A honvédelmi bizottmány
A honvédelmi bizottmány
S midőn már nyilt harcban vagyunk a körülöttünk levő egész világgal s törvényes kormányunk nincs, mint a honvédelmi bizottmány elnöke, ő vezeti és szervezi az ellenállást, s a vesztett csaták közt ő önt lelket a csüggedőkbe: »legalább haljunk meg dicsőségesen«. A rettenetes zűrzavarból csak Petőfi lantjának szilaj csengése s az ő biztató szava hallatszanak ki, mint a kik nem félnek, nem hátrálnak, nem alkusznak. A Debrecenbe menekűlt töredék-országgyűlést, melynek egy jó darabig még felsőháza sincs, ő tartja össze s buzdítja a kitartásra. S végre szava teljesűlni kezd; a szerencse istenasszonya felénk fordúl. Honvédeink, keresztülesve a tűz- és vér-keresztségen, feltámasztják sírjából a rég aluvó magyar harci dicsőséget, hogy azt még egyszer bámulja a világ. A tokaji, branyiszkói, szolnoki, hatvani, tápióbicskei, isaszegi, váczi véres csaták megmutatták az ellenfélnek, hogy a magyar nemzetet nem lehet úgy egyszerűen kitörölni az élők sorából, s a hazafiak szívét örvendezéssel és büszkeséggel töltötték el. S Kossuth a diadal mámorában, a szenvedély logikája által vitetve, április 14-én az országgyűlés által kimondatja a dinasztia letételét s az ország politikai függetlenségét. S a szerencse még mindig mosolyog ránk. A nagysallói és komáromi győzelmeket követi Buda bevétele honvédeink által május 21-ikén. A főváros ismét kezünkben, a hova az országgyűlés és a kormányzó, (ez utóbbi június 5-ikén) diadalmasan vonúlnak be. Kossuth díszfogata előtt fényes bandérium halad; körülötte az éljenző, örömében tomboló nép, mely kocsiját virágokkal szórja tele. Napja ekkor állott a zeniten, oly közel a lemenéshez.
