PÉLDÁK FORDÍTÁSAI.
PÉLDÁK FORDÍTÁSAI.
A PÉLDÁKAT a középkori írók prédikációikba szerették beleszőni, de a szebbeket külön is összejegyezték. Sok jellemző középkori történet található köztük A középkori szerzetesek és apácák nagyon kedvelték ezeket az erkölcsi célzatú rövid elbeszéléseket. A példák hősei nem a szentek voltak, hanem egyszerű emberek, nemesurak, világi papok, szerzetesek és apácák. Történeteikből mindig következett valami jámbor tanulság. A példák között számos ügyes elgondolású elbeszélés akad. Előadásuk elevensége és szerkezetük kerekdedsége általában szembetűnőbb, mint a legendáké.
A magyar kódexekben található példák külföldi eredetű latin szövegek fordításai s így csak nyelvük és stílusuk tarthat számot nagyobb figyelemre. Latinosság sok van bennük, de egyik-másik történet elég folyamatos stílusú. Megismerhetjük belőlük a középkor képzeletének számos jellegzetes alakját: az igaz úton járó papot és a megtévelyedett keresztény hívőt, az incselkedő sátánt és a póruljárt bűnöst, a gonosz szellem csábításaival viaskodó barátokat és a kolostorok magányában ájtatoskodó apácákat. Ezek az apró elbeszélések többnyire egymás változatai. A kísértetbe vitt hívő mellett meg-megjelenik az ördög, a bűn nyomában feltűnik a büntető igazság, a szenvedések végén enyhülést ad az isteni kegyelem.
A magyar kódexirodalom példáinak forrásai Temesvári Pelbárt ferencrendi szerzetes munkáiban, Herolt János dominikánus szerzetes könyveiben és a Gesta Romanorumban jelölhetők meg. Az utóbbi mű egyike volt a legnépszerűbb középkori mesegyüjteményeknek. A prédikáló szerzetesek bőven merítettek belőle.
A sokat nevetgélő barátot hosszú betegséggel sujtja a Gondviselés, hogy felejtse jó kedvét. – A restség bűnében élő szerzetest maga Szent Benedek vesszőzi meg, hogy a helyes útra térítse. – Egy pörlekedő leány sírjából nagy füst tódul ki; felnyitják a sírt s látják, hogy a leány szívét, epéjét, nyelvét és kezét tűz emésztette el, mert testének ezen részeivel sokat vétkezett; de testének más részét nem bántotta a tűz az ő szüzességének bizonyságára.
A harag elkerüléséről szól az apát és püspök példája. Az apát dicsekedve mondja a püspöknek, hogy amióta a szent szerzetnek ruháját magára öltötte, attól fogva nem evett húst; a püspök szerényen azt válaszolja, hogy amióta püspök, nem aludt el anélkül, hogy ki ne engesztelje azt, aki őt napközben megbántotta. Mondja az apát: «Bocsáss énnéköm, szent atyám, pispek, mert az te életed jobb az én életemnél».
Egy másik apát azt kérdezi a szerzetesektől, hogy milyen jócselekedeteket műveltek, minekutána a barátruhát magukra öltötték. Az első fráter azt feleli, hogy naponkint töredelmesen bánta bűneit; a második, hogy naponkint imádkozott és dolgozott; a harmadik, hogy irgalmas volt; a negyedik, hogy alázatosan viselkedett; az ötödik, hogy soha embert meg nem szomorított. Ezeket hallván az apát, kéri Istent, hogy jelentse ki neki, melyik erény a legkülönb. És szózat jön az égből: az cselekedett legjobban, aki se meg nem szomorított senkit, sem ő maga meg nem szomorodott.
Focus kovács esete Titus római császár korában történik. A bátor kovács megszegi a törvényt, szembeszáll a bálvánnyal s mikor a császár elé hurcolják olyan ügyesen mentegetődzik, hogy kivágja magát a bajból. Bölcseségéért Titus halála után ő lesz a császár. A mese értelme az örök üdvösség elnyerésére buzdít.
A három mentő igazságot egy elvetemült vitéz mondja, akit a bíró halálra ítélt. Mivel pedig Asmodeus király országában, ahol a vitéz gazságait művelte, az a törvény, hogy aki háromszor igazat mond, az nem vesztheti el életét, a halálra ítélt gonosztevő megszabadul. A példa a gyónás magyarázatára szolgál.
Egy másik király országában van egy szép kert, két ember őrzi: egy vak és egy béna. Ők ugyanis nem lophatják el a drága gyümölcsöt, mert a vak nem lát, a sánta meg nem tudja elérni az ágat. Egyszer a sánta azt mondja a vaknak: «Végy fel engemet válladra és én eligazítlak, mely fa alá menj és én leszaggatom a szép gyümölcsöt». A király azonban ráeszmél álnokságukra s mindkettőt halálra ítéli. «Ezenképen vagyon a lélekről, ki vezérli a testet a gonoszságnak tétemínyire, mely gonoszságokat sem a test lélek nélkil, sem a lélek a test nélkil nem tehetnéje. O azért ember úgy keressed kedvét testednek, hogy a lelkedet el ne kárhoztassad miatta.»
Egy özvegyasszony két leánya ellen az ördög irigységet szít és rágalmakat kelt. A két szépséges hajadont azzal gyanusítják, hogy titokban feslettéletűek. Az anya Szűz Mária oltalmába ajánlja leányait s egy Mária-ünnepen csoda történik. A leányok bemennek a templomba, angyal száll le hozzájuk, két szép rózsakoszorút tesz fejükre s kijelenti, hogy ezt az ajándékot Krisztusnak szent anyja küldi az ő szüzességük bizonyságára. A hivők ettől kezdve megbecsülik a két hajadont s ők megszabadulnak rossz hírüktől.
Egy istenes ember buzgósága ellanyhul, hetenkint már csak egyszer jár a kápolnába, holott azelőtt mindennap eljárt imádkozni. A Gondviselés a következő módon téríti jó útra. Ballag az ember a kápolnához s megpillant maga mögött egy angyalt, ahogy az ő léptei nyomán szép rózsákat szedeget. Az angyal felvilágosítja: ő a buzgalmában restülni kezdő ember lába nyomát számlálja és járásának érdemét mint szép rózsákat viszi az Úr elé. Az ember most már mindennap elzarándokol a kápolnához s halálakor Isten gazdagon megjutalmazza.
Egy barát örökké arra vágyódik, hogy meglássa Szűz Máriát, bár tudja, hogy a földi szem megvakul a Szent Szűz szépségétől. Mária megjelenik előtte, de ő csak félszemével néz reá, így egyik szeme épen marad. De a Szent Szűz szépsége olyan nagy, hogy a barát feláldozza másik szemevilágát, csakhogy újból meglássa a Boldogságos Szűz Máriát.
Egy ifjú is szünetlen gondolkodik Szűz Mária szépségéről s nagy áhítatossággal könyörög, hogy lássa Asszonyunkat. Kívánsága teljesül, de az ifjú nem tud elszakadni a látomány szépségétől s szíve kettéhasad a nagy édesség miatt. Lelkét angyalok viszik az égbe.
Leleményes az unicornis vadállat elől menekülő ember története. A boldogtalan ember menekülése közben egy verembe zuhan, de nem esik bele a mélységbe, mert lábát egy kőre helyezi, kezével egy bokorba kapaszkodik. Amint némileg biztonságban érzi magát, mindjárt megfeledkezik szorult helyzetéről. A bokor ágairól méz csorog ajkára, az édességet vígan nyalogatja. Közben egy fekete és egy fehér egér elrágja a bokor gyökerét, a kő alatt tanyázó négy kígyó megmarja a könnyelmű ember lábát s a szerencsétlen belezuhan a verem alján tanyázó sárkány torkába. A mesének ez a magyarázata: az üldöző vadállat a halál, a verem a világ, a bokor az emberi élet, a két egér a nappal és az éjjel, a négy kígyó a négy elem, a sárkány a pokol, a méz a világ hazug gyönyörűsége. Az ismeretlen fordító kifejezése szerint: »az unicornis vad a halál, ki mindenha íz embert és kévánja őtet marnia; az verem ez világ, ki rakva minden gonoszsággal; a bokor embernek élete; kit a két egér, a feír és fekete, megemészti azaz rágja, a nap és az éj; a négy kígyó avagy a négy éltető állat: egyik föld, más víz, harmad tűz, negyed ég, kikbél embernek teste szereztetett; a sárkán kegyik pokolnak szája, ki mindent kéván megmarnia; az méz kegyiglen ez világnak hazuk gyenőrösége, ki miatt ember megcsalattatik és erekké elkárhozik».
Egész kis novella Jeronimus barát és Borbála apáca példája. «Egy néminemő várasba valának két monostorok: az egyikben lakoznak vala barátok, a másikba szízek, mindketten Szent Bernát szörzetéből valók valának.» A barát neve Jeronimus volt, a szűz neve Borbála, mindketten ájtatosan tisztelték az édes Szüz Máriát s mindketten igen szeretik vala egymást Istenben. Egymással ritkán beszéltek, de szívesen segítették egymást. Fráter Jeronimus az apácának szép imádságokat és legendákat ír vala, Borbála nővér a fráternek szép keszkenőket csinál vala. Egyszer Jeronimus megfesttette cellájában Szűz Mária képét s Asszonyunk lábai elé nagy rút ábrázatban az ördögöt tétette, s e kép előtt sokszor imádkozott. Az ördög megfenyegette, hogy ha nem törölteti őt Asszonyunk lábai alól, bosszút áll rajta, de Jeronimus azzal semmit sem gondolt. Nem sok idő mulva éjtszakának idején megjelent a pokolbeli ördög Borbála ábrázatában s a mit sem sejtő baráthoz így szólt: «Én lelkömnek vigasztalója, sok időtől fogva gerjedöztem én az tehozzád való szeretetbe és mindeddég elviseltem, de immár mastan az nagy szeretetnek miatta meggyőzettetvén jöttem tehozzád, hogy az te jelönvoltodból vigasztaltassék az én lelköm». Az apáca képébe öltözött ördög elmondta Jeronimusnak, hogy összetörte a templom arany- és ezüstedényeit, van tehát vagyonuk, elfuthatnak ismeretlen földre s ott halálig kedvükre lakozhatnak. Rábeszélésre Jeronimus is bement a sekrestyébe, az arany- és ezüstkelyheket és kereszteket összezúzta, zsákba rakta s az ál-Borbálával együtt megszökött a monostorból. Kis idő mulva így szólt az ördög Jeronimushoz: «Ó jaj énneköm, én édös szeretőm, mely igön drága kéncsöt feledtem én el az én monostoromban, ki után sok esztendeig elélhettünk vóna. Kérlek azért tégödet, hogy ülj itt és várj meg, ím betérök utána és elhozván menjünk el oztán útunkra». Jeronimus leült, az ördög pedig bement a monostorba, nagy kiáltást tett: «Keljetök fel hamar, mit alusztok, mert az fráter Jeronimus egyháztoknak kéncsét mind ellopá s vele elszökék. Ha azért utána leendötök, ütet itt ez helön megtaláljátok». Hallván ezt a barátok, fölötte csodálkoztak, beszaladtak Jeronimus cellájába, innen a sekrestyébe s ijedten látták, hogy a kiáltozás igazat mondott. Mindjárt a megszökött fráter után szaladtak, elfogták az úton, visszavitték a monostorba, erősen megkötözték, tömlöcbe dobták, lábát kalodába verték. Jeronimus a tömlöcben magához tért s az egész dolog úgy tűnt fel neki: mintha eddig álmodozott volna. Hirtelen megértette esetét: mindez az ördög dolga. «És magába térvén, kezde Asszonunk Máriához nagy sírással óhajtania és kajáltania és ím ekképen kezde ű hozjá fohászkodnia: Ó bínösöknek nagy reménsége, ó megnomorultaknak ótalma, emléközzél meg, mert te vagy az ergalmasságnak anyja, azért imádd énéröttem az te szent fiadat, jóllehet hogy nem vagyok méltó az ű szent ergalmasságára.» Miközben imádkozott és siránkozott, megjelent előtte a pokolbeli ördög s kezdé őt bosszantani: «Nám mondám neköd, hogy az te Asszonodnak lába alól engömet eltöröltess, kit te nem tevén, im bosszút állottam immár rajtad gonosz fráter». Az ördög most kibocsátá a megkötözött szerzetest a kalodából s helyébe maga ült be. Jeronimus a templomba sietett, buzgón imádkozott, a barátok összeszaladtak a csodára, nem akartak hinni szemüknek, de mikor szenteltvízzel meghintették a cellában üldögélő ördögöt, az elenyészett, miként a füst. Ekkor derült ki, hogy szegény Jeronimus az ördög csalárdságának áldozata. De látták azt is, hogy az Irgalmasság Anyja megoltalmazta a boldogtalan szerzetest. Szűz Mária nem engedte, hogy a pokolbeli gonosz kisértő diadalt arasson. Még a templom edényeit is mind egészben megtalálták. «Ime azért Istenbe tisztöletös hugaim, ez példából megtetszik, mely igön jó az édös Máriának szolgálnia, ki szilé az édös Krisztust, ki Atyjával és Szentlélökkel egy bizon Isten. Amen.»
Kiadások. – A magyarnyelvű példák lelőhelyei: a Példák Könyve, a Bod-, Lobkowitz-, Sándor-, Érdy-, Érsekujvári-, Tihanyi-, Kazinczy-, Horvát-, Debreceni- és Teleki-kódex. Tizenegy kódexben körülbelül másfélszáz példa. – Nyelvemléktár. Tizenöt kötet. Budapest, 1874–1908. (Az I–II. és IV–XIV. kötet Volf György, a III. kötet Komáromy Lajos és Király Pál, a XV. kötet Szabó Sámuel és Katona Lajos közzététele.) – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1862. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. I. köt. Budapest, 1886. – Imre Sándor: A középkori magyar irodalom stíljáról. Budapest, 1890. – U. az: A néphumor a magyar irodalomban. Budapest, 1890. – Horváth Cyrill: Kódexirodalmunk példái s a Példák Könyve. Bajai kat. gimnázium értesítője. 1892. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Katona Lajos: A Gesta Romanorum történetei kódexeinkben. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1899. évf. – U. az: A Gesta Romanorum gyulafehérvári kézirata. U. o. 1900. évf. – U. az: Gesta Romanorum. Fordította Haller János. Budapest, 1900. Régi Magyar Könyvtár. 18. szám. Vargha Damján: Speculum Humanae Salvationis és a magyar kódexirodalom. Akadémiai Értesítő. 1912. évf. – Rössler Mária: Magyar domonkosrendi példák és legendák. Kassa, 1927.
