó géniuszát úgyszólván átkorbácsolta bizonyos helyeken, melyek különben oly mélyek tartalmilag.» Irodalmunk hány elbeszélője érzik színtelennek, száraznak, faízűnek! «A vaskos termetű nagy palócba, amint íróasztalához ül, belészáll a gráciák minden könnyedsége. Az ily költészet maga az örökös tavasz: nem hervad, nem veszti varázsát idővel. Egyetemes hatású és nem megy ki a divatból, akár a természet nagy ajándékai.» (Mikszáth Kálmán. Budapest, 1910.) – Elbeszélő irodalmunkban, írja Rubinyi Mózes, Mikszáth az első regionális művész: a nemzet egy kisebb vidékének, etnográfiailag elkülöníthető csoportjának rajzolója. Egész pályáján vonzódott a vidéki népcsoportok és társadalmi osztályok bemutatásához. A rajznak és a novellának első mestere. «Nem szabad azonban felednünk, hogy az apró novella s a könyvnyi regény között van még egy műfaj, melyben Mikszáth irodalmunk legjobb e nemű termékeit alkotta. Ő maga e műfajt a kisebb regények gyűjtő fogalma alá sorozta.» Stílusának művészi közvetlensége és bensősége nagyobb regényeiben érvényesül legjobban. Kedveli a detektív-kutatásokra emlékeztető, az érdeklődést mindvégig feszülten tartó történeteket, a közbeszőtt epizódokat és dialógusokat; figyelmünk sohasem lankad el, mert a pompás jelenetek és a beszéd közvetlensége mindig feledtetik a cselekmény laza ingadozását. «A magyar kritikai irodalomnak legelső emberei írtak róla körülbelül 1881 óta mostanáig, öregek és fiatalok, konzervatívok és radikálisok; hibátlannak csak a felületesek vagy elfogultak mondották; de hogy világirodalmi nívón álló író, azt mindegyik kritikus állította.» (Mikszáth Kálmán élete és művei. Budapest, 1917.) – Mikszáth Kálmán, jegyzi meg Schöpflin Aladár, szkeptikus és irónikus író, de azért nem sivár; van lírája, csak nagyon jól elrejti. A hatvanhetes kiegyezés után szereplő vármegyei nemességnek ő a legpontosabb festője irodalmunkban. A mágnásokkal ritkán foglalkozik, ezek is többnyire ellenszenves alakok munkáiban. «A magyar parasztot, kivált a palócot, jóravaló, erős, derék, tehetséges emberfajtának tartja s nagyon tud gyönyörködni benne, mikor ezeket a tulajdonságait kimutatja. E keményfejű, ravasz, mindenkivel egyforma hangon beszélő palóccal szemben mennyire másnak látja a tótot! Ami abban energikus keménység, az ebben jámbor szelídség; ami abban ravaszság, ebben félszeg, együgyű ravaszkodás; ami abban önérzetesség, ebben alázatos meghúnyászkodás. A tót nép fantasztikuma azonban néhány pompás kísértetlátó történetet adott neki, amelyekben még ma is érezzük azt a borzongást, melyet egykor hallásukra a szklabonyai kisfiú érzett.» (Magyar írók. Budapest, 1917.) – Jókai és Mikszáth regényei között, mondja Császár Elemér, sok kapcsolat van, de költészetük természete eltérő. Jókainak a képzelete erősebb, Mikszáthnak a megfigyelő-tehetsége; Jókai regényei inkább a mese érdekes bonyolításával, Mikszáthéi a jelenetek költőiségével hatnak; Jókai alakjai elrajzoltak, de plasztikusak, Mikszáthéi élethűek, de pasztellszerűek; Jókai gyors előadású, Mikszáth kényelmes, a részleteknél elidőzgető; Jókai humora közelebb áll a tiszta derűhöz, Mikszáthé hol komolyabb, hol pajzánabb, de mindig mélyebb; Jókai inkább a mesemondóktól, Mikszáth az anekdótázóktól tanult. Közös bennük az előadás páratlan gördülékenysége s az a művészet, amellyel minden fordulatot érdekessé tudnak tenni. «Hőseiknek és meséiknek szeretetreméltósága tekintetében egy magyar regényíró sem veheti fel velük a versenyt.» (A magyar regény története. Budapest, 1922.) – Zsigmond Ferencet Mikszáth lelkisége több tekintetben Anatole France világszemléletére emlékeztette. Ahol Mikszáth a vallás terén papi beavatkozást lát, ott maróan gúnyos lesz; a katolikus papságot majdnem mindig ellenséges szemmel nézi; reflexióiban számtalanszor megnyilatkozik irántuk érzett idegenkedése. «Az ilyen nagymértékű ellenszenvet még a liberális korszellem sem teszi érthetővé.» Históriai szemlélete nem törődik a történeti távlat törvényeivel, bár az ilyen szem annál nagyobbat tévedhet, minél élesebb látású. A Mikszáthtól nyert történelem alig egyéb paródiánál. «Az a nemzedék, melynek Mikszáth is tagja volt, nem tudott mit csinálni a tekintélynek, a történelmi nagyságnak a szempontjával; szerette ezt illúziónak, optikai csalódásnak, a véletlen játékának minősíteni s az volt egyik legkedvesebb szórakozása, ha a kiválóbb emberekről egy pajkos mozdulattal le-lekaphatta tekintélyük palástját, hogy megmutathassa: íme, meztelenül mindnyájan egyformák vagyunk; néha pedig ezzel sem elégedett meg, hanem a történelmi palást helyett köznapi maskarát is dobott a leleplezett nagyságra, így bizonyítgatván, hogy a nimbusz nem egyéb véletlenségnél.» A házasságtörés motívuma alig szerepel munkáiban, a szerelmi bűnöket részint mellőzi, részint a legnagyobb tapintattal kezeli, a pikantériának azonban nagy barátja. «Elég egy fiatal leányra rágondolnia s már akkor oly nagy raffinériával ébreszt fel az olvasóban érzéki képzeteket, úgy megöltözteti, vetkőzteti, becézgeti a bemutatott leányt, úgy megfigyeli s beszívja még az illatát is, hogy mindez igazán bámulatos és pedig azért, mert lehellet-finom eszközökkel, ízlésünk legcsekélyebb sérelme nélkül, úgyszólván észrevétlenül fejti ki az olvasóval szemben az érzéki szerelem képzetvilágának szuggesztív hatalmát, olyan sikerrel, hogy bármelyik naturalista író megirigyelhetné.» (Mikszáth írói egyénisége mint kortörténeti dokumentum. Debrecen, 1923.) – Művészetével, olvassuk Bánhegyi Jób könyvében, társadalmi és formai gazdagodást hozott irodalmunkba; munkássága fontos adalék a millennium korabeli magyarság természetrajzához. A liberalizmus eszmevilágában él, jól érzi magát benne, nem kíván föléje emelkedni. Világnézete nem mély, nincs pozitív hite, a vallással szemben a tagadás álláspontjára helyezkedik, a katolikus egyház papjait többször kegyetlenül pelengérre állítja, saját evangélikus felekezetének hivatali elöljáróival szemben is elmegy tréfálkozásában egészen a cinizmusig. A házasságról való felfogása sivár és kiábrándító, a szerelem csak addig szép és kedves előtte, amíg isteni és emberi törvények nem korlátozzák. «Írói művészetének maradandó eredménye: stílusa. Kezdetben romantikus szertelenségbe hajló írásába lassankint erősödő realista látásmódjának megfelelően a tökéletes életszerűséget vitte be; ez a valószerű stílus néha pongyolaságba téved, de legtöbbször valami elemezhetetlenül kellemes ritmus lüktet benne, az élő beszéd üde frissesége, közvetlensége és művészivé, költőivé nemesedett természetessége. Ez a stílrealizmus a Mikszáth után fellépő szépíróink legnagyobb részére éreztette jótékony hatását.» (A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930.)
Kiadások. – A nevezetesebbek felsorolása az előbbi fejezetek során. – Az író első önállóan megjelent munkája: Elbeszélések. Két kötet. Budapest, 1874. (Azontúl külön s időnkint sorozatos gyűjteményben a kiadások egész sokasága.) – Az első nagy gyűjtemény: Mikszáth Kálmán munkái. Harmincnégy kötet. Budapest, 1890-től. (Révai-kiadás.) – A második nagy gyűjtemény: Mikszáth Kálmán munkái. Harminckét kötet. Budapest, 1910. (Jubileumi kiadás.) – Mikszáth Kálmán hátrahagyott iratai. Tizennyolc kötet. Budapest, 1914-től. (A jubileumi kiadás kiegészítése a Révai-cég költségén.) – Mikszáth Kálmán hátrahagyott munkái. Budapest, 1914-től. (A jubileumi kiadás kiegészítése a Franklin-Társulat költségén.)
Fordítások. – A külföldön Jókai Mór mellett Mikszáth Kálmán volt a legismertebb XIX. századi magyar regényíró. Silberstein Ötvös Adolf budapesti hírlapíró, a Pester Lloyd munkatársa, már 1884-ben németre fordította a Jó Palócokat. Ettől kezdve németül számos munkája jelent meg; a franciául, olaszul és angolul olvasó közönség is megismerte; lefordították novelláit tót, cseh, lengyel, orosz és szerb nyelvre is. A dán közönséget Schumacher Sándor, a svédeket Oszkár svéd király ismertette meg a magyar íróval.
Irodalom. – Az előbbi fejezetekben felsorolt munkák közül különösen a következők. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. VIII. köt. Budapest, 1902. – Beöthy Zsolt: Jelentés Mikszáth Kálmán írói munkásságáról. Akadémiai Értesítő. 1908. évf. – Várdai Béla: Mikszáth Kálmán. Budapest, 1910. – Négyesy László: Mikszáth Budapesti Szemle. 1910. évf. – Rubinyi Mózes: Mikszáth Kálmán élete és művei. Budapest, 1917. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – Császár Elemér: A magyar regény története. Budapest, 1922. – Zsigmond Ferenc: Mikszáth írói egyénisége mint kortörténeti dokumentum. Debrecen, 1924. – U. az: Mikszáth Kálmán. Budapest, 1927. – Herczeg Ferenc: Mikszáth Kálmán emlékezete. Budapest, 1928. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930.
