A JÓKAI-IRODALOM.
A JÓKAI-IRODALOM.
JÓKAI Mór 1845-ben lépett fel novelláival a Pesti Divatlapban és az Életképekben, első regénye 1846-ban jelent meg. Az 1850-es évektől kezdve a legelterjedtebb napilapok versenyeztek egy-egy újabb regényének első közléséért. A Pesti Napló, Vasárnapi Ujság, Hon, Üstökös, Nemzet, Pesti Hirlap igen sok regényét és novelláját közölték. Munkáinak százkötetes nemzeti díszkiadására hatezernél több megrendelő jelentkezett; e nagyszabású kiadás jövedelméből a rendező-bizottság az 1894 évi Jókai jubileumon százezer forintos tiszteletdíjat adott át az írónak. Népszerűsége mindig nagy volt, de az irodalomtörténetírás csak az 1890-es évektől méltányolta jelentőségét érdeme szerint. Ez a fordulat – Gyulai Pál és Péterfy Jenő szigorú bírálataival szemben – különösen Beöthy Zsolt tekintélyének köszönhető.
Hogy Jókai Mór kitűnő elbeszélő tehetség, hogy előadó művészete versenytárs nélkül áll, azt Gyulai Pál sem tagadta, de minden más dologban szembehelyezkedett az írót állandóan ünneplő közvéleménnyel. Jókai, szerinte, nem becsüli meg tollát, gőzerővel dolgozik, éretlen eszméket szór szét. Olykor gyermekes, sőt léha; máskor modoros és üresen szónokló; mindig a hatást vadássza. Humora sohasem mély. Nincs alapos műveltsége; olyan mint a vadember, a drága aranyat csillogó üveggyöngyökért cseréli be. Az eszményítés helyett hamisít. Személyeit bizarr jelmezekbe öltözteti, erősen kitömi, vastagon kifesti. Amit ír, csupa komédiázás, csupa költői képmutatás. Beteg fantáziájában a különösnek és kivételesnek nagy a szerepe. Kapkodó, ízetlen, hamisan érzelgő. A korfestést meghamisítja, a jellemrajzolással nem törődik, meseszövése kuszált. Szellemünket nem foglalkoztatja, csak kíváncsiságunkat tartja ébren. (Kritikái a Budapesti Szemlében az 1860-as évektől kezdve. Gyűjteményük: Bírálatok. Budapest, 1911.) Gyulai Pál helyesen ítélt Jókai munkáinak nagyobb részéről, de kritikája igazán csak kritika és nem irodalomtörténet; Petőfi Sándort is irodalmunk gyönge lírikusának lehetne feltüntetni, ha csupán rossz verseit boncolnók. Gyulai Pál inkább csak a fogyatkozásokat vette észre; Jókai sikerült munkáit félretolta, írói arcképét kevésbé sikerült munkái nyomán rajzolta meg. Tanítványai elfogadták irányítását, lenézően beszéltek a híres regényíróról. Jókai ritka türelemmel viselte a támadásokat. Eleinte még vitatkozott bírálóival, később megúnta a küzdelmet; nem nyilatkozott, akármit írtak róla. Jellemző békés egyéniségére, hogy nem neheztelt a kicsinylő nyilatkozatokért, alkalomadtán még dícsérte is kritikusait. «Én egyáltalában nagyon tisztelem a bírálókat, írja egyik önéletrajzi feljegyzésében, köszönöm, ha velem foglalkoznak s tanulok tőlük. A kritika keserű, de gyógyít. Sokat köszönök Gyulainak, még többet Aranynak és Keménynek, akik, ha nem nyilvánosan is, de magánhasználatra szánt bírálataikban olykor kegyetlenül bántak velem s nagyon jót tettek vele.» (Arany János nagyon szerette Jókai művészetét, Gyulai Pál előtt gyanús volt minden Jókai-írás.) – Legszigorúbb kritikusai közé tartozott Péterfy Jenő. Szerinte Jókai meseszerűen eszményített alakjai nem egyebek viaszbáboknál; az író minduntalan ismétli magát alakjaiban, tíz művét érdeklődéssel lehet olvasni, a tizenegyediknél már unatkozunk, a huszadikat bosszankodva forgatjuk. Hőseit a meseszövés esetlegességei és a szerző ötletei rángatják. Az adomázó, humoros, patétikus mesélő hasonlíthatatlanul nagyobb Jókaiban, mint a pszichológus. Ontja a köteteket, írásain mindinkább kinyomódik a gépszerűség bélyege. (A Budapesti Szemle 1881. évfolyamában megjelent tanulmánya újból: Összegyűjtött munkái. I. köt. Budapest, 1901.) – Péterfy Jenő maga is érezte, hogy Jókaival szemben egyoldalú volt, vallomása szerint barbár munkát végzett, de legalább utalt Jókai kiválóságaira is, csakhogy az elismerés porszeme elkallódott a megrovások halmazában. Jókai igazi érdemeire Beöthy Zsolt mutatott rá először kellő esztétikai megokolással. Szerinte Jókai a világ egyik legragyogóbb képzeletű mesemondója, egyik legnemesebb tüzű humoristája, egyik legnagyobb elbeszélő művésze. Szellemének képe egyúttal a magyar lélek képe. Költészetének a magyar nemzet lelkére gyakorolt mérhetetlen hatásával történeti feladatot teljesített. Politikusaink bölcsessége csak azzal a nemzeti lélekkel győzhetett, amelynek ő volt a legnagyobb alakító mestere. De irodalmi munkásságának nemcsak történeti jelentősége nagy, hanem esztétikai értéke is. A magyar prózai költészet nyelvének Jókai Mór kétségkívül a legkiválóbb művésze. Gazdagságával szinte elkápráztat, erejével meghódít, gyöngédségével elbájol; nincsen még egy írónk, aki dúsabb volna szavakban, kifogyhatatlanabb jellemző kifejezésekben; a nyelv gazdagságában még Arany János és Vörösmarty Mihály sem múlják felül. Költészetének törvénye ugyanaz, mint a magyar népmeséké: az igazság minden poklokon keresztül győz, a gazság lakol, az üldözött révbe jut; talán nem az élet igazi törvénye, de mindnyájunk ifjúságának bizonyára legtisztább és legdúsabb forrása. Humora is népünk lelkét tükrözi s akár gazdagságát, akár elevenségét, akár magyaros izét tekintsük, nem találjuk párját irodalmunkban. És vélekedjünk bármiképen is regényírói hibáiról, azt el kell ismernünk, hogy mesék és alakok teremtésében kifogyhatatlan képzelete mérhetetlen kincsekkel gazdagította lelki életünket és költészetünket. Köteteiben a magyar történeti és társadalmi élet s a magyar föld bűvös képeinek egésze olyan gazdagságban maradt reánk és utódainkra örökségül, amilyen nemcsak nálunk, hanem bármely irodalomban példátlan. Fogyatkozásai kétségtelenül vannak. Képzelőtehetsége, különösen ha elhagyja a közelmultat vagy hazáját, sokszor kevésbe veszi meséinek valószínűségét, alakjainak biztos körvonalait, indítékainak lélektani igazságait. Kisebb elbeszéléseiben sokszor mesterit ad, nagyobb alkotásai kevésbé sikerülnek. Jól induló meséi éppen olyan kirívó valószinűtlenségek útvesztőjébe keverednek, mint emberei. Hőseit gyakran ruházza fel szinte természetfölötti erőkkel, ezek az egész cselekményt a levegőbe ragadják. Legyőzhetetlen hajlama a túlzásra, kivételesre, meglepőre nagyobb műveit egészükben nem egyszer megfosztja a belső igazság érdemétől. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. Képes magyar irodalomtörténet. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907.) – A Jókai Mór írásművészetéért rajongó közhangulatot szépen fejezte ki Endrődi Sándor: «Sohasem feledem el s mindig hálás vagyok azokért a fölemelő, nagy hatásokért, melyeket művei mellett éreztem valamikor régen, kora tavaszom első napjaiban. Az az ötvenes években írt szép keleti rege, Shirin, most, késő emlékezésemben is, úgy látogat el hozzám, mint valamely tündéri álom, lengén és bájosan, a költészet minden varázsával és szomorúságával. Mily mélyen, igazán, babonásan hatott rám! Hogy csodáltam, hogy szerettem! Mint irigyeltem azt a boldog művészt, Ferhádot. Milyen igaz könnyekkel sirattam őket! Ezektől a könnyektől nem foszthat meg többé senki s bizonnyal nem én voltam sem az első, sem az utolsó, aki lobogtam e művek mellett. Nekem csak megadatott, hogy én is érezzem, mit ezrek éreztek akkor.» (A magyar irodalom története. Szerk. Ferenczi Zoltán. Budapest, 1913.) – A pedagógusok háláját Fináczy Ernő a következőkben tolmácsolta: «Különösen nekünk, az ifjú nemzedék nevelőinek, van okunk Jókai Mórt ünnepelnünk, mert alig van még egy oly magyar író, akitől a magyar ifjúság annyi lángoló hazaszeretetet, annyi nemzeti érzést, annyi magyar történetet, földrajzot és néprajzot, annyi magyar életismeretet tanult volna, mint őtőle. Mennyi honismertetés, mennyi hazafias tanulság! S mily tipikus magyar alakok, kik ezt a világot megnépesítik! Mily kincsesbányája a magyar gondolatnak és érzelemnek! Valóban leginkább Jókai regényeiből merítette egész újabbkori középosztályunk nemzeti ideáljait s ez a mérhetetlen szolgálat, melyet az író a fiatalságnak ilyetén közvetett nevelése által tett, bízvást elfeledtetheti velünk azokat a szárnyaló képzelete feltartóztathatatlan lendületéből eredő fogyatkozásokat, melyeket soha senki se tagadott, de amelyeket egy túlszigorú kritika egyoldalúan kiemelt.» (Jókai Mór. Magyar Pedagógia. 1921. évf.) – Császár Elemér szerint Jókai regényei mint műalkotások nem versenyezhetnek a külföld legjelesebb regényíróinak vagy akár Kemény Zsigmondnak munkáival sem. Az olvasásából fakadó élvezethez zavaró mozzanatok tapadnak. Nem tud igazi embert formálni, nem törődik a valószínűséggel, nem ringatja olvasóit abba a csalódásba, hogy igaz történetet olvas. Főkép a történeti regény nem illett egyéniségéhez, romantikus képzelete nem engedte magát beleszorítani a história keretébe, itt is olyan szabadon csapongott, mint a költött mesék birodalmában. «Nemcsak hogy tovább nem fejlesztette a történeti regény műfaját, hanem még meg sem tudta tartani azon a színvonalon, amelyre Eötvös emelte, sőt lesüllyesztette újra Jósika színvonalára. Valójában ennél is mélyebbre, mert e pusztán szórakoztatásra szánt mesék még Jósika jobb, komolyabb regényeinek értékét sem érik el. A nagy költő azonban helyenként még ezekben a regényekben is föltetszik s olyan szép lapokat fűzött beléjük, amelyek párját hiába keresnők Jósikánál.» Modern tárgyú regényeiben nem látja meg az élet nagy problémáit, nincs érzéke az élet komolysága iránt, az emberi lélek vívódásaival nem gondol, megfigyelő tehetségét csak a részletekben és külsőségekben értékesíti, gondosabb társadalmi rajzot nem ad; valahányszor azonban Széchenyi korát, a szabadságharcot és az abszolutizmust választja regényei hátteréül: mindig nagyértékűt alkot. Regényei egynémely tekintetben igen közel állanak a népmesékhez amint a népmese is pusztán gyönyörködtetni akar s nem törődik a világrend fizikai törvényeivel, szintúgy jár el Jókai. «Nem ad mást, mint mesét, ragyogó, pompás, de mégis csak könnyű mesét. A költészet az ő szemében s az ő tollán csak játék, kedves, gyönyörködtető, művészi, de játék; nem szabad komolyan venni, mert az emberiség nagy kérdéseivel nem törődve, nem nyujt regényeiben valódi élettartalmat; igazi világkép sem bontakozik ki belőlük, sőt rajongó idealizmusában meghamisítja az élet képét.» Főhősei számára csak két típusa van: a jó és a rossz ember; a mellékalakok rajzában remekel. Nyelve friss, mint Petőfié; gazdag, mint Aranyé. Regényeiben és novelláiban megteremtette a magyar szépprózai stílust, amely őelőtte még Eötvös József és Kemény Zsigmond regényei nyomán sem alakult ki. Páratlan előadó művészetén nyugszik rendkívüli hatásának egy másik tényezője: elbeszélő tehetsége. «Jókaihoz hasonló elbeszélőnk, mesemondónk nem volt s talán nem is lesz s a világirodalom nagy elbeszélő művészei között csak hozzá hasonló, vele egyenlő rangú mesterek vannak, nála nagyobb azonban nincs.» Humora mosolygó optimizmusából fakad: örökifjú költő, ártatlan hiszékenységgel és könnyed felületességgel nézi az élet minden dolgát. (A magyar regény története. Budapest, 1922.) – Zsigmond Ferenc szerint Jókai költészetében három alkotóelem a legjellegzetesebb: 1. korszerűsködő hajlamával mindig olyan tárgyat keres, amely már eleve fölkelti a kíváncsi érdeklődést; 2. a jellemzésben mutatkozó naivitása egy párját ritkító gyermetegségű világnézet megnyilatkozása; 3. e világnézet legbecsesebb gyümölcse színtiszta és mézédes humora. Nem filozófiai mélység teszi humorát esztétikai nagy értékké s az olvasók százezreire nézve jótéteménnyé, hanem a lélek örök virgoncsága, az idealista világfelfogás optimizmusa. A fiatalos, kedves, ártatlan humorban ő a mi legnagyobb humoristánk. Mint elbeszélő a világirodalom egyik legkitünőbb mesemondója. Fantáziája szuverén hatalmú, döbbenetes erejű, káprázatos színpompájú; képzeletéhez fogható csak egy van irodalmunkban: Vörösmarty Mihályé. Ez a képzelet nem akar gátat ismerni, nem tűr féket, mindent újjáteremt, átvarázsol vagy eltorzít; ez a fantázia a romantikus látásmód egyik legmagasabbrendű megnyilvánulása az egész világirodalomban. Humora és fantáziája egy harmadik nagyszerű tehetségében olvad magasabb összhanggá: stílusában. A magyar szépprózai nyelvnek Jókai a leggazdagabb birtokosa, megközelíteni alig néhányan, tudják irodalmunkban. Stílusának megvesztegető sikere nem fáradságos műgond eredménye, hanem az ösztönszerű mesemondó talentum könnyű diadala. «Jókai minden idők egyik legnagyobb elbeszélő költője, a magyar szépprózai költészet korszakalkotó hőse; aki nyelvünk szépségeiből legtöbbet hozott eddig napfényre, a magyar szépprózai nyelv művelése terén egymaga egész írói nemzedéknek a munkáját végezte el. Ez a hármas tehetség együttvéve a legeredetibb költői lángelmék közé emeli Jókait.» (Jókai. Budapest, 1924.) – Hogy Gyulai Pál Jókai-kritikájának hagyományai sem vesztek ki, arra nézve Jablonkay Gábor jézustársasági atya Jókai-bírálata a legszembetűnőbb példa. Szerinte Jókai a legkomolyabb kérdéseket sem veszi komolyan, sőt nevetséges színben tünteti fel az erkölcsi eszméket. «Nem mély és komoly erkölcsi felfogás tűnik ki Jókai műveiből, hanem az epikureista léhaság, helyenkint frivol cinizmussal fűszerezve. Jókai olvasása nem alakít jellemeket, hanem részint képzelgő álmodozókat, részint léha epikureistákat. A világnézet komolytalan, ellenmondásos, zavaros változósága Jókainál részint oka, részint következménye az erkölcsi felfogás sekélyes, sőt léha voltának. És nem tévedünk, ha kimondjuk, hogy Jókai népszerűségének is végső oka éppen az a könnyelmű, sőt – nevezzük meg a gyermeket a nevén – léha erkölcsi felfogás, melyet regényei legnagyobbrészt visszatükröztetnek. Mezítelenségek fürdőjelenetek érzékiesen bódító jeleneteitől még legjobban dícsért darabjai sem mentek. Finomabb és romlatlan lelkű olvasóinkra való tekintettel részletekbe nem bocsátkozhatunk. Jobblelkű nők ezek láttára bizonyára épúgy szégyenkeznének és sírvafakadnának, mint ahogy a Bálványosvárban Mike Sára leánya tette a tizenkét mezítelen kun papnő láttára.» Az író erkölcsi cinizmusával karöltve mutatkozik vallási cinizmusa: a vallás nem észszerű dolog; tudatlan embereket meg lehet vele nyugtatni, de okos embernek nem kell. Az író nyíltan és tudatosan szabadkőműves eszmék szolgálatában áll, munkáiban a hitetlenség és káromlások nyílt kifejezései vonulnak fel s mindezekre azt mondják, hogy Jókait nem kell komolyan venni. «Nem kell-e Jókait komolyan venni? Ha valaki családomat nevetség tárgyává teszi, nem szabad-e komolyan venni? Ha valaki legszentebb meggyőződéseimből játékot űz, ne vegyem komolyan? Ha látom, hogy mulatozó élcelődései átterjednek másokra s így az elvek, amelyeket becsülök, szükségeseknek tartok, amelyekre saját életem és népem erkölcsei le vannak fektetve, egyre szélesebb körökben vesztik hatásukat, sőt nevetség tárgyaivá lesznek, hagyjam mindezt tiltakozó szó nélkül? Jókai művei öntudatos katolikus embernél nem kelthetnek pusztán tisztelő bámulatot, elragadtatásig menő lelkesedést, hanem el kell őket ítélni. Kevés intézmény, szokás, törvény vagy dogma, szertartás vagy szentség van a katolikus vallásban, amelynek elferdített beállításban, mosolyra vagy szánakozásra, sőt bosszankodásra indító előadása, enyelgő hangon való kigúnyolása nem volna megtalálható Jókai regényeiben.» Sok szó fér hazafias szellemének értékéhez is. «Jókai a nemzet lelkét letörő liberalizmusnak egyik leglelkesebb apostola, mondhatnók: szemfényvesztő agitátora. Hagyjuk rá, hogy jóhiszemben cselekedett; a megtévesztés nem kisebb. Az ő szemében a liberalizmusban minden szép; a liberalizmus eszméjében csak jó van, csak jókká teszi az embereket; sőt mindent, ami jó és haladás a jóban történt, a liberalizmusnak kell betudni. Szerinte a hazafiság is csak akkor igazi, ha liberális. Csupa megtévesztés. Hogy ez naivitás benne és kortársaiban? Lehet; de vajjon a naivak a magyar lélek vezetői és orvosai a multban s még inkább a jövőben? Amikor Jókai a liberalizmus eszményképeit varázsolja olvasói elé a hazafiság eszményképeiként, ezzel megtéveszti a hazafiság tiszta fogalmát.» (A szerzőnek Jókairól írt tanulmánysorozata a Magyar Kultúra 1924. és 1926. évfolyamában jelent meg.) – Az író sok fényes tulajdonsága, úgymond Bánhegyi Jób, nincsen árnyék nélkül. Jókainak nincsen tartalmas világnézete, költészete kevés lelki gazdagodást nyujt. «Az élet metafizikai értelme nem vonzza; sem a történelemben, sem saját korának társadalmi életében nem látja meg az örök emberit, a szociális problémák kínos vajudását, a nagy ellentéteket, az eszményiség és anyagiasság harcát. Felületes, naiv optimizmussal szemléli a világot és színes, de csalfa ábrándokba ringatja olvasóit. Vallási és bölcseleti elmélkedései megdöbbentően felszínesek; a katolikus egyház történetéről, intézményeiről, tanításáról és személyeiről a közönség kritikátlan és fogyatékosabb műveltségű része sok balvéleményt és valótlanságot tanult Jókai regényeiből. Szellemeskedéseivel gyakran kegyeletes érzéseket bánt és sért. Erkölcsi érzéke különösen öregkori regényeiben az erotikus hatások keresésétől sem tartja vissza; fantáziája élénken kiszínezi az érzéki jeleneteket, bár ebben a tekintetben regényeinek nagyobb része kifogástalan. A nőről és szerelemről való felfogásban nem egyszer erősen eltávolodik a keresztény etika elveitől.» (A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930.)
Kiadások. – A nevezetesebbek felsorolása az előbbi fejezetek során. – Az író első önállóan megjelent könyve: Hétköznapok. Regény. Pest, 1846. – A gyűjteményes kiadások közül legnevezetesebb: Jókai Mór összes művei. Közrebocsátja a Jókai Mór ötvenéves írói jubileuma alkalmából alakult bizottság. Száz kötet. Budapest, 1894–1898. A Révai Testvérek kiadása. (Ezt a nemzeti díszkiadást megelőzően Jókai Mór ötven esztendő alatt hírlapi cikkein kívül 324 kötetet azaz körülbelül 3500 nyomtatott ívet írt; ez a tömeg a jubileumi díszkiadás beosztása szerint 100 kötetben 2000 nyomtatott íven helyezkedett el; a nem szépirodalmi jellegű munkák és a napi érdekességű cikkek kimaradtak a sorozatból. A díszkiadást 1000 előfizetőre tervezték, de utóbb váratlanul megnövekedett a megrendelők száma. A fővárost is beleértve legtöbben Pest megyéből rendelték meg a sorozatot (1569); száznál többen Bács, Csongrád, Hajdú, Szatmár, Jász-Nagykun-Szolnok és Torontál megyéből, legkevesebben Turóc megyéből (2); volt megrendelője Horvátországban (12), Ausztriában (33) és más államokban (22) is. A megrendelők, az iskolákon és kaszinókon kívül, leginkább a tisztviselők, ügyvédek, orvosok, tanárok, földbirtokosok, kereskedők köréből kerültek ki. Mindez tájékoztató arra nézve, hogy a XIX. század végén mekkora volt a magyar olvasóközönség fölvevőképessége, mikor arról volt szó, hogy kimutassa szeretetét legkedvesebb regényírója iránt. A siker fölötte nagy volt s ezt átérezte Jókai Mór is. «Eddig azt hittem, írja a nemzeti díszkiadás 100. kötetének utószavában, hogy egy kis nemzetnek írója vagyok: most megtudtam, hogy egy nagy nemzet szolgája voltam. Éljen, viruljon, legyen dicső, boldog és szabad az én imádott hazám és nemzetem.») – Jókai Mór hátrahagyott művei. A Jókai Mór ötvenéves írói jubileuma alkalmából közrebocsátott nemzeti díszkiadás kiegészítő sorozata. Tíz kötet. Budapest, 1912. A Révai Testvérek kiadása. (Az író utolsó munkáinak gyűjteménye.) – Jókai Mór művei. Ötven kötet. Budapest, 1925. (Centenáris kiadás. Válogatott gyűjtemény a Franklin-Társulat és a Révai-cég költségén.) – A magyarázatos kiadások közül: Jókai Mór kisebb alkalmi beszédei. Budapest, 1900. (Szinnyei Ferenc gyűjteménye.) – Kedves atyafiak. Budapest, 1900. (Tallérossy Zebulon levelei Mindenváró Ádámhoz. Budapest, 1900. (Várdai Béla gyűjteménye.) – Kedves atyafiak. Budapest, 1900. (Vajda Gyula magyarázatos kiadása.) – Jókai Mór önmagáról. Budapest, 1904. (Beöthy Zsolt bevezetésével.) – Olcsó Jókai. Budapest, 1911-től. (A füzetek egy része bevezetésekkel és jegyzetekkel.) – Jókai Mór politikai beszédeinek gyűjteménye. Kiadja a magyar országgyűlés képviselőháza. Két kötet. Budapest, 1930. (Takáts Sándor bevezetésével.)
Fordítások. – Külföldön Petőfi Sándor mellett a világháborúig Jókai Mór volt a legismertebb magyar író. Regényeit és novelláit számos idegen nyelvre lefordították; idegen nyelven több Jókai-kötet jelent meg, mint Magyarországon. Berlini kiadója, Janke Ottó, 1894-ig háromszázezer kötetet adott a német könyvpiacra munkáiból; más kiadók költségén a világháborúig közel egy millió Jókai-kötet került a német közönség elé 300 kiadásban. (A Fekete Gyémántoknak 11 kiadása, az Aranyembernek 10 kiadása jelent meg.) A népszerű regényírónak Berlinben 17, Lipcsében 8, Bécsben 7 kiadója volt, de más német városokban is sokszor kinyomtatták munkáit. Fordítói közül L. Wechsler egymagában 64 regényét szólaltatta meg németül, a többi 28 fordító is serényen dolgozott már 1850-től kezdve. Angol nyelven a Csataképek novellái 1854-ben jelentek meg az egyik londoni kiadónál, később Ausztráliáig terjedt az író hírneve, itt is akadt kiadója. Londonban 11, New-Yorkban 10 könyvkiadói vállalat foglalkozott a regények angolra való fordításával és terjesztésével. A többi nemzet körében Varsó 17, Prága 10, Helsinki 7, Szentpétervár 6, Stockholm 6, Páris 6, Lemberg 5 kiadóval szerepel a világháborúig. Különösen a lengyel és cseh közönség érdeklődött mohón a Jókai-regények iránt. Lengyel földön 1886-ban egyszerre 11 regénye került ki a sajtó alól, a csehek 1865-től kezdve csaknem minden nevezetesebb munkáját lefordították. Franciául és olaszul az 1850-es években jelentek meg első kötetei, a skandináv nemzetek az 1870-es évektől kezdve ismerték meg regényeit anyanyelvükön. Az oroszok érdeklődésére jellemző, hogy «Leningradon» még 1925-ben is közreadtak egy Jókai-kötetet. Finn, észt, lett, litván, holland, spanyol, román, tót, rutén, horvát, szerb, bolgár, görög, török, örmény, héber, japán, volapük és eszperanto nyelven ismételten megjelent az író több érdekes regénye. Születésének százéves fordulója újra felébresztette munkássága iránt a külföld figyelmét, a világlapok sorra megemlékeztek érdemeiről, néhány kiadó ismét megindította Jókai-sorozatát.
Irodalom. – Az előbbi fejezetekben már felsorolt munkák közül különösen becsesek a következők. – Gyulai Pál kritikái a Budapesti Szemle évfolyamaiban az 1860-as évektől kezdve. (Újból: Bírálatok. Budapest, 1911.) – Péterfy Jenő tanulmánya a Budapesti Szemle 1881. évfolyamában. (Újból: Összegyűjtött munkái. I. köt. Budapest, 1901.) – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. V. köt. Budapest, 1897. – Beöthy Zsolt: Jókai Mór. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Császár Elemér: A magyar regény története. Budapest, 1922. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Beöthy Zsolt: Romemlékek. Két kötet. Budapest, 1923. – Jablonkay Gábor Jókai-tanulmányai a Magyar Kultúra 1924. és 1926. évfolyamában. – Zsigmond Ferenc: Jókai. Budapest, 1924. – Borbély István: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1925. – Gál János: Jókai élete és írói jelleme. Berlin, 1925. – Kristóf György: Jókai Mór élete és művei. Kolozsvár, 1925. – Négyesy László: Jókai költői és nemzeti értéke. Akadémiai Értesítő. 1925. évf. – Ravasz László: Százados énekek. Budapest, 1925. – Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. II. köt. Budapest, 1926. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930.
