A tudományok magyar nyelven
A tudományok magyar nyelven
Bessenyei példája, izgatása nemcsak költői irodalmunkat keltette szokatlan életre, maradandó hatással volt a tudományos irodalomra is. Azok a szíve egész melegével, lelke erős meggyőződésével hirdetett szavak: hogy nincs nemzeti haladás, nincs nemzeti tudomány, nincs nemzeti hatalom nemzeti nyelv nélkül, – sok hazafiúi keblét megdobbantottak és serkentettek munkára. A tudósok nyelve ugyan, valamint az iskoláké, sőt a közéleté is, még jó ideig a latin marad; s ha szélesebb körben akarnak figyelmet kelteni, maguk a nemzeti nyelv legbuzgóbb apostolai is latinul írnak; de az országos végzések (1791., 1805.), az egyre nagyobb számmal megjelenő magyar munkák s az ezek által teremtett közszellem mind nagyobb rést ütnek a latin nyelv tekintélyén, mely a jelen század második tizedében már erősen hanyatlóban van.
A magyar nyelvű tudományos könyv a múlt század utolsó negyedében még nagyon félénken jelenik meg: egyszer, hogy nyelvünk alkalmas voltát bizonyítsa a tudományok tárgyalására, másszor olyan ürügy alatt, hogy a nagy közönségnek vagy a latinul nem értő nőknek szól. De egyiknek bátorsága, sikere buzdítólag hat a többiekre is. Szép János magyar esztetikát ír, P. Horváth Ádám, Sárvári Pál, Márton István, Köteles Sámuel a bölcselet különböző ágaiban dolgoznak. Aranka György, Cserei Farkas egy-egy jogi munkával lépnek föl, mig Georch Illés a Honnyi törvényben (1804.) már az egész törvénytudományt magyarul adja. Dugonics Tudákossága (1784.) a mennyiségtan, Földi János Természeti Históriája (1801.) az állattan, Diószegi és Fazekas Füvészkönyve (1813.) a növénytan nyelvét magyarítja meg. Decsy Sámuel Ozmanographiája (1788.) a statisztikában, Vályi András földrajzi szótára a hazai föld ismertetésében volt alapvető. Kiegészítik e sort az egymás után keletkező folyóiratok, mint a Péczeli Mindenes Gyűjteménye, a kassai Muzeum, a Kazinczy Orpheusa, a Kármán Urániája, a Sándor István Sokféléje, melyek a tudományoknak jóformán minden ágát körükbe vonják s közleményeikkel, ismertetéseikkel mind nagyobb érdeklődést, figyelmet ébresztenek.
S ebben van ez időszak tudományos foglalkozásának egyik legfőbb eredménye, sőt célja is. Mert e munkák jórésze fordítás vagy átdolgozás, s ha eredeti is, nem annyira önálló kutatás és felfogás, mint szorgalmas gyűjtés és jószándékú kompiláció eredménye. Az írók célja sem az, hogy előbbre vigyék a tudományt, a minek különben is még sok föltétele hiányzott, – hanem hogy ismertessék annak állapotát, érdeklődést keltsenek iránta, s mindenekfölött, hogy az elhanyagolt nemzeti nyelvet használják s tehetségök szerint míveljék. Ebben a mívelésben ugyan sokszor szintén több része van a hazafias jóakaratnak mint a hozzáértésnek, de így is fontos jelenség. Ez a tapogatózás végzi az úttörés nehéz munkáját, s erről az oldalról is nyilvánvalóvá teszi a nyelvújítás szükségességét. Az általuk vert ösvényeken utóbb biztosabban megindúlhat a tudományok önálló vizsgálata és előadása; az úttörőknek elég érdemök az előkészítés s egy érdeklődő, bár kiskörű olvasó-közönség nevelése.
Egy tudománykör, a történetírás, már most is izmosan bontakozik ki pólyáiból, az irodalomtörténet pedig az anyaggyűjtést is rendszerezés megkezdése által végzi el az alapvető munkát. A külföldi s hazai események, irodalmi és politikai állapotok akkor egyaránt a múlt és jelen összehasonlítására, a történeti érzék fölébresztésére indítottak; a nemzeties törekvések pedig ezen a téren is magyar nyelven szólaltatják meg a tudományt.
