Szigligeti népszínművei
Szigligeti népszínművei
Népszínműveit kétfelé lehet osztani: egyfelül állanak azok, a melyekben szerencsés inspirációval alkotta meg és tette történetének hősévé és középpontjává a magyar népélet valamely típusát. E csoport élén áll a Csikós, (1846.) a szentimentális magyar legény alapvonásával, a ki fölhevülésében garázda a bűn határáig, bánatában duhaj és melancholikus egyszerre. Ebben meríti ki erejét, a miből természetesen cselekvésre aztán már nem jut. A Falu Rosszában ugyanezt ismételte meg szinte szórul szóra Tóth Ede, csakhogy nem a specifikus csikós embert, hanem egyszerűen a parasztlegényt léptette színre. Csikós Bandi plasztikus típusa a fiatal, betyáros, de ártalmatlan csikóslegénynek s a csikóslegény ideáljának általában. Mellette van az öreg csikós alakja, a kit immár hiúság, kényesség, szerelem és búbánat nem foglal el, a ki tehát már furfangból, cselekvésből kiveszi eszéhez mért alapos részét. Mert a csikósgazda nem holmi pipogya legényből lesz, ahhoz a fajtájának a java kell. E darabokban Magyarország szociális kérdése is szóhoz jut: a jobbágyvilág, a nemes ember és a honorácior kérdése, s természetesen a költőnek kedves okossága és nemes szíve szerinti felfogásában. Másik, szinte halhatatlan alkotása ezen a téren a Czigány (1853.), az öreg cigány klasszikus alakjával a mű középpontjában. Ez is egy kis szociális kérdés: az öreg Zsiga cigány lánya ügye az arisztokratikus paraszttal szemben, és előkelő muzsikusnak nevelt fiának ügye az arisztokratikus úri lánynyal. Természetesen az osztálygőgöt itt is, ott is nem a szerelmes ifjú nép, hanem a szülők hordják a szívökben, mig a jó Szigligeti az öreg Zsiga segítségével valahogyan ki nem kúrálja belőlük. A Csikóst és a Cigányt teszem Szigligeti alkotásainak az élére becsöket, maradandóságukat nézve. Tisztábban sem megkoncipiált, sem megírt alakja nincsen.
Többi népszínművei drámai egyvelegek, képsorozatok, nagyobbrészt regényes történetek a negyvenes évek ízlése szerint, dekorálva a falusi életnek és a főváros alsóbb, kétes foglalkozású rétegeinek alakjaival. Legszerencsésebb ezek közül a Szökött katona (1843.), mely a szabadságharc előtti idők katonafogdosásával és a régi főváros lebújainak groteszk népségével tarkítja történetét; és a Két pisztoly (1844.), mely Sobrit lépteti fel, a balatonparti révész- és zsiványéletet rajzolja s a vármegyei börtön belső életéről halhatatlan képet fest, de mindez ebben is csak epizodikusan van kezelve, a lengyel emigráns nevelő s az előkelő kisasszony szíve történetének szomorú fordulói és a kártyás só-tiszt katasztrófája körül.
