A nemzeti királyság megszilárdítása
A nemzeti királyság megszilárdítása
De hát az Árpádkori uralom legnagyobb alkotását a nemzeti királyság s állami rendnek kifejlesztése, megszilárdítása képezte, melyet Szent István megalapította vala, – nem a régi erők és hagyományok evoluciója. Ezen intézmények és vele a monarkhikus keresztyén állam legtökéletesebb, mert legerélyesebb kiforrása a XI. század utolsó negyedére esik, Szent László és Kálmán királyok korszakára, s az utóbbi alant tetőpontját érte. A legendárius vonásoknál élesebben, sajátságosabban jellemzi a benyomás, melyet Szent László uralkodása, hatalmi állása Magyarország s a nemzet későbbi öntudatára gyakorolt, hazai kútfőinknek az az adata, minélfogva »a római császár halála után a németek hercegei és hűbérfejedelmei s az összes bárók és főemberek közösen és egyértelműleg kérik vala, hogy vállalja el az imperiumot.« És ha németországi forrás-adalék nem támogatja, sőt a XI. századi császárválasztások lefolyása és módozatai e hírnek tényszerű valószínűségét le is rontják, Magyarország és koronája nemzetközi hatalmi állásának a római szent birodalom viszályai, ziláltságával szemben, tökéletesen megfelelő kifejezője. S ez a nemzetközi túlsúly, mely a magyar fegyverek győzelmén alapúlt, csehek, lengyelek és kúnok felett; s a keletrómai birodalom, valamint Oroszország expanzivitásának, fenyegető, imponáló erőkifejtésének határt szabott – ez a hatalmi állás, mondjuk, békés célzatokat követett s a konszolidáció gócpontja volt Nyugot és Kelet mesgyéjén. Mert a magyar hatalmi fejlődés érdekeit nem is tekitnve, ezen európai konszolidáció vívmánya volt egyedüli nagy és tartós hódítása is: a bomladozó horvát királyság részeinek csatolása. De a mig Európa-szerte a hűbériség politikai felülkerekedése letörpítette a királyi hatalmat, szétfeszítéssel fenyegetett minden állami egységet s a jogrend alakítását kiszolgáltatta a territoriális hatalmaknak: addig Magyarországon a királyság diadalmasan kiterjesztette jogarát, szigorú köztörvények uralma alá hajtá a szabadosok egész rendjét, főurat és lovagot egyaránt, és bár a hierarkhiai szervezetnek országos kormányzati szerepét és hatalmi körét tovább fejlesztette és tényleg kijebb terjesztette a közép-európai államok bármelyikénél, mégis szilárd vonásokkal megvonta alárendeltsége határait, a királyi souverenitás s az ország közjoga alatt.
Azt az új közszellemet, melyet a magyar királyság megteremteni tudott, sajátosan megkülönbözteti a nemzetnek, minden rétegeinek az az egyértelműsége, melylyel éppen ezen egység és uralkodói erélynek fejedelmi képviselőit avatja hőseivé, melengeti emlékezetében. László király haláláról szólva, kiemeli a legenda, hogy a »magyaroknak egyeteme sírt felette, papság és világi nép azonmód, gazdag és szegény egyaránt… mindennemű zenének szerei hallgatának a gyász ideje alatt«.
Ha e közszeretet személyi hagyományától eltekintünk: tényleg a fentebbi mozzanatok és rúgók hatályát észlelhetjük. László utódjától kezdve az egész XII. századon keresztül III. Béla király uralkodása végeig, sőt Imre király haláláig, a XIII. század elejéig. Kálmán király alatt mindez nagyobb arányokat ölt. Az Ádria-meneti terjeszkedés és Horvátország végleges meghódítása: egy európai hatalmi politika követése, mely dél felé szövetségeseket keres és éjszaknak fegyverrel támad.
Túlzás nélkül mondhatnánk annyit, hogy, ha van valami, a mi a többiek felett Kálmán király uralkodására a nagyság bélyegét üti, úgy az a cél- és öntudatosságnak bizonyos kifejtése. Így a nemzeti jelleg tekintetében is. Az egész korszak állami és törvényhozási tényeiből kirí az a határozott különböztetés, melyet a szolgák eladása, külföldre szállítása tekintetében egyrészt a magyar nemzetiségű szolga (in genere Hungarorum) vagy más eredetű magyarországi szülött (in Hungaria natum alienigenam) és nézetem szerint az »alienigena« ez összeköttetésben nem jelent idegen eredetűt, csak nem-magyart, – továbbá az idegen földről behozott idegen nemzetiségű szolgák (linguae alterius servi, ab aliis ducti regionibus) között teszen.
