BACSÁNYI JÁNOS.
BACSÁNYI JÁNOS.
A NÉMETES irányú írók közül 1790 táján a kassai Magyar Museum szerkesztője, BACSÁNYI JÁNOS, emelkedett vezető szerepre. Mint lírikus és mint esztétikus egyaránt magára vonta a figyelmet. Alkalmi költeményei nem vallanak ugyan feltűnőbb tehetségre, de már barátaihoz intézett verses leveleiben költői hangon szólal meg, politikai költeményei pedig új hangot ütnek meg a magyar lírában. Lelkesedett a francia forradalom hőseiért, fenyegető hangon kelt ki a népeiket elnyomó fejedelmek ellen, üdvözölte a párisi nagy eseményeket, hirdette az idők megújhodásának hajnalát. Hasonló szenvedélyes hangot mindezideig nem hallott a régi világrenddel elégedett nemesi és papi társadalom. A kufsteini börtön lelohasztotta a költő forradalmi lángját. Megírta elégiáit; az óda fenségével s a himnusz áhítatával festette rabsága kínos egyhangúságát; megkapó strófákban emlékezett meg szerencsétlen költőtársának, a vele együtt rabságba hurcolt Szentjóbi Szabó Lászlónak, utolsó napjairól. Azontúl mint lírikus nem fejlődött tovább. Hazájától elszakítva, inkább csak időtöltésből írta bölcselkedő költeményeit.
«Nemzetek, országok, kik rút kelepcében Nyögtök a rabságnak kínos kötelében; S gyászos koporsóba döntő vas igátok Nyakatokról eddig le nem rázhattátok; Ti is, kiknek vérét a természet kéri, Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri: Jertek s hogy sorsotok előre nézzétek, Vigyázó szemetek Párisra vessétek.» Ezzel a két strófával indul útnak 1789-ben a magyar forradalmi líra. Míg báró Orczy Lőrinc, gróf Gvadányi József és legtöbb írótársuk megdöbbenve tekint Franciaország felé, a kassai költő az emberiség új korszakának hajnalhasadását ünnepli a francia forradalomban. (A franciaországi változásokra.)
Vidulj, gyászos elme: megújul a világ; éledjetek örök gyászba merült szívek: reményetek napja földerül. íme, sorra dőlnek a babona oltárai, az annyi századon keresztül vérrel áradó bálványok. Az ész, érdem, törvény, egyenlőség, szabadság veszi át az uralmat; megrendül az egész föld kereksége; a letapodott emberiség csontjaiból épült trónusok reszketnek. Milyen rémülten tekint körül a vérre sóvárgó koronás gyilkos! Csak egy intésükbe került az imént százezrek halála, egyetlen szavukra városok omlottak össze, most végre feltűnik előttük közelgő sorsuk. A franciák ott állnak az emberiség elnyomott örök jogai mellett: «Ama dicső nemzet fölkelt ím egészen, Mely a két világnak megváltója lészen, S melynek már láncoktól szabad vitéz karja: Mutatja, mit tehet egy nép, ha – akarja!» (A látó.)
Ott vergődik Kufstein várában a rab, a másik cellából Szentjóbi Szabó László jajszava hallatszik. «Ki nyög, melyik boldogtalan Kiált megint e bú helyén? Ki háborít fel untalan Magánosságom éjjelén? Hallom, hallom keservedet, Te vagy lelkemnek egy fele! Érzem minden gyötrelmedet, Érzem s szívem reped bele!» De ó, hozzád nem juthatok, csak a kőfalak felelnek kiáltásomra, őrzőim könyörtelenek. Nem láthatlak téged s te nem láthatod barátodat. Nagy ég, küldj reményt a boldogtalan szenvedőnek vagy váltsd meg őt gyötrelmeitől örök elmúlás: «Bocsásd el, ó Halál, szegényt!» (Gyötrődés.)
Itt ülök börtönömben. Elmém veszélyes andalgásiból magamba tértem, hull a könnyem, letérdelek s némán imádva tisztelem – Isten – mennyei felségedet, leborulva csodálom megfoghatatlan akaratodat. Érzem, hogy nem tudom ésszel fölérni: miért szenved a jámbor erkölcs; miért győz a gonoszság? Lánctól törődött két kezem hozzád emelem, nedves homályban halálra vált bús képemmel reád tekintek, keservem tengerének mélyéből feléd száll szavam: Uram, tekints le reám, atyai kegyelmed fényéből bocsásd fejemre egyetlen sugaradat! «Ne hagyj el engem, Ó én teremtőm, én atyám, oltalmazóm, Én egy Uram, Egy Istenem!» (A szenvedő.)
Vigasztalóm, kegyes Hold, könnyeim árja között várlak börtönömben. «Jer már, jer egyszer, csillagos ég dicső Fénnyel mosolygó asszonya, jersze már! Fájdalmim érzékeny tanuja Verd el az éj szomorú homályát!» Itt vergődöm, hazámtól távol, vad havasok között, felhőkig érő durva fogház rejtekében; kegyes Hold, csak te tudod szívem keservét, egyedül te nézel szánakozva reám, panaszaimat csak te hallgatod meg. Álomba merülve pihen a világ, elszenderedtek boldogtalan társaim, csak én vagyok ébren; a bujdosó szél búsongva szállong börtönöm körül s az égen te végzed pályafutásodat, szelíd Hold. Sorsom kínos terhe alatt vergődöm társaimmal együtt; milyen Isten haragja, milyen vak eset vert össze bennünket ebben a börtönben? Tűrj, vérző szívem, tűrj, halhatatlan lélek, majd csak elérsz földi pályád végéhez, majd csak megszán az Ég s kiszólít «e hazug és csapodár világból». (Tűnődés.)
A hivatott költő hivatott esztétikus is volt. A magyar széptudományi és kritikai elmélkedésnek ebben az úttörő korszakában a kassai Magyar Museum szerkesztésével és több értékes prózai dolgozatának közrebocsátásával jelentékeny szolgálatot tett az esztétikai gondolkodás fejlesztésének. Az első magyar folyóiratban megjelent Bevezetése (1788) komoly és lelkes szerkesztői programm. Visszatekintett benne a magyar nemzet multjára s megállapította, hogy az örökös külső és belső háborúskodás miatt mennyire elmaradt nálunk az irodalom és tudomány fejlődése. A latin nyelv uralma korlátlan volt, holott a nyugati művelt nemzetek a maguk nyelvének és költészetének megbecsülésével jutottak a kultúra magasabb fokára. Szükség volna arra, hogy tudós társaság alakuljon; addig is a folyóiratok vannak hivatva a szellemi és nyelvi hiányok pótlására.
A fordításról (1788) szóló értekezése a műfordítás elméletének első rendszeres összefoglalása a magyar irodalomban. A művészi fordítás elveit Gatterer német tudós szabályai nyomán állította össze s abban állapodott meg, hogy a fordítói hűség nélkülözhetetlen az igazi fordításban. Ez a követelménye figyelmet keltett, mert a magyar fordítók mindezideig tetszésük szerint módosították eredetijük szövegét. Ettől kezdve mindazok, akik művészibb fordításra törekedtek, szemük előtt tartották Bacsányi János figyelmeztetését: a fordítónak a «gondolatokban, a gondolatoknak rendjében; a szókban, a szóknak összealkotásában mindenütt az eredeti írást kell követni, a könyvszerzőt épen úgy kell neki ezen a nyelven beszéltetni, amiként beszél vala, ha maga benne írt volna».
Ossziánból Bacsányi János fordított először néhány részletet magyarra. Szemelvényei Harold és Denis német fordításai alapján készültek; hajlékony prózája hatásosan tájékoztatta a Magyar Museum olvasóit a gael szöveg elégikus hangulatáról és borongó fenségéről. (1788–1792.)
Fordítói elmélete és gyakorlata nem maradt észrevétel nélkül. Rájnis József támadást intézett mind ellene, mind Baróti Szabó Dávidnak a Magyar Museumban megjelent Milton-fordítása ellen, azt állítván, hogy a hű fordítás «rabi fordítás», az igazán jeles fordítás a szabad átdolgozás. Bacsányi János tartalmas védőiratban mondott ellent támadója tételeinek. Milton s a fordítás mestersége ügyében (1789) közreadott védőirata szabatosan meghatározta, miben különbözik a fordítás a szabad átdolgozástól és az utánzástól. Kortársai, Rájnis Józseffel szemben, neki adtak igazat. A Magyar Museumban megjelent prózai dolgozatai közül még Bessenyei György (1788) és Báróczi Sándor (1791) munkásságát méltató fejtegetései vonják magukra a figyelmet: mind a két íróról magasztaló hangon szólt.
Klasszikus sorokkal jellemezte Bacsányi János egyéniségét és költészetét Toldy Ferenc: «Bacsányi János neve is megérdemli, hogy tisztelettel neveztessék. A ridegségig élesen kibélyegzett jellem volt mint ember, mint író, mint költő. Dacára felsőséget követelő, büszke, visszataszító egyéniségének, melyért nem szerette senki s mely sokakat igazságtalanná tett irányában: itt az idő, hogy legalább a történelem szolgáltasson neki igazságot… Politikai költő volt, első nálunk, a szó szoros értelmében s nemcsak hazafiúi, mint annyi más; költőisége nem a szavakban, hanem a gondolat erejében, emelkedettségében, az érzület nemességében s az érzés mélységében van. Forrón óhajtotta ő is a magyar nemzet politikai feltámadását, nemzetisége virágzását, de álláspontja nemcsak a magyar nemesé volt, mint az ő korában minden hazafié. Valamint látkörének a Lajta nem vetett határt, úgy az ő politikai vallása is az egész emberiséget s elsősorban a kiváltságtalan emberiséget foglalta le. Mélyen érezte a népek és a nép bajait; hímezetlen nyiltsággal s bátor erővel adott érzésének kifejezést». (A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867.) – Bacsányi János, úgy mond Beöthy Zsolt, egyike azoknak, akik tehetségük, tudományuk és buzgalmuk folytán vezérlő szerepre voltak hivatva irodalmunkban, de hatalmaskodó jelleme és szerencsétlen életviszonyai miatt korán leszorult a szellemi küzdőtérről. Legnagyobb hatást esztétikai fejtegetései tették, mint költő főként politikai verseiről emlékezetes. «A francia forradalom eszméi által teljesen meghódíttatva maga is egészen forradalmár; rajong nemcsak nemzetének, hanem általában a népeknek szabadságáért; a nemességtől szilaj fenyegetéssel fordul el s szenvedélyes lelke szélső irányzatának olykor nemcsak erővel teljes, hanem vad hangokon ad kifejezést. Ő már nemcsak filozófus, mint Bessenyei, hanem politikai agitátor. Kufsteini elégiáiban a mély és igaz keserv költői erővel nyilatkozik; ezek e kor irodalmi maradványainak legszebbjei közé tartoznak.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – Epikai és drámai műve nincs, írja Szinnyei Ferenc, tehát csak a lírikusokkal hasonlíthatjuk össze. Mint költő egyike a kiválóbbaknak, a nagyobb egyéniségekig nem ér ugyan fel, de a kisebbek mindegyikével versenyez, Kazinczy Ferencet határozottan felülmúlja a lírában. A haza sorsával sokat foglalkozik, a szerelem hangja csak halkan és hidegen csendül meg lantján, elmélkedő költeményei tartalmasak. A derültebb hangulatok hiányoznak költészetéből, komorsága egyik fő oka annak, hogy lírája általában nem ragadja magával az olvasót. Legkiválóbb forradalmi verseiben és kufsteini elégiáiban; amazokban igazi tűz és erő, emezekben mélyen megindító bánat és fájdalom nyilatkozik; a költő lelkéből igazi érzés szól hozzánk s megragad bennünket. A magyar nyelv és irodalom ügyéért folytatott harcban, a fordítás helyes elveinek megállapításában, a kritika jogosultságának hangoztatásában, több magyar író méltatásában, Ányos és Faludi kiadásában, Osszián legelső ismertetésében és fordításában s néhány gyönyörű költemény írásában szerzett érdemeit el kell ismernünk. Mint ember a legérdekesebb egyéniségek egyike. Törhetetlen szorgalmú, nagyon erős önérzetű, nyilt és heves; nincs benne semmi nyájasság és előzékenység; föllépése merész és parancsoló. Csak kevés emberrel tud gyöngéd lenni, az emberek ridegnek és büszkének ismerik. Későbbi epés modorát a sok szenvedéstől még ingerlékenyebbé vált idegrendszere magyarázza. (Bacsányi János. Budapest, 1904.) – Váczy János szerint Bacsányi esztétikai dolgozatai XVIII. századi irodalmunk java terméséhez tartoznak, a legszélesebb körű tudományról, legmélyebb elmélkedő képességről s oly finom érzékről tanuskodnak, amilyent Kazinczynál is alig találunk fogsága előtt. Költészetében a hazafiság mély érzelme uralkodik; akár ódát, akár elégiát ír, igaz és közvetlen, bár elmélkedő részeit nem mindig tudja áthatni az érzés melege; legkevésbé sikerültek heroidjei, amelyek képzelt helyzetből eredő bánatot zengenek. Fogságában írt elégiái több helyen az óda fenségéig és a himnusz áhítatáig szárnyalnak. A demokrácia eszményeit ritka erővel énekli meg. (Az egyeztető irány. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906.)
BACSÁNYI JÁNOS (szül. 1763. május 9. Tapolca, Zala megye; megh. 1845. május 12. Linz, Ausztria) dunántúli katolikus polgárcsalád gyermeke volt. Tanulmányait a keszthelyi, veszprémi, soproni és pesti gimnáziumokban, a jogot a pesti egyetemen végezte. Mivel nem volt nemes-származású, báró Orczy Lőrinc, kinek fiát tanította, csak nagy utánjárással tudott neki hivatalt szerezni a kassai királyi kamaránál. (1787.) Kassán megismerkedett Kazinczy Ferenccel és Baróti Szabó Dáviddal; ez az ismeretség vetette meg alapját, 1787 őszén, a Kassai Magyar Társaságnak: Bacsányi, Kazinczy és Szabó irodalmi szövetségének. A következő év nyarán folyóiratot indítottak: a kassai Magyar Museumot. Vállalatuk nem tudott megerősödni, öt év alatt mindössze nyolc füzet jelent meg a folyóiratból (1788–1792), nem sokkal utóbb Bacsányi János elvesztette állását. (1793.) A nyitrai főispán alkalmazta magántitkárául, de a következő év őszén, mint a Martinovics-féle összeesküvés állítólagos részesét, pörbe fogták s önvédelmében elárult veszélyes elveiért börtönre ítélték. Kufsteinből 1796 nyarán szabadult ki. Itthon szóba sem álltak vele, Bécsbe ment, egy kincstári hivatalban évek hosszú során át dolgozott mint napidíjas. 1805-ben udvari fogalmazó lett, ugyanakkor nőül vette Baumberg Gabriellát, a fenköltlelkű német költőnőt. Nejével boldog családi életet élt, míg a napoleoni háborúk meg nem zavarták nyugalmát. Mikor Napoleon 1809-ben bevonult Bécsbe, olyan szolgálatokat tett a franciáknak, hogy nem maradhatott tovább az osztrák fővárosban: ő nézte át ugyanis a magyar nemességhez intézett francia kiáltvány magyar fordítását. A franciák elvonulása után Párisba költözött, itt azonban hiába várt hivatalra, Napoleon mindössze kétezer frank évi nyugdíjat rendelt számára. A császár bukása után a szent szövetség katonái elhurcolták Párisból, a spielbergi várba zárták s csak hosszas vizsgálati fogság után mentették fel, azután nejével együtt Linzbe internálták. (1816.) Itt élt haláláig az osztrák hatóság felügyelete alatt, hű neje és néhány német barátja társaságában. Francia évdíját újból visszanyerte, de Linzet nem volt szabad elhagynia. Életének ezen az utolsó állomáshelyén közel harminc esztendőt töltött, száműzetésének szomorú helyéről nem tudott elszabadulni. Régi barátai elhúnytak, az új nemzedék nem érdeklődött iránta, itthon csak halála után két esztendővel tudták meg, hogy már nem él. Nyolcvankét éves korában húnyt el.
Adatok Bacsányi János életéhez:
1763. – Bacsányi János születésének éve. Május 9-én születik a zalamegyei Tapolcán. (Atyja Bacsányi György varga, anyja Mészáros Katalin. Hét testvére van, de két nővérén kívül valamennyi korán elhal. Az egyszerű iparos-család büszke magyar eredetére. Azt is mesélgetik magukról, hogy voltaképen pozsonymegyei származású nemesek, de ezt az állításukat nem tudják igazolni.)
1783. – A piaristák pesti iskolájában a filozófiai tanfolyamot végzi. (Tanárai között van Benyák Bernát és Horányi Elek. Órák adásával tartja fenn magát, egyik iskolatársát tanítja szállás és élelem fejében.)
1785. – A pesti egyetemen jogot végez. (Báró Orczy Lőrinc házába kerül, jogásztársa a báró fia, vele együtt tanul. Az előkelő család nagylelkűségének jele, hogy befogadja körébe a nem-nemes ifjút. A tehetséges jogász nem akar pap lenni, bár jól tudja, hogy vármegyei alkalmazást nem kaphat, szabad pályán alig boldogulhat, legföljebb tanár vagy tanító lehet, esetleg a királyi felség adhat számára valami kis hivatalt.)
1787. – Báró Orczy Lőrinc megkéri vejét, báró Vécsey Miklós királyi kamarai adminisztrátort, hogy alkalmazza végzett jogász-pártfogoltját a kassai pénzügyi hivatalban. Bacsányi János Pestről Kassára megy, egy ideig gyakornoki teendőket végez, utóbb írnokká lép elő. (II. József szabadelvű uralkodása idején néhány polgári sarjadéknak és jobbágyfiúnak sikerül elhelyezkedni szerény kincstári alkalmazásban, mert megfelelő főrangú protekciójuk és kellő nyelvismeretük van, mint ahogyan Bacsányi János is négy nyelven beszél: magyarul, németül, franciául és latinul.)
1788. – Kazinczy Ferenc és Baróti Szabó Dávid társaságában megindítja az első magyar folyóiratot: a kassai Magyar Museumot. (Folyóiratukkal közös táborba egyesítik a különböző költői irányok munkásait, gondot fordítanak az ízlés fejlesztésére, eredeti szépirodalmi dolgozatokat és jó fordításokat hoznak. Munkatársaik: Barcsai Ábrahám, Báróczi Sándor, Dayka Gábor, Földi János, Gvadányi József, Kreskay Imre, Pálóczi Horváth Ádám, Ráday Gedeon, Sándor István, Simai Kristóf, Szentjóbi Szabó László, Virág Benedek és mások. Kazinczy Ferenc, jóllehet ő volt a folyóirat megalapításának kezdeményezője, visszavonul a szerkesztéstől; a második füzettől kezdve Bacsányi János már maga végzi a szerkesztői munkát. Nemcsak a hazafiasabb főuraktól kér anyagi segítséget, hanem munkatársait is felszólítja, hogy járuljanak hozzá a nyomtatás költségeinek kifizetéséhez. Évekig tartó lelkesítése és könyörgése nem hozza meg az óhajtott eredményt. 1791-ben lehangoltan írja: «Még mind ez ideig nem találkozott a gazdagabb uraságok között, aki egynehány száz forinttal előmozdítani kívánta volna igyekezetünket, holott, fájdalom, a bandériumok cifraságaira negyven-ötven ezreket sem szántak adni».)
1793. – Elveszti hivatalát, távozik Kassáról. (Érdes modorú ember, büszke föllépésű, túlzottan önérzetes. Nem tudja elviselni, hogy a nemesek és papok mereven éreztetik vele rangjuk kiváltságait. A szellem kiválósága nevében egyenlőnek érzi magát velük. Kazinczy Ferenc meggyűlöli, annyira erőszakos természetű. Baja támad hivatalfőnökével, báró Vécsey Miklóssal is; az előkelő urat kihívja párbajra; de a báró egy olyan emberrel, aki nem származott nemesi családból, méltatlannak tartja a becsületügyi tárgyalást. Szabadulni akar tőle, s erre az alkalom hamar kínálkozik. Egy sárosmegyei földesúr följelenti a költőt a verseiben felbukkanó veszedelmes nyilatkozatokért, különösen A Franciaországi Változásokra írt költeményéért, a budai királyi helytartótanács és a bécsi királyi kancellária megindítja a vizsgálatot, a kassai cenzor bevádolja a papságot támadó kéziratáért, a vizsgálat vége a hivatalából való elbocsátás. Lázadót látnak benne, állami alkalmazásban nem tűrik meg. Örvendenie kell, hogy gróf Forgách Miklós, a szabadelvű nyitrai főispán, maga mellé fogadja titkárának.)
1794. – Szeptember havában fogságba kerül. Azzal gyanúsítják, hogy Martinovics Ignác titkos társaságának tagja. (Nyitrán értesül arról, hogy Bécsben keresik; mindjárt Budára siet, itt önként jelentkezik Sándor főherceg-nádornál; a fenség megnyugtatja, hogy nem lesz semmi baja; éjjel elfogják vendéglői szállásán; Bécsbe viszik, kihallgatják, majd visszaszállítják az egyik budai kaszárnyába. Meghurcoltatását Martinovics Ignác lelketlenségének köszönheti. A szászvári apát annak idején felajánlotta neki a forradalmi szervezkedés egyik igazgatói tisztjét, de ő nem tárgyalt a gyanús emberrel; most az apát az ő nevét is megemlítette a többi összeesküvő személyének felsorolása közben.)
1795. – A főherceg-nádor elnöklete alatt tanácskozó hétszemélyes tábla egyévi börtönre ítéli. Budáról Kufsteinbe szállítják. (A királyi tábla megállapítja ártatlanságát s már boldogan reményli, hogy kilenchónapi vizsgálati fogsága után szabadlábra helyezik, de a hétszemélyes tábla kiszabja rá az egyévi börtönt. Németh János nemesúr, a Martinovics-pör királyi ügyésze, olyan alávaló módon sértegette és annyira agyarkodott ellene, hogy brutális igazságtalansága ellen maguk a bírák tiltakoztak, ennek ellenére is elítélték, mert túlságosan öntudatos reformátort láttak benne. Erről a szomorú esetről később, második nagy politikai pöre alkalmával, a következőket mondta jegyzőkönyvbe az osztrák vizsgálóbizottság előtt: «Az itt előadottak főokát teszik annak, hogy a magas bíróságok igazságérzetébe, pártatlanságába s a törvények védelmébe helyezett addigi rendíthetetlen bizalmam egész életemre megingott. Ezt az őszinte vallomást teszem itt Isten és a tisztelt bizottság előtt, nemcsak azért, mert határozott óhajtásom, hogy őfelsége – I. Ferenc császár és király – megtudja a valót, hanem azért is, mert a tisztelt bizottság részéről felszólítást nyertem a teljes igazság megvilágítására. S teszem ezt azért is, mert az igazmondás jellememben fekszik s a valót csak ott hallgatom el, ahol azt egy magasabb szent kötelesség parancsolja; erről azonban jelen esetben nem lehet szó».)
1796. – Kiszabadul kufsteini börtönéből, Bécsbe megy, napidíjas állást kap a bankóhivatalnál. (Hazájába nem térhet vissza, annyira félnek itt a Martinovics-pör áldozataitól, a nemesek és papok egyformán gyűlölik őket. Birtoka nincs, nem tud megélni, hálás a negyvenöt krajcár ausztriai napidíjért is. A csekély összegből a drága városban nyomorúságosan tengeti életét. Elöljárói meg vannak elégedve szorgalmával, később fölemelik fizetését, sajnálkozva látják, hogy a kitűnő képzettségű férfiú másoló munkával kénytelen tölteni napjait.)
1805. – Nőül veszi Baumberg Gabriellát. (Negyvenkét éves, neje három évvel fiatalabb. A költő ekkor már tisztes állású császári és királyi udvari fogalmazó évi hétszáz forint fizetéssel; neje a bécsi szalonok ünnepelt írónője. Gabriella előkelő helyzetű szülei nem örültek leányuk szerelmének, de az írónő állhatatosan ragaszkodott a költőhöz. Német és francia nyelven folytatott levelezésük bepillantást enged lelkük mély szeretetébe. A bécsiek Sapphójáról kortársai mindvégig tisztelettel emlékeztek meg: «Gabriella kedves teremtés volt – olvassuk az egyik osztrák emlékiratban – kiválóan művelt lélekkel, erős költői tehetséggel. Bájos a társalgásban, kitűnő érzéke volt minden szép és nemes iránt. Finom ízlése híres volt s pompásan értett ahhoz, hogy a természettől sok kellemmel felruházott lényét ízléses öltözködésével emelje. Volt idő, mikor a bécsieket elsősorban az érdekelte, hogy miképen volt Baumberg kisasszony öltözködve a Redout-bálokon… Csendesen, még attól a világtól is elfeledve, mely őt egykor bámulta, aludt ki ez a kedves csillag az osztrák költészet egén. Az egyedüli boldogító tudat, melyben a baráti részvét megnyugodhatik, az, hogy ő boldognak érezte magát oly férj oldalán, kinek szerelme kárpótolta őt az élet szenvedéseiért».)
1809. – A franciák megszállják és féléven keresztül elfoglalva tartják Bécset. Végzetes fordulópont a költő életében. Akaratán kívül a franciák közé sodródik s mikor ezek kivonulnak az osztrák fővárosból, nem mer tovább Bécsben maradni. Napoleon polgári személyzetével együtt Münchenen keresztül Párisba megy. (Balsorsa ott kezdődött, hogy kufsteini fogsága idején barátságot kötött a szintén ott raboskodó Maret francia politikussal, később Bassano hercegével; Napoleonnak ez a bizalmasa és államtitkára 1809-ben fölfedezte és magához vonta őt Bécsben. A franciáknak szükségük volt magyar emberekre, a megriadt bécsi magyarok egymásra tolták a rájuk kényszerített bizalmi szolgálatot, még legkevésbé Bacsányi János féltette állását, azt azonban érezte, hogy menekülnie kell az osztrák megtorlás elől. Helyzetéről Gabriellát állandóan tudósította s kifejezést adott annak a meggyőződésének, hogy menekülése nem árulás, hanem a már egyszer keservesen tapasztalt joggyilkosságtól való félelem. Visszaemlékezik régi szenvedéseire és hazájának tisztességes gondolkodású fiaira: «Ezren és ezren tudják ott, hogy a legégbekiáltóbb igazságtalanságok és üldöztetések után, melyek más civilizált államban lehetetlenek volnának, annyira mentek velem szemben, hogy bírói úton akartak megölni. S miután ez törvényes bíróság útján nem volt lehetséges, egyik országból a másikba vasra verve hurcoltak s huszonegy hónapig hagytak fogságban nyomorogni s még azután is mint az államra veszélyes gonosztevővel bántak velem. A legutóbbi idők különleges viszonyai között nem tehettem mást, minthogy önfenntartásomra gondolva távozzam abból az államból, ahol huszonkétévi hű szolgálatom után nemcsak hogy nem részesültem elismerésben és méltánylásban munkásságomért, hanem igazságra és személyem biztonságára sem számíthattam többé:» írja Gabriellának.)
1810. – Párisban kitüntető módon bánnak vele, bevezetik a legelőkelőbb körökbe, de élete fenntartásáról nem gondoskodnak. Egyedüli öröme Gabriellával folytatott levelezése. (A hontalanság fájdalma keservesen gyötri. Mikor Metternich osztrák külügyminiszter Párisban jár, kihallgatásra jelentkezik nála, tisztázni óhajtja magát előtte ellenségei rágalmaival szemben, nem ugyan azért, mintha vissza akarna térni kivándorlásából, hanem becsülete érdekében. Metternich barátságosan tárgyal vele s ezt hálásan említi Gabriellához intézett tudósításai között. Arra kéri nejét, hogy a külügyminiszter segítségével jöjjön ki hozzá Párisba; pénze nincs ugyan, de majd csak megélnek valahogy; valószínűleg mihamar tisztességes állást kap majd a francia kormánytól. Gabriellát a rendőrség kémei állandóan figyelik Bécsben, I. Ferenc császárnak jelentést tesznek minden lépéséről, a szegény nő sokat szenved a nyomozó hatóságok zaklatásai miatt, de azért minden helyen hősiesen védi ura becsületét. Egy alkalommal kihallgatásra megy Metternich külügyminiszterhez, ez, párisi útjára visszaemlékezve, jólelkűen fogadja s a következőket mondja neki: «Beszéltem az ön férjével. Ő a legszomorúbb viszonyok között tengődik, mert az emigránsokat mindenütt igen kevésre becsülik. Ő minden támogatás nélkül él ott s habár, mint ön jól tudja, Maret barátja neki, mégis kételkedem, hogy általa valaha alkalmazáshoz fog jutni. Én sajnálom őt, de ennek ő maga az oka. Ő azok közé az emberek közé tartozik, akik semmiféle helyzetbe nem tudnak beleilleszkedni s akik élénk képzelődő tehetségükkel sok minden olyanra ragadtatják magukat, ami végeredményben szerencsétlenségüket okozza. Ilyen fejek számára egy külön birodalmat kellene teremteni». Gabriella; «Így hát én vagyok az egyedüli szerencsés lény, ki vele ki tud jönni. Én ismerem őt alaposan. Ő a legnemesebb férfi s házasságunk egyike volt a legboldogabbaknak». Metternich: «Ez inkább az ön érdeme, mint az övé». Metternich közbenjárására I. Ferenc megadja az engedélyt Gabriella távozására. A hű feleség boldogan írja férjének: «Most már elhagyhatom szülővárosomat s követhetlek oda, ahova sorsom hív. Mert ahol te vagy, ott lesz jövőre az én hazám».)
1811. – Gabriella Párisban. Nem sokkal megérkezése után a költő kétezer frank évi nyugdíjat kap Napoleon császártól irodalmi érdemeinek elismeréséül. (A nyugdíjat Maret bassanói herceg eszközli ki, bár egy alkalommal vele szemben is súlyosan tapintatlan a költő.)
1814. – Háromévi együttlét után Gabriella visszaköltözik Bécsbe. A régi benső szeretettel válnak el egymástól, levelezésük újból megkezdődik. (Azért hagyja el Párist, hogy az osztrák császári udvarban kegyelmet eszközöljön ki férje számára. Fáradozása sikertelen. A költő arra kéri, jöjjön ki újból Franciaországba, vonuljanak el egy kis faluba, éljék le ott életüket csendesen.)
1815. – A Párist megszálló osztrák csapatok egyik különítménye augusztus havában elfogja a költőt, bilincsbe verve viszik kaszárnyájukba, közönséges gonosztevő gyanánt bánnak vele. Brünnbe küldik, a spielbergi várban vallatják. Gabriella kétségbeesetten szaladozik érdekében s mindent megtesz sorsa enyhítésére. (Az elfogatás közvetlen okául azt hozzák fel a katonai hatóságok, hogy a költő, a párisi osztrák kémek jelentése szerint, egy kávéház közönsége előtt lázító beszédeket tartott Ausztria ellen s szidta Ferenc császárt. E vád ellen a költő tiltakozik; nyilvános helyen sohasem politizált, valaki talán rosszakaró módon elferdítette szavait. Spielbergi fogságában elég jól bánnak vele; a fogházigazgató kieszközli, hogy bort, sört és burnótot is adhasson részére; neje külön élelmiszerekkel, ruházattal, pénzzel és olvasmányokkal látja el. A fogoly magyar verses köteteket szeretne olvasni s Baróti Szabó Dávid, Rájnis József, Virág Benedek és Kisfaludy Sándor költeményeinek megszerzését kéri Gabriellától. «Tudd meg egyúttal, hogy a három utóbbi költő életben van-e még? Az öreg Szabóra nézve már régebben azt a hírt kaptam, hogy már meghalt.»)
1816. – Neje igazi egetvívó asszonyszív. Fáradhatatlanul jár-kel, eseng, folyamodik ügyében. A brünni vizsgálóbizottság lelkiismeretesen s amellett jóakaróan végzi feladatát. (A franciáknak a magyarokhoz intézett 1809. évi csábító kiáltványáról a következőket vallja: a kész magyar fordítást elébe tették, a szöveget az osztrák hatóságok írásos engedélye alapján vizsgálta át, mindössze néhány stiláris javítást tett benne. Franciaországba azért vándorolt ki, mert félt ellenségei bosszúálló dühétől. Nem tagadja, hogy Franciaországot második hazájának tekintette, viszont mindent megtett arra nézve, hogy régi hazája kormányánál és az osztrák császár őfelségénél igazolja magát kényszerű elhatározásáért. Az a vád, hogy az osztrák hadsereg párisi bevonulása után rossz hangulatot igyekezett támasztani a francia közvéleményben, alaptalan koholmány és becstelen cselszövény. A vizsgálóbizottság az adatok mérlegelése, minden idevonatkozó irat felülvizsgálása és számos szembesítés után elég kedvezően vélekedett a vádlottról s fölterjesztésében megjegyezte, hogy a tudós férfiú jellemének a parancsoló természet az alapja, erkölcsi felfogását zsinórmértékül veszi mások erkölcsösségének megállapításánál, saját véleményéről úgy beszél, mint egy diktátor: «Heves vélemény-nyilvánításai, merész gondolatai, gyakran nyers és szerénytelen nyilatkozatai sok ellenséget szerezhettek neki, kik ellen gyakran hangosan felemeli szavát. De meggyökerezett gonosz embernek s az államra veszélyes egyénnek alulírott vizsgálóbizottság ezen megtévedt embert lélektani megfigyelések s a feleségével folytatott levelezései alapján nem tarthatja». A brünni vizsgálóbizottság szakvéleménye után a bécsi rendőrminiszter előterjesztése következett a császári felséghez: bár a vádlott jogilag nem bűnös, korlátlan szabadsága nem adható vissza, hanem tapintatos módon kell ártalmatlanná tenni az államra nézve; az állam érdeke nem engedi meg, hogy visszatérhessen hazájába vagy Bécsbe, valami más helyre kellene száműzni. «Bátor vagyok tehát felségednek – tette meg előterjesztését a rendőrminiszter – alázatos hódolattal Linz városát javaslatba hozni, ahol én őt a tartományi főnök s a rendőrigazgató legszigorúbb őrizete és megfigyelése alá fogom helyeztetni. Ha felséged ezen legalázatosabb javaslatomat elfogadni kegyeskednék, még felmerül az a kérdés, miként kellene Bacsányiról gondoskodni. Ő tudvalevőleg vagyontalan ember s a mai viszonyok között nincs módjában, hogy kenyerét tisztességes úton megszerezhesse… Bacsányi neje az ismert költőnő, Baumberg Gabriella, ki leánya egy tiszteletreméltó hivatalnoknak, ki felséged hű szolgálatában halt meg. E nő, mint Bacsányinak szerencsétlen hitvestársa, méltó felséged szánalmára. Nevezett, mint költőnő, már gyakran kiérdemelte felséged kegyét. Ő egy nemeslelkű asszony, ki mintaképe a hűséges hitvestársnak s ki, mint eddig is, ezután is meg fogja osztani sorsát férjével. Ha felséged atyai jósága kegyes volna Bacsányi nejének évi négyszáz forint nyugdijat adományozni, ezen a módon a házaspár fontos szükségleteiről egyelőre gondoskodva volna.» Ferenc császár elfogadja a javaslatot, a költő augusztus havában kiszabadul, Linzbe internálják. «Nagyhangú» föllépése nem tetszik az ottani rendőrigazgatónak, hivatalos jelentése felbosszantja a bécsi rendőrminisztert: Bacsányi – írja – jobban tenné, ha hencegő magaviselete helyett becsületes munka után nézne; arcátlanság tőle, ha úgy állítja fel a kérdést, hogy őt az osztrák állam eltartani tartozik mindaddig, míg meg nem kapja francia nyugdíját; nem ártatlan ember, örüljön, hogy megszabadult a veszélytől. Később egyre jobban elmérgesedik a helyzet: «Bacsányi – írja a bőszült rendőrminiszter a felsőausztriai tartományi főnöknek – egy tolakodó s elkényeztetett koldus, ki maga épúgy, mint neje, mások nyakán akar élősködni s ezt kényelmesebbnek találja, minthogy maga dolgozzék». A tartományi főnök belátóbb ember; sajnálja a linzi szállodában adósságokból élő házaspárt; attól is fél, hogy a nyomor és kétségbeesés öngyilkosságra, lopásra vagy csalásra fogja kényszeríteni a költőt. Sok iratváltás után Ferenc császár végre kiutal magánpénztárából évi ötszáz forint kegydíjat Baumberg Gabriella számára.)
1817. – A költő megkapja a francia királyi kormánytól évi kétezer frankos nyugdíját. Azontúl rendezettebb anyagi viszonyok között él. (A francia királyi nyugdíj kiutalása után az osztrák császári kegydíjat megvonják Gabriellától. A bécsi rendőrminiszter különböző rosszindulatú intézkedésekkel állandóan bosszantja a házaspárt, de a linzi kormányhatóságok jobbindulatúak. A kémek jelentései szerint Bacsányiék kezdenek megszabadulni adósságaiktól, visszavonultan élnek, levelezésük szűkkörű.)
1821. – Linzből nem távozhatik, de azért újból fellép mint magyar író. Pesten megjelenik a nyelvújítást bíráló füzete. Kazinczy Ferenc és barátai bosszankodnak kritikájáért. (Kevés a jó embere, az új nemzedékből nem ismer senkit, a régiek közül már sokan meghaltak, egyelőre még a bátrabbak is félnek a vele való levelezéstől. Kisfaludy Sándorhoz negyedszázados barátság fűzi, de az előkelő nemesurat felsőbb helyről arra intik, hogy ne érintkezzék vele. Kazinczy Ferenc gúnyos hangon nyilatkozik róla leveleiben. A linzi száműzöttnek éreznie kell, hogy politikai szempontból gyanús száműzöttnek tartják s irodalmi dolgokban is ártani igyekeznek neki. Mégis visszavágyik hazájába régi kérlelhetetlen ellenségei és ifjú sértegetői közé.)
1827. – Pesten megjelenik költeményeinek első gyüjteménye. Hatvannégy éves. A verses kötetet Kazinczy Ferenc és köre kicsinylően fogadja. (Még költői hivatottságát is kétségbe vonják. Úgy beszélnek róla, mint egy régen letűnt korszak fölösleges írójáról. Éreznie kell, hogy az idősebb irodalmi vezérekkel szövetkező új nemzedék könyörtelenül félretolja útjából. Vannak azért, akik szívesen olvassák; egyesek puhatolódznak, nem lehetne-e a kormánynál kieszközölni hazabocsátását; de ehhez legalább is az országgyűlés fellépése vagy az uralkodó különös kegyelme volna szükséges.)
1835. – Újból kísérletet tesz, hogy verses munkáinak második kiadásával kedvezőbb véleményre hangolja magyarországi ellenségeit. Hetvenkét éves. Ismét visszautasítják. (Személyének meggyűlöltetése Kazinczy Ferenc szomorú hagyatéka. A széphalmi vezér sohasem tudta neki megbocsátani, hogy annak idején igaztalan erőszakossággal elvette tőle a kassai Magyar Museum szerkesztését; haragudott rá összeférhetetlen természete miatt is. A Kritikai Lapok 1836. évfolyamában Toldy Ferenc kíméletlen bírálata legjobban mutatja kortársai ellenérzését.)
1839. – Gabriella halála. Az agg költő összetört lélekkel siratja. (Az 1830-as esztendőkben már annyira javult a házaspár társadalmi helyzete Linzben, hogy a felsőausztriai helytartó meghívta estélyeire mindkettőjüket, a felügyeletükkel megbízott linzi rendőrfőnök pedig ismeretséget kötött velük. Benső barátjuk volt Hafner József, egy tehetséges fiatal linzi szobrász. Gabriella halála után ő viselt gondot az aggastyánra, hagyatékát ő őrizte meg, írásai az ő közvetítésével jutottak a Magyar Tudományos Akadémia birtokába.)
1843. – A Magyar Tudományos Akadémia megválasztja levelező tagjának. Nyolcvan esztendős. (Ennél az elkésett választásnál semmi sem mutatja jobban a tudományos és irodalmi körök méltánytalan magatartását a XVIII. századi úttörők legutolsó itt maradt tagjával szemben. Megválasztását Toldy Ferenc vitte keresztül, hogy kiengesztelje a kritikáival annyira megbántott költőt. «A büszke férfiú – panaszolta később a magyar irodalomtörténetírás atyja – visszautasította jobbomat, midőn nyolcvanadik évi ünneplésére akadémiai megtiszteltetését keresztülvittem.» Ajánlását többek között a következők írták alá: Bugát Pál, Czuczor Gergely, Fáy András, Horváth Mihály, Szontagh Gusztáv, Vörösmarty Mihály. Ez év őszén a pozsonyi országgyűlés egyik kémje érdekes jelentést küldött a bécsi legfőbb rendőrhatósághoz: Beöthy Ödön ellenzéki politikus meg akarja látogatni Ausztriában Bacsányi nevű honfitársát, a Martinovics-féle összeesküvésből ismert linzi száműzöttet: «Bacsányi – írja a besúgó – már túl van a nyolcvanadik éven, de, mint mondják, még mindig tüzeslelkű hazafi, ki hazája fejlődését és viszonyait állandóan figyelemmel kíséri. Az itteni hazafiak épen azért annál melegebben érdeklődnek iránta s Beöthy személyesen akarja őt megismerni. Mint állítják, Bacsányi a francia udvartól nyugdíjat húz». Az való, hogy az agg költő haláláig járatta Linzbe a jelentékenyebb magyar folyóiratokat és hírlapokat s ezek révén jól ismerte hazája helyzetét.)
1845. – Május 12-én meghal Linzben. Gabriella mellé temetik. Hazájában senki sem sejti, hogy már nincsen az élők sorában. (Az utolsó magyar ember, aki kezet szorított vele, Erdélyi János volt. A később oly neves kritikus 1844. májusában utazása közben meglátogatta s egy óráig időzött lakásán. Az esetről a linzi rendőrség azonnal értesítette a bécsi legfőbb rendőri hatóságot, bizalmas nyomozás indult meg a látogatás okának kipuhatolására, Bacsányi János levelezésének ellenőrzését megszigorították, Erdélyi Jánost titokban rendőri felügyelet alá helyezték. A boldogtalan költő igazán csak a sírban találta meg nyugalmát. Sírját Hafner József vette gondjaiba, halála után fia ügyelt a költőpár nyugvóhelyére, ennek elhúnytával gondozatlanul maradt a linzi sir.)
1847. – Toldy Ferenc külföldön utazik, Linzben találkozni szeretne Bacsányi Jánossal, ekkor tudja meg elhúnytát. (Halálának híre részvétet kelt, Toldy Ferenc még ebben az évben emlékbeszédet mond róla az Akadémiában: «Teszem ezt nem pusztán hivatalos kötelességből, hanem szívem ösztönéből is, hogy azzal irántam legalább árnyékát békéltessem ki».)
1865. – Toldy Ferenc buzgalmából megjelenik munkáinak gyüjteményes kiadása. (A kötet előszavában Toldy Ferenc visszapillant a két évtizeddel azelőtt elhúnyt költő pályájára, megemlíti linzi elszigeteltségét és száműzetéséből folytatott irodalmi harcait: «Hosszas távollét után a hazától máskép talált mindent, mint ahogy hagyta vagy képzelte volt: más irányt, más mértéket, más embereket s a kor élén azt a férfiút – Kazinczyt – kivel s ki mellett kezdte nagyobb tevékenységét, kit oly korán és annyira elidegenített magától, hogy a legengesztelékenyebb ember csak ővele nem bírt őszintén kiengesztelődni. Azon pontra, melyen Kazinczyt találta, nem tudta, nem akarta ezt követni; felkeresve a Kazinczy ellenesei által, ezekhez csatlakozott s részt veendő ezek hadjáratában írta kiáltványát az új iskola ellen, melynek egy kor segített alapjait lerakni. Elkésett. Egykor minden sora figyelemmel fogadtatott: most a száműzött szava, mint egy elmult század szózata, egy régi sírból hangzott át az új és friss életű jelenbe. Sajnálták. Elpendült.»)
1896. – A Magyar Tudományos Akadémia nagygyűlése elrendeli Bacsányi János arcképének kifüggesztését az egyik akadémiai teremben. (Az olajfestésű mellkép másolat Füger Henriknek a Történelmi Képcsarnokban megőrzött eredetije után.)
1904. – Horánszky Lajos Bacsányi-emlékek után kutat Linzben: a költőről ott már senki sem tud. («A dunaparti kies városkában azt sem tudja jóformán senki, hogy Baumberg Gabriella, a régi Bécs Sapphója is ott porlik hű élettársa mellett a kis linzi temetőben. A ház, ahol Bacsányi meghalt, megvan még a Landstrassén, de fogalma sincs ott senkinek arról, hogy a magyar költő valaha ott lakott. Szeptember hóban látogatást tettem a sírnál s azt erősen pusztuló állapotban találtam. Habár a sírt a Magyar Tudományos Akadémia megváltotta, annak gondozására intézkedés nem történt.» Bacsányi János és kora. Budapest, 1907.)
1931. – A költő tapolcai szülőházát emléktáblával jelölik meg. (Az idegenek kezére jutott régi portán elül egy földszintes lakóház áll; hátul, az udvar és a kert végében, közvetlenül a tapolcai tó partján, egy törpe viskó. Egyesek szerint az utóbbiban, mások szerint a felső lakóházban született a költő.)
Kiadások. – Bacsányi János mint pesti egyetemi hallgató bocsátotta közre első munkáját: A magyaroknak vitézsége régiek példáival megvilágosítva. Pest, 1785. (A latin szöveg nyomán készült átdolgozást báró Orczy Lőrinc nyomatta ki maga költségén. A magyar hősiesség példáinak felsorolásával az ifjúság nemzeti önérzetének megerősítését célozta az átdolgozó. Latin eredetije névtelenül jelent meg Nagyszombat, 1745.) – Az írók figyelmét a kassai Magyar Museumban közreadott prózai és verses munkáival vonta először magára. (1788–1792.) Itt vitatkozott Rájnis József ellen a műfordítás alapelveiről, itt ismertette Bessenyei György és Báróczi Sándor munkáit, itt közölt részleteket Osszián-fordításából. – Külföldi száműzetése idején is élénk érdeklődéssel kísérte a magyar irodalmi életet. Mikor a Kazinczy-ellenes dunántúli írók, Kisfaludy Sándor és társai, a maguk pártjára vonták, nyilvánosan megtámadta a nyelvújítókat: A magyar tudósokhoz. Pest, 1821. (Magasztaló hangon szól Gyöngyösi Istvánról és Faludi Ferencről, epésen leckézteti az új költőket és a nyelvújítókat.) – A nyelvújítók úgy torolták meg támadását, hogy költeményeinek első gyüjteményéről kicsinylő hangon írtak. Ez a gyüjtemény: Bacsányi János versei. Buda, 1827. (A kötet a költő barátjának, Juranics László tolnamegyei plébánosnak, költségén jelent meg. A 130 lapos könyv kinyomtatásáért négyszáz pengőforintot kért a nyomda.) – Bővített kiadása: Bacsányi János poétai munkái. Buda, 1835. (A költő arcképével és következő ajánlásával: «Főtiszteletű Juranics László pécsi kanonok úrnak, több vármegyék táblabírájának, mint legrégibb szíves jóbarátjának küldi s ajánlja a szerző». A kötetet nem vásárolják, még az írók sem érdeklődnek utána, Toldy Ferenc kemény hangon szól róla a Kritikai Lapokban. Ezt az elbánást haláláig nem bocsátja meg a linzi száműzött.) – Húsz évvel halála után jelent meg munkáinak első teljesebb kiadása: Bacsányi János költeményei válogatott prózai írásaival egyetemben. Kiadta Toldy Ferenc. Pest, 1865. (A megbántott költő emlékét a magyar irodalomtörténet atyja ismételten felújította. Ebbe a kötetbe megírta életrajzát. Ifjúkori méltánytalan magatartásáért és igazságtalan kritizálgatásáért ugyanolyan elégtételt adott, mint Kölcsey Ferenc, a maga kegyeletes emlékbeszédében, Berzsenyi Dánielnek.) – Toldy Ferenc kiadása: A magyar költészet kézikönyve. II. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. (Szemelvények a költő verseiből.) – Szinnyei Ferenc kiadása: Bacsányi János. Budapest, 1904. (Életrajzának függelékéül kiadatlan prózai és verses munkáinak közlése.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – U. az: Összegyüjtött munkái. Nyolc kötet. Pest, 1868–1874. – U. az: A magyar költészet kézikönyve. II. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Thaly Kálmán: Bacsányi sírja és emlékezete Linzben. Figyelő. 1877. évf. – Bayer Ferenc: Bacsányi János. Sopron, 1878. – Radó Antal: A magyar műfordítás története. Budapest, 1883. – Heinrich Gusztáv: A műfordítás elméletéhez. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. 19. köt. Budapest, 1884. – Bérczy Jenő: Bacsányi János. Kaposvár, 1886. – Széchy Károly: Magyar költő idegen földön. Erdélyi Múzem-Egylet Kiadványai. Kolozsvár, 1889. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1891. – Bodiu Mihály: Bacsányi János. Losonc, 1894. – Cserney József: A műfordítás kérdésének története a magyar irodalomban. Kalocsa, 1902. – Szinnyei Ferenc: Bacsányi János. Budapest, 1904. – Váczy János: Az egyeztető irány. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Molnár János: Bacsányi János levelei Ráday Gedeonhoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1907. évf. – Horánszky Lajos: Bacsányi János és kora. Budapest, 1907. – Suszter Oszkár: Bacsányi János. Zalaegerszegi áll. gimnázium értesítője. 1908. – Kocsis Vince: Orczy Lőrinc költészetének hatása Bacsányi Jánosra. Kalazantinum. 1911. évf. – Viszota Gyula: Bacsányi János akadémiai tagsága. Akadémiai Értesítő. 1911. évf. – Berde Mária: Bacsányiné Baumberg Gabriella élete és költészete. Kolozsvár, 1912. – Csipak Lajos: Horatius hatása az ó- és újklasszikus iskola költőire. Kolozsvár, 1912. – Bellaagh Aladár: Napoleon kiáltványa a magyarokhoz. Irodalomtörténet. 1913. évf. – Császár Elemér: A német költészet hatása a magyarra a XVIII. században. Budapest, 1913. – U. az: Bacsányi János. Budapesti Szemle. 1913. évf. – Schuy Gilbert: Bacsányi János és I. Napoleon 1809-iki proklamációja a magyarokhoz. Budapest, 1914. – Fest Sándor: Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi István fellépéséig. Budapest, 1917. – Pukánszky Béla: Herder hazánkban. Budapest, 1918. – Fraknói Vilmos: Martinovics élete. Budapest, 1921.
