LATIN IRODALOM: JULIANUS ÚTI JELENTÉSE.
LATIN IRODALOM: JULIANUS ÚTI JELENTÉSE.
NEGYEDIK BÉLA király uralkodásának elejére esik JULIANUS domonkosrendi szerzetes hittérítő útja a Nagy Magyarországban azaz, az uralvidéki Baskiriában élő pogány magyarokhoz. Úti jelentése – De facto Ungariae Magnae azaz Nagy-Magyarország dolgáról – igen érdekes tudósítás.
Az őshazában maradt pogány magyarokról a magyarországi krónikákban található tudósítások arra ösztönözték a dominikánus szerzeteseket, hogy felkeressék a keleti magyarokat. Négy szerzetes indult el messze keletre – olvassuk a Julianus és Ricardus nevéhez fűződő úti jelentésben – de közülök csak Ottónak sikerült a magyarok nyomára jutni, ő is pár nappal hazatérése után meghalt. Most újból négy szerzetes kelt útra s 1235-ben a Balkán országain át először Konstantinápolyba, onnan a Fekete-tengeren keresztül a Kaukázus északi lejtőjének vidékére értek. Északra fordulva, a pusztában nagy nélkülözések gyötörték őket, úgyhogy kettőjük kénytelen volt visszafordulni, Julián és Bernát azonban egy karavánhoz csatlakozva, több mint egyhónapi utazás után a bolgárok földjére jutottak, ahol szíves fogadtatásban részesültek. Itt Bernát szerzetes a pusztában tett utazás fáradságától megtörve elhunyt, Julián azonban egy pogány pap szolgálatába szegődve továbbhaladt s végül rátalált az uralvidéki magyarokra. Nyelvüket teljesen megértette. A magyarok nagy örömmel fogadták, végigvezették falvaikban s egyre kérdezősködtek nyugati keresztény rokonaikról. Ők maguk pogányok voltak, lóhúst ettek, kancatejet ittak. Ősi szájhagyomány alapján még tudtak egyet-mást elvándorolt testvéreikről. Szomszédságukban már ekkor a tatárok tanyáztak s így Julianus szerzetes is tudomást szerzetterek hódító terveiről. Elhatározta, hogy hazatér. Az oroszok földjén át félesztendei utazás után karácsony táján érkezett vissza Magyarországba.
Julianus magyar származású domonkosrendi szerzetes volt. Első utazását 1235-ben, a másodikat 1237-ben tette. Az első út történetét tollba mondta Ricardus domonkosrendi szerzetesnek, a második útról ő maga írt levelet a perugiai püspöknek. Levelében elmondja, hogy ismét Nagy-Magyarországba indult társával, de Oroszország legszélső határára érkezve, arról értesült, hogy a tatárok már elpusztították a pogány magyarok földjét. Ezután hallomás alapján leírja a tatárok történetét és szokásait.
Hogy Julianus melyik magyar kolostorban élt, nem tudjuk. Abban az időben, mikor két keleteurópai útját megtette, a magyarországi domonkosrendi szerzeteseknek Esztergomban, Győrött, Pesten és Székesfehérvárt voltak rendházai.
Kiadások. – Julianus úti jelentésének kéziratát a római vatikáni könyvtár őrzi: De facto Ungariae magnae a fr. Ricardo ordinis fratrum Praedicatorum invento tempore D. Gregorii IX. – Első kiadása Desericzky Incétől: De initiis et majoribus Hungarorum commentaria. I. köt. Budae et Pestini, 1748. – Azontúl több kiadása jelent meg. (Pray György 1753, Fejér György 1829, Endlicher István 1849, Theiner Ágost 1859, Wenzel Gusztáv 1869.) – Magyarra Szabó Károly fordította: Magyarország történetének forrásai. Pest, 1861.
Irodalom. – Knauz Nándor: Magyar hittéritök a magyaroknál. Religio. 1857. évf. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Vámbéry Ármin: A magyarok eredete. Budapest, 1882. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. V. köt. Budapest, 1897. – Pfeiffer Miklós: Die ungarische Dominikanerordensprovinz. Zürich, 1913. – Horváth Sándor szerkesztésében: A Szent Domonkos-rend multjából és jelenéből. Budapest, 1916.
