ENDRŐDI SÁNDOR.
ENDRŐDI SÁNDOR.
LÍRÁJÁT rapszódikus hevület jellemzi, költeményeiben a magasztos eszmények iránt érzett lelkesedés tüze lángol. Romantikus hajlamú költő, a népiestől eléggé távol áll, stílusa és verselése nyugati példákon edződött egyéni röptűvé. Nyelvének hajlékonysága, kifejezéseinek könnyedsége, strófáinak zeneisége és gondolatvilágának eszményi vonásai fölötte vonzóvá teszik dalait, elégiáit és rapszódiáit.
Pályája elején Heinéből indult ki, első költeményeiben a német mester dalhangján szólalt meg, átvette néhány motívumát is. (Tücsökdalok, 1876.) Heinei hangulatait sikerült leküzdenie, a szentimentális-irónikus fordulatokat saját lelkének eredeti sugallatával váltotta fel. Alaphangja lágy volt, de merengő érzékenysége mellett férfias életszemléletének tárogatóhangjait is megszólaltatta. A humor, a lázongó hang, a szenvedélyes kitörések nem hiányoztak ebből az erős fantáziájú, szokatlan színekkel festő lírából; a költő álomvilágot teremtett magának, ezt a világot misztikus képekkel díszítette fel. Regényes lendület vonta a tengerek világa felé, látomásai a viharok birodalmában szabadon csaponghattak, a természet fenséges jelenségei merészen sodorták képzeletét.
A tenger költője volt, a Balaton rajongója, de a nagy vizek zúgása mellett meghallotta a nagyvárosi emberóceán félelmes moraját is. A gyárak lármája az eget verdesi; «Ez a haladás diadalzenéje?» A tépelődés, úgymond, az örvények széléhez sodor; mi jogon élek kényelemben, mikor ott künn koldulnak az emberek? Fehér ágyban alszom; de hajh, milyen a sorsa annak, aki rongyokban éli le egész életét? Kivert ebként csatangolnak a boldogtalanok, baromként cipelik terhüket, végre elhullnak az árok partján. «És én? Borzadva gondolok rá, És sápadozva állok itt: Kenyerem íze olyan, mintha Megloptam volna valakit.» (Tépelődés.)
Ifjúkori szerelmi költészetét később a boldog családi életlírája váltotta fel, azután rásujtott élete nagy csapása: felesége halála. Forrón szeretett hitvestársának emléke és két gyermekének elhunyta sok szép költemény írására ihlette.
Lírájának egyik legmélyebb tüzű gyöngye: a Visszavárlak. Titok és sejtelem lengi át minden sorát, a képek és gondolatok kísérteties félhomályban cikáznak, a költő az álom és valóság ködképeivel vívódik. Csobban a tótükör hulláma, inog, bomlik az erdő árnya, tévedt madár sikítva szálldos, lehull a holdfényes habokba, távol valami lassú ének, mint hogyha hárfát pengetnének, azután csend lesz és sötét lesz, csak a szív bágyadt tüze reszket. «Azt hiszem: most fog jönni árnyad. Jönnöd kell! Várlak! Visszavárlak!» Jönnöd kell, itt a bűvös éjjel, susogó szellemek bolyongnak, te is köztük vagy ködruhában, jajdulnál, szólnál, mindhiába! Itt benn a lámpa végsőt lobban, ott künn, a véghetetlen éjben; viharos hófelhők robognak: «Fölesküszöm a mély pokolnak Hatalmait és visszakérem A hazug álmok koldusrongyát, Bűneid, gyilkos szemed éjét, Mindazt, mik lelkem megrabolták.» Átkozlak, reszkess, még se félj ó; a szívem vérzik, azt csittítom. «Szemembe csendes könny szivárog S csak várlak, ismét visszavárlak!»
Nemzeti szellemének Kuruc nótái a legsugárzóbb megnyilatkozásai. Mikor ezek a hazafias költemények megjelentek (1897), úgy érezte mindenki, hogy a kuruckori énekek legszebb gyűjteménye lépett az ország színe elé. A költő a régi magyar történeti költészet ihlető hatása alatt visszaálmodta magát II. Rákóczi Ferenc világába s gyönyörű hazafias dalokat szőtt a fejedelem alakja köré. Átvett egy-egy sort a kuruc dalokból, átidomított egy-egy régi versszakot s tüzes érzésjátékkal zengte tovább a panasz, keserűség, gyűlölet, lelkesedés hangjait. «Erdőkben tanyázunk Mint a vadállat, Otthonunk az ínség Meg a gyalázat, Förtelem és gazság, Amiket érünk: Bosszúálló Isten Állj bosszút értünk!» A kuruckori hangulat ezekben a költeményekben a negyvennyolcas magyarság érzéskörével egyesül; ezért is tettek a históriai színezésű nóták akkora hatást a millennium korában. Mikor az ifjúság ajkán felhangzott a «Gyönge violának letörött az ága», az éneklők és hallgatók Rákóczi Ferenc fölkelése mellé odagondolták Kossuth Lajos szabadságharcát is; a hazafi-lelkek úgy érezték, hogy a német katonai nyelvet védő uralkodó még mindig nem királya, hanem császári ura a nemzetnek. Mélyről fakadó hangok voltak ezek, két-három évszázad vérének és könnyeinek patakzásai. A férfias erőt, a forradalmi kedvet, a harci zajt, a keserű csúfolódást, az önfeláldozás hiábavaló küzdelmeit, a reménytelen bujdosást az átélés igazságával keltette új életre a költő. Lírai körképében a háborús hangulatképek mellett helyet adott a szerelmi érzelmeknek is; virágénekeivel az elveszett régi magyar szerelmi dalköltészet hiányát akarta pótolni.
Anakreoni dalai ennek a rímtelen jambusos műfajnak legszebb magyar példái; pompás szárnyalású bordalok; a dévajság, lángolás, életbölcseség felvillanásai és sóhajai. A szerelem napjai elmúltak, a családi élet boldog órái elröppentek, a költő a bor mámorába fojtja bánatát. Ezekben a modern bordalokban nemcsak Anakreon szelleme újul meg, mint a régi magyar anakreontikusok verseiben, hanem az új idők eszmevilága is lobbot vet, még pedig igazán megkapó költészettel, lélekbe markoló életigazsággal. Hogy a magyar nyelv milyen hajlékonnyá s a magyar verselés milyen könnyeddé lett száz év alatt, ennek a szárnyaló fejlődésnek Endrődi Sándor anakreoni lírája az egyik legzengőbb bizonysága. De ez a líra nemcsak a csapongó vigadás, hanem az élettől való menekülés költészete is. A baráti kör dalra ragadja a költőt, bort tölt a kancsójába, máskép nem szabadulhat gondjaitól: «Nehéz idők! Az ember Mindenütt bút, nyomort lát, És rajta nem segíthet, Nincs itten más menekvés, Mint inni és feledni!» Eleinte vidámabb hangok pattogtak elő a dalokból, később az öregkor merengő sóhajait halljuk; már a legnemesebb ital sem vigasztalja úgy az embert, mint boldog ifjúságában; gondtalan Anakreon, te víg öreg, mi más volt kacagó pogányságod éneke! A hellén bölcs térdig gázolt a virágban, szerelmet szürcsölt a borból, vére tűzben égett; a magyar poéta szeme könnyben ázik, dalában van valami az őszi napsugárból: van valami nevetésbe rejtett, lelket emésztő keserűség, szívet ölő mámor, mint mikor zápor zuhog alá a villámtépett felhőkből. De mi örömed is telhetik a modern világban, agyonhajszolt életedben? Ma még vad lázzal rohansz a dicsőség lidérce után s holnap már vérző homlokkal borongasz a körülötted heverő romok között; ma még merész öklökkel vívod jövőd sziklavárát s holnap már zúzottan heversz a sáncárok tövében: derekad tört gerincén más lép fel az oromra. «Tégy asztalomra kérlek Egy kancsó tiszta bort és Néhány szál friss virágot, Aztán eredj, bolondulj, Én már nem képzelődöm, Jót-rosszat rég leszűrtem S beérem holtomiglan A bölcseség borával.»
Vallásos költeményeit Isten felé című könyve foglalja magában. Endrődi Sándor nem egyházi szellemű költő, vallásos lírája általános kereszténység, olykor még ez sem. Az örök ember Istenhez való vágyódása szólal meg lelkéből minden felekezeti árnyalat nélkül; a belső szükségből fakadó hit elmélkedéseit hallatja. Lázadozó Istenkereső és fájdalmas megnyugvó. A társadalmi rend kiáltó igazságtalanságai keserűséggel töltik el, az örök elmúlás nyomasztó gondolata ránehezedik lelkére, kétségek között evez a hit révéhez. A katolikus és protestáns dogmatika nem sok örömet talál ebben a vallásos költészetben, a költőnek a túlvilágról való nézetei eléggé változók, a halhatatlanságot is örök álomnak fogja fel, de később mind jobban eljut Isten keresztény lelkiségű imádásához. Alázatosan, dacosság nélkül, gyermeki bizalommal borul az Úr elé.
Elbeszélő költészetében a regeszerűhöz vonzódik. Képzelete idegen világban kalandozik, az elbeszélő elemeket festői részletekkel színezi, tehetsége lírai természetét még akkor sem titkolhatja, ha történeti tárgyat dolgoz fel. Elbeszélő költeményei közül egyedül A celli búcsú keltett figyelmet; áhítatos hangú legendáját a maga idejében szívesen szavalták; többi verses elbeszélése és életképe csak ideig-óráig ragadta meg a közönség érdeklődését.
A magyar műfordítás történetébe Heine-fordításaival írta bele nevét. Heine érzelmessége, gúnyolódása, romantikája korán fölkeltették érdeklődését, a maga lelkét rokonnak érezte a német költőével, pályáját végigkísérte a Heine-kultusz. Más német költőkből is fordított (Lenau, Rückert), szívesen fordult a franciákhoz is. (Béranger, Victor Hugo, Coppée, Baudelaire.)
Pályájának nem mellőzhető hagyatékai irodalomtörténeti munkái sem. Századunk magyar irodalma képekben (1900) című monográfiája a Széchenyi István fellépésétől a kiegyezésig tartó korszak igen élvezetes irodalomtörténeti feldolgozása. Ezt a terjedelmes képsorozatát később a Ferenczi Zoltán szerkesztette képes magyar irodalomtörténet is átvette s ez nem volt helytelen eljárás, bár a tudományos kritika – kissé elfogultan – nem sok jót mondott a szerző módszeréről és ítéleteiről. Bizonyos, hogy pompásan írt prózát is. Ha tárgyilagosságához sok szó fér, jellemzései nem egyszer fényesen bevilágítanak az írói egyéniségek lelkébe.
Beöthy Zsolt jellemzése szerint Endrődi Sándor a maga szerény életkörének mozzanatait mindig a költő szemével nézte, a költő szívével érezte, a költő hangján fejezte ki. Művészi hatásra való törekvésében tanulmány, kritika, természetes ízlés támogatta, de segítette a költészetnek szinte áhítatos felfogása is. «Korábban nyelvének olvadó színeitől és behízelgő zenéjétől ringatva, feltűnően dúskálkodik a képekben, vonzódik a félhomály ingó körvonalaihoz; de akkor sem a mai, úgynevezett modern vers-stíl értelmében, mely a szót a maga szóvoltában, elszigeteltségében, hangzásában értékeli; nála a kép a fő, érzelmet értető, tolmácsoló, keltő vonatkozásában. A csapások, melyek sujtották s megható elégiákra ihlették, meg is edzették. Érzései folyton fokozódnak intenzitásban, kifejezései energiában. Az élet érzése, hevével és erejével, az élet követelményeinek és haladásának, visszásságainak és eszményeinek érzése egyre elevenebben és hatásosabban lüktet költészetében, anélkül, hogy a rá nézve annyira jellemző művészi avatásából vesztene.» (Endrődi Sándor költészete. Jelentés az 1908. évi Marczibányi-jutalomról. Akadémiai Értesítő. 1908. évf.)
ENDRŐDI SÁNDOR 1850. január 16-án született Veszprémben jómódú polgári családból. Nyugtalan diák-éveibe egy időre beleszövődött a színészet is; ennek a kornak Petőfi volt a költői bálványa; a nyugtalanabb tanuló-poéták utánozni akarták mesterük pályáját. Endrődi Sándor is csak nehezen higgadt le, megpróbálkozott a hírlapírói munkával, alkalmi cikkek írásából és fordítások vállalásából tartotta fenn magát. Már mint neves költő 1880-ban érkezett révbe: kinevezték a nagyváradi állami reáliskola tanárának. Negyvenkét éves korában Nagyváradról visszakerült a fővárosba, az országgyűlés tisztviselői karában alkalmazták; állása lehetővé tette, hogy költői terveinek szabadon áldozhasson. Különös kedvvel vett részt a Petőfi-kultusz mozgalmaiban, a Petőfi-ház megteremtésében, a Petőfi-Könyvtár szerkesztésében. Szeretetreméltó egyéniségéért mindenhol szerették, bár lelki derűje mögött szíve sokszor vérzett, mert családi életében sok csapás érte. Megérte hazája összeomlását is, a kommunizmus idején már csak nehezen vonszolta élete igáját, régi vidám éveire soha nem álmodott ború ereszkedett. 1920. november 7-én halt meg Budapesten.
Adatok Endrődi Sándor életéhez:
1850. – Endrődi Sándor születésének éve. Január 16-án születik Veszprémben. (Atyja: Kupricz Sándor törvényszéki bíró; anyja Kovács Szerafina mindketten katolikus vallásúak. Gimnáziumi tanulásának állomásai: Nagyszombat, Veszprém, Kecskemét, Székesfehérvár, Pest, Pápa.)
1868. – Első versének megjelenése a Nefelejtsben. (Költő és hírlapíró akar lenni, Berlinben és Lipcsében irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányokba mélyed, a budapesti egyetemen 1869 őszén beiratkozik a jogra, utóbb a filozófiára. Dolgozik néhány szerkesztőségben; belátja, hogy az irodalomból nem lehet megélni.)
1877. – A kolozsvári egyetemen irodalmi, történeti és neveléstudományi tárgyakat hallgat, készül a középiskolai tanári vizsgálatra. (Oklevelét a következő években megszerzi, visszatér a fővárosba, állás után jár.)
1880. – Harminc éves. Tanári alkalmazást kap a nagyváradi állami reáliskolában. (Még ebben az évben nőül veszi régi szerelmét Écsy Amáliát. Családi boldogsága rövid életű. Két gyermekének elvesztése után 1889-ben meghal neje is. Maga mellé veszi nőtestvérét és özvegy édesanyját, segítségükkel neveli fel két fiát.)
1882. – Megválasztják a Kisfaludy-Társaság tagjának. (A megtisztelést örömmel fogadja, de a Petőfi-Társaságban jobban érzi magát. Az 1890-es és 1900-as években különösen sokat dolgozik a Petőfi-Társaságért.)
1892. – Tanári hivatását fölcseréli az országgyűlés szolgálatával. Kinevezik képviselőházi naplószerkesztőnek. Nagyváradról Budapestre költözik. (Tisztviselő állásához egykori székesfehérvári iskolatársa, Wekerle Sándor pénzügyminiszter, segíti.)
1897. – Kuruc nótáinak országos sikere. (Egy évvel később megjelennek összegyűjtött költeményei is.)
1899. – Megválasztják a M. T. Akadémia tagjának. (Később újabb kitüntetés éri. Mikor Mikszáth Kálmán 1908-ban megkapja az akadémiai nagyjutalmat, a Marczibányi-díjat Beöthy Zsolt előadói javaslata alapján neki ítélik oda.)
1909. – Szélütés éri. Orvosai eltiltják minden izgalomtól. (Addigi vidám életét kénytelen abbahagyni, most már csak elvétve ír egy-egy költeményt, inkább csak olvasgat és fordít rózsadombi házában.)
1916. – Második házassága. (Elhúnyt nejének egyik nagyváradi barátnőjét, özvegy Hajdú Károlyné Lésniewicz Karlát, veszi feleségül; vele osztja meg öregsége terheit.)
1919. – A proletárdiktatúra alatt munkások telepednek házába, még dolgozószobáját is elveszik. A vörös uralom bukása után huszonnyolc évi képviselőházi naplószerkesztői szolgálata után nyugalomba vonul. (Utolsó öröme, hogy a Petőfi-Társaság a következő évben neki ítéli oda az első Petőfi-nagydíjat.)
1920. – Halála november 7-én, hetven éves korában, Budapesten. (Idősebb fia Amerikában telepedik le; ifjabb fia: Endrődi Béla, a költő és hírlapíró.)
Kiadások. – Falusi álmok. Budapest, 1875. (Útirajzok és hangulatképek prózában. Ezt megelőzőleg csak néhány prózai fordítása jelent meg önállóan: Büchner: Erő és anyag; Victor Hugo: Angelo; Buckle: Anglia művelődésének története.) – Tücsökdalok. Budapest, 1876. (Első versgyűjteménye. A versek javarésze a Fővárosi Lapok, Nefelejts és Vasárnapi Ujság hasábjain jelent meg.) – Költemények. Két kötet. Budapest, 1877–1878. (A Petőfi-Társaság kiadása. A versgyűjteményt a Budapesti Szemle, Fővárosi Lapok, Koszorú és Vasárnapi Ujság kritikája nagy elismeréssel fogadta.) – Másodvirágzás. Budapest, 1879. (Első szerelmének története novella alakjában.) – Heine költeményei. Budapest, 1882. (Műfordítások.) – Dugonics András. Pozsony, 1883. (Életrajz a Magyar Helikon füzetei között. Ugyanitt Ányos Pál, Balassa Bálint és Kölcsey Ferenc népszerű életrajzai.) – A kivándorlók vagy Burján Pál tanulságos története. Budapest, 1883. (Népies história a Jó Könyvek sorozatában.) – Balatoni ég alatt. Budapest, 1884. (Elbeszélések, rajzok, hangulatképek.) – Költeményei. Budapest, 1885. (Újabb versek.) – Hangulatok. Nagyvárad, 1887. (Útirajzok, vázlatok.) – Költők világa. Nagyvárad, 1887. (Irodalomtörténeti arcképek: Byron, Heine, Scribe, Ányos Pál, Berzsenyi Dániel, Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Atala, Petőfi Sándor, Vajda János.) – Költeményei. Budapest, 1891. (Újabb versek.) – Heine: Dalok könyve. Budapest, 1893. (A feltűnést keltő műfordítás zsebkiadása mellett megjelent egy díszkiadás is Thumann Pál hírneves német illusztrátor rajzaival.) – A magyar költészet kincsesháza. Budapest, 1895. (Antológia Kardos Albert, Négyesy László és Névy László közreműködésével. Több más hasonló munkát is szerkesztett, de valamennyi között ez volt a legnagyobb hatású. A gyűjtemény dús költői anyaga, a jól összeválogatott versek műfaji rendezése és a kötet szerencsés nyomdai kiállítása általános tetszést aratott.) – Kuruc nóták. Budapest, 1897. (Több kiadásban és két német fordításban is megjelent. A szerencsés órákban fogant hazafias versekért lelkesen ünnepelték a költőt. A kurucvilág iránt néhány évvel azelőtt Káldy Gyula azzal keltett országos érdeklődést, hogy Thaly Kálmán gyűjteményeinek válogatott darabjait a maga által gyűjtött és hangszerelt dallamokkal mutatta be a fővárosi és vidéki hangversenyeken. A hangulatos nóták megragadták Endrődi Sándor lelkét, belemélyedt Thaly Kálmán szövegkiadásaiba, magába szívta II. Rákóczi Ferenc korának szellemét. Így születtek meg ritmikus gördülésű kuruc nótái. Gyűjteményüket Thaly Kálmánnak ajánlotta.) – Endrődi Sándor összegyűjtött költeményei. 1867–1897. Négy kötet. Budapest, 1898. (Harminc éves költői pályájának termése. A négy kötetet szeretete és hálája jeléül Wekerle Sándor volt miniszterelnöknek ajánlotta.) – Századunk magyar irodalma képekben. Budapest, 1900. (A magyar irodalom története 1825-től 1867-ig. A művelt közönség számára költői prózában írt mű. Újabb kiadása a Ferenczi Zoltán szerkesztette magyar irodalomtörténetben a Műveltség Könyvtára kötetei között.) – Gitta. Budapest, 1901. (Elbeszélés.) – Isten felé! Budapest, 1901. (Vallásos líra. Kötetének, úgymond, az a célja, hogy a vad élethajszában agyongyötört lelket boldogítóbb eszmények felé irányítsa. «Azt akartam, hogy az a tusakodó, lázongó, hitetlen emberi lélek, gúny és keserűség közt vergődve, szenvedések és bánkódások tisztító tüzén át eljusson a hit vigaszához s megnyugodjék Istenben. Nem szolgáltam felekezeti célokat, csak az az örök emberi érzés lebegett előttem, mely inkább keresi az igazságot az egymást szeretés nemes gondolatában, mint a romboló, sötét gyűlölködésben.» Versgyűjteményét, a Fővárosi Lapokra való hálás visszaemlékezéssel, Vadnai Károlynak ajánlotta.) – Tarlóvirágok. Budapest, 1904. (Versek.) – Endrődi Sándor költeményei. 1867–1901. Budapest, 1904. (Válogatott verseinek gyűjteménye. A M. T. Akadémia 1908-ban a Marczibányi-díjjal jutalmazta.) – Őszi harmat után. Budapest, 1905. (Versek.) – Petőfi-Könyvtár. Harminc füzet. Szerkesztették: Endrődi Sándor és Ferenczi Zoltán. Budapest, 1908–1911. (Ebben a sorozatban: Petőfi napjai a magyar irodalomban; továbbá: Petőfi a magyar költők lantján; az utóbbinak egybeállítása Baros Gyula segítségével.) – Anakreoni dalok. Budapest, 1910. (Versek.) – A pálya végén. Budapest, 1914. (Versek.)
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. II. köt. Budapest, 1893. – Lázár Béla: A tegnap, a ma és a holnap. Kritikai tanulmányok második sorozata. Budapest, 1900. – Beöthy Zsolt: Endrődi Sándor költészetéről. Akadémiai Értesítő. 1908. évf. – Kéky Lajos: A magyar verses elbeszélő költészet a XIX. század második felében. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében: A magyar irodalom története. Budapest, 1913. – Bán Margit: Heine hatása a magyar költészetre. Budapest, 1918. – Loósz István: Endrődi Sándor. Irodalomtörténet. 1919. évf. – Nagy Anna: Heine balladaköltészete és hatása a magyar balladára. Budapest, 1919. – Palmer Kálmán: Endrődi Sándor emlékezete. Budapest, 1921. – Badics Ferenc: Endrődi Sándor emlékezete. Budapest, 1922. – Hegedűs Sándor: Endrődi Sándor emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 54. köt. Budapest, 1922. – Galamb Sándor: A rajzforma fejlődése elbeszélő irodalmunkban. Budapesti Szemle. 1925. évf. – Szabó Richárd: Endrődi Sándor. Budapest, 1926. – Fejős Imre: Modern magyar romantikus költők. Szekszárd, 1927. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Kokas Endre: Az 1880-as évek irodalmi élete. Pannonhalma, 1930. – Hofbauer László: Endrődi Sándor nagyváradi évei. Debreceni Szemle. 1932. évf.
