A Szigeti Veszedelem tartalma
A Szigeti Veszedelem tartalma
Epopeájának tárgya: Sziget védelme, hőse Zrinyi Miklós, ki meg merte várni Szulimán haragját, az ő hatalmas karját és rettegett szablyáját; sőt megállította, feltartóztatta, a míg hősi halállal el nem vesz. De Zrinyi önfeláldozása, s a maroknyi magyarság vértanúsága nem egyszerű vitézi tett: nemzeti váltság. A nagy Mindenható a földre tekint, egy szemfordulásból megnézi a világot, s a magyarok erkölcsi sülyedése miatt haragra lobbant: állhatatlanok, tévelygők, nincs előttük az ő nevének és fia vérének becsületi, a jó cselekedetnek kelleti, az öreg embernek tiszteleti; elfajzottak, a szép keresztyén hitet eltapodták, és különféle vallásokban gyönyörködnek; s minden bűnök eláradtak köztük. Haragjában Mihály angyalt Alektó furiához küldi, hogy Szulimánt bújtsa fel a magyarok ellen, kiket hatalmába ád. Az angyal előbb az igazakért esdekel, de hiában, aztán égnek ereszti sugár-szárnyait és teljesíti szomorú megbízását. Alektó Szelim képében felbőszíti az alvó Szulimánt, ki riadva ébred: »fegyvert, fegyvert!« S elhatározza, hogy gyaúrt rak halomba, megfüröszti lovát keresztyén vértóban, városokat és várakat rejt hamúba. Hadai azonnal Drinápolyba gyűlnek, vezérei tanácsot ülnek Arszlán budai basa levele felett, mely a háborút ajánlja. Ott Delimán, a tatár khán fia, kinek szívét a szultán leánya, a szép Kumilla, s annak szép haja megkötözé; de a mig ő odahaza járt, hadát elhozni, a Rusztán felesége lett; e miatt most Delimán nyughatatlan, áll vagy ül, s mint dühös farkas lesi a Rusztán halálát s kitölti, ha lehet, rajta bosszúját. Ott Amirasszen, ki maga is fekete, lova is szerecsen, az arab Karabul, mely széltül fogamzott egy híres kancában; aztán Olindus, Hamviván, Demirhám, kinél erősebb a Szulimán birodalmában nem volt, mert ez gyökeréből nagy tölgyfát kirántott, ököllel agyonvert egy nagy elefántot; majd Demirhám bátyja, a bűvész Alderán, Mahomet fejtegetője, álmok magyarázója; végre mások tömérdek sereggel, mely mint felhő az eget, ellepte a földet: jaj annak, jaj a magyarnak, kire ez a felhő fog omolni! A mig a sereg megjő, Arszlán a budai fővezér maga-hittségében Palotára támad, hogy érdemet szerezzen, de Túry György kemény fogadására visszairamlik és dicsőség helyett szégyennel várja urát, ki olyan fekete paripán közeleg, melynél szebbet a képíró sem írhat. A császár fején patyolat, két csoport kócsagtollal, vállán szép arany hazdia, oldalán misziri kard; szívében lángot és fegyvert és nagy veszedelmet hoz a keresztyénségnek. Hozzája hasonlatos bölcs és vitéz fejedelem még a pogányok között nem volt; nem hajlik mint az ág, de mint kőszikla megáll. Még Nándor-Fejérvár alatt a derék sereggel, s azon tanakodik: vajjon Egert vagy Szigetet vívja-e, mikor Petráf az előhaddal már megszállja Gyulát. A vész közeledtére Zrinyi Szigetben rendes szokásai szerint hajnali imára a feszület elé térdel könyörögve, hogy ne engedje isten, mikép a török a keresztyéneknek árthasson, segítse meg nem az ő tisztességéért, hanem szent nevének örök becsületéért. Isten meghallgatja szavát, noha értelme csak annyi az ő kegyelme ellen, a mennyi vizet kis fecske a szájába veszen a mérhetetlen tengermélység ellen; a feszület hozzája háromszor lehajlik, és tudatja vele, hogy vértanúságot szenved és lelke égbe száll, hol angyalok és cherubok várják és isten jobb kezére állatják, mert annak nevéért a pogány ellen esik el: Szulimán vára ellen jő, mint éh farkas lesi az ő halálát, de hatalma, ereje Szigeten megtörik, maga is az ő kezétől elpusztúl, hogy a bán fejének koronája annál fényesebb legyen. Fia, György nevét feltámasztja, tündöklő fénybe vonja és nemzetségét felvirágoztatja!
Szulimán csakugyan Sziget ellen indúl, mire leginkább Zrinyi ingerli, mert a budai basára bosszús szultán Arszlánt leteszi, helyébe Mustafa, boszniai basát emeli, Boszniába viszont Mehmetet rendeli, ki a magyar földtől oda siettében Siklós alatt pihen meg. Gondtalan és puha, elkapott szerencse-fi, ki Szkender, siklósi bég figyelmeztetésére sem veszi számba a veszedelmet, melylyel az okos szigeti hős fenyegetheti, sőt este Szkenderrel fenmulat és szép török dalnokával éneket mondat boldog megelégedéséről, hisz a Szerencse lábaihoz kötve. A szigeti bán azonban kémeitől értesűlve meglepi és a hadat szétveri, a harc sodrában a Mehmet fiát megöli, mire Mehmet elkeserűlten a bánra robban: de az isten angyala a csapást megtartja, a szablyát kezében megfordítja: a Zrinyi kardjától maga esik el. A török elhull, megfut, vagy megadja magát, mint a vitéz Olaj bég, egyedül a bánnak nevére, mert senki másnak meg nem hajolt volna. Zrinyi diadallal tér meg várába, vitézei elől a keresztyén holtakat és betegeket viszik, köztük Farkasics Pétert, a derék hadnagyot, aztán a zsákmányul ejtett török fegyvereket, a kópjára tűzött fejeket, az alázkodó foglyokat és a büszke paripákat, a diadalnak jelvényeiként. Azonban a gyors hír szárnyára felkele, szélnél és madárnál gyorsabban repűle: s megviszi a szultánnak a Mehmet vesztét. Rögtön tanácsot ül és elhatározza, hogy Sziget ellen fordúl, Kadilesernek ezer juhot adat áldozatra, hogy a támadás kimeneteléről jóslatot mondjon. A főpap levágatja azokat a mezőn, s hullájokra sok sas gyűl, de egy nagy fekete sas elkergeti őket, s nem engedi nekik, hogy belőlük egyenek: a mi rossz jel a szigeti vállalatra. A szultán ép ellenkezőleg azt hiszi, hogy a sasok azért nem esznek a juhokból, mert keresztyén testekből jobb eledelt kaphatnak. Fenhéjázásában elbizakodik, mig serege félelemben szorong; s a mint éjjel két ló elszabadúl és riadva kel a szó, hogy Zrinyi a táborra ütött: egyszerre zűrzavar támad. A török fölzendűl, szerte futkosik és vagdalkozik: 3000 ember pusztúl el csak a Zrinyi nevének hallatától. Zrinyi ellenben a szultánok készűltére hősi lélekkel szervezi a védelmet, beszédet intéz társaihoz. Nagy a veszedelem, de azért esztelenség lenne nem bízni istenben, ki mindig megsegíti a benne bízókat, miként Zrinyit s nem egyszer megsegítette. Most az egész keresztyénség Szigetre néz, melynek már az is tisztessége, hogy Szulimán az ellensége. Kiki elszántan harcoljon, a török szavának ne higyjen, mert hogyan adhatna hitet az, kinek magának sincsen. Esküdjenek meg, hogy ez a hely leszen dicsőségük vagy koporsójuk. Zrinyi Miklós előbb maga megesküszik, hogy velök marad a fejök fenállásáig, majd társait esketi meg, kik csapataikkal egymásután vonúlnak fel az esküre: Farkasics, Juranics, Radivoj, Deli Vid s a többi levente kapitány. Az eskű végeztével a várt felszereli, s fiát szép levéllel a magyar királyhoz bocsátja s annak kegyelmébe ajánlja; a fiú sasnak fia, igazi sas, menekűlni vonakodik, míg apja meg nem győzi, hogy óvja magát nagyobb szükségre és jobb időre, akkor legyen nagy példájának követője.
Zrinyi Miklós »Szigeti veszedelmé«-nek címképe. (Bécs, 1651.)
