JÓKAI MÓR, A KÖLTŐ ÉS SZÍNMŰÍRÓ.
JÓKAI MÓR, A KÖLTŐ ÉS SZÍNMŰÍRÓ.
REGÉNYEIN és novelláin kívül igen sok hírlapi cikket írt és számos politikai beszédet mondott. Sokan kedvelték költeményeit is. Félezernél több verse maradt fenn: hazafias, politikai, szatirikus, humoros, leíró és elbeszélő költemények.
Ha szokatlanabb jelenség mutatkozott a társadalmi életben, az ünnepelt regényíró mindjárt versbeszedte az érdeklődését fölkeltő eseményt. Az Üstökös hasábjain évtizedekig foglalkozott a nemzet sorsával, olykor szerencsés strófákat írt, máskor megmaradt puszta krónikásnak. Költeményeit szerette átszőni a humor és gúny szálaival, szívesen adott kifejezést liberális hajlamainak, nem egyszer érzelmes húrokat pengetett. Az aktualitás keresése tünékeny értékűvé tette verseit, a kidolgozásban felületes volt. Így is maradtak híres költeményei. (Anna panasza a Szigetvári Vértanukban, Régi dal a Dózsa Györgyben, A lengyelek fehér asszonya, Utca szögletén ül a csonka hős, A nagylaki iskolásfiúk, Magyar divat.) Mikor Liszt Ferenc azt állította egyik tanulmányában, hogy a magyar nótát a cigányok tehetsége virágoztatta ki, a felháborodott közvélemény nevében ő szállt szembe leghatásosabban a világhírű művésszel: «Mit tudod te, mi egy nemzet kincse, Hogy mik annak ősi szentei? Te, ki anyád édes, drága nyelvén Egy igét ki nem tudsz ejteni!» Még te is ellenünk fordulsz, nagy zenész, mikor úgy sincs egyebünk nyelvünknél és muzsikánknál? Azt állítod, hogy méla dallamunk nem a mienk, hanem egy vándor, züllött népcsaládé? Azt hirdeted, hogy nemzetünk idegenektől tanult énekelni az édes szülőföldről s koldusoktól lopta hő tüzét? «Nincs magyar dal, mert az a cigányé, Az álmodta, az találta ki: Csak azután, hogy a dallam megvolt, Firkált hozzá verset valaki.» Ó, világnak hírhedett zenésze, mit tudod te, hogy miről beszélsz! Mit tudod te, mi a honfibánat; mit tudod te, mért sir a magyar! (Liszt Ferenchez.) Kortársai keserűségének adott kifejezést akkor is, amikor Petőfi Sándor hitvese eldobta özvegyi fátyolát s nem várakozott tovább a halhatatlan lírikusra, akinek visszatérésében annyian hittek. Az özvegy nászáról írt balladája Liszt Ferenc zenéjével emberöltők egyik leghíresebb szavalati darabjává lett: megkapó melodráma, szövegében és dallamában egyformán hatásos mű. (Holt költő szerelme. 1851.) A nyelvművész Jókai ebben a költeményében igazán zenei nyelven szólalt meg, bár Gyulai Pál erősen megtámadta koncepciójának «komikai hóbortosságáért.» Később kiderült, hogy Arany János ugyanezt a témát hasonló felfogással szintén feldolgozta legszebb költeményeinek egyikében A honvéd özvegyében.
Pályakezdő drámai kísérletét, a Zsidó fiút, 1843-ban írta Kecskeméten. Hőse Szerencsés Imre, II. Lajos király kincstárnoka, a keresztény hitre tért zsidó, elhagyja családját, tönkreteszi embertársait, nagy vagyont halmoz össze, csakhogy nőül vehesse Juditot, az egyik uzsorás zsidó leányát, de Judit mást szeret, kedvesével együtt megöli magát, Szerencsés Imre hazaárulás miatt máglyára kerül. A tragédia tehetséges kezdő munkája, különösen ha egybevetjük az akkori színi irodalom termékeivel. A tizennyolc éves szerző még nem ért ugyan a drámaírás mesterségéhez, hőseinek lelki rajzában képtelenül túlzó, de nyelve költői erőtől duzzad. A francia romantikus drámák hatása megérzik minden jelenetén. A hősöket végletes szenvedélyek marcangolják, a borzalmas elemnek túlságosan nagy a súlya.
Alig került a fiatal szerző Pestre, ismét megpróbálkozott a drámaírással. A jambusos történeti tragédiáról a népszínműre tért át; a Nemzeti Színházban 1846 tavaszán előadták Két gyám című népszínművét. A darab éppen úgy megbukott, mint második népszínműve: A földönfutó. (1850.) Nem aratott sikert A hulla férje (1851) című rémdrámája sem.
Első sikeres színpadi munkája, a Dalma (1852), a hazájáért szerelmét is feláldozó avarkirályleány története. Dalmát atyja, Oldamur avar király, fiúnak neveli, mert nincs fiú-utóda s Avarország, a törökökkel kötött szerződés értelmében, ezek birtokába menne át; a leány esküt tesz a titok megőrzésére s hazája boldogságáért leküzdi nőiességét. A darabot költői nyelvéért és őskori meséjébe ügyesen beleszőtt hazafias eszméiért szívesen fogadta a pesti közönség. – Sikere volt a Manlius Sinisternek (1853) is. Az őskeresztény történet a katakombák világát és a császári Róma fertőjét mutatta be szomorú szerelmi történet kapcsán. A darabra a romantikus szellem erősen reányomta bélyegét. Az egykorú bírálók dícsérték. – Még jobban tetszett a Könyves Kálmán. (1855.) Kálmán, a jólelkű király, ismételten megkegyelmez gonosz öccsének, Álmos hercegnek, végül elveszti türelmét, kiszúratja Álmos szemét; környezete igazat ad neki, de ő lelkiismeretfurdalásoktól üldözve megtört szívvel száll sírjába. A tragédia nem mondható külömbnek e korszak jambusos történeti drámáinál, de van benne néhány hatásos jelenet.
Nagy zajt támasztott a Dózsa György. (1857.) Ebben a tragédiájában az 1514. évi parasztlázadás vezére eszményítve jelenik meg. A főurak kigúnyolják a vitéz embert, Zápolya János fölgyujtja házát, bántalmazza anyját, el akarja csábítani menyasszonyát, a szent kereszt jelvényét is letépi melléről; a vérig sértett hős fellázad az urak ellen. Bosszúérzetébe belevegyül Csáky Lóra iránt érzett szerelme, de annyira nagylelkű, hogy elengedi a fogságba került főrangú leányt s még az elfogott uraknak is megkegyelmez kedvéért. Lázadását leverik, megteszik az előkészületeket kivégzésére, ekkor megjelenik börtönében Csáky Lóra, el akarja szöktetni, de Dózsa György nem fél a haláltól, emelt fővel megy a vesztőhelyre. Az elszánt parasztvezér alakját nagy szeretettel rajzolja a szerző, valóságos mártírt láttat benne, személyében az igazságtalanul szenvedő milliók fájdalma jelenik meg, de a szokásos Jókai-túlzások nem egy jelenetet megfosztanak valószerűségüktől.
A szigetvári vértanúkban (1860) Zrínyi Miklós és Szulejmán szultán küzdelmén kívül egy lelkes magyar leány alakja vonja magára a figyelmet. Anna vőlegényét elfogják a törökök, a magyar vitéz törökké lesz s mint a szultán követe jelenik meg az ostromlott várban, itt menyasszonya ráismer; a leány borzadva fordul el a renegáttól s csak akkor bocsát meg neki, amikor a szerelmes ifjú a vár bevétele után vele együtt önként megy a halálba. Jókai történeti drámái közül ennek a tragédiának volt a legnagyobb sikere. Hősei nagyon tetszettek, hazafias szelleme elragadta a közönséget. A darab nem szűkölködik hatásos jelenetek nélkül, párbeszédei költőiek, de meséje vontatott, az érdeklődést erősen csökkenti az előre látható megoldás.
A Milton (1876) tárgya az angol történelemből való: Milton, a költő és államférfiú, megtagadja leánya kezét egy királypárti lovagtól, ez bosszút esküszik, elcsábítja a vak költő ifjú nejét, de terve mégsem sikerül, mert Lambert, Milton leányának vőlegénye, párharcban megöli; maga Milton, csalódva neje szerelmében, fájdalmának áldozata lesz. A színdarabban sok szép gondolat, sok igaz érzés és néhány regényes jelenet van. Nyelve színekben gazdag.
Élete egyik fő irodalmi alkotásának a Levente című históriai drámát – Árpád vezér legidősebb fiának, Leventének, szerelmi történetét – tervezte, de ez a színműve inkább csak költői tehetségről tanuskodik, semmint drámai erőről, jellemrajzoló sikerről, cselekményfölépítő tehetségről. Az író még nyelv dolgában is úgy akart megszólalni, ahogyan a pogány magyarok beszélhettek; ezért hosszasan gyűjtötte a régi magyar kifejezéseket, tájszavakat, népies fordulatokat. Nagy szeretettel mutatta be Árpád családját, de úgy belemerült a pogány magyar élet jeleneteinek festegetésébe, hogy darabja végül is alkalmatlanná vált színpadi előadásra.
Mint drámaíró nem alkotott hosszúéletű munkákat. A maga idejében érdemes szolgálatokat tett a fejlődő magyar színpadnak, utóbb azonban leszorult arról az előkelő helyről, ahová az önkényuralom és kiegyezés korának dramaturgjai és színházlátogatói sorozták. Színműírása romantikus drámaköltészet volt, az életet a képzelet túlzásaival mutatta be.
A Zsidó fiú 1843 október 5-én nyert akadémiai dícséretet. Öt bírálója közül a két legtekintélyesebb, Vörösmarty Mihály és Bajza József, arra szavazott, hogy megkapja a száz aranyos jutalmat, de a másik három bíráló a Főúr És Pór mellett döntött, így Obernyik Károly lett a nyertes. A darabot a Nemzeti Színház igazgatósága elfogadta előadásra, de a cenzúra nem engedte meg színrehozását. Később Jókai megsemmisítette az eredeti kéziratot, szövege azonban megmaradt, a M. T. Akadémia irattára őrizte meg Petőfi Sándor másolatában. Innen adták ki a drámát, megírása után félszáz esztendővel, a nemzeti díszkiadás kötetei között. Jókai ennek a munkájának megírásától számította írói pályáját.
A Dalma 1858-ig tizenegyszer került színre a Nemzeti Színházban, ez akkor jelentékeny siker volt. Mesejét előzőleg Varchoniták című novellájában dolgozta fel a szerző. – Manlius Sinistert 1862-ig hétszer játszották. Forrása a szerző Carinus című novellája. – Könyves Kálmán 1864-ig tizenkét előadást ért, később többször felújították, 1885-ben a Burg színházban is színre került. – Dózsa Györgyöt a Nemzeti Színház közönsége tapsviharral fogadta; 1857-ben kétszer, 1858-ban hétszer került színre. Szövegéhez Erkel Ferenc operát írt. (A tragédia körül heves vita folyt. Gyulai Pál a Budapesti Szemle 1857. évfolyamában megtámadta a szerzőt, politikai éretlenséget vetett szemére, osztálygyűlöletre való izgatással vádolta s azzal gyanúsította, hogy a politikai szenvedélyek fölszításától várja a sikert. Jókai, úgymond, olyan vakmerő játékot űz a történeti személyekkel, amilyent elődei sohasem mertek: nevezetes egyéneket jellemükkel ellenkező megvilágításban tüntet fel, a történet tényeit meghamisítja, a nemzeti hagyományokkal nem törődik, az arisztokráciát nyomorultnak és aljasnak festi, holott ez nem igaz; tragédiájából hiányzik a tragikum, alapeszméje nem jó; Czakó és Szigligeti cselekményeiben több a drámai élet, Vörösmarty jambusai jobbak. «Íme a nagyszerű tragédia, melyet Egressy, Shakespeare imádója és Schiller ócsárlója, annyi dícsérettel halmozott el, melyet Császár, Alfieri tisztelője és Petőfi szigorú bírálója, nem győz magasztalni; s melyben divatlapjaink kritikusai egy új drámai iskola hajnalát üdvözlik. A szegény magyar kritika maholnap terror alá jut, ha elég gyáva lesz megijedni a zajongástól.» Ez a támadás rossz vért szült még a komolyabb írói körökben is. Császár Ferenc a Divatcsarnok 1858. évfolyamában figyelmeztette Gyulai Pált, hogy az igazi műbírálónak nem szabad az írót a gyanúsítás sáncaiból támadni. Jókai maga is felszólalt a bírálat ellen; felhívta a figyelmet arra, hogy ő ugyanazt tette tragédiájában, de sokkal enyhébben, amit báró Eötvös József Dózsa Györgyről szóló regényében. Gyulai Pál ingerülten felelt, a polémia személyeskedő vagdalkozásokban sekélyesedett el.) – A szigetvári vértanúkat 1867-ig harmincszor játszották s azontúl is sokszor. A színi hatást erősen támogatta a hazafias célzat. Zrínyi Miklós halálának háromszázadik évfordulóját ennek a nagysikerű tragédiának előadásával ünnepelte a nemzet. – Miltont a Nemzeti Színház közönsége jól fogadta, de a kritikusok gyönge kompozíciónak tartották. A dráma 1894-ben egy londoni színházban is színre került.
Alkalmi darabjai közül a Hős Pálffy a királyi pár dicsőítésére készült. Előadását I. Ferenc József és Erzsébet királyné is végignézték a Nemzeti Színházban. (1879.) – A Vígszínház megnyitására írta A Barangokat: modern meséjű vígjáték operett-alakokkal. (1896.) – Alkalmi színművek: A földön járó csillagok és a Thespis kordéja. – Történeti vígjátékai közül Az aradi hősnők meséjét a Péró-lázadás korába helyezte, A murányi hölgyben Széchy Mária történetét dolgozta fel. – Népszínműve: a Világszép leányok.
Regényeit és novelláit szívesen dramatizálta. – Szép Mikhálban (1877) az egykorú hírlapok bohózattal vegyes rémdrámát láttak. – Az arany embernek (1884) rendkívüli sikere volt, a szerző darabjai közül ez a színmű maradt legtovább műsoron. – A fekete gyémántok (1885) dramatizálása hamar lekerült a színpadról, de Hamburgban 150 előadást ért. – A bolondok grófja (1887) énekes bohóság. – További átdolgozásai: a Gazdag szegények (1893), Keresd a szíved (1896), Helvila (1897), Fekete vér. (1898.)
Salamon Ferenc szerint a Könyves Kálmánból hiányzik a drámai egység; a motiváció kétes lélektani hipotéziseken nyugszik. (Dramaturgiai dolgozatok. I. köt. Budapest, 1907.) – Beöthy Zsolt szerint a Dózsa Györgyben nincs igazi lélekismeret. A főhős alakja tele van ellenmondással, bukása nem belső fejlődés szükségszerű végpontja, hanem valóságos véletlenség. A parasztsereg és vezérei mintha nem saját sorsukból, hanem Voltaireből merítették volna eszméiket és erőtlenül rajzolt szenvedélyüket. A tragédia igazi élet nélkül való, de dikciója eszmékben gazdag, pátosza merészen nekilendülő, lírai részletei meghatók. (Színműírók és színészek. Budapest, 1882.) – Bayer József a Szigetvári Vértanúkról azt írja, hogy a darab panoráma beszélő alakokkal. «E beszélő alakok nem cselekedtek szívük szerint, hanem csak csoportokká állottak s mint lelketlen bábok hazafiaskodó frázisok szóvivői voltak. Színpadi hatását értjük. És értjük főleg a hatvanas években, de érthető a költői nyelvezete révén is. Vannak jelenetei, melyek magukban költői mélységgel és bensőséggel szólnak szívünkhöz.» (A magyar drámairodalom története. II. köt. Budapest, 1897.) – Zsigmond Ferenc szerint az író a Szigetvári Vértanúk megírásában éppen úgy áldozata lett a tárgy drámára alkalmatlan voltának, mint Körner. «Ez a két munka mint két ikertestvér úgy hasonlít egymáshoz, részint a felhasznált történeti forrás közös volta, részint a Jókaira gyakorolt Körner-hatás, részint mindkét költőnek a tragikumra vonatkozó hibás elmélete miatt. Szigetvár védői között nincsen senki – se férfi, se nő, se Körnernél, se Jókainál – akinek lelkében valami változás, fejlődés, mozgalom, egyszóval történés esnék meg.» Jókaiban új és eredeti motívum a renegát alakja s Annával való kölcsönös szerelme. «A hazafiság megközelíthetetlen félisteneinek unalmas fensége közepett ez az epizód tud bennünk igazán emberi érdeket ébreszteni, a fárasztóan egyhangú fortisszimót ez a halk, mélabús dallam szakítja meg; szinte jól esik látnunk a sok tökéletes – és tökéletességükben egyoldalú – jellem között egy olyat, aki megtévedett és ezért keblében van az igazi csatatér.» (Jókai. Budapest, 1924.) – Perényi József rámutatott arra, hogy Jókai meséi és alakjai legtöbbször valószínűtlenek voltak ugyan, de nemes írói sajátságai kielégítették a színpad nézőközönségét. «Olyan hangon szólalt meg, mely mindig megtalálta, az utat hallgatói szívéhez. Ha meséire azt mondjuk, hogy nem igazak, rögtön hozzátesszük, hogy szépek, kápráztatók. Ha észrevesszük, hogy nem valódi életet állít elénk, elismerjük, hogy költői álomba ringat. Mesét mond, ragyogó, tarka mesét, melyet mindenki szívesen hallgat. Ha nem is tud meggyőzni, elkápráztat, elandalít. Hangjában, nyelvében sajátszerű poézis van akkor is, amikor szakit a való élettel.» Még más érdeme is volt drámaírói munkásságának. Színművei az osztrák abszolutizmus korának termékei; a hazafias szellem ebben az időben a Nemzeti Színház előadásain nyilatkozott meg szabadabban a nyilvánosság előtt; Jókai itt táplálta a magyar lelket drámáival. Az ötvenes években senki sem tudott a közönség szíve szerint pompásabban, magával ragadóbban, hatalmasabb szuggesztív erővel írni Jókainál. (Jókai Mór, a drámaíró. Irodalomtörténet. 1926. évf.)
Kiadások. – Színművek Jókai Mórtól. Három kötet. Pest, 1860. (A szigetvári vértanúk, Könyves Kálmán, Dózsa György, Manlius Sinister, Dalma, A murányi hölgy. A Dalmát prózában, többi színművét versben írta a szerző. A murányi hölgy nem került színre.) – Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve. V. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. (A nagy irodalomtörténetíró fölvette Jókai Mórt a legkiválóbb magyar költők sorába s öt szemelvényt közölt verses munkáiból.) – Jókai Mór összes művei. 38–40. köt. Budapest, 1895. (Drámai munkáinak sorozata. Az első gyűjtemény darabjain kívül még tizennégy színművet foglal magában.) – Jókai Mór összes művei. 98–99. köt. Budapest, 1898. (Költeményeinek sorozata.)
Irodalom. – Greguss Ágost tanulmányai. Két kötet. Pest, 1872. – Beöthy Zsolt: Színműírók és színészek. Pest, 1882. – Cserhalmi Hecht Irén: Jókai mint színműíró. Színművészeti Lapok. 1894. évf. – Ferenczy József: Jókai mint hírlapíró. Győr, 1894. – Paulay Ede: Jókai. Fővárosi Lapok. 1894. évf. – Prém József: Jókai mint drámaíró. Magyar Géniusz. 1894. évf. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. Két kötet. Budapest, 1897. – Karenovics József: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős, költészetűnkben. Budapest, 1905. – Beöthy Zsolt: Jókai Mór. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Két kötet. Budapest, 1907. – Salamon Ferenc: Dramaturgiai dolgozatok. Két kötet. Budapest, 1907. – Szabó László: Jókai egy ifjúkori drámája. Uránia. 1907. évf. – Gyulai Pál: Dramaturgiai dolgozatok. Két kötet. Budapest, 1908. – Kristóf György: Jókai lírai költeményei. Magyar Figyelő. 1914. évf. – Rexa Dezső: Magyar Shakespeare-paródiák. Magyar Shakespeare-Tár. 1914. évf. – Vnutsko Berta: Jókai Mór drámai munkássága. Budapest, 1914. – Zsigmond Ferenc: Kemény Zsigmond Jókai Manlius Sinister című drámájáról. Irodalomtörténet. 1916. évf. – U. az: Jókai. Budapest, 1924. – Gál János: Jókai élete és írói jelleme. Berlin. 1925. – Perényi József: Jókai Mór, a drámaíró. Irodalomtörténet. 1916. évf. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Harsányi Kálmán: Színházi esték. Budapest, 1928. – Péntek Irma: A történeti vígjáték a magyar irodalomban. Karcag, 1931. – Ványi Ferenc: Jókai Mór: A Barangok. Irodalomtörténet. 1932. évf.
