Felsőbüki Nagy Pál
Felsőbüki Nagy Pál
Ezen 1807-iki országgyűlésen tűnik föl és emelkedik egyszerre rendkivüli népszerűségre egy másik kiváló szónoki tehetség, a sopronmegyei követ, Felsőbüki Nagy Pál személyében, kinek hosszú és nagy hatású politikai pályája benyúlik egész a negyvenes évek elejéig. Úgy politikájában, mint szónoklatában rendkívül érdekes képviselője a magyar autodidakta táblabíró-osztálynak, annak legkiválóbb tulajdonaival. Szíve nemességét mutatja, hogy minden elnyomott védőjét találta benne, s minden jogtalanság és túlkapás ítélő-bíráját. Védte a jobbágyot földesura ellen, az adózó népet a rossz adórendszer visszaélései ellen; a köznemesség tekintélyét a főnemesek ellen. Érvényesíteni igyekezett a megyei rendek jogait a tisztviselők és ezek pártfogóinak visszaélésével szemben s a kormány hibáit és mulasztásait hevesen és merészen támadta meg. Nem csoda, ha itthon rendkívül népszerűvé, Bécsben pedig gyanússá vált, hova »ad audiendum« meg is idézik. De semmi sem mutatja lelkének kiválóságát annyira, mint az, hogy két nagy eszmének ő volt első, rettenthetetlen, hatalmas hirdetője nálunk: a nemzeti nyelv fontosságának és a jobbágyok sorsa javításának. Azt az egyszerű igazságot, melyet ma úgy fejezünk ki, hogy »nyelvében él a nemzet«, ő hirdette először kiváló nyomatékkal, s kimondá, hogy a nyelv fontosabb az alkotmánynál is, mert az elveszett alkotmányt vissza lehet szerezni, de nyelvével együtt a nemzet is elveszett. Egy ilyen hangú és tárgyú hatalmas beszédének, 1825-ben a kerületi táblán eredménye, mint tudjuk, a magyar Akadémia felállítása lőn. Midőn az 1807-iki országgyűlésen először említé, hogy a nép milliói sorsának javításáról is kellene gondoskodni: a rendek »ne stultiset« – »ne bolondoskodjék«! kiáltással hallgattatták el az »eszelős indítványt«. De az eszme egyre érett és hódított, mig 1848-ban, egész teljességében, a jobbágyok fölszabadításában meg is valósúlt. Azonban éppen ezen eszme fokozatos fejlődése tűntette föl legvilágosabban Nagy Pál politikai pályájában a tragikumot. Ő sajátságos vegyüléke volt a konzervativ magyar nemesnek és a nemes szívű újítónak. Óhajtotta a bajok megszüntetését, az igazságtalanság orvoslását, de csak azon föltétel alatt, hogy az ős magyar alkotmány minden ízében sértetlenül fönmaradjon. Legyen »jobbágy« és »földesúr« az idők végezetéig, de a jobbágy állapotát kell olyanná tenni, hogy meg legyen elégedve a földesura mellett. Nem gondolt arra, hogy az egyszer kimondott eszmét fejlődésében megállítani nem lehet, s vele is az történt, a mi más újítókkal is megesett már, hogy az általuk hirdetett eszmék fejlődésükben túlszárnyalták őket. Az 1832–36-iki országgyűlés hangulatában már kényelmetlenül érzi magát; a közvélemény pedig gyanúsítani kezdé, hogy azért hátrált meg, mert Bécsből megfizették. A megválasztott helyzet, a gyanusítás, mind kedvetlenítőleg hatottak rá; elhatározta, hogy visszavonúl a politikai élettől, a mit 1840 után meg is tett. Az eszmét, melynek ő volt először nálunk bátor hirdetője, majd diadalra fogja juttatni egy másik lángeszű szónok és politikus, oly időben, midőn az ősi magyar alkotmányt nem fogják többé sérthetetlen szentségnek tartani; de az eszme első bajnokának érdeme azért, mert az eszme nem abban az alakban valósult meg, a melyben ő azt gondolá, nem lesz kisebbé. S emlékét mindenkor meg fogja őrzeni Berzsenyi hozzá írt szép ódája ama gyönyörű négy sorral, mely ítélet és igazságszolgáltatás együtt:
A derék nem fél az idők mohától,
A koporsóból kitör és eget kér,
S érdemét a jók, nemesek s jövendő
Századok áldják.
A koporsóból kitör és eget kér,
S érdemét a jók, nemesek s jövendő
Századok áldják.
