MIKSZÁTH KÁLMÁN, AZ ELBESZÉLŐ.

Teljes szövegű keresés

MIKSZÁTH KÁLMÁN, AZ ELBESZÉLŐ.
Mikszáth Kálmán a legeredetibb magyar írók egyike, de azért olvasmányai mégis hatottak veleszületett elbeszélő tehetségére. Pályája elején Jókai Mór volt az eszményképe, őt utánozta akaratlanul is, novelláit és regényeit mintákul olvasgatta. De Jókai csapongó képzelettel, eszményi álmodozással, sok csillogó színnel írta regényeit, Mikszáth fantáziája közelebb járt az élethez, látása biztosabb volt, kevesebb színt használt. Nem álmodozott és nem lelkesedett, hangjából hiányzott a pátosz, humorába irónikus elemek vegyültek. Ifjúkori mintái között maga is említette Beöthy Zsoltot. A kitűnő esztétikus szépirodalmi rajzai az 1870-es évek derekán sokaknak tetszettek; Mikszáth tőle kapta az első ösztönzést, hogy megpróbálkozzék a rajz műfajával. Az angol írók közül Bret Harte és Dickens, a franciák közül Daudet hatottak rá pályája elején. Ez a hatás nem volt nagy, inkább csak átmeneti. Macaulayt és Carlylet is szívesen olvasta; tanult tőlük egyetmást az előadás mesterségében és a lélekelemzés módszerében. Lassan fejlődő, de folyton izmosodó író volt. Négy évtizedre terjedő irodalmi pályáján egyre jobban emelkedett.
Amint Jókai novelláiban és regényeiben megelevenedik a reformországgyűlések, a szabadságharc és az abszolutizmus kora, hasonló módon örökíti meg Mikszáth a kiegyezés és új berendezkedés időszakának vidéki társadalmát. Rajzaiból, novelláiból, regényeiből a magyar falusi és kisvárosi élet képe tükröződik. A főváros csak lakóhely volt számára, lelkében felvidéki ember maradt haláláig. Nem érdekelte az idegenszellemű nagyvárosi élet, képzelete ifjúkori tapasztalatai körül kalandozott, a parlament folyosóján is a vidéki magyar urak érdekelték. Közülük szakadt ki: a felvidéki tót parasztok, magyar gazdák, falusi kisnemesek, kisvárosi polgárok, vármegyei nemesek közül. Ezt a ma már eltűnt világot őrizte meg az utókor számára munkáiban. A parasztokat és a kisnemeseket a gyermekkor ragaszkodó szeretetével szemlélte, a kisvárosi polgárokra és a vármegyei urakra az érett ember szigorúbb ítéletével nézett. Gyönyörködött a magyar parasztban, keménynek látta ezt a fajtát, életrevalóknak rajzolta őket cselekedeteikben; kedvelte a tót parasztokat is, rokonszenvet keltett irántuk, jóindulatukat és igénytelenségüket, kotnyelességüket és furfangosságukat vonzó alakban tüntette fel. A föld népének sok nyomorúsága, durvasága, rosszindulata előtt szemet hunyt; enélkül is pompásan értett a paraszt alakjának művészi megelevenítéséhez. Az elszegényedett falusi kisnemesek sorsát bánatos részvéttel figyelte, még furcsaságaikról is jóindulatú humorral szólt. A felvidéki városok meggazdagodott polgárai közül legtöbbet foglalkozott a különleges egyénekkel, a komikus figurákkal, a dölyfös és makacs városatyákkal. Érdekes a dzsentri-jellemképeiben mutatkozó fejlődése. A vármegyei földbirtokos-nemesurak virtusos tettein jó ideig ő is rokonérzéssel csüngött, de később, mikor az életet már jobban megismerte, lehámozta dzsentri-hőseiről a regényes jelmezt. A sajnálkozás humorának hangulatától a svihák-tempó enyhe szatiráján keresztül eljutott a vármegyei kiskirályok üres életének kérlelhetetlen kigúnyolásáig. Pályája végén úgy mutatta be ezt az osztályt, mint a felelőtlen könnyelműség képviselőjét; felfogása szerint ez a társadalmi réteg arra használja fel történeti nevét, hogy családi érdekeit a közjó rovására mindennél előbbre helyezze. A mágnásokat is elégedetlenül szemlélte. Humora sokat enyhített szatirája élességén, de szarkasztikus észrevételeit nem tudta elnyomni azokkal a nagyhatalmú főrangúakkal szemben, akik – amint írja – lapáttal szórják a pénzt mindenütt, ahol nem kell, a nemzet fönntartását azonban ráhagyják a hazafias lelkű szegény emberekre. Haragudott a papokra, csipdeste gyarlóságaikat, félelmes színben tüntette fel hatalmukat. Hősnői között csak elvétve tűnik fel egy-egy erősebb egyéniség. Leginkább a naiv bájával és kívánatos üdeségével hódító leánytípust festi; az első szerelem ébredését költői színekkel vonja be. Gyöngéden ír az öreg emberek jóságáról és a gyermekek romlatlan lelkéről. Kedveli azokat a zsörtölődő személyeket, akik szemtől-szembe örökké ellenkeznek környezetükkel, de valójában a szív emberei.
Érdekesen tud elbeszélni, elméssége pazar bőségű. Igaz, hogy ötletei gyakran átvezetik az anekdótázáshoz, szellemes tervtelenségei nem egyszer szeszélyes kitérésekre kapatják, de azért mesemondása mindig lebilincselő. Könnyedén játszik tárgyával, olvasóit paradicsomi hangulatba ringatja, a komor mozzanatokat derűs színekkel enyhíti. Nemcsak a tragikus megoldásoktól idegenkedik, hanem a drámai helyzetek kiélezésétől is. Idilli jeleneteket remekül fest, lesujtó eseményeket felindulás nélkül ad elő. Pajzán hangszínezéssel viszi tovább meséit; csupa közvetlenség, elmélkedéseiben eredeti, párbeszédeiben természetes. Minden mondata mögött ott áll az élő és gondolkodó ember.
Kompozíciója meglehetősen széteső. Ahol jól érzi magát, kényelmesen elidőzik, éppen nem siet végső célja felé. Humorizáló kitérései, lírizáló betétjei, elmélkedő szakaszai magukon viselik a pillanatszülte alkotás minden jegyét. Nem szigorú önmagával szemben; elbeszélő technikájában mindig akad kisebb-nagyobb pongyolaság. Egyes epizódok egészen kiesnek meséje keretéből; olykor az is zavaróan hat, hogy az író meg-megszólítja olvasóit, maga is nyilatkozik hőseinek helyzetéről vagy megjegyzéseket tesz elbeszélésére. De ezek csak kisebb foltok alkotásain. A magyar társadalmi novellának és regénynek egyik legszerencsésebb továbbfejlesztője ő.
Az eredeti humoros alakok egész sora él és küzd elbeszélő munkáiban. Bonyolultabb lelki problémákkal nem szívesen foglalkozik, az egyszerű lelkek ábrázolásában művész. Meg-megismétli szólásait, anekdótáit, motívumait, fordulatait; ismételten életre hívja, más és más név alatt, egyik-másik kedves alakját. A képzelgőket és különcöket különösen kedveli, olykor szinte halmozza a kuriózumokat. Nem mindennapi esetek vonulnak el szemünk előtt sajátságos helyzetekkel, bogaras emberekkel. Az író a maga elhitető tehetségével elfogadtatja legfurcsább hőseit is.
Mint humorista a nagyok közül való. Mosolyogva nézi, milyen halálos komolysággal hajszolják önző embertársai a maguk apró ügyeit s milyen életbevágó fontosságot tulajdonítanak sok olyan dolognak, amely végeredményben csak játék és önámítás. Életszemlélete sugárzik a verőfénytől, de van benne megvető irónia is. Kitűnő emberismeret ölelkezik lelke mezején az ötletekben duskáló elme tréfálkozásával.
Arany János és Jókai Mór mellett ő a XIX. század legkitűnőbb magyar humoristája. Vidáman árnyalt alakjai, életképei, helyzetei ragyognak az életbölcsességtől és derűtől, regényei is gazdagok humoros részletekben. Humorral rajzolt típusai közül halhatatlan a kaszát vásárló magyar paraszt, az üzleti élelmességet hírből sem ismerő magyar iparos, a mosolytkeltően önérzetes falusi bíró, az elavult jogait emlegető kurtanemes, a svihák képviselő, a megvesztegethető választó, a politika dolgaiba beleszóló menyecske, a vármegyei főispán, alispán, szolgabíró, esküdt. A falusi nemesúr és a városi polgár közös álláspontja: «Ártani az államnak, ahol lehet. Eltagadni az adóból valamit, rászedni a vámmal, illetékkel; kijátszani a törvényt, a fináncot; mindent elszedni az államtól, amit lehet s halála előtt az állam nyakára behelyezni az összes gyerekeit.» Az író humora ott a legmélyebb, ahol az örök emberi gyarlóságokról elmélkedik: az elvakult önzésről, az igazságérzet bukdácsolásáról, a maga értékét mások fölébe helyező hiúságról. Holott az élet nem más, mint rövid ideig tartó semmiség. «A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszűnél; egy félrőffel olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mélyebb látás csak valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hűhót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem-okosak, azok a bolondok; mintha a mákszemeket szétraknánk: kis mákszemek, nagy mákszemek.»
Világnézete a teljes kiábrándultság. Nem látja az élet értelmét, nem hisz az emberekben, nincsenek illúziói. Minél idősebb lesz, annál jobban elernyed a hite a nemes eszményekben, annál inkább átváltozik humoristából szatirikussá. A hitetlen bölcselő fölényével tekint a kereszténységre, idegenkedik az egyházak tanításaitól, gúnyos észrevételeket tesz a dogmákra és a hitéletre. Szkeptikus és racionalista a történelem nagy egyéniségeivel szemben is. Nem hiszi, hogy vannak kivételes nagyságok; s ha vannak, inkább csak a véletlennek köszönhetik szerencséjüket; ha közelebbről vesszük őket szemügyre, mindjárt kiütköznek emberi gyöngeségeik. Le kell hántani róluk a bálványimádás hímes palástját, szét kell oszlatni alakjaikról az ünnepélyesség bódító tömjénét, magunk közé kell rántani a hagyományok hőseit; ők is olyan gyarló emberek, mint mi. Zrínyi Miklós, a szigetvári vértanú, a mi korunkban szoknyakergető és sikkasztó lenne; Mátyás király frivol kalandok hőse. A jókedvű király annak idején megküzdött minden ellenségével, de felesége, Beatrix, kifogott rajta: «Amikor a király már mindent legyűrt széles Európában, akkor ez az asszony ült nyakába s lenyűgözte az akaratát. Egykorú képek pufókarcú, vaskos, termetes asszonyságnak ábrázolják; hogy mi tetszhetett rajta őfelségének, azt nem tudja sem Horváth Mihály, sem Fraknói, következéskép én sem tudom. A fölséges asszony egész kinézéséből csak azt látom, hogy meglehetős jó koszt lehetett a Mátyás udvarában.» Ez a történeti érzék nélkül szűkölködő, vállveregető, komázó hang sokszor felbukkan munkáiban; a históriai nagyságokról úgy ír, mint Filcsik csizmadiáról; nem érzi és nem érezteti, hogy ércberekben nemcsak közönséges emberi sajátságok voltak, hanem kivételes jellemvonások is. Humora elsimítja az olvasók megbotránkozását, de valami tövis mindig marad a szívekben.
Meseforrásai a saját elbeszélő leleményén kívül: az élet élesen megfigyelt eseményei, ismerőseinek talpraesett anekdótái, olvasmányainak tetszetős részletei. Barátai sokszor felhívták figyelmét egy-egy érdekes históriára, máskor maga nyomozott használható meseanyag után. A Haller János Hármas Históriájában lefordított Gesta Romanorum egyik különösen kedvelt forrása volt.
Irodalom. – Az előbbi fejezetben felsorolt könyvek és tanulmányok, főkép Beöthy Zsolt, Várdai Béla, Négyesy László, Rubinyi Mózes, Ferenczi Zoltán, Schöpflin Aladár, Császár Elemér, Zsigmond Ferenc munkái.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages