KAZINCZY FERENC NYELYÚJITÓ HARCA.
KAZINCZY FERENC NYELYÚJITÓ HARCA.
KAZINCZY Ferenc a nyelvújítás és stílusfejlesztés céljait szolgálta fordításaival is, eredeti munkáival is. Meggyőződése szerint az idegen szó vagy körülírás használata szegénységi bizonyítványa a nyelvnek s ahol a fogalmak külön-külön szókkal nincsenek szorosan megkülönböztetve, ott a tudomány sem virágozhat. Hivatkozott az új szók védelmezőjére, Horatiusra; hivatkozott a külföldi írók példájára; hivatkozott a józan észre. Harcot kívánt, hogy az igazság kiderüljön; bizakodott abban, hogy az utókor neki ad majd igazat. Élethivatásává tette a nyelvújítás diadalra juttatását.
Az 1800-as évek elejétől kezdve úgyszólván minden lépése a neológia ügyét szolgálta. Sokan lelkesedéssel üdvözölték, mások elégedetlenkedtek leveleiben tett nyilatkozatai miatt. Hogy az ellenkező véleményűeket felriassza s a két pártot tanulságos tollcsatába bonyolítsa, nyiltan síkra szállt a nyelvőrzők ellen. Kiadta Vitkovics Mihályhoz intézett Poétai episztoláját, pellengérre állította benne a nyugati ízlés és a nyelvújítás ellenségeit. (1811) Még jobban felizgatta a lelkeket a Tövisek és virágok közrebocsátásával. (1811.) A nyelvújítási harc kezdetét ennek a kis epigrammás kötetnek megjelenésétől szokás számítani. Metsző kicsinyléssel támadt epigrammáiban azokra az írókra, akik tudás és ízlés nélkül nyúlnak a tollhoz s hétköznapi nyelven gyártják munkáikat. A konzervatív írókkal szemben merészen védte az új szók és az idegen szólások használatának jogosultságát. Felhívta kortársait, hogy a közös haladás érdekében őt is epigrammázzák, csak azután legyen a szurkálás tanulságos, elmés, pajzán. Az ortológus-ellenpárt írói nem tudták viszonozni ötletes csipkedéseit, csupán töviseinek szúrását érezték, virágainak illatát nem. A neológusok elragadtatással szóltak epigrammáiról, a nyelvőrzők goromba visszavágáson gondolkodtak.
Az ortológia első hatásosabb védelme, a Mondolat, 1813-ban jelent meg. Ez a gúnyolódó irat voltaképpen az ortológia egyik középpontjában, Debrecenben, készült. Kéziratát Szentgyörgyi József debreceni orvos rótta egybe abból a célból, hogy a Barczafalvi Szabó Dávid iskolájához tartozó neológusokat kicsúfolja; a mérsékelt nyelvújítókra, különösen Kazinczy Ferencre, nem is gondolt; egyszerűen utánozta Schulzot, az egykorú német humorista regényírót, aki a Campe-féle németországi neológusmozgalmat egy bohókás szövegű kiadványában hatásosan gúnyolta. Szentgyörgyi József kéziratát többen lemásolták, sokfelé olvasták, buzgón terjesztették; az egyik másolat néhány év alatt Debrecenből a dunántúli ortológusok tűzhelyére, Veszprémbe, került; itt tette rá kezét Somogyi Gedeon ügyvéd. Ő a gúnyiratot kibővítette, ellátta jegyzetekkel, ajánlással, vezérszóval, függelékkel, többeknek költségén Veszprémben kinyomatta, végül nagy igyekezettel terjesztette az ország minden részében. Mindenek előtt a széphalmi vezért iparkodott nevetségessé tenni. A címkép Kazinczy Ferencet szamáron ülő lantosnak ábrázolta; fején koszorú és lepke, szájában tülök, oldalán lant, mögötte gitár, balkezében a szabadkőművesek háromszögű jelvénye, szemben vele egy ugráló szatir; előtte egy meredek hegy, a Parnassus, ennek tetején a Pegazus toporzékolt. A kötetet Zafyr Czenczihez azaz Kazinczy Ferenchez intézett ajánlás vezette be; következett a Vezérszó, a magyar nyelv kiműveléséről szóló Mondolat, a Híresztelés, a Szótár, a Függelék, közben-közben jeligék Kazinczy Ferenc munkáiból. A szövegeket csak a csatolt műszótár segítségével lehetett megérteni. Nem a tartalmon volt a fősúly, hanem az. érthetetlen szókon. A Mondolat koszorúba fűzte a neológusok új szavait és erőltetett kifejezéseit; ezzel akarta bebizonyítani, mennyire ostoba dolog a nyelvújítás. A nevetségessé tétel éle Kazinczy Ferenc ellen irányult, de a bemutatott szószörnyetegek és stílusvirágok két hírhedt nyelvújítónak, Barczafalvi Szabó Dávidnak és Vándza Mihálynak, munkáiból valók. A kötet 1814 januárjában jutott el Kazinczy Ferenchez. Egyik dunántúli tisztelője, Radó Sándor somogymegyei földbirtokos, küldte meg neki, leleplezve a névtelenség köpönyegébe burkolódzó Somogyi Gedeont. A széphalmi mester maga vitte a kíméletlen gúnyirat hírét Debrecenbe, itt Szentgyörgyi József meglepődve ismert rá a saját munkájára.
Mivel a neológusok észrevették, hogy a veszprémi gúnyirat árt a nyelvújítás népszerűségének, Szemere Pál és Kölcsey Ferenc kiadták a Mondolatra írt Feleletet. A kötet név nélkül jelent meg 1815-ben. Sikere nagy volt. Az ósdiak, különösen a dunántúli és a debreceni írók, nagyon bosszankodtak, mert az Antimondolat szerzői minden gorombaságuk mellett is ügyesen vágtak vissza a Mondolat élceire. Szembeállították a finomabb ízlést a parasztos maradisággal, az addigi eredményeket a régi tehetetlenséggel, az új irány szellemét az ortológus tábor szellemtelenségével. A könyvecske elején Kölcsey Ferenc Bohógyi-életrajzát olvassuk; ezt követik Zafyr Gergely és Zafyr Czenczi gúnyolódó és feddő levelei Bohógyi Gedeonhoz; majd egy párbeszéd Bohógyi és a szamár között; a Búsongó Ámor; a Debreceni Grammatika egyik szerzőjének levele; Hőgyész Máté hexameteres levele; egy újabb prózai levél; végül néhány vers és jegyzet. A nyelvújítók örömmel olvasták a sikerült gúnyiratot, Kazinczy Ferenc is jót mulatott a visszavágáson, csak az esett neki rosszul, hogy sokan őt gyanúsították a szerzőséggel. Az alaptalan ráfogást Szemere Pál és Kölcsey Ferenc levelekben iparkodtak megcáfolni.
A vita híre Németországba is eljutott, itthon az ortológusok szóvivői, különösen a református papi körök, erősen készültek a küzdelem folytatására. Hosszas vajúdás után napvilágot látott Somogyi Gedeon Értekezése. (1819.) A veszprémmegyei ügyvéd komoly hangon beszélt támadóihoz, de feltűnően gyönge érveléssel védte a Mondolat igazát. Úgy látszik, maga is érezte válasza erőtlenségét, mert fejtegetései végén már érzelmes húrokat pengetett, szinte bocsánatkérő szavakkal fordult olvasóihoz. Érzékenyhangú, hazafias nyilatkozatával befejeződött a Mondolat-pör, a nyelvújítás mozgalmainak legkeserűbb harca.
A kibékülés csak lassan következett be. Súlyosbította a helyzetet Kazinczy Ferenc Munkáinak (1814–1816) kilenckötetes gyüjteménye a maga tömeges idegenszerűségeivel. A túlságosan merész újításokkal szemben heves tiltakozások hangzottal el. Beregszászi Nagy Pál, Gyarmathy Sámuel, Kisfaludy Sándor, Kultsár István, Pápay Sámuel, Pázmándi Horvát Endre, Ruszek József, Sipos József, Szentgyörgyi József, Teleki László, Verseghy Ferenc leveleikben és értekezéseikben egyaránt küzdöttek a széphalmi mester ellen. Szemére vetették, hogy a nyelvszokást lábbal tiporja, a romlatlan nyelvet újításokkal mételyezi meg, szigorú bírálataival kárt okoz az irodalomnak, az írók közé a pártoskodás konkolyát hinti. Legjobban a dunántúli írók zúgolódtak. Kazinczy Ferenc azt hirdette, hogy az író stílusérzéke mellett a nyelvszokásnak és a grammatikának háttérbe kell szorulnia, Pázmándi Horvát Endre és társai vakmerőnek mondották azt az írót, aki a nyelv urává teszi magát s azt meri állítani, hogy a szépíró legfőbb törvénye írásának hangzatossága. Ezek a támadások csak késleltették, de nem tartóztathatták fel a nyelvújítás diadalát. A széphalmi vezér Az ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél (1819) című értekezésében még egyszer összegezte nézeteit s újból bebizonyította, hogy a nemzetnek elkerülhetetlenül szüksége volt a nyelvújításra. Fejtegetéseinek igazságát sokan belátták. Az eredményeket józan ésszel nem lehetett eltagadni, az ortológus írók egyre kisebbedő csoportja hajlandónak mutatkozott a megbékülésre. Kazinczy Ferencnek sikerült kiengesztelnie régi ellenfeleit, mégpedig anélkül, hogy elveit cserben kellett volna hagynia. 1822-ben megelégedetten írhatta barátainak: «Ime most ott vagyok, ahol lenni vágytam. Kisfaludy Sándor s Horvát Endre meg vannak engesztelve s látják, amit nem hivének. Egyedül Verseghy és Bacsányi az, akik a koszorúba befonva nincsenek s az ő megengeszteltetésüket keresni soha nem fogom».
Kiadások. – Magyar régiségek és ritkaságok. Pest, 1808. (Sylvester János grammatikájának, Dévai Bíró Mátyás ábécés könyvének és Varjas János egyik versének kiadása az olvasókhoz intézett előszóval. Kazinczy Ferenc ebben a könyvében szólal meg először a nyilvánosság előtt az újításoktól idegenkedő nyelvészeti álláspont ellen s kárhoztatja a Debreceni Grammatika ortológiáját.) – Poétai episztola Vitkovics Mihály barátomhoz. Széphalom, 1811. (A költői levél éle az idegen műveltséget megvető, parlagi észjárás ellen irányul.) – Tövisek és virágok. Széphalom, 1811. (A grammatikai és esztétikai epigrammák közül kilenc kapcsolódik szorosabban a nyelv ügyéhez.) – Ujhelyi Dayka Gábor versei. Összeszedte és kiadta barátja, Kazinczy Ferenc. Pest, 1813. (Dayka Gábor életrajzában ismét támadja a Debreceni Grammatika követőit s világirodalmi tekintélyekre hivatkozva védi az idegenszerűségek átültetésének jogosultságát. Nem szabad rettegni az idegentől, szokatlantól, újtól, legyen azonban ízlés az íróban és ismerje a nyelv törvényeit.) – Báróczi minden munkái. Nyolc kötet. Pest, 1813–1814. (Báróczi Sándor életrajzában, a nyolcadik kötet végén, kifejti nyelvújító elveit. Az újítás minden hivatott író joga és kötelessége. Gyarapítsuk nyelvünket idegen szépségek átültetésével, nemesítsük szólásunkat kellemes kifejezésekkel, vagdaljuk le a hosszú szavak végét, keressünk új szavakat a magyar szókkal még ki nem fejezhető fogalmak számára. Az új szót mindenki elfogadja, «ha az múlhatatlanul szükséges és széphangzású».) – Mondolat. Sok bővítményekkel és egy kiegészített új szótárral együtt. Angyalbőrbe kötve egy tünet-forint. Dicshalom, 1813. (A nevezetes paszkvillus első kéziratos szövegének szerzője, Szentgyörgyi József orvos, Kazinczy Ferenc jó barátja volt; orvosi tudományáért Debrecenben megbecsülték; írt néhány református vallásos éneket, továbbá egy kis állattant. Somogyi Gedeon, az első szöveg átdolgozója és kiadója, református papnak készült, azután ügyvéd lett, Veszprém vármegye szolgálatába lépett, esküdti tisztet viselt, később levéltárossá választották.) – Felelet a Mondolatra néhai Bohógyi Gedeon úrnak. Pest, 1815. (Az ellenpaszkvillus tervét Szemere Pál készítette, ugyanő írta Zafyr Gergely levelét, a Búsongó Ámort s talán a versek egy részét; Bohógyi Gedeon életrajza Kölcsey Ferenc munkája. Az 1814. év nyarát mindketten Pécelen töltötték s buzgón olvasták az ósdiak íróit, hogy munkáikból anyagot gyüjtsenek Antimondolatukhoz. Ortológus példatáruk legjobban mutatja, mi bántotta különösen Kazinczy követőit. Gúnyolták Dugonics András stílusát s általában azokat a tollforgatókat, akik a nyelv gazdagítását a népies kifejezések minél sűrűbb halmozásával iparkodtak elérni, ha mindjárt a jó ízlés rovására is. A zsírosbeszédű, cifrán magyarkodó próza mellett sikerült mutatványt készítettek a deákos könyvírók avult stílusára; pellengérre állították a rímes hexameterek szerzőit és a mesterkedő poétákat. Mindent összevéve pompásan kiélezték, mik a hibái a régi iskola híveinek. A heves tollharcról a külföld is tudomást vett. A két gúnyiratot Rumy Károly ismertette a hallei és lipcsei Allgemeine Literatur-Zeitung 1816. évfolyamában.) – Somogyi Gedeon: Értekezés a magyar verselés módjáról és fordításokról. Veszprém, 1819. (Ennek bevezetésében olvasható a Mondolat bírálóihoz és az Antimondolat szerzőihez intézett válasza.) – Kazinczy Ferenc munkái. Kilenc kötet. Pest, 1814–1816. (A kilenc kötetet Pázmándi Horvát Endre a Tudományos Gyűjtemény 1818. évfolyamában szigorúan bírálta; nem tagadta Kazinczy Ferenc érdemeit, de nyelvbotlásairól és szócsigázásairól kesernyésen nyilatkozott; a nyelvújítóknak figyelmébe ajánlotta a józan mértéktartást. A kritikára Kazinczy Ferenc a folyóirat 1819. évfolyamában alapos ellenbírálatot írt; kifejtette, hogy ő és társai nem akarják a magyar nyelvet kiforgatni ősi jellegéből, hanem a magyar nyelv régi szépségeit még idegen szépségekkel is iparkodnak gyarapítani. Hevesebb hangon támadt a széphalmi mesterre egy álnevű cikkíró: Füredi Vida. Még személyét is kritika tárgyává tette. Szemére lobbantotta, hogy ártalmára volt a magyar írók egyetértésének, meghonosította az éleshangú kritizálást, ellenfeleit kicsinyelte, magát és kedvenceit tömjénezte és magasztalta. Ez a támadás rosszul esett a nyelvújítás vezérének, izgatottan kutatott az írás szerzője után, de nyomozásában eltévedt. A szerzőséggel Péteri Takács Józsefet, a segítéssel Pázmándi Horvát Endrét és Verseghy Ferencet gyanúsította. Csak újabban derült ki, hogy az álnevű támadó Kisfaludy Sándor volt; éles fogalmazását hasonló gondolkodású barátai sikeresen bővítették. A küzdelem során végül mégis Kazinczy Ferenc maradt felül a Tudományos Gyüjtemény 1819. évfolyamában közreadott cikkével: Az ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél.) – Balassa József kiadása: Mondolat. Budapest, 1898. (Régi Magyar Könyvtár. Ebben a kiadásban megvan annak a nemtelenhangú kéziratos paszkvillusnak szövege is, melyet Sárospatakról küldöttek szerteszét Kazinczy Ferenc ellen. Az otromba kézirat megfogalmazásával Láczai Szabó József református papot, a sárospataki főiskola tanárát, gyanúsították, de ez a föltevés nem nyert igazolást.) – Balassa József kiadása: Felelet a Mondolatra. Budapest, 1898. (Régi Magyar Könyvtár. Hogy az Antimondolat két szerzője közül melyik dolgozott többet, bajos eldönteni.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. Két kötet. 3. kiad. Pest, 1872. – Imre Sándor: Kazinczy nyelvújítása. Szépirodalmi Figyelő. 1861–1862. évf. – U. az: A magyar nyelvújítás és tévedései. Budapesti Szemle. 1873. évf. – U. az: A magyar nyelvújítás óta divatba jött idegen és hibás szólások bírálata. Budapest, 1874. – Fábián Gábor: Adatok Somogyi Gedeon életéről. Figyelő. 1876. évf. – Békesi Emil: Ki írta a Mondolatot? U. o. 1878. évf. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Budapest, 1879. – Komáromy Lajos: Ortológia és neológia. Budapest, 1881. – Simonyi Zsigmond: A nyelvújítás és az idegenszerűségek. Budapest, 1890. – Takáts Sándor: Részletek a nyelvújítási harc történetéből. Katolikus Szemle. 1890–1892. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – U. az: Horatius és Kazinczy. Budapest, 1890. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Váczy János: A Mondolat keletkezéséről. Irodalomtörténeti Közlemények. 1891. évf. – Demek Győző: Adalék a Mondolatpör keletkezésének történetéhez. U. o. 1894. évf. – Bárdos Remig: A magyar nyelvtisztító törekvések története. Esztergom, 1896. – Balassa József: Mondolat. Budapest, 1898. – U. az: Felelet a Mondolatra. Budapest, 1898. – Szily Kálmán: Szentgyöngyi Mondolata. Irodalomtörténeti Közlemények. 1899. évf. – Rubinyi Mózes: A Mondolatról. Magyar Nyelvőr. 1903. évf. – Barabás Ábel: Kazinczy és hatása nyelvünk és irodalmunk fejlődésére. Temesvár, 1907. – Viszota Gyula: Kisfaludy Sándor a recensiókról. Akadémiai Értesítő. 1907. évf. – Váczy János: A nyelvújító harc a fordulóponton. Magyar Nyelv. 1907. évf. – U. az: A nyelvújítás győzelme. Budapest, 1909. – Simai Ödön: Kazinczy Ferenc nyelvújítása. Magyar Nyelv. 1909–1918. évf. – Fógel Sándor: Adatok az idegenszerűségek történetéhez. Miskolci kir. kat. gimnázium értesítője. 1911. – Váczy János: Kazinczy Ferenc és kora. I. köt. Budapest, 1915. – Harsányi István A Kazinczy ellen írt gúnyirat szerzője. Irodalomtörténet. 1917. évf. Pukánszky Béla: Herder intelme a magyarsághoz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1921. évf. – Pogány Albert: Kazinczy nyelvújítása levelezése alapján. Pécs, 1928. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929. – Czeizel János: Kazinczy tudományos tollharcai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf. – U. az: Kazinczy Ferenc élete és működése. I. köt. Budapest, 1930. – Dörfler Sándor: Quintilián és a magyar nyelvújítás. Budapest, 1931. – Horváth János: Kazinczy emlékezete. Budapesti Szemle. 1931. évf. – Kardos Albert: Miben volt az újító Kazinczy maradi? Magyar Nyelvőr. 1931. évf. Négyesy László: Kazinczy pályája. Budapest, 1931.
