Magyar népdal Sz. István korában
Magyar népdal Sz. István korában
Van azonban Sz. Gellért életirásának tárgyunkra vonatkozólag egy igen nevezetes passzusa, melyre csakugyan hivatkoztak, de a jellemző tanúlságokat belőle le nem vonták. Próbáljuk meg mindenekelőtt szabatosan lefordítani: »Megtörtént egyszer, hogy valamelyik hivének védelmére a királyhoz utaznék. És ezen vidéknek erdős részében, mely a sertések tartására szolgált, egy jószág feküdt, melyben délre megszállt. Ott aztán éjfél körül hallja a malomkövek zúgását, a melyeket ő egyébként nem vett vala észre. Csudélkozék, hogy az mi légyen. Legottan egy nő, ki a malmot hajtotta, énekelni kezde. A püspök pedig elámítva odaszól Walthernek: Hallod-e Walther, miképen szól a magyarok dudája (symphonia Ungarorum) és mindketten nevettek ezen ének felett. Csak ez az egy némber hajtotta a malmot, dalolása pedig magasra felment. A püspök, a ki ezalatt lefeküdt az ágyba, még mindig maga elé nevetve odaszól: Walther, magyarázd meg nekem, micsoda dallamú éneklés ez (quis istius melodiae cantus sit), mely dalolásával szent olvasmányomat abbahagyni kényszeríti? Feleli amaz: A dalnak modulációja az (ista modulatio carminis est): a nő pedig, a ki dalol, szolgálója annak a gazdának, a kinél szállva vagyunk, a ki urának búzáját őrli olyan időben, a melyben ezen a földön más őrlő-malmot feltalálni nem lehetne. Mire a püspök: mesterségesen jár-e vagy munkálásra? Mondja Walther: mesterséges is, erőfeszítésre is; nem igás baromtól vontatva, hanem saját kezétől (a nőnek) körülforgatva. Ó bámulatos dolog, mondja a püspök, miképen kínlódik az emberi nem! Ha mesterség nem lenne, ki viselhetné el a munkát? Boldog ez a némber, a ki másnak hatalma alatt állva, mégis vidám s ily jókedvű, zúgolódás nélkül teljesíti a köteles szolgálatot! Egyszersmind nem csekély értékű pénzösszeget küldött neki (t. i. a szolgálónak).«
Abból a makkosból a magyar köznépnek szerény, de jellegzetes képviselője lép elénk; egy módfelett dolgos és dalos szolgáló. A mily sommásan végeznek régi krónikáink az állami és hadi események vezérképviselőivel, oly rendkivüli, hogy ekkora tér szenteltetett a jobbágyhelyzetű névtelen vászoncselédnek. Az élénk érzésű olasz megütődik az egész tüneményen, s nyilván izgatja, zavarja a soha nem hallott nóta, pedig már ekkor éveket töltött az országban. E sajátságos ritmusok őt és kisérőjét, a csanádi zárdaiskola magisterét, a német Walthert nevetésre fakasztják. A püspök élcel, midőn a magyarok symphoniáját emlegeti. Közel fekszik a kisértés ezt valami magyar zenedarabra, dalra magyarázni. Ámde symphonia: a középkori világ nyelvén mindig és kizárólag hangszert jelentett, melyet régi glosszáriumok közepes pontossággal, de fajlagosan felismerhetőleg megjelölnek.* Modern jelentősége mint polyphon, zenekari szerzeményalak csak a XVI. század óta kezde képződni. Ismétlem, ez a »magyar symphonia« csak élcelés a malomszer zúgásával vegyest felhangzó énekre, mely egy pillanatra hangszernek tetszhetett. A hely érdekessége és fontossága azon észrevételekben rejlik, melyekkel a leányzó éneklését kisérik. Kétségtelen, hogy valami specifikus magyar dolog hallásának benyomása alatt állanak. Beszélgetésük ennek mivoltáról elég szabatos képzetet nyujt. A püspököt megragadja a melodia sajátsága, tehát a hangmeneté, a hangkövetkezés egymásutánja. Igen régi középkori kéziratok a sequentia fogalmát kötik a melódiához. Walther pedig feleletében a modulácóra utal, tehát a hangesés módjára, a théma, a zenetétel (itt: carmen) különböző hangnembeli szövésére és harmonikus változataira.
A tubákkal, tibiákkal egy kategóriában említtetik a symphonia, de ezekkel nem azonosítható, valamint a pásztorsíppal sem. Sevillai Izidor értelmezése szerint valami tökéletesebb szájdoromb-féle lehetett. A francia chifonie vielle, az olasz ú. n. lira tedesca is ide tartoznak. Gyűjtőneve különböző, bár rokon többhangú instrumentumoknak.
Egy önálló magyar zene-ritmusnak legelső, pozitiv megállapítása ez; az önálló magyar népzenének történeti emléke olyan időkből, midőn cigány még nem volt ebben az országban.
E ténynek fontossága ki fogja menteni, ha netalán túlságos részletességgel foglalkoztunk egy adomaszerű epizóddal. Hiszen a magyar dalról oly kevés a nyomunk, holott a néplélek mozgásait, rendüléseit elemi közvetlenséggel érezzük történelmi emlékeinkből. A külső harcok és belső konvulziók azon sorozata, mely Szent István halálától Szent Lászlóig, a velencés Péter trónrajövetelétől Salamon király végzetéig Magyarország történetét teszi, mind a nemzeti védekezés, az állami függetlenség s az érvényesülésben korlátozott, sőt sértett faji érzet kitöréseire, küzdelmeire vezetendő vissza. Öntudatos nemzeti visszahatás okozta mind, háborgó népi indulatok, melyeknek utórezgéseit érezzük latin krónikáink lapjain keresztül, de a magyar lantnak valamelyes műalkotásában nem maradtak reánk.
A traui dóm főkapuja.
