A NÉPKÖLTÉSZET.
A NÉPKÖLTÉSZET.
A PAPSÁG még a XVI. században is megvetéssel tekintett az énekesek és muzsikusok züllött csoportjaira, haragudott is rájuk, mert trágár nótáikban és tréfás alakoskodásaikban a bűnre való csábítás eszközét látták. A papságnak a világi énekekről és énekesekről vallott véleményét több egykorú adat őrzi. A Virginia-kódex a hallással elkövetett vétkek közé számítja az énekmondás örömest való hallgatását. A Nádor-kódex a nyelv huszonnégy bűne közé sorozza az igricséget. A Nagyszombati-kódex akként nyilatkozik az igricbeszédről, hogy az parázna és rút beszéd. Ilyen közfelfogás mellett csak a társadalom legalsó rétege mehetett joculatornak, különösen ha számba vesszük, hogy még a reformáció korában is mennyire panaszkodnak a hegedősök a nekiszilajodó részeg mulatozók durva bánásmódja miatt.
A protestáns korban élő lantosok és hegedősök énekeiből nyilvánvaló, hogy a népies jellegű középkori költészet alacsony színvonalú volt. Még a reformáció korában is, mikor a verselés már erősebben fejlődött, meg kellett elégedniök a hallgatóknak Tinódi Sebestyén eléggé csikorgó verseivel, pedig ezek a rímelések ennek a műfajnak aránylag sikerültebb termékei s bizonyára jobb versek, mint a középkori énekmondók szerzései.
A lantosokat, hegedősöket, játékosokat és komédiásokat nemcsak az egyház, hanem a német városi polgárság is megvetette. Ilyen emberek meg sem telepedhettek a városokban. Nem tekintették őket tisztességes embereknek, inkább csak a társadalom salakját látták bennük. A vigasságot tevő vándor mulattatókról a városi jogkönyvek a megrovás hangján emlékeztek meg.
A régibb irodalomtörténetírók Toldy Ferenctől kezdve azt tanították, hogy a középkori magyarok hivatásos énekmondói és zenészei külön énekmondó rendet, más szóval dalnoki céhet, alkottak. Ezt a dalnoki céhet királyi intézkedések szervezték s ez a szervezett dalnoki testület századokon keresztül fönnállott, míg végre tagjai szétszállingóztak és a nép közé vegyültek. (A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854.) – Ezt a tanítást Sebestyén Gyula azzal egészítette ki, hogy a kereszténység beköszönésével a pogány magyar samánoknak azaz táltosoknak énekes-osztályából két magyar énekesrend keletkezett: a népi regősöké és a királyi regősöké. Azok a népnek faluról-falura járó vándor mulattatói s az ősök samánkodó mesterségének folytatói voltak; ezek a királyi udvar védelme alá helyezkedő keresztények, akik jómódban éltek a nekik – juttatott földeken. Mikor az utolsó Árpádok idején a királyok feloszlatták a királyi regősök csoportjait, a királyi énekesrend beleolvadt a népi énekesek rendjébe s a két csoport elvegyült a nép között. (A regösök. Budapest, 1902.) – A reálisabb nyomozás munkáját ezen a téren Réthei Prikkel Marián végezte el. Magyarázatai, számos tévedése ellenére is, kétségtelenné tették, hogy a reánk maradt adatok alapján nem lehet túlozni a régi magyar énekmondók jelentőségét s módosítanunk kell azokat a tanításokat, melyeket évtizedeken keresztül hirdetett róluk a magyar irodalomtörténetírás. A középkorban nem lehet szó énekmondó rendről s a hegedősök és lantosok közt sem volt számbavehető különbség. (A régi magyar énekmondók. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1917. évf.) – Még világosabbá tette a kérdést Szabolcsi Bence anyaggyüjtése és kritikája. (A középkori magyar énekmondók kérdéséhez. Irodalomtörténet. 1926. évf.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: A magyar irodalom története rövid előadásban. I. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Szilády Áron: Három hegedüs-ének. Századok. 1862. évf. – Sebestyén Gyula: A regősök. Budapest, 1902. – U. az: A magyar honfoglalás mondái, Két kötet. Budapest, 1904–1905. – U. annak cikke: Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Vikár Béla: A regös-ének. Budapest, 1906. – Moór Elemér: A Toldi-monda és német kapcsolatai. Budapest, 1914. Réthei Prikkel Marián: A régi magyar énekmondók. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1917. évf. – Thienemann Tivadar: Városi élet a magyar középkorban. Minerva. 1923. évf.
