TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
A TIZENHARMADIK század fejlődését a tatárjárás durva erővel szakította ketté. A virágzásra pusztulás következett, a romlásból fenyegető erővel nőtt ki a nagybirtokú főurak hatalma. A királyi udvar, a kisebb nemesség, a városi polgárság és a földmívelő parasztság egyformán szenvedett ettől az önző főúri osztálytól. Másrészt az ország elég hamar felépült a tatárjárásütötte sebekből, az egyház nagy adományokkal erősödött, a hívek buzgalma művészi ízlésű templomokat emelt. A román stílust ekkor kezdte kiszorítani a gót stílus, azonkívül sok régi templom alakult át csúcsíves épületté. A szerzetesrendek egyre rohamosabb térfoglalása magával hozta a művelődés és az erkölcsök iránt feléledő fogékonyság terjedését is.
A latin irodalomban tovább folytatták a nemzeti szentekről szóló legendák írását, Kézai Simon krónikája is eljutott korunkig, a tatárjárást is megénekelte egy névtelen latin költő; a magyarnyelvű szövegek közül azonban csak a Halotti Beszédet őrizte meg az idők járása. A külföld bámulatosan kiterjedt latin irodalmához mérten vagy egyes nyugati országok nemzeti nyelvű költészetéhez viszonyítva, fölötte csekély ez a termés, de nem szabad felednünk, hogy a magyar nemesnek, sőt a magyar papnak is örökösen a kardon kellett nyugtatnia kezét, ha élni akart s hazáját meg akarta őrizni az ellenséges támadásokkal szemben. Az ország még sokkal távolabb állott a kulturától, semhogy a királyi udvaron s a papi iskolákon kívül bárki is érdeklődött volna az írás és olvasás tudománya iránt.
Azok a magyar papok, akik a párisi és bolognai egyetemen tanultak, tudományos képzettségükkel és világismeretükkel messze kimagaslottak itthon növekedő kortársaik közül. Ezeket a papokat a királyi és főpapi udvarokban szívesen alkalmazták s tudásukat felhasználták a külföldi követjárások alkalmával is. Pályájukon gyorsan emelkedtek, javadalmakat és tisztségeket kaptak. Páris és Bologna tanárai nemcsak a latin nyelvre, egyházi szónoklatra, filozófiára, teológiára és jogtudományra tanították őket, hanem a gondos latin fogalmazásra és az oklevelek kiállítására is. Páris és Bologna rendkívül látogatott diákvárosok voltak. Bolognában a XIII. század elején tízezer tanuló élt, Párisban alig talált lakóhelyet a külföldi országokból odaözönlő tanulósereg. A külföldi egyetemjárás lassankint annyira divatba jött, hogy végül minden országban fölös számmal voltak a Párisban vagy Bolognában végzett papok. Az egyetemi rangfokozatot jelentő magister cím nálunk is egyre jobban terjed, az egyházi tanítás színvonala emelkedik. A veszprémi egyházmegye székhelyén a XIII. században olyan káptalani iskola virágzott, hogy tanárainak képzettségét tekintve, szinte vetekedett egy kisebb külföldi egyetemmel. Ezért írta a város pusztulása után, 1276-ban, Kun László király oklevele az elpusztított iskoláról: «Veszprém városában a szabad mesterségeket virágzó hírnév ragyogta be és a jogtudomány az ország jogainak megőrzése végett első rangra emelkedett. A szabad mesterségek iskolája porrá égett. Új felvirágoztatását elérni lélekből igyekezvén, elrendeljük, hogy ott az iskola újjáalakíttassék és a jogtudomány művelése visszaállíttassék». Ebben az időben a veszprémi káptalannak tizenöt tagja kettős jogi, doktor: az egyházi jognak és a római jognak doktora. Az 1276. évi oklevél szerint Veszprém iskolája a tanárok kitűnősége és a tanulók nagy száma miatt úgy tündöklött a többi magyarországi egyházak iskolái között, mint Páris iskolája a franciaországi iskolák között.
Nem tekintve néhány ilyen magasabb színvonalú káptalani és kolostori iskola deákos életét, az ország népe mindennek inkább mondható, csak kulturált lakosságnak nem. Némi fényt vet a helyzetre az Árpádházi Boldog Margit szenttéavatásának ügyében történt egyházi vizsgálat. A római pápa 1276-ban olasz papokat küld ki Margit életének és csodáinak megvizsgálására, ezek mintegy száz tanut hallgatnak ki az ország minden részéből s jegyzőkönyvet vesznek fel a vallomásokról. A jegyzőkönyvekből kiderül, hogy az akkori gazdag földbirtokos nemes urak műveltsége igen alacsony volt. Egyesek nem tudják, hány esztendős a gyermekük, nem tudják a maguk életkorát sem. Időmeghatározásaik: «mikor a tatárok az országba törtek» vagy «már jól megülte a lovat». Csak egy előkelő nemesúr, Kadarkalászi Sándor, tud és vall latinul.
Maga a papság is gyönge a latinban. Mikor az Árpádházi Boldog Margit szentté-avatása ügyében kiküldött pápai bizottság megtartja a tanukihallgatásokat, a papok is némi kivétellel magyarul vallanak, bár a bizottság tagjai latinul szerették volna kihallgatni őket.
A könyvek nagy értékére alig hozhatnánk fel jellemzőbb adatot Gutkeledi Vid eseténél. Ez a magyar úr IV. Béla király uralkodása alatt, 1263-ban, muramelléki és somogymegyei birtokaival kárpótolja a csatári bencés monostort egy kölcsönkért és elkallódott latin Szentírásért. A dolog úgy történt, hogy a Gutkeled-nemzetségből származó Vid, mint a zalamegyei Csatár kegyura, az ottani bencés apátság kétkötetes Szentírását elzálogosította egy Farkas nevű vasvári zsidónak. Huszonhét és fél márka összeget kapott a Szentírásért, később egyre több pénzt vett fel rá, a kölcsönt nem tudta törleszteni, a Szentírás a hitelező birtokába jutott s Vid földekkel, jobbágyokkal és igavonó állatokkal kárpótolta az ősei által alapított csatári monostort. Ez a nevezetes kézirat – a Gutkeled-biblia – ma is megvan a stájerországi admonti bencés apátságban.
Az 1240-es években a tatárjárás borzalmas károkat okoz. Az ország sok helyen lakatlan pusztaság lesz, még ott is, ahol azelőtt sűrű a lakosság. A mongolok a nemesek és jobbágyok nagy részét legyilkolják vagy fogságba hurcolják. A talpra állás mégis meglepően gyors. Bernát olasz apát, az Anjouk követe, 1278-ban már úgy látja, hogy a magyar király ellenállhatatlan erejű északi és keleti szomszédaival szemben.
A barbár erőszakosságok mellett az önfeláldozó hősiességnek sok tündöklő példáját mutatja ez az évszázad. Mikor a tatárok a sajómelléki csatában teljesen bekerítik IV. Béla királyt s olyan szoros gyűrűt vonnak körülötte, hogy menekülése lehetetlennek látszik, híveinek önfeláldozása menti meg az elfogatás gyalázatától. Egész csapattal harcol egy-egy- magyar nemes, rettentő tusa árán ragadják ki a királyt a tatárok közül. Egymás után esnek el a király segítségére siető vitézek. Ernye, az Ákos-nemzetségből, jó lovára ülteti a királyt, hogy gyorsabban menekülhessen, maga pedig visszafordul s feltartóztatja a száguldó ellenséget. Azután a Hunt-Pázmán nemzetségből való András adja át lovát a királynak. Most Rugács fiai kényszerítik lovukat a királyra s ők maguk a véres útra állnak a tatárok ellen, hogy életük felajánlásával néhány percnyi előnyt szerezzenek a menekülő király nak. IV. Béla megmenekül, de a többi magyarról és a mongolokról borzadva írja II. Frigyes császár: «Megölték a főpapokat, a főurakat, azután a magyarok végtelen sokaságát, hallatlan vérontással, melyhez hasonlóról a legrégibb idő óta, egy csata lefolyása alatt, sohasem történt még említés».
A vitéz ember nem marad jutalom nélkül. IV. Béla egyik híve, Lőrinc ispán, három falut kap a királytól a következő érdemekért. A halicsi hadjárat alkalmával halálosan megsebesült, mert nem akart hátat fordítani az ellenségnek. Alig gyógyult fel, lándzsájával leszúrt a lováról egy félelmes orosz harcost. Ugyanakkor a maga legnagyobb veszedelmére felajánlotta lovát a bajban forgó halicsi hercegnek. A morva hadjáratban vakmerő rohamai miatt halálos sebeket kapott. Máskor egy vár alatt «mint nemzetünk becsületének előharcosa» párviadalban legyőzött egy idegen lovagot. Midőn végül senkisem akarta elvállalni a bolgárok ellen a szörényi bánság védelmét, felajánlotta szolgálatait a királynak, legyőzte a bolgárokat s rendet teremtett a Szörénység vidékén.
A harci kedv változatlanul erős. Hogy milyen pompás harcosok a magyarok, azt talán legjobban Habsburg Rudolf és II. Ottokár harcában látták a németek és a csehek. Habsburg Rudolf nagyon jól tudta, mit cselekszik, mikor kedveskedő szavakkal hívta szövetségébe Kun László királyt. «Itt az alkalmas idő, amikor bosszút állhatunk ravasz ellenségünkön, a cseh királyon, édes fiam és bajtársam! Keljen fel az igen hatalmas fejedelem, ha bosszút akar állni a történtekért s emlékezzék az ellenség régi hitszegésére. Ne késedelmezzék, hanem minden egyéb, bármi fontos ügy elhalasztásával jöjjön azonnal országunk határára.»
A magyar harcos a XIII. században is biztos kézzel lövi nyilát az ellenségre, könnyű és gyors lovas; egy akkori cseh író szerint: «ellenség, akitől Jézus Krisztus mentse meg az országot». A magyarok harcát hullámzó kézitusa jellemzi, támadás és futás, színlelt megrettenés, folytonos nyargalás. «Soha cséplő úgy nem csépelt – mondták a Habsburg Rudolf ügyéért küzdő németek – mint Mátyus nádor és vitézei. A magyarok ember-ember ellen akként vívtak, mintha Franciaországban tanulták volna a harcot.»
Az utolsó Árpádok korában elgyöngül a királyi hatalom, elvadulnak az emberek. A hatalmaskodó főurak megrohanják a nemes emberek jószágait, házukat elpusztítják, barmaikat elhajtják, őket magukat megverik, az ellenállókat levágják. Az ország egyes főúrai inkább utonálló haramiákhoz hasonlítanak, mint tisztességes emberekhez. A papok, nemesek, parasztok egyformán szenvednek tőlük. Még legjobban a szerzetesek kolostorait kímélik, de a püspökök vagyonát irgalmatlanul dúlják. Kirabolják a templomokat is. Ha kedvük tartja, a királyi család ellen fordulnak. Kun László idejében néhány főúri gonosztevő összeáll s pusztán személyi torzsalkodásból megrohanja s annyira összekaszabolja a királyi család egyik tagját, Béla macsói herceget, hogy a margitszigeti apácák alig tudják összeszedni testének véres darabjait. Megtorlásra senkisem gondolhat.
A közállapotok anarchiájára jellemző a veszprémi székesegyház és iskola elpusztítása 1276 Az ország nádora, Csák Péter, haragban van Németujvári Péter veszprémi püspökkel, azonkívül szeretné kirabolnia veszprémi papokat, ezért összeszedi nemeseit és szolgáit, kirabolja a veszprémi székesegyházat, feldúlja az oltárokat, összetépi az okleveleket, legyilkol, összevagdal és elhurcol számos embert. Ez a gonoszság is büntetlenül marad, pedig az egykorúak szerint emberemlékezet óta nem történt ehhez hasonló gonoszság az országban.
Még az erdélyi szászok is elvesztik a fejüket. 1277-ben megrohanják és elpusztítják Gyulafehérvárt, mivel az egyik szász haláláért az erdélyi püspököt és három kanonokját okolják s ezért bosszút akarnak állani. A dühöngő szászok kirabolják a gyulafehérvári székesegyházat, elviszik kincseit, legyilkolják a lakosságot, rágyujtják a tetőt a templomokba menekültekre, lángok és fegyverek martaléka lesz a nagyprépost, a papság és többezer magyar. S nincs senki, aki megbüntesse őket vérontásukért.
Nincs biztonságban sem élet, sem vagyon. 1285 februárjában arra ébred az ország, hogy a tatárok megint bent vannak az országban, gyors lovaikon néhány nap alatt Pestig haladnak s gyilkolnak, rabolnak mindenfelé. Ezrével hull a magyar, de csapásaik nyomán hull a tatár is, míg végre valahogyan ki tudják őket szorítani az országból. Máskor a kúnok lázadnak fel s ölik halomra a falvak és a nemesházak lakosságát.
Az ököljognak ebben a sötét korszakában egyedül a pápaság képviseli az igazságot és a komoly erkölcsi elveket. Fenyíti a bűnt, védi a gyöngét. Mikor Timót zágrábi püspököt a király és az előkelő származású magyar urak az 1260-as években ki akarják forgatni püspöki székéből azért, mert nem nemes származású, hanem cselédsorból való, IX. Kelemen pápa megoltalmazza a szolga fiát a püspökségben. «Minden ember – írja a római pápa IV. Béla királynak – egyformán születik, egy ég alatt egy levegőt szív; meztelenül jő a földre, meztelenül távozik; ebben nincs különbség szabad és szolga, szegény és gazdag, pór és király közt; az isteni kegyelem nem tesz különbséget nagy és kicsiny, szabad és szolga közt; az Úr előtt nincsen személyválogatás. Ha szolga volt is, a püspöki méltóság a szolgaságot eltörölte; a királyok királya is asztalához, nagy munkájához szegény halászokat választott… Mi dicsősége van abból a nagy, hatalmas királynak, ha szegény emberrel küzd s együgyű ember ellen mutatja hatalmát? Oroszlán nem fog fegyvert féreg ellen, sas nem támad verebekre. És te, a férfi, a nagy fejedelem, annyira törekszel egy püspök megbüntetésére, aki ellen, ha mind igaz, amit mondanak, kifogást nem tehetsz, mert nem ő teremtette magát, hanem az Isten; nem tőle függött, hogy nemes szülőket válasszon magának, nem az ő hibája, ha olyan szülei voltak, aminőket az Isten adott neki!… A szegény ember ügyét el nem hagyjuk. Ne zavarjon meg téged némely papok befolyása, akik, mint mondják, inkább a püspökségre, mint a püspökre gondolnak, az élő ember örökségét szeretnék, de azt azon az úton, amiben járnak, amíg én élek, meg nem kapják!» (1266.)
Hanyatlás mutatkozik még a bencések életében is. A két nagy kolduló szerzetesrend tagjai, a franciskánusok és a dominikánusok, a nemesség és a nép igazi barátai és vándortanítói; míg a hatalmas vagyonú régi kolostorokban a jólét lazábbá teszi a hitéletet, lanyhábbá a testi és szellemi munkát. A bencések fegyelmét különösen az teszi hanyatlóvá, hogy monostoraik egymástól függetlenül élnek s a túlságos elkülönítettséggel együtt jár a szigorú rendszabályoktól idegenkedő szervezetlenség. A tatárjárás nagy pusztulást okoz közöttük, később belekeverednek a politikai küzdelmekbe, az elvadult korszellem hatása alól nem tudják kivonni magukat. Így van ez a külföldön is. Németországban az egykor tudományáról híres sanctgalleni bencés kolostorban a XIII. század végén már írni sem tudnak a szerzetesek, más külföldi monostorokban lovagolnak és vadásznak.
Irodalom. – Kerékgyártó Árpád: A műveltség fejlődése Magyarországon. Budapest, 1876. – Salamon Ferenc: Budapest története. Három kötet. Budapest, 1878–1885. – Szabó Károly: Kun László. Budapest, 1886. – Kürcz Antal: A magyarországi pálosrend története. Budapest, 1889. – Dedek Crescens Lajos: A kartauziak Magyarországon. Budapest, 1889. – Ortvay Tivadar: Pozsony város története. Három kötet. Pozsony, 1892–1900. – Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Temesvár, 1892. – U. az: IV. Béla magyar király története. Temesvár, 1893. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. – Békefi Remig szerkesztésében: Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállásának ünnepén közrebocsát a hazai ciszterci-rend. Budapest, 1896. – Márkus Dezső szerkesztésében: Magyar törvénytár. I. köt. Budapest, 1899. – Karácsonyi János A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Négy kötet. Budapest, 1900–1903. – Erdélyi László szerk.: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902–1916. – Forster Gyula: Magyarország műemlékei. Három kötet. Budapest, 1905–1913. – Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 3. kiad. Budapest, 1906. – Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Budapest, 1908. – Békefi Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910. – Marczali Henrik: Magyarország története. Budapest, 1911. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1915–1919. – Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete. 2. kiad. Nagyvárad, 1915. – Hajnal István: Irástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921. – Erdélyi László: Árpád-kor. Budapest, 1922. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. Két kötet. Budapest, 1922–1924. – Hóman Bálint: Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929.
