Szigligeti költészete
Szigligeti költészete
A költészetet, költői voltát valamely műnek, szeretik nálunk fantasztikus tárgyára és választékos, vagy virágos, úgynevezett költői nyelvére redukálni. Már most ha Szigligeti nyelvét és múzsája tárgyát nézzük, igen hamar megtagadjuk műveiről és működésétől a költői jelzőt. A fantasztikus világot kerűlte, a csapongó, szertelenségekben, végletekben, természetfelettiségekben gyönyörködő képzelet birtokában nem volt. Fiatalságában, mikor még minták után indúlt, eltévedt Hugo Viktor élére állított világába; mikor megtalálta tehetsége egyensúlyát, nem nyúlt többé se tárgyban, se kifejezésben ily káprázatosságokhoz. Nyelve pongyola, szinte lapos, színtelen, erő nélkül való, próza. Alakjai, ha nem a történetből valók, a családi kör hősei vagy kicsinyes viszonyok köznapi lényei, mélyebb tartalom, filozófiai elem nélkül. S mentül lejebb száll, annál nagyobb az írói ereje, annál becsületesebb a hatása.
De a költészet nem rejlik sem a tárgy, sem a hős szertelenségében, sem a nyelv költői színében csupán. Sőt ez nem is a lényeges része. Költészet van az emberek érzésében, egymáshoz való viszonyában, a helyzetekben, melyekbe sodródnak, cselekedeteikben, melyekkel küzdenek és céljaikban, melyeket követnek. És ha minden ágára a költészetnek áll az, hogy a formától él a lényeg: éppen a drámánál alárendeltebb jelentőségre sűlyed úgy a nyelv, mint a tárgy, mert a színpad törvényei a hatásnak sokkal erősebb és ellenállhatatlanabb eszközeivel kínálkoznak, mint minő különösen a költői nyelv. Költői adomány nélkül lehetetlen kigondolni egy megható vagy megindító, érdeket keltő, érdeket fokozó és kibonyolításában megelégedést keltő történetet. Ily értelemben ritka költői adománya volt Szigligetinek. Ha a poéták fegyverzetéből egynek-másnak mégis híján maradt, ez nem csökkentette jobb műveinek a hatását: legfölebb nem takarta a gyengébb alkotások hibáit és mindenek felett megfosztja műveit könyvbeli becsüktől, mert a színpad illuziói nélkül mint irodalmi olvasmány, nem állják meg a sarat. Elképzelni, megszólaltatni és valószínű, érdekfeszítő bonyodalmon végig vezetni valamely alakot: ez kiváló költői munka, ha nem történik is művészien kezelt nyelven. Ezt pedig Szigligeti igen sokszor megcselekedte, és ebbeli nagy képességének minden művében megadta jeles próbáját.
A lelki tulajdonságok: érzés, szenvedély, minden foka az indulatnak, a jókedv, a szomorúság, a remény és a kétségbeesés, vágyakozás és lemondás: ha magában igaz és őszinte, a mi a költői munkában azt jelenti, hogy meg van okolva; más szóval hogy helyes összefüggésben van egy alak lelki mineműségével és helyzetével: ez primitiv és pongyola nyelven is a színész ajkáról egyenes utat talál az emberi szívhez. A ki birja a lényegnek ez adományát, de híjával van a forma művészetének nyelv dolgában: az azért a költő nevet nem hiába viseli. Ilyen volt pedig Szigligeti Ede.
Kortársainak nagyobb része a nyelv művészetében, a gondolat szárnyalásában, a világ filozofiai szemlélésében felette állt; de ő viszont józan gyakorlati szemmel nézett embert és életet s korlátoltabb látókörében biztosan mozgatta és igazgatta a maga szerényebb világát, melyet színpadra vitt, mint amazok a magokét. Hatása nagyobb is, dicsősége maradandóbb, pályája fényesebb, érdeme több, mint amazoké.
Ezért kisebb volna költőnek? Merész dolog volna ezt kimondani. A valóság mindenesetre csak az, hogy költői alürök nélkül dolgozott; költői lélek volt maga, lelket tudott adni alkotásainak is, a mitől élnek; de ruházatukban elhanyagolta. Ebben önnönmagára is kevés gondja volt. Szegény, egyszerű, majdnem igénytelen volt külső megjelenésében, modorában, magaviseletében; csendes, kevés szavú, keresetlen a beszédében. Szürke, cicoma nélkül, képek nélkül való a stílusa drámáiban. Hű képe önnönmagának. De őszinteség, az élet szeretete, okosság, józanság, ragaszkodás az emberekhez, csendes, szelíd humor és jóság lakoztak a lelkében és adtak lelket a darabjainak.
