A megújhodás apostolai
A megújhodás apostolai
S társai, a kik eddig csak a magok örömére és lelki szükségére áldoztak a honszerető múzsa oltárán, mint Ráday és Orczy, nyiltan a nemzet elé lépnek; a kik eddig csak álmodozva hallgattak, a nemzeti küldetés érzetével tűntetve megszólalnak; mint Rajnis, ez a kőszegi hienc, ki születésére, nevére, nyelvére német, mi kiejtésén mindvégig megérzik; de szent meggyőződése, hogy nem a születés teszi az igaz magyart, hanem a szív, mely becsűli és szereti azt a nemzetet, melyhez születésénél fogva az örök Gondvsielés kapcsolta; mint Dugonics, ki a maga romlott nevével és romlatlan arany szívével a rajongó, elfogúlt fajszeretet hirdeti; mert regényeiben minden, a mi fényes és nemes, magyar, minden, a mi bélyeges és nemtelen, idegen; hadd lássa a korcs ivadék, hogy a világ végeig nincs párja a magyarnak, kinek valamennyi elnevezése ragyogó dicsőséget jelent; s mint Gvadányi, messzi ágazott olasz családjának és a magyar földnek közös büszkesége, ki szilaj szenvedélylyel csattog az abajdoncok ellen. »A hódító magyarság emelő képe, midőn szívével, szelelmével meghódol bűvös erejének s meghódítani segít a közönybe merűlt, idegenbe tévedt magyar nemzetet«. S egyszerre még azok is, kik megőrizték ugyan kebelökben a nemzeti érzést, de a míveltség fejében elfeledkeztek a nemzeti féltékenységről, riadva tértek magukhoz és magukba, mint Teleki József gróf, ki mellveregető töredelemmel ismeri be, hogy a haza romlásának magok voltak eszközei, mint Kazinczy Ferencz, ki örvendezve újjong, gyönyörködve beszélnek ismét azon a nyelven, a melyen Etele és Etelka beszélt. S a társadalom most megérti, lelkesedve követi az irodalom eszméit, érzéseit, célzatait: köztük az összhang helyreáll; egymástól nyernek szolgálatot, hitet és erőt. Ám előbb csak egyes biztató hangok hallszanak az elborulás szomorú-éjszakájában, szinte olyaténkép, mint a ki a sötétben azért beszél, hogy inkább magát bátorítsa, mint mást lelkesítsen.
Mária Terézia. (Egykorú metszet Meytens képe után.)
A nemzeti törekvés naiv szerénysége mélyen megindít és csodálkozó mosolyra fakaszt. Ányos magasztaló dalt zeng, hogy gróf Károlyi Antal Szent-István ünnepén fiastul énekelve kiséri a szent jobbot; Szacsvay Sándor honleányi érdemül méltatja, s lapjában az országnak dicsekedve hirdeti, hogy gróf Károlyiné magyarul oly szorgalmasan, oly előmenetellel tanúl, hogy minden órán fölülmúlja azokat, kik hazánk küszöbein születtek. Péczeli József ismételten dicsérve emlegeti a pozsonyi, pesti és pécsi növendék-papokat, kik tanáraik kérdéseire magyar nyelven felelnek, köztük különösen a tótokat, kik nemzeti nelvünk legserényebb tanulói és pallérozói, sőt nem is szívesen veszik, ha tótoknak és nem magyaroknak nevezik őket; s örvendezve nézi a soproni ifjakat, Kis Jánost és társait, kik anyanyelvünk gyarapítására önképző-társaságot alapítottak. Egyelőre csak a nyelv mívelése, a miért az írók buzognak és felszólalnak, mert kinek-kinek szíve mélyén él titkosan vagy nyitlan a vigasztaló hit, mint báró Prónay Lászlónak, hogy a magyar nyelv elmúlásának ideje még nem jött el, hogy még mi is ama derűltebb időket várhatjuk, melyekre a németek csak az imént virradtak; kinek-kinek szíve mélyén él az emelő tudat, mint Bessenyei Györgynek, hogy a nemzeti nyelvvel a nemzeti lét a legbensőbben összefügg. Aztán mind elfogulatlanabb és önérzetesebb szózatok kelnek a magyarság érdekében, már a nemzeti viseletet is hatalmasan követelve. A követelők között alig van tüzetesebb és türelmetlenebb, mint Gvadányi, a maga Falusi nótáriusával. Célzata: hogy az egyszerűség és magyarosság dicséretével a nemzeti visszahatást, az erkölcsi és társadalmi tüntetést a külföld majmolása és idegenesség terjedése ellen képviselje és emelje. Kifakadó keserve és gáncsoskodó gúnyja érzésében a legigazabb és törekvésében a legjogosabb, s eszméje a maga idejében nagy és üdvös eszme volt. Azonban csalódik Arany, a mikor a nemzeti visszahatást a magyar öltözet tekintetében egészen Gvadányinak tulajdonította; ő csak fokozza, de nem okozza a magyar divatot. Ányos már 1782-ben lelkesen köszönti a nagyszombati ifjúságot, mely az ősi magyar öltözetet fölvette, fején csákóval, haja perecben; a vadirtó Herkules és világbiró Sándor pályájára mutat intő példaként, hogy eredeti természetük és viseletük elhagyásával megtört erejök. A szerencsés Spárta nem hordta szomszédos nemzetek ruháját. Aztán figyelmeztetve csendűl szava a magyar hajadonokhoz.
Valóban alig lehet valami szánalmasabb, mint az a kép, melyet közvetlenül a nemzeti visszahatás előtt költőink a magyar leányról festenek. Ányos úgy állítja elénk, a mint csipkefőkötőben, korzikán kalapban, párizsi cipőben pipeskedik és csak a tükörben gyönyörködik. Baróti Szabó úgy rajzolja, a mint nagy-későn kel a pehelyből s kendőzni kezdi magát: előtte a sok bóbita, gyöngy, pántlika, csipke, kenet; délig a tükör előtt szemlélgeti, csinosítja magát, aztán megindúl udvarlói közt, kik bénaként vezetik; különben jó táncos, bőven költő, jó francia, német; de főzni, varrni – ahhoz nem ért. Ráday úgy mutatja be, a mint órákig bajmol kenőcseivel olykor ugyan fölkel, sétál föl s alá: de kézi kicsiny tükre akkor is ujjai közt. Angyali szépsége még nem teljes, még igazítani kell: még nem elég kéksége az érnek, rózsája és lilioma az arcnak, feketéje a szemöldnek; s addig igazítja, míg csupa lárva lesz. S Rajnis újjongó énekkel fogadja egy igaz magyar leánynak képét, melyet a festőtől ajándékba kap: a francia módra nevelt és piperézett leányok ellenében nemzeti eszményül tűnteti fel.
II. József. (Egykorú metszett után.)
