Nemzeti vágyak és udvari politika
Nemzeti vágyak és udvari politika
A magyarságnak, ha politikai szükségből szövetkezett is a törökkel, legfőbb vágya volt az ozmán igától való felszabadulás. Koronkint kedvező lett volna rá az alkalom, Bethlen Gáborban, Zrinyi Miklósban megvolt a hadvezéri tehetség is a vállalat sikeréhez; de a bécsi udvar nem bízott az ajánlat őszinteségében s egyelőre fontosabbnak tartotta a »lelkek visszanyerését«; inkább elnézte az ország pusztulását, népe rabláncra füzését, mint hogy felszabadúlva, a magyarság és a protestantizmus ereje növekedjék. E közben a külföldi események is kedvezőleg egyengették a fejedelmi mindenhatóság útjait. Közép-Európában, különösen Franciaországban, példátlanul növekedett az egyeduralom ereje és tekintélye; Csehországnak az örökös tartományok közé sorozásával az ausztriai ház hatalmi állása szintén nagyon erősödött. Ezeknek a példáknak meg a nyomukban járó államtudmányi elméletnek felhőiben már ijesztően gyűlt számunkra a zivatar, fejünkre zúdulását már csak alkalom hiánya késleltette.
A ki ily körülmények közt még rendelni tudott, azt is végkép kiábrándította az 1663–64-iki török háború, meg a rá következő vasvári béke. A mit Zrinyi Halul béggel mondat a szigeti hősnek:
Ki nem esmérheti német barátságát,
Leginkább magyarokhoz gonosz akaratját?
Leginkább magyarokhoz gonosz akaratját?
– százados tapasztaláson alapúlt ugyan, de soha sem volt igazabb, mint ekkor.
