Czuczor
Czuczor
A közizgalom a nagy harc elején még jobban kiforgatta sarkaiból egyszer Czuczor Gergelyt, a szelidlelkű szerzetest, a Nagy Szótár tudós szerkesztőjét. A régi magyar dicsőséget régi stílű époszokban éneklő és a népdal közvetlen hangját gyakran eltaláló szelíd költő, a zivatar közepén, olyan Riadót írt: Sikolt a harci síp, riadj magyar, riadj! melynek lázas heve megközelíti a Petőfi legszenvedélyesb dithirambjait és az Arany trombita legharagosabb sorait is. Dühhel kiált föl benne:
Nem kell zsarnok nekünk, csatára magyarok!
Fejére vész-halál, ki reánk agyarog.
Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk,
Mi sárga-fekete lelkébe tőrt verünk.
Fejére vész-halál, ki reánk agyarog.
Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk,
Mi sárga-fekete lelkébe tőrt verünk.
E boszút üvöltő költeményért herceg Windischgraetz a szerzetes költőt elfogatta s Buda várába vitette bilincsen. Ott is volt elzárva mindaddig, mig Görgei Arthur be nem vette a várat. Midőn bilincseit leszedték s börtönéből kiléphetett, az volt az első tette, hogy – fölemelve keresztjét – megmentett egy pár osztrák tisztet, kiket a diadaltól és ostromtól megmámorosúlt honvédek keresztüldöfni készűltek. És ez a tette inkább tükrözi az ő egyéniségét, mint a Riadó féktelen heve. De hiába menté meg a tiszteket, maga ismét hosszú időre bilincsre, Kufsteinba kerűlt.
